Új Magyarország, 1994. május (4. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-14 / 112. szám
14 IV. ÉVFOLYAM 112. SZÁM ÚJ magazin 1994. MÁJUS 14., SZOMBAT (Folytatás a 13. oldalról) verset.) Vannak ilyen fura mozzanatai a kegyetlenül szétszórt magyarság történetének. (Szellemi együvétartozásunk kapcsai ezek.) Láng Gusztávtól tudtam meg végülis könnyű volt neki: Dsida életének minden zegét-zugát bevilágította, hogy miért volt indulatában oly engesztelhetetlen Szilágyi András. Történt ugyanis, hogy az egyik évben meghívták Marosvécsre egy világsikert aratott könyv szerzőjét, Markovits Rodiont. (A Szibériai garnizon szerzőjét. Ezzel mintegy erdélyi íróvá „avatták".) Csakhogy ezt azonnal megirigyelte az ugyancsak temesvári Franyó Zoltán, kiváló bajkeverő, később Herder-díjas barátom, aki számos modern nyelv mellett ógörögből és kínaiból is fordított, és aki állítólag lefogta Ady Endre szemét. Lapjában nyomban „izgalmas" beszélgetést közölt Markovits Rodionné. Nem éppen ildomosat. Célzatosan. Hogy borsot törjön Kemény János és a többiek orra alá. Érthetőbben: pikáns beszámolót holmi pajzán és egyéb szabadszájú kastélybeli kulisszatitkokról. Dsida Jenő az Ellenzék című lapban (belső munkatársa volt akkoriban) nyomban figyelmeztette Markovits Rodiont, hogy a vendégággal nem illik visszaélni. Ez rendjén is lett volna - a lovagiasság íratlan szabályai szerint - de elkövette azt az apróka hibát, hogy nem írói ál-keresztnevén szólította meg jegyzetében a kolléga urat, hanem ismert polgári köz- és váltóügyvéd gyanánt, emígyen: „Kedves Jakab!" Azaz némelyek szerint Jejahibozta"!"Nos, ennek alapján könyvelték el nyomban néhányan Dsida Jenőt antiszemitának. Dsida Jenő mint antiszemita. Ehhez még hozzá kell tennem, hogy én ifjonti tapasztalatlanságomban fő vonásaiban haladó szelleműnek írtam Dsida Jenőt - egy kritikus, Földes László 1983-ban (!) kiadott gyűjteményének jegyzetírója (Tóth Sándor) szerint a szerző viszont arra a következtetésre jutott, hogy,Dsida költészete lényegében és fővonásaiban sohasem haladásellenes". Az én régi-régi jelzőm, a haladószellemű, ugyanakkor ez a „sohasem haladásellenes " megállapítás is igazi marxista-leninista neszesemmifogdmeg jól értéktelen „értékítélet". Most is szégyenkezik bennem a meghatódottság - írtam 1969-ben ugyanabban az Utunkban, ahol a Dsida Jenő ébresztése megjelent volt. Kaptam én ugyanis Dsida Jenő ébresztéséért olyan jutalmat is (fájdalomdíjat?), amire ma legmerészebb álmomban sem számíthattam. Történt pedig ez ésemígy. Semmit sem kell elhallgatnom abból a beszélgetésből, amelyet Dsida Jenő szüleivel folytattam. Inkább azért bánkódom, hogy azon melegében nem jegyeztem le a legaprólékosabban minden szavukat. Most is: nem a költőn, magunkon kell a port elverni! Dsida Jenő akkoriban Győrben lakó szülei - legkésőbb 1957- ben - megkerestek az Utunk szerkesztőségében. Először azt hittem, nem értem jól a szülők? A költő akkor már majdnem húsz éve halott volt. Két fehérhajú öreg pedig leül velem szemben, beszélgetünk, igen, elkezdünk beszélgetni, amint a mindnyájunkban feszengő zavar kissé csillapodik. Szatmárról beszélgetünk, arról, hol állt a család háza, milyen gyermek volt Jenő - szinte le sem merem így írni: Jenő, igen, ugyanabban a gimnáziumban végeztem én is, hány évesek vagyunk, hány éves az emberiség? Az apa - de hiszen ő Amundsen kortársa! -, hogy kérlelte a fia, ne menjen betegen a hivatalba, hiába, most is megy, megy a Hivatalba, még mindig van eljárnivalója, de boldogan teszi, hogyne tenné a fiáért, és vele megy az édesanya is, száz kilométereket törődnek vonaton, hogy még egyszer fölkeressék azokat a helyeket, hol fiuk élt és újra élni kezd szellemében, mert számukra sohasem is halt meg, de most a boldogság, ha ugyan van valaki halálában vigasztaló boldogság, nem élt hiába mégsem, ő, akinek meg kellett volna tiltani, a legszigorúbban, hogy olyan szenvedéllyel járjon az írás Hivatalába, jobban kellett volna beosztania az életét, hiszen az azutánival nincs baj. (Dehogy nincs! Volt. De ezután már nem lehet.) Megrendítő volt nézni a két öreget. Voltaképpen azt érték meg, amire minden szülő vágyik: gyermekük gyermek maradt, az ő gyermekük, akit - íme - húsz évig kellett, halála után, féltett kincsként bújtatni! Öreg Mária és Öreg József mennek a Hivatalba, nemcsak Egyiptomba, menekítik a kisdedet, akiben a költészet tűzhányója szunnyad, akiben a költészet jósága-szépsége vár az emberekre, akiben nem volt gyűlölet senki iránt, azért kapott ő váratlanul annyi gyűlöletet. Ennek ellenére végleg vállalja immár az emberiséget, pedig tudja, mivel jár. Megy Öreg Mária és Öreg József megköszönni akárkinek is, hogy szállást adott az ő nagy gondjuknak. Mennek Amundsen nem öregedő kortársai, és még azt a szomorúságot is magukhoz ölelik, hogy fiuk újra a zajos és sanda világba indult. Veszélyek közé: emberek közé. Emberek közé: szívük közelébe, értelmük gyűjtésaként! Jaj, nagyon kellene rá vigyázni, nagyon. Ugye: Ügyetlen, Megváltó?! Nem Megváltó. Csak ember. Egyedül az ember lehet költő. Meglehet, legutolsó. Vidáman folynak napjaim kezdősorú verséből idézek: „És síri csönd lesz mindenütt, elhallgat a zene, mintha örök, tusfekete sötétség kezdene terjedni lassan, valami emésztő, végtelen szomorúság, még kék az ég, de kékje éktelen, még ver a szív, de már kihagy és megpihenni kész, még van a föld, de füstbe ül és foszlik az egész, a fej előrebillen és rokkanva hull a váll, a levegőben a meleg téboly sejtelme száll és nagy a csend és mély a csend, hogy már rettenetes, nyugodtan néz, mered a szem, de semmit sem keres, csak tágultan pihen, ahogy a vak szem révedez, mely mit se néz és mit se lát, de mindent észrevesz." Ahogyan költőnk Nagycsütörtök című versében írta volt: „Sors elől szökve, mégis szembe sorssal". rv Hajnal László Gábor: SZABAD VOLT-E ÉS EURÓPAI? (A SZER Magyar Osztályának története) . „Az RFE - Radio Free Europe - épületének bejárója fölé nyugodt szívvel kiakaszhatjuk a táblát a következő felirattal: Amerikaiak által finanszírozott Magyar Fűrész-telep. Esetleg: Magyar Fúrók Összkomfortos Otthona" Vaszary Gábor, München, 1953. jan. 10. A Pesti Hírlap szerkesztőségébe 1990. augusztus 25-i dátummal névtelen levél érkezett a SZER cégjelzéses papírján. A 9 oldalas üzenet bevezető soraiban az olvasható, hogy miért „anonim" a terjedelmes tájékoztató. Az nyilvánvaló, hogy az egyes szám első személyben fogalmazott gondolatok, tények a Magyar Osztály néhány munkatársának közös véleményét tükrözték: „Mi, a rádió tisztességesebbje, 1985 óta csak nyerünk egy diktatórikus, bürokrata, a bírálatot minden eszközzel elfojtó, csak a saját anyagi érdekeivel törődő vezetés terhe alatt. Az évek során már mindent megtettünk - mármint a szerkesztőségünk tisztességesebbje -, hogy az iszonyatos visszaéléseket, szabályellenes működést korrigáljuk. Mindhiába. Meg kell indokolnom természetesen, hogy miért írok névtelen levelet. Névtelen levelet az ír, aki fél a következményektől. És én félek. Ugyanúgy, mint egykori hallgatóink féltek még nem is olyan rég, akik névtelen leveleit mi olvastuk fel. Márpedig a következményektől van okom félni." A korábban soha nem tapasztalt bátortalanság, ha úgy tetszik ijedősség a nyolcvanas évek derekán kezdett tért hódítani, amikor az addigi főigazgató, Urbán György helyére a liberális szemléletű Wierzinski került a SZER és a Szabadság Rádió elnöki székébe. Hivatalba lépése után, 1986. június 30-án körlevélben szólította fel az alkalmazottakat, hogy „...az eseményekkel, hírekkel kapcsolatos személyes véleményét és ítéleteit tartsa magába, illetve azokat hagyja otthon." Megszigorították a belső cenzúrát, és Ribánszky László, valamint az utasításait örömmel teljesítők (Ekecs, Kasza meg „fegyverhordozóik") mind gyakrabban hivatkoztak arra, hogy nem fogadhatnak el olyan sajtóügynökségi jelentéseket, amelyeket CAUTION (óvatosan) címszóval minősítettek a központi hírosztályon. Ezt erősítette meg Ribánszky 1987. április 2-án kelt bizalmas utasítása is. Az Adásokat Ellenőrző Osztály (Broadcast Analysing Department - BAD) ténykedése is további olaj volt a tűzre, hiszen nagyító alá vették azon szerkesztők munkáját, akik megmosolyogták a programokért és a politikáért felelős alelnöknek azt az utasítását, miszerint: „Nem sugárzunk olyan anyagot, amely uszító hatásúnak fogható fel, vagy erőszakos cselekményekre buzdításnak tekinthető. " (1988. március ) A Magyar Osztályon ezzel az érveléssel igyekeztek háttérbe szorítani a nemzeti érzelmű külső és belső munkatársakat, majd röviddel később új hangok, arcok bukkantak elő, mert nyíltan szegték meg a felvételi, kinevezési szabályokat. Hovatovább, mire befejeződött Magyarországon a rendszerváltás, az osztályon főleg tizenkilences, negyvenötös, negyvenkilences „hősök" leszármazottjai, partizáncsemeték, Lukács-tanítványok kegyeltjei viaskodtak az ikes igékkel. A hallgatók hiába tiltakoztak az ellen, hogy a jeruzsálemi tudósító hibásan artikulál magyarul, a „hármasfogat" tagjait ez nem érdekelte, sőt Münchenbe hozatták és később Kasza Leventével együtt aligazgató lett. Vajon hogyan érezte magát ezekben az években Rajki László, a falusi és munkásrovatok szerkesztője, a SZER 21 fős Üzemi Tanácsa egyik tagja. (Kb. 1800-an dolgoztak 1990-ig a rádiónál!) (A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Karán szerzett 1970-ben diplomát, és utána rövid ideig téeszben dolgozott. A Pest Megyei Hírlap váci szerkesztőségét 1973-tól vezette, ám rövidesen szembe került az újság keményvonalas irányítóival, ezért elbocsátották. Felismerve lehetetlen helyzetét, Nyugatra távozott és menekülését követően nem sokkal - 1977 őszétől - a SZER külső, aztán belső munkatársa lett. - Belépésem idején - mondja Rajki László - nagyon jó emberi közösségre leltem, de politikailag nehéz helyzetbe kerültem, mert az akkori vezetés (Szabados József és társai) egy eurokommunista irányvonalat képviseltek, támogattak. Az volt a véleményük, hogy a Kádár-féle szocializmus jó, belülről megreformálható és tényleg emberarcúvá tehető. Az én élményeim viszont mást bizonyítottak, de ezekről nem beszélhettem nyíltan. A másik gondom a kisebbségekkel kapcsolatos hallgatásokból adódott, mert a trianoni határokon túlra szorított honfitársaink létnehézségeivel kapcsolatos problémák is a tabutémák közé tartoztak. A tilalmakról nem az amerikaiak döntöttek, kifejezetten a magyar osztály néhány vezetője tartózkodott attól, hogy a romániai, felvidéki, kárpátaljai magyarok sorsával foglalkozzunk. Még azt sem kedvelte az igazgató, ha a Sajtószemle műsorban túl gyakran idéztem a határokon túli magyar nyelvű újságokból. - Hogyan fogadtak érkezésedkor a már régebben, húsz-harminc éve itt dolgozó munkatársak? - Rendkívül kedvesen mindkét oldalon. Kovács Zoltántól Csonka Emilig. Kasza Levente készítette velem az első interjút, ám a riporteri módszere nagyon meglepett, hiszen velem íratta meg a kérdéseket is. Be sem jött a stúdióba és ezt a szokását később is megőrizte, sőt művészi fokra emelte az idegen tollakkal való ékeskedést. Másokkal is gyakorta cselekedett hasonlóan etikátlanul. Mindezek ellenére jól éreztem magam, hiszen mások - a többség - tisztességesen dolgozott, viselkedett. Sajnos, az eurokommunista, álliberális vonal a hetvenes évek végén olyannyira megerősödött, hogy sorra tették le a tollat az alkudni képtelen idősebbek. Carter idején nem lehetett szinte semmit tenni a Kádár-rendszert támogatók megfékezésére, viszont Reagan elnöksége okot adott a reményre. Végül sikerült eltávolítani a Szabados-féle vezetést (1984) és helyébe Ribánszky László került. Egy csodálatos másfél-két esztendő következett, a SZER hallgatottsága is növekedett, mert foglalkozhattunk a kisebbségi kérdésekkel, több időt kaptunk a hagyományőrző műsorokra, de Urbán György menesztése után (1986) ismét hatalomhoz jutottak az addig háttérbe szorított „lihegők". - Hogyan történhetett ez? A váltást követően nem jutottak komoly feladatokhoz, és miként Márai az emigránsok egy csoportjáról mondta: lesüllyedtek saját színvonalukról - ez akkor még Bécsben élő Zsille Zoltán interjúsorozatot készített Hegedűs Andrással, és a sztálinista miniszterelnökök közül először ő nyilatkozott a SZER-nek. Ezek a beszélgetések Kasza műsorában kerültek levegőre, ezért az amerikai vezetők neki tulajdonították a sikert. Az akkoriban bontakozó, erősödő, demokratikus ellenzéknek nevezett mozgalom tagjaival is Zsillé, valamint az 1985-től Londonban élő Krassó György tartotta a kapcsolatot, de az általuk szerzett, küldött anyagokat Kasza szabályosan kisajátította, tehát az ő hátukon lovagolva harácsolta a sikert. Később viszont, amikor Ribánszky és az amerikai vezetők segítségével ismét hatalomhoz jutott, eldobta őket, mint a magyarországi embereiből is jó néhánnyal ezt tette a budapesti iroda megnyitása után, ha nem voltak hajlandóak úgy írni, ahogy azt tőlük megkövetelte. Rajki László ahhoz a szűk, mondhatni féltucatnyi emberhez tartozott, akik nem rejtették véka alá véleményüket, és minden alkalmat, lehetőséget kihasználtak ahhoz, hogy tájékoztassák a közvéleményt a SZER Magyar Osztály falain belül zajló küzdelmekről. A tényekhez tartozik azonban, hogy nem léphettek nyílt sisakkal porondra, mert Zsille Zoltán, Lovas István kiebrudalási okát az amerikaiak a titkokat takargató lepelrángatásokkal indokolták: tilos a kenyéradót bírálni és a madár sem piszkít saját fészkébe. Rajki ugyan a rádió üzemi tanácsának tagjaként és a Bajor Újságíró Szövetség Idegennyelvű Szakosztálya szóvivőjeként a „sérthetetlenek" csapatába tartozott, de éppen ebből következett az is, hogy az alapvető játékszabályokat nem rúghatta föl. A Pesti Hírlapnak küldött, imént említett levél tervezett közlése előtt eljuttatták a szöveget a SZER Magyar Osztálya vezetőinek véleményezésre. Többek között ez olvasható az akkori helyettes igazgató válaszában: „Ha a Pesti Hírlap közölni kíván egy ilyen természetű névtelen levelet - amelyből levonva a gyűlölet tirádáit, nem marad közérdekű és hiteles információ, ezt saját felelősségére kell megtennie. Csak egy kérdésem van: mit szólnának önök ahhoz, ha a Pesti Hírlap belső személyes ügyeivel foglalkozó, gyűlölet inspirálta levelet olvasnánk fel a Szabad Európa Rádióban. (...) Ha ön közelebbit és tényszerűen hiteleset kíván megtudni szerkesztőségünkről, az itt folyó munkáról, az itt dolgozó emberekről, jöjjön Münchenbe és készítsen velünk interjút. Bármikor szívesen látjuk." (1990. szeptember 18.) A levél aláírója, Büky Barna (álneve Vadász János) 1991 februárjában korai nyugdíjba ment és röviddel később ugyanígy döntött Juhász László. Mindketten a „régivágású" szakemberek közé tartoztak, műsoraikat becsületesen készítették, gondozták, de a mindinkább erősödő és tagadhatatlanul tisztességtelen eszközökkel is hadakozó csatározásokban nem akartak a továbbiakban részt venni. Távozásukkal viszont gyöngítették az elveikhez ragaszkodók erejét, és így lehetett a belső munkatársak határozott ellenzésének dacára aligazgató Kasza Levente, illetve az egykori jeruzsálemi tudósító, Ben David Ariel (álneve Farkas Péter). Erre a két állásra heten jelentkeztek, de a döntés az amerikai vezetés részvétele nélkül történt, és a Magyar Osztály dolgozói később is hiába tiltakoztak náluk a belső jogszabályok súlyos megsértése miatt. Sokan emlegették akkoriban, hogy ezzel kezdődött el a könyörtelen végjáték. - Visszatértünk az 1984 előtti állapotokhoz, azzal a különbséggel, hogy akkor a régiek közül még sokan itt voltak, őket nem lehet fenyegetésekkel kordában tartni és a személyzeti ügyekben sem lehetett egysíkúságot teremteni. A Ribánszky-Kasza duó menesztette a jól bevált külsősök többségét, és helyükbe az ellenzékhez, a Beszélőhöz közellévőkből válogattak újakat mind Nyugaton, mind Magyarországon. Ezzel sikerült becsapni a hallgatókat is, mert nem a valóság különféle árnyalatainak bemutatására törekedtek. A SZER hitelességének romlása az 1990- es választások előtt és közben indult, hiszen egyértelműen az SZDSZ-t támogatták. Az elfogultság jó példája, hogy „levegőre engedték" a debreceni tudósító szövegét: „Nem sok jóról számolhatok be, mert a legtöbb kerületben az MDF jelöltje vezet." Később viszont igyekeztek a köpönyegen fordítani és hízelegve somfordáltak a koalíciós pártok vezetőihez? - Nem volt ebben semmi szokatlan, mert ezek az emberek az elvhűséget lényegtelennek tartották. A rendszerváltás után rögön hátat fordítottak az SZDSZ-nek, majd úgy igyekeztek menteni a korábbi egyoldalúságot, hogy átesve a ló másik oldalára, MDF-es rádiózást akartak. Ez azonban már kevésbé sikerülhetett, mert a hazai és a nyugati külső munkatársak javarésze az SZDSZ vonalához tartozott a későbbiekben is. Részben ezzel magyarázható a budapesti irodában szervezett első sztrájk 1990 szeptemberében, amikor kiderült, hogy az addigi támogatók szemrebbenés nélkül becsapják, kirúgják a profikat, a vazallusi feladatok végzése ellen tiltakozókat. - Mit tudtál tenni az Üzemi Tanácsban, amelynek 1986-ban lettél tagja? - Elég gyorsan fölismertem, hogy a hiba a Magyar Osztály vezetésében van, hiszen más szerkesztőségekben nem volt egyoldalú a műsor- és felvételpolitika. Az ÜT-ben döbbentem rá, hog az amerikai vezetés következetesen támogatja és jóváhagyja Ribánszky egyszemélyes vezetési módszereit. Hiába próbáltuk meggyőzni a nyolcvanas évek végétől a SZER igazgatóját arról, hogy a diktatórikus magatartás szétveri a már gyöngülő közösséget, elhallgattatják a kritikus hangokat, kitúrják a legjobbakat, halálba hajszolják a munkájukat szívükön viselőket. Komoly változás - negatív irányba persze - akkor következett be, amikor érezhető volt, hogy az MDF-től hiába várnak frekvenciát Magyarországon. Ekkortól már tudatosan verték szét azokat a hagyományokat, amelyeket a SZER négy évtized alatt megteremtett. Hozzákezdtek a vallási, népi, nemzeti szokásokat ápoló műsorok fölszámolásához, és több mint száz külsősnek mondtak föl, elsősorban a gerinces régieknek! Amikor eldöntött tény lett 1993 októberében a Magyar Osztály megszűnése és azonos sorsra jutottak ellenfelek, barátok, hogyan fogadták az összeomlás hírét a vezetők, illetve a munkatársak? A „temetés" ugyanúgy zajlott le, ahogyan az utolsó években Ribánszkyék a magyar szerkesztőséget, de az amerikai irányítókat is félrevezették. A SZER igazgatóját valószínűleg palotaforradalomra, az indulatok elszabadulására készítették fel, és nyilvánvalóan azt javasolták, hogy az adást a lehető leggyorsabban szüntessék meg. Ezért lepte meg az amerikaiakat, hogy a magyar osztály dolgozói fegyelmezetten fogadták a döntést, sőt a tisztességes búcsút szorgalmazták. Sajnos a volt főnökeink, Ribánszky, Kasza a szerkesztőség bezárása után is folytatták áldatlan tevékenységüket, sorsukra hagyták a munkatársakat és igyekeztek fontos állást szerezni Magyarországon. Velünk semmiféle kapcsolatot nem tartanak, összejöveteleinken nem vesznek részt, pedig heti rendszerességgel találkoznak a kollégák. Az én feladatom az ÜT másik magyar tagjával, Hedrey Ildikóval, hogy harcoljunk egy tisztességes szociális terv elfogadtatásáért, amely legalább anyagilag részben biztosítaná a SZER volt magyar szerkesztősége munkatársainak jövőjét. (Folytatjuk)