Új Magyar Muzeum 7/1 (1857)

Irodalom és Nyelv - Toldy Ferenc: Gróf Mikó Imre s az erdélyi múzeum

4 TOLDY FERENC, vagy dicsőséges vonást, szemében egyegy tűzszikrát, az ősi jellem egyegy erős kinyomatát, szóval egyediségét, teszik. Ne hagyjuk azokat elveszni! Ám ez, elszórva parányiaknak látszó, adatkák teszik ezredéves múltunk nagy összegét. Utó­­dink­­ként fognak áldani vagy átkozni, Európa­­ként be­csülni vagy megvetni, olyannak tekinteni minket, hazánkat és nemzetünket, a világtörténet aként tartani fölöttünk fel­mentő vagy kárhoztató ítéletet, amely alakban ez adatok alap­ján múltunkat összeállítni bírjuk. Tegyük meg ezt hazám­fial ! Hogy mikor már mi nem leszünk , legyen fen legalább emlékünk, legyen meg nemzetünk életkönyve!“ (ennek tör­ténete). S ismét : „A magyarországiakat tekintve, úgy gondol­kozom, hogy minden magyar irodalmi igyekezetnek és mun­kásságnak szive, intézője, irányadója, központja lenni igen­is a magyar akadémia van hivatva. Azonban ez teljességgel nem föltételezi azt, hogy a vidékeken semmi kezdeménye­zés, semmi munkásság az irodalmi téren ne legyen. Sőt egy, bármily értelemben erős, számra tekintélyes, tevékenység­ben a központtal versenyző, de végeredményben magát aman­nak alárendelő kisded irodalmi tűzhely, a mi, Erdély ősbércei közé oly messze elszakadt magyarságunknak, annyi más elem közöttisége tekintetéből, egyenesen létföltétele.* A gyűjtés s a munkáló egyesület itt ugyan egyelőre s közvetlenül még a lelkes felszólaló személyéhez kötve jele­nik meg : felszólítja a hazafiakat, hogy a náluk levő emléke­ket vele díjért közöljék, ő pedig vállalkozik azok megmen­tésére a sajtó útján stb. De már csak egy lépés kellett, gróf Mikó Imre úr személyességénél fogva, egy múzeum s e mel­lett egy múzeumi egyesület gondolatjaig : mik közöl amaz legyen azon biztos lerakóhely, hol minden, a múltakról tanú­sító emlékek, minden kődarab , régi pénz, papirszelet s kézirat, gondosan s egész szorgalommal összegyűjtve fentartassanak n emez az az irodalmi tűzhely, mely azokat közhasznosítsa, hogy a gyűjtemény ne csak helyhez kötött érdekes ritkaságok tára legyen, hanem a hazának és világnak fenhangon szóljon, és netalán a saját elpusztulását is túlélje — mert fájdalom! mint­ha az ómári idők még le nem jártak volna végkép !

Next