Új Magyarország, 1994. május (4. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-14 / 112. szám

14 IV. ÉVFOLYAM 112. SZÁM ÚJ magazin 1994. MÁJUS 14., SZOMBAT (Folytatás a 13. oldalról) verset.) Vannak ilyen fura mozzanatai a kegyet­lenül szétszórt magyarság történetének. (Szelle­mi együvétartozásunk kapcsai ezek.) Láng Gusztávtól tudtam meg végülis­­ könnyű volt neki: Dsida életének minden zegét-zugát bevi­lágította, hogy miért volt indulatában oly en­gesztelhetetlen Szilágyi András. Történt ugyanis, hogy az egyik évben meg­hívták Marosvécsre egy világsikert aratott könyv szerzőjét, Markovits Rodiont. (A Szibériai garnizon szerzőjét. Ezzel mintegy erdélyi íróvá „avatták".) Csakhogy ezt azonnal megirigyelte az ugyancsak temesvári Franyó Zoltán, kiváló bajkeverő, később Herder-díjas barátom, aki szá­mos modern nyelv mellett ógörögből és kínaiból is fordított, és aki állítólag lefogta Ady Endre sze­mét. Lapjában nyomban „izgalmas" beszélgetést közölt Markovits Rodionné. Nem éppen ildo­mosat. Célzatosan. Hogy borsot törjön Kemény János és a többiek orra alá. Érthetőbben: pikáns beszámolót holmi pajzán és egyéb szabadszájú kastélybeli kulisszatitkokról. Dsida Jenő az Ellen­zék című lapban (belső munkatársa volt akkori­ban) nyomban figyelmeztette Markovits Rodi­ont, hogy a vendégággal nem illik visszaélni. Ez rendjén is lett volna - a lovagiasság íratlan sza­bályai szerint - de­ elkövette azt az apróka hibát, hogy nem írói ál-keresztnevén szólította meg jegyzetében a kolléga urat, hanem ismert polgári köz- és váltóügyvéd gyanánt, emígyen: „Kedves Jakab!" Azaz némelyek szerint Jejahibozta"!"Nos, ennek alapján könyvelték el nyomban néhá­­nyan Dsida Jenőt antiszemitának. Dsida Jenő mint antiszemita. Ehhez még hozzá kell tennem, hogy én ifjonti tapasztalatlanságomban fő voná­saiban haladó szelleműnek írtam Dsida Jenőt - egy kritikus, Földes László­­ 1983-ban (!) kiadott gyűjteményének jegyzetírója (Tóth Sándor) sze­rint a szerző viszont arra a következtetésre jutott, hogy­­,Dsida költészete lényegében és fővonásaiban so­hasem haladásellenes". Az én régi-régi jelzőm, a hala­­dószellemű, ugyanakkor ez a „sohasem haladásellenes " megállapítás is igazi marxista-leninista neszesemmi­­fogdmeg jól értéktelen „értékítélet". Most is szégyenkezik bennem a meghatódott­­ság - írtam 1969-ben ugyanabban az Utunk­ban, ahol a Dsida Jenő ébresztése megjelent volt. Kap­tam én ugyanis Dsida Jenő ébresztéséért olyan jutalmat is (fájdalomdíjat?), amire ma legmeré­szebb álmomban sem számíthattam. Történt pe­dig ez és­emígy. Semmit sem kell elhallgatnom abból a beszélgetésből, amelyet Dsida Jenő szü­leivel folytattam. Inkább azért bánkódom, hogy azon melegében nem jegyeztem le a legaprólé­­kosabban minden szavukat. Most is: nem a köl­tőn, magunkon kell a port elverni! Dsida Jenő akkoriban Győrben lakó szülei - legkésőbb 1957- ben - megkerestek az Utunk szerkesztőségében. Először azt hittem, nem értem jól­ a szülők? A költő akkor már majdnem húsz éve halott volt. Két fehérhajú öreg pedig leül velem szemben, beszélgetünk, igen, elkezdünk beszélgetni, amint a mindnyájunkban feszengő zavar kissé csillapodik. Szatmárról beszélgetünk, arról, hol állt a család háza, milyen gyermek volt Jenő - szinte le sem merem így írni: Jenő, igen, ugyan­abban a gimnáziumban végeztem én is, hány évesek vagyunk, hány éves az emberiség? Az apa - de hiszen ő Amundsen kortársa! -, hogy kérlelte a fia, ne menjen betegen a hivatalba, hi­ába, most is megy, megy a Hivatalba, még min­dig van eljárnivalója, de boldogan teszi, hogyne tenné a fiáért, és vele megy az édesanya is, száz kilométereket törődnek vonaton, hogy még egy­­szer fölkeressék azokat a helyeket, hol fiuk élt­­ és újra élni kezd szellemében, mert számukra sohasem is halt meg, de most a boldogság, ha ugyan van valaki halálában vigasztaló boldog­ság, nem élt hiába mégsem, ő, akinek meg kellett volna tiltani, a legszigorúbban, hogy olyan szen­vedéllyel járjon az írás Hivatalába, jobban kellett volna beosztania az életét, hiszen az azutánival nincs baj. (Dehogy nincs! Volt. De ezután már nem lehet.) Megrendítő volt nézni a két öreget. Voltakép­pen azt érték meg, amire minden szülő vágyik: gyermekük gyermek maradt, az ő gyermekük, akit - íme - húsz évig kellett, halála után, féltett kincsként bújtatni! Öreg Mária és Öreg József mennek a Hivatalba, nemcsak Egyiptomba, me­nekítik a kisdedet, akiben a költészet tűzhányója szunnyad, akiben a költészet jósága-szépsége vár az emberekre, akiben nem volt gyűlölet sen­ki iránt, azért kapott ő váratlanul annyi gyűlöle­tet. Ennek ellenére végleg vállalja immár az em­beriséget, pedig tudja, mivel jár. Megy Öreg Má­ria és Öreg József megköszönni akárkinek is, hogy szállást adott az ő nagy gondjuknak. Men­nek Amundsen nem­ öregedő kortársai, és még azt a szomorúságot is magukhoz ölelik, hogy fiuk újra a zajos és sanda világba indult. Veszé­­­lyek közé: emberek közé. Emberek közé: szívük közelébe, értelmük gyűjtésaként! Jaj, nagyon kellene rá vigyázni, nagyon. Ugye: Ügyetlen, Megváltó?!­­ Nem Megváltó. Csak ember. Egye­dül az ember lehet költő. Meglehet, legutolsó. Vidáman folynak napjaim kezdősorú verséből idézek: „És síri csönd lesz mindenütt, elhallgat a zene, mintha örök, tusfekete sötétség kezdene terjedni lassan, valami emésztő, végtelen szomorúság, még kék az ég, de kékje éktelen, még ver a szív, de már kihagy és megpihenni kész, még van a föld, de füstbe ül és foszlik az egész, a fej előrebillen és rokkanva hull a váll, a levegőben a meleg téboly sejtelme száll és nagy a csend és mély a csend, hogy már rettenetes, nyugodtan néz, mered a szem, de semmit sem keres, csak tágultan pihen, ahogy a vak szem révedez, mely mit se néz és mit se lát, de mindent észrevesz." Ahogyan költőnk Nagycsütörtök című versé­ben írta volt: „Sors elől szökve, mégis szembe sorssal". rv Hajnal László Gábor: SZABAD VOLT-E ÉS EURÓPAI? (A SZER Magyar Osztályának története)­ . „Az RFE - Radio­ Free Europe - épületé­nek bejárója fölé nyugodt szívvel ki­­akaszhatjuk a táblát a következő fel­irattal: Amerikaiak által finanszírozott Magyar Fűrész-telep. Esetleg: Magyar Fúrók Összkomfortos Otthona" Vaszary Gábor, München, 1953. jan. 10. A Pesti Hírlap szerkesztőségébe 1990. augusztus 25-i dátummal névtelen levél érkezett a SZER cég­jelzéses papírján. A 9 oldalas üzenet bevezető so­raiban az olvasható, hogy miért „anonim" a terje­delmes tájékoztató. Az nyilvánvaló, hogy az egyes szám első személyben fogalmazott gondolatok, tények a Magyar Osztály néhány munkatársának közös véleményét tükrözték: „Mi, a rádió tisztességesebbje, 1985 óta csak nyerünk egy diktatórikus, bürokrata, a bírálatot minden eszköz­zel elfojtó, csak a saját anyagi érdekeivel törődő vezetés terhe alatt. Az évek során már mindent megtettünk - mármint a szerkesztőségünk tisztességesebbje -, hogy az iszonyatos visszaéléseket, szabályellenes működést korrigáljuk. Mindhiába. Meg kell indokolnom természetesen, hogy miért írok névtelen levelet. Névtelen levelet az ír, aki fél a követ­kezményektől. És én félek. Ugyanúgy, mint egykori hallgatóink féltek még nem is olyan rég, akik névtelen leveleit mi olvastuk fel. Márpedig a következményektől van okom félni." A korábban soha nem tapasztalt bátortalanság, ha úgy tetszik ijedősség a nyolcvanas évek dere­kán kezdett tért hódítani, amikor az addigi fő­igazgató, Urbán György helyére a liberális szemlé­letű Wierzinski került a SZER és a Szabadság Rá­dió elnöki székébe. Hivatalba lépése után, 1986. június 30-án körlevélben szólította fel az alkalma­zottakat, hogy „...az eseményekkel, hírekkel kapcsola­tos személyes véleményét és ítéleteit tartsa magába, il­letve azokat hagyja otthon." Megszigorították a bel­ső cenzúrát, és Ribánszky László, valamint az uta­sításait örömmel teljesítők (Ekecs, Kasza meg „fegyverhordozóik") mind gyakrabban hivatkoz­tak arra, hogy nem fogadhatnak el olyan sajtó­­ügynökségi jelentéseket, amelyeket CAUTION (óvatosan) címszóval minősítettek a központi hír­osztályon. Ezt erősítette meg Ribánszky 1987. áp­rilis 2-án kelt bizalmas utasítása is. Az Adásokat Ellenőrző Osztály (Broadcast Analysing Department - BAD) ténykedése is to­vábbi olaj volt a tűzre, hiszen nagyító alá vették azon szerkesztők munkáját, akik megmosolyog­ták a programokért és a politikáért felelős alel­­nöknek azt az utasítását, miszerint: „Nem sugár­zunk olyan anyagot, amely uszító hatásúnak fogható fel, vagy erőszakos cselekményekre buzdításnak tekinthe­tő. " (1988. március ) A Magyar Osztályon ezzel az érveléssel igyekeztek háttérbe szorítani a nem­zeti érzelmű külső és belső munkatársakat, majd röviddel később új hangok, arcok bukkantak elő, mert nyíltan szegték meg a felvételi, kinevezési szabályokat. Hovatovább, mire befejeződött Ma­gyarországon a rendszerváltás, az osztályon főleg tizenkilences, negyvenötös, negyvenkilences „hősök" leszármazottjai, partizáncsemeték, Lu­kács-tanítványok kegyeltjei viaskodtak az ikes igékkel. A hallgatók hiába tiltakoztak az ellen, hogy a jeruzsálemi tudósító hibásan artikulál ma­gyarul, a „hármasfogat" tagjait ez nem érdekelte, sőt Münchenbe hozatták és később Kasza Leven­tével együtt aligazgató lett. Vajon hogyan érezte magát ezekben az évek­ben Rajki László, a falusi és munkásrovatok szer­kesztője, a SZER 21 fős Üzemi Tanácsa egyik tag­ja. (Kb. 1800-an dolgoztak 1990-ig a rádiónál!) (A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mező­­gazdasági Karán szerzett 1970-ben diplomát, és utána rövid ideig téeszben dolgozott. A Pest Me­gyei Hírlap váci szerkesztőségét 1973-tól vezette, ám rövidesen szembe került az újság keményvo­nalas irányítóival, ezért elbocsátották. Felismerve lehetetlen helyzetét, Nyugatra távozott és mene­külését követően nem sokkal - 1977 őszétől - a SZER külső, aztán belső munkatársa lett. - Belépésem idején - mondja Rajki László - na­gyon jó emberi közösségre leltem, de politikailag nehéz helyzetbe kerültem, mert az akkori vezetés (Szabados József és társai) egy eurokommunista irányvonalat képviseltek, támogattak. Az volt a véleményük, hogy a Kádár-féle szocializmus jó, belülről megreformálható és tényleg emberarcú­vá tehető. Az én élményeim viszont mást bizonyí­tottak, de ezekről nem beszélhettem nyíltan. A másik gondom a kisebbségekkel kapcsolatos hall­gatásokból adódott, mert a trianoni határokon túlra szorított honfitársaink létnehézségeivel kapcsolatos problémák is a tabutémák közé tar­toztak. A tilalmakról nem az amerikaiak döntöt­tek, kifejezetten a magyar osztály néhány vezető­je tartózkodott attól, hogy a romániai, felvidéki, kárpátaljai magyarok sorsával foglalkozzunk. Még azt sem kedvelte az igazgató, ha a Sajtó­szemle műsorban túl gyakran idéztem a határo­kon túli magyar nyelvű újságokból. - Hogyan fogadtak érkezésedkor a már régebben, húsz-harminc éve itt dolgozó munkatársak? - Rendkívül kedvesen mindkét oldalon. Kovács Zoltántól Csonka Emilig. Kasza Levente készítette velem az első interjút, ám a riporteri módszere nagyon meglepett, hiszen velem íratta meg a kér­déseket is. Be sem jött a stúdióba és ezt a szokását később is megőrizte, sőt művészi fokra emelte az idegen tollakkal való ékeskedést. Másokkal is gyakorta cselekedett hasonlóan etikátlanul. Mindezek ellenére jól éreztem magam, hiszen mások - a többség - tisztességesen dolgozott, vi­selkedett. Sajnos, az eurokommunista, álliberális vonal a hetvenes évek végén olyannyira megerő­södött, hogy sorra tették le a tollat az alkudni képtelen idősebbek. Carter idején nem lehetett szinte semmit tenni a Kádár-rendszert támogatók megfékezésére, viszont Reagan elnöksége okot adott a reményre. Végül sikerült eltávolítani a Szabados-féle vezetést (1984) és helyébe Ri­bánszky László került. Egy csodálatos másfél-két esztendő következett, a SZER hallgatottsága is növekedett, mert foglalkozhattunk a kisebbségi kérdésekkel, több időt kaptunk a hagyományőr­ző műsorokra, de Urbán György menesztése után (1986) ismét hatalomhoz jutottak az addig háttérbe szorított „lihegők". - Hogyan történhetett ez? A váltást követően nem jutottak komoly feladatokhoz, és miként Márai az emig­ránsok egy csoportjáról mondta: lesüllyedtek saját szín­­vonalukról - ez akkor még Bécsben élő Zsille Zoltán inter­júsorozatot készített Hegedűs Andrással, és a sztá­linista miniszterelnökök közül először ő nyilatko­zott a SZER-nek. Ezek a beszélgetések Kasza mű­sorában kerültek levegőre, ezért az amerikai ve­zetők neki tulajdonították a sikert. Az akkoriban bontakozó, erősödő, demokratikus ellenzéknek nevezett mozgalom tagjaival is Zsillé, valamint az 1985-től Londonban élő Krassó György tartotta a kapcsolatot, de az általuk szerzett, küldött anya­gokat Kasza szabályosan kisajátította, tehát az ő hátukon lovagolva harácsolta a sikert. Később vi­szont, amikor Ribánszky és az amerikai vezetők segítségével ismét hatalomhoz jutott, eldobta őket, mint a magyarországi embereiből is jó né­­hánnyal ezt tette a budapesti iroda megnyitása után, ha nem voltak hajlandóak úgy írni, ahogy azt tőlük megkövetelte. Rajki László ahhoz a szűk, mondhatni féltucat­nyi emberhez tartozott, akik nem rejtették véka alá véleményüket, és minden alkalmat, lehetősé­get kihasználtak ahhoz, hogy tájékoztassák a közvéleményt a SZER Magyar Osztály falain be­lül zajló küzdelmekről. A tényekhez tartozik azonban, hogy nem léphettek nyílt sisakkal po­rondra, mert Zsille Zoltán, Lovas István kiebruda­­lási okát az amerikaiak a titkokat takargató lepel­­rángatásokkal indokolták: tilos a kenyéradót bí­rálni és a madár sem piszkít saját fészkébe. Rajki ugyan a rádió üzemi tanácsának tagjaként és a Bajor Újságíró Szövetség Idegennyelvű Szakosz­tálya szóvivőjeként a „sérthetetlenek" csapatába tartozott, de éppen ebből következett az is, hogy az alapvető játékszabályokat nem rúghatta föl. A Pesti Hírlapnak küldött, imént említett levél tervezett közlése előtt eljuttatták a szöveget a SZER Magyar Osztálya vezetőinek véleménye­zésre. Többek között ez olvasható az akkori he­lyettes igazgató válaszában: „Ha a Pesti Hírlap közölni kíván egy ilyen természe­tű névtelen levelet - amelyből levonva a gyűlölet tirá­dáit, nem marad közérdekű és hiteles információ­­, ezt saját felelősségére kell megtennie. Csak egy kérdésem van: mit szólnának önök ahhoz, ha a Pesti Hírlap belső személyes ügyeivel foglalkozó, gyűlölet inspirálta leve­let olvasnánk fel a Szabad Európa Rádióban. (...) Ha ön közelebbit és tényszerűen hiteleset kíván megtudni szerkesztőségünkről, az itt folyó munkáról, az itt dol­gozó emberekről, jöjjön Münchenbe és készítsen velünk interjút. Bármikor szívesen látjuk." (1990. szeptem­ber 18.) A levél aláírója, Büky Barna (álneve Vadász Já­nos) 1991 februárjában korai nyugdíjba ment és röviddel később ugyanígy döntött Juhász László. Mindketten a „régivágású" szakemberek közé tartoztak, műsoraikat becsületesen készítették, gondozták, de a mindinkább erősödő és tagadha­tatlanul tisztességtelen eszközökkel is hadakozó csatározásokban nem akartak a továbbiakban részt venni. Távozásukkal viszont gyöngítették az elveikhez ragaszkodók erejét, és így lehetett a belső munkatársak határozott ellenzésének dacá­ra aligazgató Kasza Levente­­, illetve az egykori jeruzsálemi tudósító, Ben David Ariel (álneve Far­kas Péter). Erre a két állásra heten jelentkeztek, de a döntés az amerikai vezetés részvétele nélkül történt, és a Magyar Osztály dolgozói később is hiába tiltakoztak náluk a belső jogszabályok sú­lyos megsértése miatt.­­ Sokan emlegették akkoriban, hogy ezzel kezdődött el a könyörtelen végjáték. - Visszatértünk az 1984 előtti állapotokhoz, az­zal a különbséggel, hogy akkor a régiek közül még sokan itt voltak, őket nem lehet fenyegeté­sekkel kordában tartni és a személyzeti ügyekben sem lehetett egysíkúságot teremteni. A Ri­­bánszky-Kasza duó menesztette a jól bevált kül­sősök többségét, és helyükbe az ellenzékhez, a Beszélőhöz közellévőkből válogattak újakat mind Nyugaton, mind Magyarországon. Ezzel si­került becsapni a hallgatókat is, mert nem a való­ság különféle árnyalatainak bemutatására töre­kedtek. A SZER hitelességének romlása az 1990- es választások előtt és közben indult, hiszen egyértelműen az SZDSZ-t támogatták.­­ Az elfogultság jó példája, hogy „levegőre en­gedték" a debreceni tudósító szövegét: „Nem sok jóról számolhatok be, mert a legtöbb kerületben az MDF jelöltje vezet." Később viszont igyekeztek a köpönyegen fordítani és hízelegve somfordáltak a koalíciós pártok vezetőihez? - Nem volt ebben semmi szokatlan, mert ezek az emberek az elvhűséget lényegtelennek tartot­ták. A rendszerváltás után rögön hátat fordítot­tak az SZDSZ-nek, majd úgy igyekeztek menteni a korábbi egyoldalúságot, hogy átesve a ló másik oldalára, MDF-es rádiózást akartak. Ez azonban már kevésbé sikerülhetett, mert a hazai és a nyu­gati külső munkatársak javarésze az SZDSZ vo­nalához tartozott a későbbiekben is. Részben ez­zel magyarázható a budapesti irodában szerve­zett első sztrájk 1990 szeptemberében, amikor ki­derült, hogy az addigi támogatók szemrebbenés nélkül becsapják, kirúgják a profikat, a vazallusi feladatok végzése ellen tiltakozókat. - Mit tudtál tenni az Üzemi Tanácsban, amelynek 1986-ban lettél tagja? - Elég gyorsan fölismertem, hogy a hiba a Ma­gyar Osztály vezetésében van, hiszen más szer­kesztőségekben nem­ volt egyoldalú a műsor- és felvételpolitika. Az ÜT-ben döbbentem rá, hog az amerikai vezetés következetesen támogatja és jóváhagyja Ribánszky egyszemélyes vezetési módszereit. Hiába próbáltuk meggyőzni a nyolc­vanas évek végétől a SZER igazgatóját arról, hogy a diktatórikus magatartás szétveri a már gyöngü­lő közösséget, elhallgattatják a kritikus hangokat, kitúrják a legjobbakat, halálba hajszolják a mun­kájukat szívükön viselőket. Komoly változás - negatív irányba persze - akkor következett be, amikor érezhető volt, hogy az MDF-től hiába vár­nak frekvenciát Magyarországon. Ekkortól már tudatosan verték szét azokat a hagyományokat, amelyeket a SZER négy évtized alatt megterem­tett. Hozzákezdtek a vallási, népi, nemzeti szoká­sokat ápoló műsorok fölszámolásához, és több mint száz külsősnek mondtak föl, elsősorban a gerinces régieknek!­­ Amikor eldöntött tény lett 1993 októberében a Ma­gyar Osztály megszűnése és azonos sorsra jutottak el­lenfelek, barátok, hogyan fogadták az összeomlás hírét a vezetők, illetve a munkatársak?­­ A „temetés" ugyanúgy zajlott le, ahogyan az utolsó években Ribánszkyék a magyar szerkesz­tőséget, de az amerikai irányítókat is félrevezet­ték. A SZER igazgatóját valószínűleg palotaforra­dalomra, az indulatok elszabadulására készítet­ték fel, és nyilvánvalóan azt javasolták, hogy az adást a lehető leggyorsabban szüntessék meg. Ezért lepte meg az amerikaiakat, hogy a magyar osztály dolgozói fegyelmezetten fogadták a dön­tést, sőt a tisztességes búcsút szorgalmazták. Saj­nos a volt főnökeink, Ribánszky, Kasza a szer­kesztőség bezárása után is folytatták áldatlan te­vékenységüket, sorsukra hagyták a munkatársa­kat és igyekeztek fontos állást szerezni Magyar­­országon. Velünk semmiféle kapcsolatot nem tar­tanak, összejöveteleinken nem vesznek részt, pe­dig heti rendszerességgel találkoznak a kollégák. Az én feladatom az ÜT másik magyar tagjával, Hedrey Ildikóval, hogy harcoljunk egy tisztessé­ges szociális terv elfogadtatásáért, amely legalább anyagilag részben biztosítaná a SZER volt ma­gyar szerkesztősége munkatársainak jövőjét. (Folytatjuk)

Next