Új Magyarország, 1991. december (1. évfolyam, 186-209. szám)

1991-12-10 / 193. szám

L I. évfolyam, 193. szám -««VIMI­SM— V POLGÁRI NAPILAP *1-^A. *• - -TOSZVKMZnl. KENDE SÁNDOR Az ember szive is megdobbant néha arra a szóra, hogy: — magyar. Néha, mondtam. Két esetben viszont biztosan. Az egyik: — külföldön. Én a múltban, ama vasfüggönyön belül is azt mondtam mindig, hogy helyesebb „kiengedni” az embert, mint bezárni, odakint válik hazafivá, illetve döbben rá arra, hogy kicsoda. Nagyon gyorsan. Egyik percről a má­sikra, tüstént, mihelyt egy minket fitymáló szó a fülébe szúr. Az önérzet ágask­ása, természetrajzunknak ez a leg­ősibb rugója, hajtóereje és élesztője (egyben lánca, össze­­raarkoló, s a csiriznél százszor­ta biztosabban tapasztó tehe­tetlenségi tényezője). A másik (s erről szólna a példám): — itthon, amikor más honbelivel akad össze. Hát még akkor, ha az illető külföldi ma­gyarul szólal meg! Vagy leg­alább két olyan szót próbál formálni, ami mintha, majd­nem, olyasmi, hasonló. A minap például az egyik könyvesboltban két fiatalem­ber szép magyar szavaira fi­gyeltem föl. Azért csak lapozgattam­ to­vább, s mintha mélyen elme­rültem volna olvasmányom­ban, egyre inkább összehúztam magára, mozdulni is alig mer­tem már, mert semmiképp se akartam kockáztatni, hogy ki­­váncsiskodásommal megzavar­nám őket, s netán abbahagy­nák. Észre se vegyék, hogy fi­gyelem, udvariatlan hallgató­zásom el ne rémítse őket, a­z megilletődése ha talán gyanak­vóvá tenné valamelyiküket. Pedig csak ne hagyják abba, az istenért, ne, még egy kicsit ne! Mert ugyan ki beszél ma mi­felénk igazán magyarul, iga­zán szépen?! Hát még hibátla­nul is, ugyan kicsoda?! Lőt, külföldiek a fiúk, per­sze, hnegtudtam néhány perc alatt. Igen. Mert így, nálunk, ide­haza, már senki se beszél, — csak aki könyvből tanulta ezt az összehasonlíthatatlan nyel­vet, így csak az vigyáz a szá­jára, a szórendre, a hangsú­lyokra és a tárgyas ragozásra, így csak az becsüli ezeket a szavakat, aki megkínlódott ér­tük. Aki nem kapta, hanem vállalta. Aki nem örökölte, ha­nem szerezte. Vagyis: aki eny­­nyire szereti. Előbb-utóbb ki kellett derül­nie. S nem ütköztek meg kí­­váncsiskodásom miatt. Sőt, szinte örültek, hogy szóba áll velük valaki. Hogy válaszol­hatnak. Azaz, hogy — beszél­hetnek. Magyarul! Magyarul — Magyarországon. És, hogy megértik őket. Vagyis, hogy: — jól mondják. Franciák ugyanis. A Sor­bonne diákjai, magyar szako­sok (keleti nyelvek tanszék), s most azért utaztak ide, hogy gyakorolják, alait tanultak. (Hm. Ki birná tovább szót­lanul és közömbösen?!) — De hát miért épp magya­rul?!... (Mert, ugye, ha mi, össze­bújva, fojtogató magányunk­ból kifelé kiváncsiskodván, má­sok szavait pörgetjük, rágjuk, emésztjük, hiszen évezredes a tapasztalat, hogy különben a kutya se áll velünk szóba: — ez logikus és kíméletlen kény­­szerűség. — De, hogy ők?! Például ezek ketten?! Akik a világon bárhol érnek is partot, azonnal válaszolnak nekik: ők miért kínlódnak ezzel a vastag nyelvvel, pont ezzel: minek ez, nekik?!) — de nagy örömömre szolgál, hogy megtekinthettem önöket! — magyarázta egyikük. Nagyot nyeltem. Nem a hal­lottak tartalmi jelentése miatt (bár azon is fennakadhattam volna), hanem ahogyan elhang­zott. Ez a „be nagy”! Csak nem Vörösmartytól vagy Berzsenyi­­től tanult magyarul?! És ugye, egy ilyen „be nagy” indítással már csakis lelkesült lehet a folytatás; ó, de jó hallani! S a másik fiú mindjárt utá­na: — Mily nemes dolog, hogy ennyi könyv található itt meg a mi népünk nyelvén is! Lám, ő magyarul lelkes, amiért franciát (honit) talált itt. Hegyibeszédként hatna, ha ezzel próbálnék előbbi kijelen­tésem bizonyítására alátámasz­tó példát statuálni. Hogy ami­képp mi odakint — ők ugyan­így itt... Nem, én inkább újra csak a nagy kérdést feszeget­tem akkor abban a könyves­boltban: azt a bizonyos miér­tet. Hogy hát igazán,­­ mi­nek ez nekik? Nagy volt a csodálkozás. Egyikük nem is értette, mit kérdezek (én meg istentelenül megijedtem, hogy netán arra következtet ebből, ím hát még­se tud még jól magyarul). A másik, szerencsére, egy szemvillanásnyi idő alatt föl­ocsúdott, és kivágta: — Ó, koran, a magyar na­gyon intelligens nép! És addigra a társa szeme is megcsillant: —­ Bízvást hiszem! — bic­centett rá. Én meg csak kint, az utcán, s inkább csak magamban: — Bízvást... FAaz8ft(Mtl6: FAbiAn LÁSZLÓ FösztrmnaztA^HlydMftc MW OY. JANOS «• VOORDt ArmA Szam­utMg. 108SBudap«tVm.,nAM(SaMnt(So­nogy 4B4 M­ae. Postil6c HIOBudapMIPf.: 199. mttonok: 11S 6009,122-2804,142-8923,142-8178 Nk» kwUmzIA* (délután): 122-2099 T(Muc 138&13 (mMraég), 122-2288 ^ ««Kééitéé) HktMMdvéW: 1989 BudipM. eWwUéialárS Tdeton: 138-2380, Mataac 13S3190 T«t*Ui4 Magyar Potla. ElAbaVialA bérmaly hklapházbanfl6 poalahivatalnÁI, a MdapMAeandmnél,7ma(|l hlf1apú2lMM)an, vdamint a r'' arfaan­ a Magyar Potla. En­aViale bámnaly halar I MdapMAeandmél, poaM hlflapOzlMM­an, vdamkit a HHacvalOl­zaléal­ét Utlaliétéd Iradénél (HEUI), 1900 Budagttt XM., LM u. 10M közvallanai vagy potlautalványan. Hatva­nmtalé Batl a ratabank R. 21888838,021-02799 pénzforgalmi lalzótrémra. Bdbalétl dg az 1091. évra agy hónapra 240 R, nagy tdévra 720 n Mé^ 1440 Ft MBOvWIMIiy M VMInBMMIN­MI pWCHOTyomWIN • MMflldón tadaazl a Kuílúm Ktradtaddfhl VMaM H1389 Budapaat Poatalóh 148. Nacsa a PUSUCA RT. a HirlapMadó Véltalal Kón­a működéséMl. CZAKI FaMótMadó: KÓBABORtlnok (dl Athanaaum Nyomda FMóa vtzaló: LOSONCZY QYURQY vezérigazgató. ISSN 1216-0188 Bp. - ISSN 1218-1388 vidék. MBBrroAsoR 1991. december 10., kedd Felelőtlen radikáliso­k az MDF-ben? A Magyar Demokrata Fórum képviselője, Elek István, az Új Magyarország december 3-i számában a pártban úgymond erőszakosan fellépő radikális irányzat felelőtlen politikáját elemzi. December 5-én a lap­ban Balázsi Tibor MDF-képvi­­selő már arról értekezik, hogy „a maradék tagság” a rend­szerváltás kudarcának felelő­seit keresi, akik „elfoglalják a nekünk beígért helyeket”. Elvbarátaink, felelős politi­kusok megszívlelendő gondola­tait olvassuk? Vagy tisztelet­re méltó szabadelvűek rántot­tak revolvert, hogy egy héttel a legnagyobb kormányzó párt országos gyűlése előtt szitává lőjék a „keresztény nemzeti, plebejus radikális” (sic!) kárte­vők erkölcsi hitelét? A szerzők párttagtársa, aki e sorokban az olvasó figyelmével talán visz­­szaél, nem szándékozik ezt el­dönteni. Erre szerény szellemi adottságai és közéleti súlyta­lansága nem is tennék képes­sé. Egyébként is következik a „keresztény” szellemből, hogy még tisztességünket rágalmazó embertársaink személyiségét is tiszteletben tartsuk. Egy „ple­bejus” pedig idejekorán meg­tanulja a népi mondást, hogy nem az a legény, aki kapja, ha­nem aki állja. Bevalljuk azonban, a népi­­nemzeti kör — feltesszük, hogy lényegében ezzel a szellemi műhellyel foglalkoznak a szer­zők — szeretné, ha egy mérték­tartó és tisztességes napilap ol­vasói megkérdőjeleznék annak az állításnak az igazságtartal­mát, miszerint ez a frusztrált csoport önös érdekből készül tombolni a demokratikus jog­állam porcelánboltjában. Milyen politikai eszménye­ket követünk hát? Pontosan azokat, amelyeket a képviselő urak választási programja. Közelebbről az MDF alapítólevelét és prog­ramját. A népi-nemzeti kör ebből a programból azt olvassa ki, hogy minden egyes honfi­társunknak az erkölcsi rend uralmába vetett hitét, kinek­­kinek állapota szerint a közös felemelkedés reményét kell visszaadnunk, és ennek eszkö­zeit megteremtenünk. Az a vé­leménye, hogy a „plebejus” vá­lasztók tisztánlátása a világné­zetet váltott marxista világpol­gárok bűvös keneteként nép­szerűsített, abszolutizált polgá­ri és piaci szabadság mögött a pártállam haszonélvezőinek új önmegvalósítási kísérletét érte tetten. Szomorú magyar való­ságunk ugyanis az, hogy e fennköt európai eszmények hajtószerként adagolva egy minden vonatkozásban elüsz­­kösödött társadalom­ban, a ki­semmizettek és esélytelenek vi­lágában szociális botránnyá és gyújtóanyaggá válnak. Ez a meggyőződés, nem pedig a Bibó Istvántól kölcsönzött hangza­tos idézetek, vag­y nekünk tulajdonított radikális szájas­­kodás tesz minket „népi-nem­zetivé”. Abban a hitben va­gyunk, hogy ezzel az értékelés­sel nemzetünk többségével, mozgalmunk minden szellemi irányzatával a kormánnyal és sok ellenzéki polgártársunkkal azonos alapokon állunk. Ez a közös szellemi — és bármilyen patetikusan shagozzék is —, erkölcsi alap is báztosítja a fó­rum elegét és változatlan politikai cselekvőképességét. Ennek a gondolatnak a meg­valósulásáról, nem a radikaliz­musról, frusztrációról és a „ne­künk beígért helyekről” kell tehát azon a fórumon értekez­ni, ahol minden politika millió­nyi kiábrándulttal és három­­százezer munkanélkülivel ta­lálja magát szem­ben. Egyéb­ként éppen a kisebbség véle­ményét nemcsak tiszteletben tartó, hanem azt mérlegelő tisztességes viták, a közéleti felelősség e belső vívódásai je­lentik mozgalmunkban a köz­életi fórumot, és a demokrá­ciát. Ha az MDF-ben ezek a vi­ták elhalnak, akkor ideje, hogy választóink más erőkre bízzák országunk kormányzását. De essék hát szó — hangsú­lyozottan magánvéleményként — az „iránytalanul csapkodó” radikalizmusról is, ha már e címen megszólítottam. Balázsi képviselő úr I. miskolci, és Elek képviselő úr VI. füzesabonyi választókerületének polgárai­hoz is bizonyára eljutott né­hány kishír. A napilapban ugyanis, melyben a radikális türelmetlenséget ostorozó dol­gozatuk megjelent, többek kö­zött az alábbiak is olvashatók: — Az Állami Számvevőszék köztisztviselője nyilatkozik, hogy a magyar munkásság osz­tatlan bizalmát élvező Nagy Sándor (Petőfi után szabadon­ van-e, ki e nevet nem ismeri?) áldásos vagyonkezelő tevékeny­ségével szemben hivatala kime­rítette lehetőségeit. A jogállamiságunkért aggó­dó értelmiségiek szerint Antall József most már végérvénye­sen szakított a demokráciával és eljátszotta gazdasági fel­­emelkedésünk utolsó esélyét, mert törvényes jogkörében fel­mentett egy bankelnököt, sőt menesztették a magyar kül­­ügyek néhány pótolhatatlan szakemberét, sőt, az ettől elha­tárolódott pótolhatatlan állam­titkárt is. — Magas közjogi méltóság kétségei nyomán az Alkotmány­­bíróság — kissé leegyszerűsít­ve — azzal a megl­ő kérdés­sel foglalkozik, hogy törvény-e a törvény. Nevezetesen, kezde­­ményezhet-e eljárást az ügyész­ség néhány államilag bűnszö­vetkezetbe szervezett személy ellen, akik a természetjog, a té­teles jog és az emberi lelkiis­meret minden normáját semmi­­ibe vették. Hogy mit tesz ilyenkor az MDF-képviselő, fűti komolyan veszi választói bizalmát és sa­ját önbecsülését? “Hát talán, amit Lezsák Sándor, Kónya Imre, Antall József, a Mono­­poly-csoport, vagy uram bocsá­nat, Csurka István tesznek. És mit tesz egy profi kártyás, ha rájön, hogy a pókerkártyák cin­kelve vannak? Hát talán hát­ratolja a széket, és megfontol­tan, törvényesen, de nyomaté­kosan azt javasolja, hogy szi­gorítsák kissé a szabályokat. Idézett elvbarátaink joggal vetik közbe, hogy hazafias ag­godalmukban politikai problé­mákról írtak. Ennek ürügyén azután egy ismeretlen hangza­tos frázisok özönével tölti ki a drága újságpapírt. Elemezzünk hát tárgyszerűen néhány külö­nösen „megnyerő” gondolatot. Idézek: „Ez az igazságtételről beszélő, de egyébként egysze­rű (bölcsész képviselők számára helyesen: egyszerűen) kompen­zációs pártpolitikai kényszer megfosztja a kormányt attól a lehetőségtől, hogy a tőkefelhal­mozás folyamatából ,természet­szerűleg adódó következmé­nyekre próbáljon meg végre valódi válaszokat fogalmazni.” Meglepődve értesülünk te­hát, hogy a kormányt a kom­penzációra éhes, elégtételt kö­vetelő népi-nemzetiek akadá­lyozzák meg a „valódi válasz” megfogalmazásában. Azt hit­tük, sőt hirdettük, hogy kor­mányunkat ebben a pártállam­tól örökölt mérhetetlen csődtö­meg, súlyos és nem várt külső körülmények (Öböl-háború, a KGST szétesése, a jugoszláv válság stb.), és esetleg buzgón fogalmazgató ún. szakembe­rei akadályozzák, igaz, kissé hosszasan. Ami pedig az elvtársak által társadalmi apokalipszissé da­gasztott igazságtételt illeti, né­­hányan inkább élnének itt még vagy tíz évig tisztes szegény­ségben, ha ezen az áron megkí­mélhetnék magukat attól, hogy visszataszító kaméleonoktól és médi­ahiénáktól, 36 hónapja még a kapitalizmus mocsaráról ért­ező szakemberektől, és politikai bűnözőiktől kelljen leckét venniük emberi jogok­ból, európaiságból és „eredeti tőkefelhalmozásból”. Ilyen egy­szerű ez, szabadelvű barátaim. Természetesen ez végletes, és érzelmekre ható kép, beszéd, vagyis demagógia. Hogy mit le­het és kell itt tenni, azt való­ban bízzuk a magyar ország­­gyűlésre. Továbbá: „Gondolkodni kéne egy keveset ezeken a dolgo­kon ... Legfőképpen persze azoknak ... Akik a mintaadók. Akik az ideológiát szállítják a tagságnak.” Ez szabadelvű gon­dolatmenet? — kérdezem. Én,­­tisztelettel szólva, úgy érzem, hogy például a már említett Csurka úr nem szállít nekünk ideológiát. (Ez magyar földön, mint látjuk, a nála nevezete­sebb és erőszakosabb Lenin és Sztálin elvtársnak sem sike­rült.) Ellenkezőleg, Uraim!­s érzékeli és fejezi ki eg­y szabad­dá vált közélet kölcsönhatásá­ban azokat az indíttatásokat, amelyeknek hatására a IV. or­szágos gyűlésen ezt ígérte ne­künk a költő szavaival: „Én nem fogom be pörös számat...” Egy másik „megnyerő” érve­lés: „Kormányzó pártnak... nem saját sajtóval és politikai nagygyűléseivel kell nyomást gyakorolnia a kormányára. Va­lóban, gyűléseinken (sajnos nem olyan nagyok, hogy meg­szólalhatna minden megalázott em­ber és jobbító gondolat), ol­vasói levelekben — ha egy-két­­percre talán szót kap —, a 40 évig elfojtott lelki és szellemi nyomorúság néha groteszk, értelmetlen, apolitikus formá­kat ölt. Itt, hogy népies legyek, az a bökkenő, hogy a fórumon a rostára néha a plebejusok is felhágnak. Ha néhány tiszt­ségviselőnk irodájában az or­szág gondjának súlyától roska­dozva szeretné, hogy a szamár­ordítás ne hallassák az égig, vagy hogy klasszikus legyek: „noli me tangere circulos meos”*, ezt a népi- nemzetiek megértik, de nem tudnak mást mondani; „Aki A-t mond, mondjon B-t is”. Vagy más mo­dorban: „tetszettek volna fó­rum helyett politikai kabinetet alapítani”. De nagyon komolyra fordít­va a szót: szellemi körünktől távol áll a felelős törvényho­zási, kormányzati döntések népgyűlésekkel való befolyáso­lása. Tanúként idézhetünk akár számunkra kevésbé népszerű minisztereket, közéleti embe­reket, akiknek okfejtését fi­gyelmesen hallgattuk, akikkel kritikánkat nyíltan, de lehető­ségeik megértésével közöltük. Az más kérdés, hogy képvise­lőinknek ajánljuk, figyeljenek a politikai gyűlések hangulatá­ra. Vegyék fontolóra, milyen szerepet is játszik az istenadta nép a hatalom törvényesítésé­­ben. Mi az európai formátumú politizálás mesterségéhez ugyan — amint ez a cikkekből kiderül — nem értünk, de ha az ország érdeke kívánja, bizo­nyára ismét kimegyünk kép­. Amikor az ókori Syrakusát elfoglal­ták a római ostromlók, Arkhimédész, a nagy tudós a padlóra rajzolt geo­metriai problémába volt mélyedve. A berontó, fosztogató légionáriusra így förmedt rá: Ne bántsd a kérelmet! A katona nem tudott görögöl és le­­ddite, viselőjelöltjeinknek plakátot ragasztani. Ha az MDF ezek után a szavazásra jogosultak mondjuk teljes 8 százalékának bizalmából alakít kormányt, akkor Balázsi és Elek uraknak esetleg szükségük is lesz a to­leráns, racionális, realista és pragmatikus politizálás nemes művészetére. Egy ilyen lehető­ség valóban aggaszt minket. Tisztelt képviselő urak! Nem oly régen, és ez a nosz­talgia soraikban is megjelenik azt gondoltuk, hogy az ország sorsának megfordításához ele­gendő a tisztesség és a „fel­emelt fej”. Ezekre a boldog időkre emlékezve megkövetem itt Önöket, ha megállapításai­kat félreértettem, kiforgattam vagy célzatosan idéztem volna. Elismerem, hogy előny leírt, to­vább nem kifejthető gondola­tokra válaszolni, és remélem, hogy ezt minden olvasó mérle­geli. Kinyilvánítom, hogy szán­dékaik tisztességét legerősebb kifejezéseik tekintetében sem kívántam kétségessé tenni. Még egyszer idézem Elek István urat: „Kormányzó párt­nak ugyanis nem elsősorban a szájával kell küzdenie a rend­szerváltásért ... Hanem tet­­tekkel, törvényekkel és kor­mányzati intézkedésekkel. Huszonkét hónappal a vá­lasztópolgárok akaratnyilvání­tása után, az V. országos gyű­lés előtt, kötelezettségvállalá­sukkal szembenézve mi is er­re a következtetésre jutot­tunk__ Ocskay Ákos,­­ az MDF tagja * (A vitát ezzel lezártnak tekint­jük, azzal a megjegyzéssel, hogy a közeljövőben egy ke­­rekasztalmegbeszélésen újból visszatérünk a témára.) MOST Zalka Máté és az úttörők Ha azt mondom, ho^ Kele­ten minden összeolmott, ak­­ kor ön arra gondd: nincs töb­bé Szovjetunió. De nem mondhatom, ho^ Keleten minden összeon%ttI Nem, mert újkori szovjet történelem ide, újkori szovjet történelem oda, a légi zónd utolsó felleg­várai tartják magukat Nem is annyira távol, mint amennyi­re mondjuk Vlagyivosztok van. Errébbi Fehérgyarmaton, ahol Zalka Máté hívei nem ad­ják könnyen magukat Zalka Máté neve a gimnázium bejá­ratánál úgy veri mellbe az arra járót, mint ekkor a név vise­lője tehette, ki spanyolosként tisztogató feladatokat kapott Ma út is mondhatnánk be­osztást pufajkás!...No,Zalka Máté nevéhez állítólag a régi diákok ragaszkodnak hagyo­mányőrző­dmén, s nincse­nek­­ egyedül! A Fehérgyar­mattól mindössze hét kilomé­terre lévő rég-régi református falu, Kisar­gami általános is­kolájában a múlt esztendőben nagy ünnepség keretében - tán ehhez is a régi diákok ra­­gaszkodtak­ - piros nyakken­­dős úttörőket avattak, sőt mi több, ebben a tanévből is ele­get tesznek a régi diákok, a szülők és persze a kispajtások kérésénél, ami hogyne talál­kozna az iskola igazgatójának elképzelés­ével, mszen e stá­tust megelőzőn MSZMP- titkár volt ott a »végeken" mondják: áll a víz, csak a Tisza hömpölyög medrében, meg a Szamos, meg a Túr... A Zalka Máté Gimnázium pedig várja a kisari úttörőket, s tiszta sor: nem fog gondot okozni - mint másutt, holmi egyéb iskolák­ban - a kérdés: vajon honan tanítsák az '56-os forrad­om és szabadságharc történetét (Vödrös)

Next