Új Magyar Szó, 2006. március (2. évfolyam, 41-63. szám)

2006-03-24 / 58. szám

­ Senki többet? / Új Magyar Szó I 1Q 2006. MÁRCIUS 25-26., SZOMBAT-VASÁRNAP I I. Minden szinten szinte minden Da Vinci-kódex, XX. század eleji Bugatti gépkocsi és Eric Clapton gitárja jól megfér egymás mellett az árverések mezőnyének „tarka" sikerlistáján. MARTOS GÁBOR Legutóbb két különleges bélyeg kapcsán elhagytuk egy időre a szigorúan vett műalkotások világát, ka­landozzunk hát még egy kicsit az „egyéb” aukciós si­kertárgyak területén. Merthogy - ahogyan már ha­sonló téma kapcsán megjegyeztük - szinte nincs olyan dolog a világon, ami ne lenne jó pénzért elad­ható; már ha lehet találni minimum két olyan meg­szállottat, akinek az adott tárgy annyira fontos, hogy hajlandók érte „minden” pénzt megadni. És hogy ez a „minden” összegszerűleg is mennyi­re (majdnem) minden, arra nézvést elmondanám, hogy a 2000. év végi árverési állapotot rögzítő nem­zetközi leütési listán Amadeo Modigliani Díványon ü­lő aktja (16 777 890 dollár) és Paul Cézanne kőkor­sója (16 502 500 dollár) között szerepel egy 100,10 karátos gyémánt (16 548 750 dollár), Picasso Madár­kalitka című képe (15 400 000 dollár) és Eduard Mo­net Sétája (14 900 000 dollár) között egy - nem vicc! - tollaslabda-gyűjtemény (15 200 000 dollár), Picas­so Szobrásznője (11 827 500 dollár) és Gustav Klimt Nő legyezővel című képe (11 662 500 dollár) között egy kódex a helmarshauseni apátságból (8 140 000 font), Claude Monet Nyárfák bonts időben című fest­ményével azonos leütési áron (11 002 500 dollár) egy Patek Philippe zsebóra, míg Vincent van Gogh Táj felkelő nappal (9 900 000 dollár) és Edgar Degas Ver­senylovak (9 700 000 dollár) című alkotása közé ügye­sen beparkolt egy 1931-es Bugatti Royale (9 800 000 dollár). A világ legdrágább kézirata Leonardo da Vinci Hammer-kódexe (30 802 500 dollárt adtak ér­te a Christie’s 1994 novemberi, New York-i árveré­sén), bútora az igen érdekes történet (amire egyszer visszatérek), ún. Badminton Cabinet (19 045 250 fontért, azaz több mint 36,5 millió dollárért kelt el 2004 decemberében a Christie’s londoni árverésén), ötvösmunkája egy XV Lajos korabeli ezüst levesestál és a hozzávaló tálca (10 287 500 dollár), keleti sző­nyege egy XVI. századi észak-nyugat-perzsiai meda­­lionos tebrisz (1 596 500 font), hegedűje - naná! - egy Stradivari (947 500 font), gitárja - naná? - Eric Clapton 1956-ban készült Fender Brownie-ja (316 879 font), baseball-ütője Babe Ruth 56-szoros „home run”-t „elérő” darabja (63 000 dollár), rajz­filmje Walt Disney klasszikus Hófehérkéje (209 000 dollár), dugóhúzója pedig egy XVIII. század eleji, ezüstből készült angol darab (18 400 font). A magyarországi piacon a legdrágábban leütött könyv egy Jura Civilia, vagyis a tárnoki városok XV. századi jogkönyve (2003-ban 22 millió forintot adtak érte a Központi Antikváriumban), míg a képzeletbeli dobogó másik két fokán egy-egy (különböző mér­tékben sérült, illetve hiányos) Vizsolyi Biblia áll 19, il­letve 12 millióval. A kéziratok árverési listáját Vörös­marty Mihály vezeti: Keserű pohár című versének ere­deti példányáért (1,6 millió kikiáltási árról indulva!) 15 milliónál koppant a kalapács 2000-ben, de az él­mezőnyben van Radnóti Miklós Első eclogája (13 mil­lió) és Járkálj csak, halálraítélt! című verse (5,7 millió), valamint Ady Endre Léda ajkai között című műve (5 millió forint) is. Széchenyi István egy levele kétmillió forintért, József Attila verskézirata 1,9 millióért, Ba­bits Mihály novella-kézirata pedig egymillióért került új tulajdonoshoz. A Magyarországon legdrágábban „leütött” ékszer egy 142 briliánssal és 78 zafírral dí­szített, art deco stílusú Cartier melltű (10 millió fo­rint), míg a képregények napjainkban egyre jobban megélénkülő piacát még mindig Zórád Ernő Fekete gyémántok című munkájának egy rajzsorozata vezeti, amelyért még 1987-ben adtak 220 ezer forintot. Kukorelly Endre Ez mind kis túlzás Ez mind kis túlzással a lassú fájdalom­nak tarrtozik nagyon. Mint mind a lom, mind, ami szemétre kerül, és szárad legfelül, míg ráhajigálnak megannyi mást, új elmúlást, leszivárog hozzá a víz rohadni, nem­ megmaradni, szétoszlik majd. De nem olyan pocsék és nincs közel. Más ilyen szép szétoszlottakhoz él. A többihez. Miért, nem? Csak kérdem inkább, mert kicsit sem értem. Ez itt most nem vigasztalás, ahhoz sem szoktam érteni. Inkább valami más­hoz. A törésmentes házhozszállításhoz. m Csoportsztorik az egyéniről Mi a közös a bozgorban, a Pinton túli „ testvérben ”, a zsidányban, a dzsipóban, a ho­mokosban és a spinében? Ez nem vicc, hanem rendezvénysorozat: a kolozsvári BBTE Politológia és Közigazgatási Karának hallgatói március 13. és 18. között Disz­­kriminációmentes Hetet hirdettek. Átlapozták a román társadalom tabuszótárát, és a legérzékenyebb témaköröknek egy-egy vitanapot szántak, főleg politológus és kommunikációszakos hallga­tók által kitalált műsor rendkívül egyszerű és egy­értelmű volt. Pár, vitára gerjesztő, rövid dokumen­­tumfilmmel bevetni a közönséget a mélyvízbe, vita után pedig - feszültségoldóként - valamilyen mó­don kapcsolódó nagyjátékfilmmel lehűteni a kedé­lyeket. Utóbbi tekintetben így került a zsidógyű­löletnek szánt napra Mathieu Kassovitz (La haine), a magyargyűlöletet taglaló napra, két funaros rö­vidfilm után, Antal Nimród (Kontroll), a ci­gánygyűlöletet tematizáló etno-dokumentumfil­­mek után Tony Gadif (Gadjo diló). A legrokonszen­vesebb mozzanat az volt, hogy a funaros filmekre, a stáblista után, jó nagyban kiírta a szerzőgárda (D Media Group): mindenkit felkérnek, hogy mun­káikat úgy terjessze, akár a pestist. Sokszorosítani ezúttal: kötelező! A feminizmust és a homoszexualitást, sajnos, egyberántották a szervezők, a vitanap-jelleg talán ezért is elúszott. Aki viszont nem látta még a La mala education-t, bepótolhatta Almodóvar­ kihagyá­­sát. A zárónapra szánt emberkereskedelem-téma ürügyén viszont Moldova Köztársaság összes le­hetséges problémáját felszolgálták nekünk - nagy­­játékfilm nélkül. Az idevágó dokumentumfilm után parázs vita kerekedett (akárcsak „a magyarok” ese­tében), a nap második felében pedig az etnikai gyű­lölet természetrajzát boncolgatták a szervezők, ez­úttal a Balkán „perspektívájából”, két film által is (Srdjan Koljevic: Sivi kamion crevne bője, Dani Tanovic: No Man's Land). SZABÓ GÉZA A különleges filmhét minden napján „teltház” volt (ami átlagban 30 érdeklődőt jelent)­­ és nem annyira a viszonylagos tömeg, mint inkább az volt érdekes, hogy naponta kicserélődött a teljes kö­zönség. Ami akár jó jelnek is tekinthető, hiszen az egyetemisták szakosodására utalhatna­. Csak­hogy ez hamis nyom, sokkal inkább az etnicitás játszott közre mind a hallgatóság jellegének kiala­kulásában, mind a kritikus vita­tömeg összerázó­­dásában. A magyar napon például a nézők-vitá­­zók harmadát a politológia és újságíró szakos ma­gyar hallgatók tették ki, a besszarábiai napon pe­dig a közönség 90 százalékát Pruton túliak adták. Vigyázat: diszkriminációmentes övezet! Ha kedd, akkor magyarok! Azért pont mi, mert a másnapi ünnep, március 15-e kiváló apro­pót jelentett. A szervezők a vita előtt elmondták, mennyire sajnálják, hogy a „beimádkozás” elle­nére egyetlen tanár se tisztelte meg jelenlétével a rendezvényt. A nyilvánosság előtt megemlítették: Salat Levente és Szász Alpár Zoltán „lehetett vol­na ott”, mert véleményükkel, jelenlétükkel ak­­tuálpolitikai súlyt adhattak volna a disputának. A tudományosság zsákutcáiban így alakulhatott le aztán néhány pikáns gondolkodás-szünet, többek között akkor, amikor egy politológiás (!) román hallgató, aki egyébként mindenben rendkívül nyitott és liberális volt, hüledezve kérdezte ma­gyar vitapartnerétől, hogy miért nem örült an­nak, amikor Nyugat-Magyarországon „román fi­únak” becézték. Bólogatott az érvekre, hogy per­sze, persze, állampolgárság meg nemzetiség poli­­tológiailag nem egybemosható kategóriák, ennek ellenére újra és újra elővette a román „nackók” karcos lemezét. Addig-addig pörgette, míg az egyik székelyföldi leányzó, a maga érdekes ak­centusával, rákérdezett: „Te, ha valamelyik afrikai államba költöznél, mit szólnál ahhoz, ha néger­nek és, mondjuk, Szomáliai fiúnak titulálnának?”. A brassói über-liberál ifjú által már nem hal­lott, igazi replika a zárónapon hangzott el, ami­kor egy besszarábiai diáklány azt sérelmezte, hogy őt, aki Kisinyovból tízévesen eljött, és azóta Iasi-ban tanul, mindenki csípőből leoroszozza vagy - ami talán még cifrább - leukránozza. Ha­sonló húrt pendített meg egy transznisztriai hall­gató, aki arról számolt be, hogy náluk odahaza, az utcán, a piacon, mindenhol moldobol a nevük. A iasi-i oroszozó sztori azért durva, mert a ma­gyar napon elhangzott egy másik­ példa is. Deb­receni egyetemistapár Iasi-ba igazolt át fél évre, kutatói ösztöndíjjal. Erdélyi származásúakként várták-lesték, mikor „hangolódik rájuk”, a ma­gyarokra, a román tömeg. Aztán a meglepetés: Iasi szinte a kényeztetésig menően tárt karokkal fogadta őket, minden szinten és téren. A legér­dekesebben erre egy Iasi­ból származó, kolozs­vári egyetemista duplázott rá, mondván: náluk odahaza „Erdély a Nyugat, a magyarok pedig a civilizáció”. A szervezők utólag beismerték, arra legmeré­szebb álmaikban sem számítottak, hogy a ho­­moszexualitás-témát alaposan ki lehet beszélni, nem csupán érinteni, megmutatni. Ilyen szem­pontból a legnagyobb csalódás a „cigánynap” volt, mert bár minden eszközzel megpróbálták toborozni az érintetteket az egyetemen, az ut­cán, a sajtóban, egyetlenegy roma hallgató sem volt kíváncsi arra, mit mutatnak meg róluk a vi­lágnak. Mint elhangzott: kíváncsiság talán lett volna bennük, de letarolta az ösztönszerű csiga­komplexus.

Next