Új Magyar Szó, 2006. március (2. évfolyam, 41-63. szám)
2006-03-24 / 58. szám
Senki többet? / Új Magyar Szó I 1Q 2006. MÁRCIUS 25-26., SZOMBAT-VASÁRNAP I I. Minden szinten szinte minden Da Vinci-kódex, XX. század eleji Bugatti gépkocsi és Eric Clapton gitárja jól megfér egymás mellett az árverések mezőnyének „tarka" sikerlistáján. MARTOS GÁBOR Legutóbb két különleges bélyeg kapcsán elhagytuk egy időre a szigorúan vett műalkotások világát, kalandozzunk hát még egy kicsit az „egyéb” aukciós sikertárgyak területén. Merthogy - ahogyan már hasonló téma kapcsán megjegyeztük - szinte nincs olyan dolog a világon, ami ne lenne jó pénzért eladható; már ha lehet találni minimum két olyan megszállottat, akinek az adott tárgy annyira fontos, hogy hajlandók érte „minden” pénzt megadni. És hogy ez a „minden” összegszerűleg is mennyire (majdnem) minden, arra nézvést elmondanám, hogy a 2000. év végi árverési állapotot rögzítő nemzetközi leütési listán Amadeo Modigliani Díványon ülő aktja (16 777 890 dollár) és Paul Cézanne kőkorsója (16 502 500 dollár) között szerepel egy 100,10 karátos gyémánt (16 548 750 dollár), Picasso Madárkalitka című képe (15 400 000 dollár) és Eduard Monet Sétája (14 900 000 dollár) között egy - nem vicc! - tollaslabda-gyűjtemény (15 200 000 dollár), Picasso Szobrásznője (11 827 500 dollár) és Gustav Klimt Nő legyezővel című képe (11 662 500 dollár) között egy kódex a helmarshauseni apátságból (8 140 000 font), Claude Monet Nyárfák bonts időben című festményével azonos leütési áron (11 002 500 dollár) egy Patek Philippe zsebóra, míg Vincent van Gogh Táj felkelő nappal (9 900 000 dollár) és Edgar Degas Versenylovak (9 700 000 dollár) című alkotása közé ügyesen beparkolt egy 1931-es Bugatti Royale (9 800 000 dollár). A világ legdrágább kézirata Leonardo da Vinci Hammer-kódexe (30 802 500 dollárt adtak érte a Christie’s 1994 novemberi, New York-i árverésén), bútora az igen érdekes történet (amire egyszer visszatérek), ún. Badminton Cabinet (19 045 250 fontért, azaz több mint 36,5 millió dollárért kelt el 2004 decemberében a Christie’s londoni árverésén), ötvösmunkája egy XV Lajos korabeli ezüst levesestál és a hozzávaló tálca (10 287 500 dollár), keleti szőnyege egy XVI. századi észak-nyugat-perzsiai medalionos tebrisz (1 596 500 font), hegedűje - naná! - egy Stradivari (947 500 font), gitárja - naná? - Eric Clapton 1956-ban készült Fender Brownie-ja (316 879 font), baseball-ütője Babe Ruth 56-szoros „home run”-t „elérő” darabja (63 000 dollár), rajzfilmje Walt Disney klasszikus Hófehérkéje (209 000 dollár), dugóhúzója pedig egy XVIII. század eleji, ezüstből készült angol darab (18 400 font). A magyarországi piacon a legdrágábban leütött könyv egy Jura Civilia, vagyis a tárnoki városok XV. századi jogkönyve (2003-ban 22 millió forintot adtak érte a Központi Antikváriumban), míg a képzeletbeli dobogó másik két fokán egy-egy (különböző mértékben sérült, illetve hiányos) Vizsolyi Biblia áll 19, illetve 12 millióval. A kéziratok árverési listáját Vörösmarty Mihály vezeti: Keserű pohár című versének eredeti példányáért (1,6 millió kikiáltási árról indulva!) 15 milliónál koppant a kalapács 2000-ben, de az élmezőnyben van Radnóti Miklós Első eclogája (13 millió) és Járkálj csak, halálraítélt! című verse (5,7 millió), valamint Ady Endre Léda ajkai között című műve (5 millió forint) is. Széchenyi István egy levele kétmillió forintért, József Attila verskézirata 1,9 millióért, Babits Mihály novella-kézirata pedig egymillióért került új tulajdonoshoz. A Magyarországon legdrágábban „leütött” ékszer egy 142 briliánssal és 78 zafírral díszített, art deco stílusú Cartier melltű (10 millió forint), míg a képregények napjainkban egyre jobban megélénkülő piacát még mindig Zórád Ernő Fekete gyémántok című munkájának egy rajzsorozata vezeti, amelyért még 1987-ben adtak 220 ezer forintot. Kukorelly Endre Ez mind kis túlzás Ez mind kis túlzással a lassú fájdalomnak tarrtozik nagyon. Mint mind a lom, mind, ami szemétre kerül, és szárad legfelül, míg ráhajigálnak megannyi mást, új elmúlást, leszivárog hozzá a víz rohadni, nem megmaradni, szétoszlik majd. De nem olyan pocsék és nincs közel. Más ilyen szép szétoszlottakhoz él. A többihez. Miért, nem? Csak kérdem inkább, mert kicsit sem értem. Ez itt most nem vigasztalás, ahhoz sem szoktam érteni. Inkább valami máshoz. A törésmentes házhozszállításhoz. m Csoportsztorik az egyéniről Mi a közös a bozgorban, a Pinton túli „ testvérben ”, a zsidányban, a dzsipóban, a homokosban és a spinében? Ez nem vicc, hanem rendezvénysorozat: a kolozsvári BBTE Politológia és Közigazgatási Karának hallgatói március 13. és 18. között Diszkriminációmentes Hetet hirdettek. Átlapozták a román társadalom tabuszótárát, és a legérzékenyebb témaköröknek egy-egy vitanapot szántak, főleg politológus és kommunikációszakos hallgatók által kitalált műsor rendkívül egyszerű és egyértelmű volt. Pár, vitára gerjesztő, rövid dokumentumfilmmel bevetni a közönséget a mélyvízbe, vita után pedig - feszültségoldóként - valamilyen módon kapcsolódó nagyjátékfilmmel lehűteni a kedélyeket. Utóbbi tekintetben így került a zsidógyűlöletnek szánt napra Mathieu Kassovitz (La haine), a magyargyűlöletet taglaló napra, két funaros rövidfilm után, Antal Nimród (Kontroll), a cigánygyűlöletet tematizáló etno-dokumentumfilmek után Tony Gadif (Gadjo diló). A legrokonszenvesebb mozzanat az volt, hogy a funaros filmekre, a stáblista után, jó nagyban kiírta a szerzőgárda (D Media Group): mindenkit felkérnek, hogy munkáikat úgy terjessze, akár a pestist. Sokszorosítani ezúttal: kötelező! A feminizmust és a homoszexualitást, sajnos, egyberántották a szervezők, a vitanap-jelleg talán ezért is elúszott. Aki viszont nem látta még a La mala education-t, bepótolhatta Almodóvar kihagyását. A zárónapra szánt emberkereskedelem-téma ürügyén viszont Moldova Köztársaság összes lehetséges problémáját felszolgálták nekünk - nagyjátékfilm nélkül. Az idevágó dokumentumfilm után parázs vita kerekedett (akárcsak „a magyarok” esetében), a nap második felében pedig az etnikai gyűlölet természetrajzát boncolgatták a szervezők, ezúttal a Balkán „perspektívájából”, két film által is (Srdjan Koljevic: Sivi kamion crevne bője, Dani Tanovic: No Man's Land). SZABÓ GÉZA A különleges filmhét minden napján „teltház” volt (ami átlagban 30 érdeklődőt jelent) és nem annyira a viszonylagos tömeg, mint inkább az volt érdekes, hogy naponta kicserélődött a teljes közönség. Ami akár jó jelnek is tekinthető, hiszen az egyetemisták szakosodására utalhatna. Csakhogy ez hamis nyom, sokkal inkább az etnicitás játszott közre mind a hallgatóság jellegének kialakulásában, mind a kritikus vitatömeg összerázódásában. A magyar napon például a nézők-vitázók harmadát a politológia és újságíró szakos magyar hallgatók tették ki, a besszarábiai napon pedig a közönség 90 százalékát Pruton túliak adták. Vigyázat: diszkriminációmentes övezet! Ha kedd, akkor magyarok! Azért pont mi, mert a másnapi ünnep, március 15-e kiváló apropót jelentett. A szervezők a vita előtt elmondták, mennyire sajnálják, hogy a „beimádkozás” ellenére egyetlen tanár se tisztelte meg jelenlétével a rendezvényt. A nyilvánosság előtt megemlítették: Salat Levente és Szász Alpár Zoltán „lehetett volna ott”, mert véleményükkel, jelenlétükkel aktuálpolitikai súlyt adhattak volna a disputának. A tudományosság zsákutcáiban így alakulhatott le aztán néhány pikáns gondolkodás-szünet, többek között akkor, amikor egy politológiás (!) román hallgató, aki egyébként mindenben rendkívül nyitott és liberális volt, hüledezve kérdezte magyar vitapartnerétől, hogy miért nem örült annak, amikor Nyugat-Magyarországon „román fiúnak” becézték. Bólogatott az érvekre, hogy persze, persze, állampolgárság meg nemzetiség politológiailag nem egybemosható kategóriák, ennek ellenére újra és újra elővette a román „nackók” karcos lemezét. Addig-addig pörgette, míg az egyik székelyföldi leányzó, a maga érdekes akcentusával, rákérdezett: „Te, ha valamelyik afrikai államba költöznél, mit szólnál ahhoz, ha négernek és, mondjuk, Szomáliai fiúnak titulálnának?”. A brassói über-liberál ifjú által már nem hallott, igazi replika a zárónapon hangzott el, amikor egy besszarábiai diáklány azt sérelmezte, hogy őt, aki Kisinyovból tízévesen eljött, és azóta Iasi-ban tanul, mindenki csípőből leoroszozza vagy - ami talán még cifrább - leukránozza. Hasonló húrt pendített meg egy transznisztriai hallgató, aki arról számolt be, hogy náluk odahaza, az utcán, a piacon, mindenhol moldobol a nevük. A iasi-i oroszozó sztori azért durva, mert a magyar napon elhangzott egy másik példa is. Debreceni egyetemistapár Iasi-ba igazolt át fél évre, kutatói ösztöndíjjal. Erdélyi származásúakként várták-lesték, mikor „hangolódik rájuk”, a magyarokra, a román tömeg. Aztán a meglepetés: Iasi szinte a kényeztetésig menően tárt karokkal fogadta őket, minden szinten és téren. A legérdekesebben erre egy Iasiból származó, kolozsvári egyetemista duplázott rá, mondván: náluk odahaza „Erdély a Nyugat, a magyarok pedig a civilizáció”. A szervezők utólag beismerték, arra legmerészebb álmaikban sem számítottak, hogy a homoszexualitás-témát alaposan ki lehet beszélni, nem csupán érinteni, megmutatni. Ilyen szempontból a legnagyobb csalódás a „cigánynap” volt, mert bár minden eszközzel megpróbálták toborozni az érintetteket az egyetemen, az utcán, a sajtóban, egyetlenegy roma hallgató sem volt kíváncsi arra, mit mutatnak meg róluk a világnak. Mint elhangzott: kíváncsiság talán lett volna bennük, de letarolta az ösztönszerű csigakomplexus.