Új Magyar Muzeum 7/1 (1857)
Irodalom és Nyelv - Toldy Ferenc: Gróf Mikó Imre s az erdélyi múzeum
4 TOLDY FERENC, vagy dicsőséges vonást, szemében egyegy tűzszikrát, az ősi jellem egyegy erős kinyomatát, szóval egyediségét, teszik. Ne hagyjuk azokat elveszni! Ám ez, elszórva parányiaknak látszó, adatkák teszik ezredéves múltunk nagy összegét. Utódinkként fognak áldani vagy átkozni, Európaként becsülni vagy megvetni, olyannak tekinteni minket, hazánkat és nemzetünket, a világtörténet aként tartani fölöttünk felmentő vagy kárhoztató ítéletet, amely alakban ez adatok alapján múltunkat összeállítni bírjuk. Tegyük meg ezt hazámfial ! Hogy mikor már mi nem leszünk , legyen fen legalább emlékünk, legyen meg nemzetünk életkönyve!“ (ennek története). S ismét : „A magyarországiakat tekintve, úgy gondolkozom, hogy minden magyar irodalmi igyekezetnek és munkásságnak szive, intézője, irányadója, központja lenni igenis a magyar akadémia van hivatva. Azonban ez teljességgel nem föltételezi azt, hogy a vidékeken semmi kezdeményezés, semmi munkásság az irodalmi téren ne legyen. Sőt egy, bármily értelemben erős, számra tekintélyes, tevékenységben a központtal versenyző, de végeredményben magát amannak alárendelő kisded irodalmi tűzhely, a mi, Erdély ősbércei közé oly messze elszakadt magyarságunknak, annyi más elem közöttisége tekintetéből, egyenesen létföltétele.* A gyűjtés s a munkáló egyesület itt ugyan egyelőre s közvetlenül még a lelkes felszólaló személyéhez kötve jelenik meg : felszólítja a hazafiakat, hogy a náluk levő emlékeket vele díjért közöljék, ő pedig vállalkozik azok megmentésére a sajtó útján stb. De már csak egy lépés kellett, gróf Mikó Imre úr személyességénél fogva, egy múzeum s e mellett egy múzeumi egyesület gondolatjaig : mik közöl amaz legyen azon biztos lerakóhely, hol minden, a múltakról tanúsító emlékek, minden kődarab , régi pénz, papirszelet s kézirat, gondosan s egész szorgalommal összegyűjtve fentartassanak n emez az az irodalmi tűzhely, mely azokat közhasznosítsa, hogy a gyűjtemény ne csak helyhez kötött érdekes ritkaságok tára legyen, hanem a hazának és világnak fenhangon szóljon, és netalán a saját elpusztulását is túlélje — mert fájdalom! mintha az ómári idők még le nem jártak volna végkép !