Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)

Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk

98 GYULAI PÁL, belőle minden haszon. A közönség hidegen fogadta, a kritika el­ítélte, s ma már alig emlékeznek reája. Petőfi később novellákat is írt az „Életképekbe. Ezekben is csak egy pár részlet figyelemre méltó : drámában, regényben, ké­sőbb az utcai szószéken is lyricus volt. Mindenüvé átvitte a dalt, hogy az kigúnyolja mesterét, minden nemre alkalmazni akarta az ellenszegülő alakot, hogy valami alaktalant állítson elé. Azonban dalai folytonos tetszésben részesültek, s koszorúk­kal takarhatta sebeit. E koszorúkat nem egyszer próbálták letépni ellenségei, mikép­p kritikusait nevezte. Gyors és nagy népszerű­sége bánta némely régibb költő hiúságát, új irányát inkább vak­merészség, mint a genius erejének nézte a széptan, és kinövésein elszörnyüködött. Az ellenhatásnak lehetlen volt elmaradnia. Ost­romolni kezdék a fiatal költőt, ki nem várván ünnepélyes beigta­­tásra, önereje által jön a magyar Parnass zsarnoka. Az újabb és régibb iskola közt megkezdődött a harc. Mindjárt föllépése elsőbb éveiben 1845. Császár Ferenc meglehetős egyoldalúan és igazságtalanul bírálta meg az „Iro­dalmi Őr“ hasábjain. Azon mesterkélt , idegen és enervált költé­szet, melyet Császár képviselt, a legélesebb ellentétben állott Pe­tőfi eredeti, szabad és erőteljes genialitásával. Ő föl nem foghatván Petőfit, épen azon oldalról támadta meg, mely méltánylást érdem­lett volna.­­A nyerseségben nem látta az erőt s eredetiségét csak bizarrságnak nézte. Szemére vete a hanyag formát és verselést , s nem vette észre az új formákat, bámulatos könnyűséget s a legépebb magyar nyelvet, melyen valaha magyar költő énekelt. Nem nép­dalait emelte ki, mikben Petőfi mindvégig legnagyobb maradt, ha­nem oly költeményeit, melyek kevésbbé kitűnők s hordozzák ma­gukon szellemét. Egy pár ízetlenség és túlzás elfogulttá tette, s a szempont, melyből fölfogta, hibás lévén, szigorú ítélet helyett igaz­ságtalant kellett mondania. A Császár által megkezdett harcot a Honderű folytatta vég leheletéig. Az akkori szépirodalmi közlönyök a mostaniaknál csak igen kevéssel képviseltek határzottabb széptani irányt. Politikai érzület, rokonszenv dolgozótársaikhoz , s ellenszenv versenytár­saik iránt adták meg színezetöket. A „Honderű“ aristokrát elvek és szokásoknak hódolván, idegen iskolák felé hajlott, s valami vizenyős erőtlen salonköltészet közlönye len. Természetesen ül­

Next