Új Magyarország, 1991. december (1. évfolyam, 186-209. szám)
1991-12-10 / 193. szám
L I. évfolyam, 193. szám -««VIMISM— V POLGÁRI NAPILAP *1-^A. *• - -TOSZVKMZnl. KENDE SÁNDOR Az ember szive is megdobbant néha arra a szóra, hogy: — magyar. Néha, mondtam. Két esetben viszont biztosan. Az egyik: — külföldön. Én a múltban, ama vasfüggönyön belül is azt mondtam mindig, hogy helyesebb „kiengedni” az embert, mint bezárni, odakint válik hazafivá, illetve döbben rá arra, hogy kicsoda. Nagyon gyorsan. Egyik percről a másikra, tüstént, mihelyt egy minket fitymáló szó a fülébe szúr. Az önérzet ágaskása, természetrajzunknak ez a legősibb rugója, hajtóereje és élesztője (egyben lánca, összeraarkoló, s a csiriznél százszorta biztosabban tapasztó tehetetlenségi tényezője). A másik (s erről szólna a példám): — itthon, amikor más honbelivel akad össze. Hát még akkor, ha az illető külföldi magyarul szólal meg! Vagy legalább két olyan szót próbál formálni, ami mintha, majdnem, olyasmi, hasonló. A minap például az egyik könyvesboltban két fiatalember szép magyar szavaira figyeltem föl. Azért csak lapozgattam tovább, s mintha mélyen elmerültem volna olvasmányomban, egyre inkább összehúztam magára, mozdulni is alig mertem már, mert semmiképp se akartam kockáztatni, hogy kiváncsiskodásommal megzavarnám őket, s netán abbahagynák. Észre se vegyék, hogy figyelem, udvariatlan hallgatózásom el ne rémítse őket, az megilletődése ha talán gyanakvóvá tenné valamelyiküket. Pedig csak ne hagyják abba, az istenért, ne, még egy kicsit ne! Mert ugyan ki beszél ma mifelénk igazán magyarul, igazán szépen?! Hát még hibátlanul is, ugyan kicsoda?! Lőt, külföldiek a fiúk, persze, hnegtudtam néhány perc alatt. Igen. Mert így, nálunk, idehaza, már senki se beszél, — csak aki könyvből tanulta ezt az összehasonlíthatatlan nyelvet, így csak az vigyáz a szájára, a szórendre, a hangsúlyokra és a tárgyas ragozásra, így csak az becsüli ezeket a szavakat, aki megkínlódott értük. Aki nem kapta, hanem vállalta. Aki nem örökölte, hanem szerezte. Vagyis: aki enynyire szereti. Előbb-utóbb ki kellett derülnie. S nem ütköztek meg kíváncsiskodásom miatt. Sőt, szinte örültek, hogy szóba áll velük valaki. Hogy válaszolhatnak. Azaz, hogy — beszélhetnek. Magyarul! Magyarul — Magyarországon. És, hogy megértik őket. Vagyis, hogy: — jól mondják. Franciák ugyanis. A Sorbonne diákjai, magyar szakosok (keleti nyelvek tanszék), s most azért utaztak ide, hogy gyakorolják, alait tanultak. (Hm. Ki birná tovább szótlanul és közömbösen?!) — De hát miért épp magyarul?!... (Mert, ugye, ha mi, összebújva, fojtogató magányunkból kifelé kiváncsiskodván, mások szavait pörgetjük, rágjuk, emésztjük, hiszen évezredes a tapasztalat, hogy különben a kutya se áll velünk szóba: — ez logikus és kíméletlen kényszerűség. — De, hogy ők?! Például ezek ketten?! Akik a világon bárhol érnek is partot, azonnal válaszolnak nekik: ők miért kínlódnak ezzel a vastag nyelvvel, pont ezzel: minek ez, nekik?!) — de nagy örömömre szolgál, hogy megtekinthettem önöket! — magyarázta egyikük. Nagyot nyeltem. Nem a hallottak tartalmi jelentése miatt (bár azon is fennakadhattam volna), hanem ahogyan elhangzott. Ez a „be nagy”! Csak nem Vörösmartytól vagy Berzsenyitől tanult magyarul?! És ugye, egy ilyen „be nagy” indítással már csakis lelkesült lehet a folytatás; ó, de jó hallani! S a másik fiú mindjárt utána: — Mily nemes dolog, hogy ennyi könyv található itt meg a mi népünk nyelvén is! Lám, ő magyarul lelkes, amiért franciát (honit) talált itt. Hegyibeszédként hatna, ha ezzel próbálnék előbbi kijelentésem bizonyítására alátámasztó példát statuálni. Hogy amiképp mi odakint — ők ugyanígy itt... Nem, én inkább újra csak a nagy kérdést feszegettem akkor abban a könyvesboltban: azt a bizonyos miértet. Hogy hát igazán, minek ez nekik? Nagy volt a csodálkozás. Egyikük nem is értette, mit kérdezek (én meg istentelenül megijedtem, hogy netán arra következtet ebből, ím hát mégse tud még jól magyarul). A másik, szerencsére, egy szemvillanásnyi idő alatt fölocsúdott, és kivágta: — Ó, koran, a magyar nagyon intelligens nép! És addigra a társa szeme is megcsillant: — Bízvást hiszem! — biccentett rá. Én meg csak kint, az utcán, s inkább csak magamban: — Bízvást... FAaz8ft(Mtl6: FAbiAn LÁSZLÓ FösztrmnaztA^HlydMftc MW OY. JANOS «• VOORDt ArmA SzamutMg. 108SBudap«tVm.,nAM(SaMnt(Sonogy 4B4 Mae. Postil6c HIOBudapMIPf.: 199. mttonok: 11S 6009,122-2804,142-8923,142-8178 Nk» kwUmzIA* (délután): 122-2099 T(Muc 138&13 (mMraég), 122-2288 ^ ««Kééitéé) HktMMdvéW: 1989 BudipM. eWwUéialárS Tdeton: 138-2380, Mataac 13S3190 T«t*Ui4 Magyar Potla. ElAbaVialA bérmaly hklapházbanfl6 poalahivatalnÁI, a MdapMAeandmnél,7ma(|l hlf1apú2lMM)an, vdamint a r'' arfaan a Magyar Potla. EnaViale bámnaly halar I MdapMAeandmél, poaM hlflapOzlMMan, vdamkit a HHacvalOlzaléalét Utlaliétéd Iradénél (HEUI), 1900 Budagttt XM., LM u. 10M közvallanai vagy potlautalványan. Hatvanmtalé Batl a ratabank R. 21888838,021-02799 pénzforgalmi lalzótrémra. Bdbalétl dg az 1091. évra agy hónapra 240 R, nagy tdévra 720 n Mé^ 1440 Ft MBOvWIMIiy M VMInBMMINMI pWCHOTyomWIN • MMflldón tadaazl a Kuílúm Ktradtaddfhl VMaM H1389 Budapaat Poatalóh 148. Nacsa a PUSUCA RT. a HirlapMadó Véltalal Kóna működéséMl. CZAKI FaMótMadó: KÓBABORtlnok (dl Athanaaum Nyomda FMóa vtzaló: LOSONCZY QYURQY vezérigazgató. ISSN 1216-0188 Bp. - ISSN 1218-1388 vidék. MBBrroAsoR 1991. december 10., kedd Felelőtlen radikálisok az MDF-ben? A Magyar Demokrata Fórum képviselője, Elek István, az Új Magyarország december 3-i számában a pártban úgymond erőszakosan fellépő radikális irányzat felelőtlen politikáját elemzi. December 5-én a lapban Balázsi Tibor MDF-képviselő már arról értekezik, hogy „a maradék tagság” a rendszerváltás kudarcának felelőseit keresi, akik „elfoglalják a nekünk beígért helyeket”. Elvbarátaink, felelős politikusok megszívlelendő gondolatait olvassuk? Vagy tiszteletre méltó szabadelvűek rántottak revolvert, hogy egy héttel a legnagyobb kormányzó párt országos gyűlése előtt szitává lőjék a „keresztény nemzeti, plebejus radikális” (sic!) kártevők erkölcsi hitelét? A szerzők párttagtársa, aki e sorokban az olvasó figyelmével talán viszszaél, nem szándékozik ezt eldönteni. Erre szerény szellemi adottságai és közéleti súlytalansága nem is tennék képessé. Egyébként is következik a „keresztény” szellemből, hogy még tisztességünket rágalmazó embertársaink személyiségét is tiszteletben tartsuk. Egy „plebejus” pedig idejekorán megtanulja a népi mondást, hogy nem az a legény, aki kapja, hanem aki állja. Bevalljuk azonban, a népinemzeti kör — feltesszük, hogy lényegében ezzel a szellemi műhellyel foglalkoznak a szerzők — szeretné, ha egy mértéktartó és tisztességes napilap olvasói megkérdőjeleznék annak az állításnak az igazságtartalmát, miszerint ez a frusztrált csoport önös érdekből készül tombolni a demokratikus jogállam porcelánboltjában. Milyen politikai eszményeket követünk hát? Pontosan azokat, amelyeket a képviselő urak választási programja. Közelebbről az MDF alapítólevelét és programját. A népi-nemzeti kör ebből a programból azt olvassa ki, hogy minden egyes honfitársunknak az erkölcsi rend uralmába vetett hitét, kinekkinek állapota szerint a közös felemelkedés reményét kell visszaadnunk, és ennek eszközeit megteremtenünk. Az a véleménye, hogy a „plebejus” választók tisztánlátása a világnézetet váltott marxista világpolgárok bűvös keneteként népszerűsített, abszolutizált polgári és piaci szabadság mögött a pártállam haszonélvezőinek új önmegvalósítási kísérletét érte tetten. Szomorú magyar valóságunk ugyanis az, hogy e fennköt európai eszmények hajtószerként adagolva egy minden vonatkozásban elüszkösödött társadalomban, a kisemmizettek és esélytelenek világában szociális botránnyá és gyújtóanyaggá válnak. Ez a meggyőződés, nem pedig a Bibó Istvántól kölcsönzött hangzatos idézetek, vagy nekünk tulajdonított radikális szájaskodás tesz minket „népi-nemzetivé”. Abban a hitben vagyunk, hogy ezzel az értékeléssel nemzetünk többségével, mozgalmunk minden szellemi irányzatával a kormánnyal és sok ellenzéki polgártársunkkal azonos alapokon állunk. Ez a közös szellemi — és bármilyen patetikusan shagozzék is —, erkölcsi alap is báztosítja a fórum elegét és változatlan politikai cselekvőképességét. Ennek a gondolatnak a megvalósulásáról, nem a radikalizmusról, frusztrációról és a „nekünk beígért helyekről” kell tehát azon a fórumon értekezni, ahol minden politika milliónyi kiábrándulttal és háromszázezer munkanélkülivel találja magát szemben. Egyébként éppen a kisebbség véleményét nemcsak tiszteletben tartó, hanem azt mérlegelő tisztességes viták, a közéleti felelősség e belső vívódásai jelentik mozgalmunkban a közéleti fórumot, és a demokráciát. Ha az MDF-ben ezek a viták elhalnak, akkor ideje, hogy választóink más erőkre bízzák országunk kormányzását. De essék hát szó — hangsúlyozottan magánvéleményként — az „iránytalanul csapkodó” radikalizmusról is, ha már e címen megszólítottam. Balázsi képviselő úr I. miskolci, és Elek képviselő úr VI. füzesabonyi választókerületének polgáraihoz is bizonyára eljutott néhány kishír. A napilapban ugyanis, melyben a radikális türelmetlenséget ostorozó dolgozatuk megjelent, többek között az alábbiak is olvashatók: — Az Állami Számvevőszék köztisztviselője nyilatkozik, hogy a magyar munkásság osztatlan bizalmát élvező Nagy Sándor (Petőfi után szabadon van-e, ki e nevet nem ismeri?) áldásos vagyonkezelő tevékenységével szemben hivatala kimerítette lehetőségeit. A jogállamiságunkért aggódó értelmiségiek szerint Antall József most már végérvényesen szakított a demokráciával és eljátszotta gazdasági felemelkedésünk utolsó esélyét, mert törvényes jogkörében felmentett egy bankelnököt, sőt menesztették a magyar külügyek néhány pótolhatatlan szakemberét, sőt, az ettől elhatárolódott pótolhatatlan államtitkárt is. — Magas közjogi méltóság kétségei nyomán az Alkotmánybíróság — kissé leegyszerűsítve — azzal a meglő kérdéssel foglalkozik, hogy törvény-e a törvény. Nevezetesen, kezdeményezhet-e eljárást az ügyészség néhány államilag bűnszövetkezetbe szervezett személy ellen, akik a természetjog, a tételes jog és az emberi lelkiismeret minden normáját semmiibe vették. Hogy mit tesz ilyenkor az MDF-képviselő, fűti komolyan veszi választói bizalmát és saját önbecsülését? “Hát talán, amit Lezsák Sándor, Kónya Imre, Antall József, a Monopoly-csoport, vagy uram bocsánat, Csurka István tesznek. És mit tesz egy profi kártyás, ha rájön, hogy a pókerkártyák cinkelve vannak? Hát talán hátratolja a széket, és megfontoltan, törvényesen, de nyomatékosan azt javasolja, hogy szigorítsák kissé a szabályokat. Idézett elvbarátaink joggal vetik közbe, hogy hazafias aggodalmukban politikai problémákról írtak. Ennek ürügyén azután egy ismeretlen hangzatos frázisok özönével tölti ki a drága újságpapírt. Elemezzünk hát tárgyszerűen néhány különösen „megnyerő” gondolatot. Idézek: „Ez az igazságtételről beszélő, de egyébként egyszerű (bölcsész képviselők számára helyesen: egyszerűen) kompenzációs pártpolitikai kényszer megfosztja a kormányt attól a lehetőségtől, hogy a tőkefelhalmozás folyamatából ,természetszerűleg adódó következményekre próbáljon meg végre valódi válaszokat fogalmazni.” Meglepődve értesülünk tehát, hogy a kormányt a kompenzációra éhes, elégtételt követelő népi-nemzetiek akadályozzák meg a „valódi válasz” megfogalmazásában. Azt hittük, sőt hirdettük, hogy kormányunkat ebben a pártállamtól örökölt mérhetetlen csődtömeg, súlyos és nem várt külső körülmények (Öböl-háború, a KGST szétesése, a jugoszláv válság stb.), és esetleg buzgón fogalmazgató ún. szakemberei akadályozzák, igaz, kissé hosszasan. Ami pedig az elvtársak által társadalmi apokalipszissé dagasztott igazságtételt illeti, néhányan inkább élnének itt még vagy tíz évig tisztes szegénységben, ha ezen az áron megkímélhetnék magukat attól, hogy visszataszító kaméleonoktól és médiahiénáktól, 36 hónapja még a kapitalizmus mocsaráról értező szakemberektől, és politikai bűnözőiktől kelljen leckét venniük emberi jogokból, európaiságból és „eredeti tőkefelhalmozásból”. Ilyen egyszerű ez, szabadelvű barátaim. Természetesen ez végletes, és érzelmekre ható kép, beszéd, vagyis demagógia. Hogy mit lehet és kell itt tenni, azt valóban bízzuk a magyar országgyűlésre. Továbbá: „Gondolkodni kéne egy keveset ezeken a dolgokon ... Legfőképpen persze azoknak ... Akik a mintaadók. Akik az ideológiát szállítják a tagságnak.” Ez szabadelvű gondolatmenet? — kérdezem. Én,tisztelettel szólva, úgy érzem, hogy például a már említett Csurka úr nem szállít nekünk ideológiát. (Ez magyar földön, mint látjuk, a nála nevezetesebb és erőszakosabb Lenin és Sztálin elvtársnak sem sikerült.) Ellenkezőleg, Uraim!s érzékeli és fejezi ki egy szabaddá vált közélet kölcsönhatásában azokat az indíttatásokat, amelyeknek hatására a IV. országos gyűlésen ezt ígérte nekünk a költő szavaival: „Én nem fogom be pörös számat...” Egy másik „megnyerő” érvelés: „Kormányzó pártnak... nem saját sajtóval és politikai nagygyűléseivel kell nyomást gyakorolnia a kormányára. Valóban, gyűléseinken (sajnos nem olyan nagyok, hogy megszólalhatna minden megalázott ember és jobbító gondolat), olvasói levelekben — ha egy-kétpercre talán szót kap —, a 40 évig elfojtott lelki és szellemi nyomorúság néha groteszk, értelmetlen, apolitikus formákat ölt. Itt, hogy népies legyek, az a bökkenő, hogy a fórumon a rostára néha a plebejusok is felhágnak. Ha néhány tisztségviselőnk irodájában az ország gondjának súlyától roskadozva szeretné, hogy a szamárordítás ne hallassák az égig, vagy hogy klasszikus legyek: „noli me tangere circulos meos”*, ezt a népi- nemzetiek megértik, de nem tudnak mást mondani; „Aki A-t mond, mondjon B-t is”. Vagy más modorban: „tetszettek volna fórum helyett politikai kabinetet alapítani”. De nagyon komolyra fordítva a szót: szellemi körünktől távol áll a felelős törvényhozási, kormányzati döntések népgyűlésekkel való befolyásolása. Tanúként idézhetünk akár számunkra kevésbé népszerű minisztereket, közéleti embereket, akiknek okfejtését figyelmesen hallgattuk, akikkel kritikánkat nyíltan, de lehetőségeik megértésével közöltük. Az más kérdés, hogy képviselőinknek ajánljuk, figyeljenek a politikai gyűlések hangulatára. Vegyék fontolóra, milyen szerepet is játszik az istenadta nép a hatalom törvényesítésében. Mi az európai formátumú politizálás mesterségéhez ugyan — amint ez a cikkekből kiderül — nem értünk, de ha az ország érdeke kívánja, bizonyára ismét kimegyünk kép. Amikor az ókori Syrakusát elfoglalták a római ostromlók, Arkhimédész, a nagy tudós a padlóra rajzolt geometriai problémába volt mélyedve. A berontó, fosztogató légionáriusra így förmedt rá: Ne bántsd a kérelmet! A katona nem tudott görögöl és leddite, viselőjelöltjeinknek plakátot ragasztani. Ha az MDF ezek után a szavazásra jogosultak mondjuk teljes 8 százalékának bizalmából alakít kormányt, akkor Balázsi és Elek uraknak esetleg szükségük is lesz a toleráns, racionális, realista és pragmatikus politizálás nemes művészetére. Egy ilyen lehetőség valóban aggaszt minket. Tisztelt képviselő urak! Nem oly régen, és ez a nosztalgia soraikban is megjelenik azt gondoltuk, hogy az ország sorsának megfordításához elegendő a tisztesség és a „felemelt fej”. Ezekre a boldog időkre emlékezve megkövetem itt Önöket, ha megállapításaikat félreértettem, kiforgattam vagy célzatosan idéztem volna. Elismerem, hogy előny leírt, tovább nem kifejthető gondolatokra válaszolni, és remélem, hogy ezt minden olvasó mérlegeli. Kinyilvánítom, hogy szándékaik tisztességét legerősebb kifejezéseik tekintetében sem kívántam kétségessé tenni. Még egyszer idézem Elek István urat: „Kormányzó pártnak ugyanis nem elsősorban a szájával kell küzdenie a rendszerváltásért ... Hanem tettekkel, törvényekkel és kormányzati intézkedésekkel. Huszonkét hónappal a választópolgárok akaratnyilvánítása után, az V. országos gyűlés előtt, kötelezettségvállalásukkal szembenézve mi is erre a következtetésre jutottunk__ Ocskay Ákos, az MDF tagja * (A vitát ezzel lezártnak tekintjük, azzal a megjegyzéssel, hogy a közeljövőben egy kerekasztalmegbeszélésen újból visszatérünk a témára.) MOST Zalka Máté és az úttörők Ha azt mondom, ho^ Keleten minden összeolmott, ak kor ön arra gondd: nincs többé Szovjetunió. De nem mondhatom, ho^ Keleten minden összeon%ttI Nem, mert újkori szovjet történelem ide, újkori szovjet történelem oda, a légi zónd utolsó fellegvárai tartják magukat Nem is annyira távol, mint amennyire mondjuk Vlagyivosztok van. Errébbi Fehérgyarmaton, ahol Zalka Máté hívei nem adják könnyen magukat Zalka Máté neve a gimnázium bejáratánál úgy veri mellbe az arra járót, mint ekkor a név viselője tehette, ki spanyolosként tisztogató feladatokat kapott Ma út is mondhatnánk beosztást pufajkás!...No,Zalka Máté nevéhez állítólag a régi diákok ragaszkodnak hagyományőrződmén, s nincsenek egyedül! A Fehérgyarmattól mindössze hét kilométerre lévő rég-régi református falu, Kisargami általános iskolájában a múlt esztendőben nagy ünnepség keretében - tán ehhez is a régi diákok ragaszkodtak - piros nyakkendős úttörőket avattak, sőt mi több, ebben a tanévből is eleget tesznek a régi diákok, a szülők és persze a kispajtások kérésénél, ami hogyne találkozna az iskola igazgatójának elképzelésével, mszen e státust megelőzőn MSZMP- titkár volt ott a »végeken" mondják: áll a víz, csak a Tisza hömpölyög medrében, meg a Szamos, meg a Túr... A Zalka Máté Gimnázium pedig várja a kisari úttörőket, s tiszta sor: nem fog gondot okozni - mint másutt, holmi egyéb iskolákban - a kérdés: vajon honan tanítsák az '56-os forradom és szabadságharc történetét (Vödrös)