Új Magyar Szó, 2005. december (1. évfolyam, 44-62. szám)

2005-12-09 / 49. szám

ÉVFORDULÓ Új Magyar Szó ! Ofj 2005. DECEMBER IO-II., SZOMBAT-VASÁRNAP ! LU A Magyar Királyság uniója Erdéllyel 13­7 évvel ezelőtt, 1868. december 6-án írta alá az Osztrák-Magyar Monarchia császára, Ferenc József, a Magyar Királyság és Erdély uniójáról szóló törvényt. Ezzel a törvénnyel a magyar államiság közel ezer esztendeje során először született meg egy, minden magyarra kiterjedő közös jogrendszer. A törvénnyel megszűnt Erdély külön törvénykezése és jogi státusa, de szokásaiban, politikai- és életgyakorlatában továbbra is megőrizte sajátosságait. 8* Az 1848-as forradalom és szabad­ságharc 12 pontjának utolsó, de ta­lán legfontosabb követelése az unió Erdéllyel volt. A szabadság­­harc alatt rövid ideig, Bem József tábornok erdélyi katonai jelenlé­tének köszönhetően megvalósult a két történelmi országrész egyesülé­se. Ez az egyesülés inkább formai­katonai volt, mint tényleges unió, mivel a zavaros háborús helyzet­ben a rövid ideig tartó magyar fö­lény idején nem lehetett szó tör­vény- és jogharmonizációról. A szabadságharc bukása után az uniót kimondó 48-as törvényt - a többi törvénnyel együtt - érvény­telenítették és az egyesülés ügye reménytelennek tűnt. Erdélyben külön osztrák katonai kormányza­tot vezettek be és a legnehezebb Bach-korszakban igyekeztek felszá­molni vagy akadályozni mindenféle szellemi vagy tudományos kapcso­latot a két országrész között. Erdély­ben külön országgyűlést állított fel az osztrák igazgatás, amelyet saját érdekei szerint használt fel. Körvonalazódó unió A győztes 1849-es magyarországi háborút követő években az osztrák birodalom sorozatos katonai vere­ségeket kellett elkönyveljen euró­pai konfliktusai során. A megren­dült katonai és pénzügyi helyzet mi­att az osztrák államigazgatás kény­telen volt számba venni a magya­rokkal való történelmi kiegyezés le­hetőségét is. A szabadságharc leverése után Bécs az 1848-as uniót érvénytelen­nek tekintette és visszaállította az azt megelőző állapotokat. Az unió ügye ezzel jó időre lekerült a napi­rendről. Az álláspontok az 1860- 61-es alkotmányos kísérlet során sem közeledtek. Az uralkodó 1861. július 21-i leirata a magyar ország­­gyűléshez Erdély kérdésében eluta­sító volt: „A mi mindenek előtt Er­dély nagyfejedelemségünknek Ma­gyarországgal való unióját illeti, mely a szász és román nemzet sza­bad beleegyezése nélkül jön elha­tározva, megjegyzendő, miszerint ezen unió soha teljes törvényerőre nem lépett, az egyoldalúan hozott határozatok kihirdetése után tett­leg felbomlott, s egyátalában mind­addig kivihetlennek lészen tekin­tendő, valamig Erdélynek nem ma­gyar ajkú lakosai nemzetiségi érde­keiket ezen unió által veszélyeztet­ve látják, és a birodalom ebbeli igé­nyei és érdekei kellőleg biztosítva nem lesznek." Az osztrák igazgatás tehát nem utasította el eleve az uniót - nem is tehette, hiszen a magyarok jóindu­latára szüksége volt az új államszer­vezet - a dualizmus - kialakításá­hoz. A kényes helyzetet végül úgy oldotta meg, hogy időnyerés céljá­ból az unió ügyét az erdélyi kisebb­ségi nemzetek álláspontjától tette függővé. Erdélyben a szászok saját autonóm közigazgatással és tör­vénykezési joggal rendelkeztek, a románok viszont, bár számarányu­kat tekintve a 19. század második felében már többen voltak, mint a magyarok, nem bírtak az önszerve­ződéshez szükséges jogokkal. Szá­mukra az unió nem volt elfogadha­tó politikai megoldás. A 1867-ben - a kiegyezés egyik feltételeként a magyar fél ré­széről - ismét napirendre került Er­dély uniójának kérdése. A magyar politikai elit számára a 48-as jog­alap és az ország területi egységé­nek helyreállítása olyan sarkalatos pontot képezett, amely nélkül nem volt lehetséges a kiegyezés. Ha a tárgyalások során az első kérdés­ben született is kompromisszum, az az udvar számára is világos volt, hogy a megegyezés érdeké­ben mindenképpen engedménye­ket kell tennie. A haza bölcse az unióért Deák Ferenc már a kiegyezési tár­gyalások legelején ismertette az unióval kapcsolatos álláspontját: „Nem tudjuk, miképpen veszélyez­tethetné az egyesülés Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetisé­gi érdekeit. Hiszen ugyanazon tör­vény, mely az egyesülést megálla­pította, Erdélyben is felszabadította a népet, kimondotta az egyenjogú­ságot, a polgári s politikai jogokat a népnek minden osztályaira s nem­zetiségére kiterjesztette, s az egye­sülésnek legelső következése az volt, hogy azon különbség, mi jo­gok tekintetében egy részről a ma­gyar, székely és szász nemzet, más részről a román nemzet között előbb fennállott, azonnal meg lön szüntetve. Mi Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érde­keit szintúgy teljes mértékben fog­juk méltányolni, mint a magyaror­szágiakét." Szükséges azonban, hogy éppen a nemzetiségi érdekek kérdése fölött ők is jelen legyenek a tanácskozásokon. Erdély a Szent István koronájához tartozik, követ­kezésképpen képviselőit meg kell hívni a magyar országgyűlésre. Amikor 1864 decemberében megkezdődtek a titkos tárgyalások, Deák akkor is ragaszkodott fenti ál­láspontjához. Augusz Antal, a Hely­tartótanács volt alelnöke - valószí­nűleg kezdetben Albrecht főherceg megbízásából - Deáknak feltett né­hány, megbízóit leginkább érdeklő kérdést. Az első kérdés arra vonat­kozott, mit ért Deák a „törvényes or­szággyűlés" fogalmán? Deák sze­rint szükséges, hogy Horvátorszá­got és Erdélyt is meghívják az or­szággyűlésre, tehát a magyar koro­na országainak integritása képezte a kiegyezés egyik feltételét. A má­sodik kérdés a nemzetiségekre vo­natkozott: Hogyan gondolja a nem­zetiségi kérdés rendezését az egyenjogúságra való tekintettel? Deák válaszában túlment az 1861. évi nemzetiségi bizottság terveze­tén, és nagyon széles körű nyelvi jo­gokat biztosított volna a nemzetisé­gek számára, tulajdonképpen csak az országgyűlés, a központi kor­mányzat és a felsőbb bíróságok nyelve maradt volna magyar, a tör­vényhatóságok, beleértve a me­gyéket is megválaszthatták volna a tárgyalási nyelvet. A nemzetiségek iskolái, egyházai, kulturális intézmé­nyei pedig egy bizonyos kvóta alap­ján költségvetési támogatásban ré­szesültek volna. Ez is mutatja, hogy e kérdésben még viszonylagosan képlékeny volt a magyar álláspont, bár nem szabad elfeledkezni, hogy Deák e téren a „liberálisabbak" kö­zé tartozott. Az uralkodó azt akarta ekkor felmérni, milyen engedmé­nyekre hajlandó a magyar vezető réteg, de részben éppen Erdély és Horvátország kérdése miatt az or­szággyűlés összehívására ekkor még nem került sor. Az unió törvényi szentesítése 1867. február 14-én Őfelsége gróf Andrássy Gyulát Magyaror­szág miniszterelnökévé nevezte ki. Három nappal később királyi leirat jelent meg, amely Erdélynek Ma­gyarországgal való egyesülését véglegesen megerősítette. Ezzel egyidejűleg megszüntette az erdé­lyi udvari kancelláriát és az erdélyi kormányszék eddigi elnökét Crenneville gróf császári és királyi tábornokot állásából kegyelemben felmentette, és az egyesülés teljes végrehajtására királyi biztosul gróf Péchy Manót nevezte ki, aki állását május 8-án foglalta el székhelyén, Kolozsvárt. 1867. június 20-án két királyi leirat érkezett a királyi biztos­sághoz. Egyik az 1865. november 15-re összehívott kolozsvári ország­­gyűlést oszlatta fel véglegesen, a másik pedig a szebeni tartomány­gyűléseken hozott törvényeket semmisítette meg. Erdély Magyarországgal való uniójának végleges megerősítésé­re és végrehajtására hozta a pesti országgyűlés az 1868. évi 43. tör­vénycikket, amelyet Ferenc József császár december 6-án szentesí­tett, s amelynek tizennyolc paragra­fusból álló tartalma a következők­ben vonható össze: "Mint már az 1848-i pozsonyi VII. és a kolozsvári I. törvénycikkek kimondották, Erdély minden lako­sa nemzetiségi, nyelvi és vallási kü­lönbség nélkül egyenjogú s Erdély­nek ezzel ellenkező törvényei eltö­röltetnek; az eddig létezett politikai nemzetek szerint való területi fel­osztások, az előjogok és kiváltsá­gok, amennyiben valamely nemze­tiséget másnak kizárásával illettek volna megszűntek, és Magyaror­szág, valamint Erdély összes polgá­rainak egyenjogúsága újabban is biztosíttatik. Jövőre a törvényho­zást Erdélyre nézve is kizárólag a magyar országgyűlésen gyakorol­ják, a kormányzás pedig a magyar felelős minisztérium által történik. Azok a törvények, amelyek az egyesülést megelőzően a külön magyar országgyűlésen alkottat­tak, amennyiben szükséges, az er­délyi területre törvényhozás útján fognak kiterjesztetni. Erdély mind­azon törvényei, amelyek az erdélyi területen és a régente úgynevezett magyarországi részekben a bevett vallások vallásgyakorlati és önkor­mányzati szabadságait, jogegyen­lőségét, egymásközti viszonyait, hatáskörét biztosítják, sértetlenül fenntartatnak, egyszersmind a gö­rög és az örmény katolikus, vala­mint a görögkeleti egyházakra is kiterjesztenek. Őfelségének »Erdély nagyfejedelme«, »széke­lyek ispánja« címéből pedig az uni­óra semmi hátrányos következte­tés sem vonható." Az unió teljes végrehajtásával kapcsolatos átmeneti ügyek lebo­nyolításával megbízott királyi biz­tosság, amelynek élén gróf Péchy Manó királyi biztos állott, az 1872. év őszén oszlott fel. Erdély tartományi önállósága és vele együtt külön történelme is az­zal a legfelsőbb királyi leirattal szűnt meg, amellyel Őfelsége 1867. február 17-én az 1848-i erdé­lyi országgyűlés I. és a pozsonyi magyar országgyűlés VII. törvény­cikkével kimondott uniót véglege­sen megerősítette. Ez időponttól kezdve Erdély politikailag beleol­vadt Magyarországba és így külön történelme sincsen. Mindaz, ami Erdélyben 1867-től 1918 végéig történt, a magyar állam történeté­be tartozik, amellyel teljesen egy és azonos volt. Visky István Péchy Manó gróf, az újraegye­sítés idejének királyi biztosa Az 1867. évi Andrássy-kormány. Egykorú litográfia Deák Ferenc - Székely Bertalan festménye 1869

Next