Új Magyar Szó, 2005. december (1. évfolyam, 44-62. szám)
2005-12-09 / 49. szám
ÉVFORDULÓ Új Magyar Szó ! Ofj 2005. DECEMBER IO-II., SZOMBAT-VASÁRNAP ! LU A Magyar Királyság uniója Erdéllyel 137 évvel ezelőtt, 1868. december 6-án írta alá az Osztrák-Magyar Monarchia császára, Ferenc József, a Magyar Királyság és Erdély uniójáról szóló törvényt. Ezzel a törvénnyel a magyar államiság közel ezer esztendeje során először született meg egy, minden magyarra kiterjedő közös jogrendszer. A törvénnyel megszűnt Erdély külön törvénykezése és jogi státusa, de szokásaiban, politikai- és életgyakorlatában továbbra is megőrizte sajátosságait. 8* Az 1848-as forradalom és szabadságharc 12 pontjának utolsó, de talán legfontosabb követelése az unió Erdéllyel volt. A szabadságharc alatt rövid ideig, Bem József tábornok erdélyi katonai jelenlétének köszönhetően megvalósult a két történelmi országrész egyesülése. Ez az egyesülés inkább formaikatonai volt, mint tényleges unió, mivel a zavaros háborús helyzetben a rövid ideig tartó magyar fölény idején nem lehetett szó törvény- és jogharmonizációról. A szabadságharc bukása után az uniót kimondó 48-as törvényt - a többi törvénnyel együtt - érvénytelenítették és az egyesülés ügye reménytelennek tűnt. Erdélyben külön osztrák katonai kormányzatot vezettek be és a legnehezebb Bach-korszakban igyekeztek felszámolni vagy akadályozni mindenféle szellemi vagy tudományos kapcsolatot a két országrész között. Erdélyben külön országgyűlést állított fel az osztrák igazgatás, amelyet saját érdekei szerint használt fel. Körvonalazódó unió A győztes 1849-es magyarországi háborút követő években az osztrák birodalom sorozatos katonai vereségeket kellett elkönyveljen európai konfliktusai során. A megrendült katonai és pénzügyi helyzet miatt az osztrák államigazgatás kénytelen volt számba venni a magyarokkal való történelmi kiegyezés lehetőségét is. A szabadságharc leverése után Bécs az 1848-as uniót érvénytelennek tekintette és visszaállította az azt megelőző állapotokat. Az unió ügye ezzel jó időre lekerült a napirendről. Az álláspontok az 1860- 61-es alkotmányos kísérlet során sem közeledtek. Az uralkodó 1861. július 21-i leirata a magyar országgyűléshez Erdély kérdésében elutasító volt: „A mi mindenek előtt Erdély nagyfejedelemségünknek Magyarországgal való unióját illeti, mely a szász és román nemzet szabad beleegyezése nélkül jön elhatározva, megjegyzendő, miszerint ezen unió soha teljes törvényerőre nem lépett, az egyoldalúan hozott határozatok kihirdetése után tettleg felbomlott, s egyátalában mindaddig kivihetlennek lészen tekintendő, valamig Erdélynek nem magyar ajkú lakosai nemzetiségi érdekeiket ezen unió által veszélyeztetve látják, és a birodalom ebbeli igényei és érdekei kellőleg biztosítva nem lesznek." Az osztrák igazgatás tehát nem utasította el eleve az uniót - nem is tehette, hiszen a magyarok jóindulatára szüksége volt az új államszervezet - a dualizmus - kialakításához. A kényes helyzetet végül úgy oldotta meg, hogy időnyerés céljából az unió ügyét az erdélyi kisebbségi nemzetek álláspontjától tette függővé. Erdélyben a szászok saját autonóm közigazgatással és törvénykezési joggal rendelkeztek, a románok viszont, bár számarányukat tekintve a 19. század második felében már többen voltak, mint a magyarok, nem bírtak az önszerveződéshez szükséges jogokkal. Számukra az unió nem volt elfogadható politikai megoldás. A 1867-ben - a kiegyezés egyik feltételeként a magyar fél részéről - ismét napirendre került Erdély uniójának kérdése. A magyar politikai elit számára a 48-as jogalap és az ország területi egységének helyreállítása olyan sarkalatos pontot képezett, amely nélkül nem volt lehetséges a kiegyezés. Ha a tárgyalások során az első kérdésben született is kompromisszum, az az udvar számára is világos volt, hogy a megegyezés érdekében mindenképpen engedményeket kell tennie. A haza bölcse az unióért Deák Ferenc már a kiegyezési tárgyalások legelején ismertette az unióval kapcsolatos álláspontját: „Nem tudjuk, miképpen veszélyeztethetné az egyesülés Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit. Hiszen ugyanazon törvény, mely az egyesülést megállapította, Erdélyben is felszabadította a népet, kimondotta az egyenjogúságot, a polgári s politikai jogokat a népnek minden osztályaira s nemzetiségére kiterjesztette, s az egyesülésnek legelső következése az volt, hogy azon különbség, mi jogok tekintetében egy részről a magyar, székely és szász nemzet, más részről a román nemzet között előbb fennállott, azonnal meg lön szüntetve. Mi Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit szintúgy teljes mértékben fogjuk méltányolni, mint a magyarországiakét." Szükséges azonban, hogy éppen a nemzetiségi érdekek kérdése fölött ők is jelen legyenek a tanácskozásokon. Erdély a Szent István koronájához tartozik, következésképpen képviselőit meg kell hívni a magyar országgyűlésre. Amikor 1864 decemberében megkezdődtek a titkos tárgyalások, Deák akkor is ragaszkodott fenti álláspontjához. Augusz Antal, a Helytartótanács volt alelnöke - valószínűleg kezdetben Albrecht főherceg megbízásából - Deáknak feltett néhány, megbízóit leginkább érdeklő kérdést. Az első kérdés arra vonatkozott, mit ért Deák a „törvényes országgyűlés" fogalmán? Deák szerint szükséges, hogy Horvátországot és Erdélyt is meghívják az országgyűlésre, tehát a magyar korona országainak integritása képezte a kiegyezés egyik feltételét. A második kérdés a nemzetiségekre vonatkozott: Hogyan gondolja a nemzetiségi kérdés rendezését az egyenjogúságra való tekintettel? Deák válaszában túlment az 1861. évi nemzetiségi bizottság tervezetén, és nagyon széles körű nyelvi jogokat biztosított volna a nemzetiségek számára, tulajdonképpen csak az országgyűlés, a központi kormányzat és a felsőbb bíróságok nyelve maradt volna magyar, a törvényhatóságok, beleértve a megyéket is megválaszthatták volna a tárgyalási nyelvet. A nemzetiségek iskolái, egyházai, kulturális intézményei pedig egy bizonyos kvóta alapján költségvetési támogatásban részesültek volna. Ez is mutatja, hogy e kérdésben még viszonylagosan képlékeny volt a magyar álláspont, bár nem szabad elfeledkezni, hogy Deák e téren a „liberálisabbak" közé tartozott. Az uralkodó azt akarta ekkor felmérni, milyen engedményekre hajlandó a magyar vezető réteg, de részben éppen Erdély és Horvátország kérdése miatt az országgyűlés összehívására ekkor még nem került sor. Az unió törvényi szentesítése 1867. február 14-én Őfelsége gróf Andrássy Gyulát Magyarország miniszterelnökévé nevezte ki. Három nappal később királyi leirat jelent meg, amely Erdélynek Magyarországgal való egyesülését véglegesen megerősítette. Ezzel egyidejűleg megszüntette az erdélyi udvari kancelláriát és az erdélyi kormányszék eddigi elnökét Crenneville gróf császári és királyi tábornokot állásából kegyelemben felmentette, és az egyesülés teljes végrehajtására királyi biztosul gróf Péchy Manót nevezte ki, aki állását május 8-án foglalta el székhelyén, Kolozsvárt. 1867. június 20-án két királyi leirat érkezett a királyi biztossághoz. Egyik az 1865. november 15-re összehívott kolozsvári országgyűlést oszlatta fel véglegesen, a másik pedig a szebeni tartománygyűléseken hozott törvényeket semmisítette meg. Erdély Magyarországgal való uniójának végleges megerősítésére és végrehajtására hozta a pesti országgyűlés az 1868. évi 43. törvénycikket, amelyet Ferenc József császár december 6-án szentesített, s amelynek tizennyolc paragrafusból álló tartalma a következőkben vonható össze: "Mint már az 1848-i pozsonyi VII. és a kolozsvári I. törvénycikkek kimondották, Erdély minden lakosa nemzetiségi, nyelvi és vallási különbség nélkül egyenjogú s Erdélynek ezzel ellenkező törvényei eltöröltetnek; az eddig létezett politikai nemzetek szerint való területi felosztások, az előjogok és kiváltságok, amennyiben valamely nemzetiséget másnak kizárásával illettek volna megszűntek, és Magyarország, valamint Erdély összes polgárainak egyenjogúsága újabban is biztosíttatik. Jövőre a törvényhozást Erdélyre nézve is kizárólag a magyar országgyűlésen gyakorolják, a kormányzás pedig a magyar felelős minisztérium által történik. Azok a törvények, amelyek az egyesülést megelőzően a külön magyar országgyűlésen alkottattak, amennyiben szükséges, az erdélyi területre törvényhozás útján fognak kiterjesztetni. Erdély mindazon törvényei, amelyek az erdélyi területen és a régente úgynevezett magyarországi részekben a bevett vallások vallásgyakorlati és önkormányzati szabadságait, jogegyenlőségét, egymásközti viszonyait, hatáskörét biztosítják, sértetlenül fenntartatnak, egyszersmind a görög és az örmény katolikus, valamint a görögkeleti egyházakra is kiterjesztenek. Őfelségének »Erdély nagyfejedelme«, »székelyek ispánja« címéből pedig az unióra semmi hátrányos következtetés sem vonható." Az unió teljes végrehajtásával kapcsolatos átmeneti ügyek lebonyolításával megbízott királyi biztosság, amelynek élén gróf Péchy Manó királyi biztos állott, az 1872. év őszén oszlott fel. Erdély tartományi önállósága és vele együtt külön történelme is azzal a legfelsőbb királyi leirattal szűnt meg, amellyel Őfelsége 1867. február 17-én az 1848-i erdélyi országgyűlés I. és a pozsonyi magyar országgyűlés VII. törvénycikkével kimondott uniót véglegesen megerősítette. Ez időponttól kezdve Erdély politikailag beleolvadt Magyarországba és így külön történelme sincsen. Mindaz, ami Erdélyben 1867-től 1918 végéig történt, a magyar állam történetébe tartozik, amellyel teljesen egy és azonos volt. Visky István Péchy Manó gróf, az újraegyesítés idejének királyi biztosa Az 1867. évi Andrássy-kormány. Egykorú litográfia Deák Ferenc - Székely Bertalan festménye 1869