Új Magyarország, 1994. június (4. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-21 / 143. szám

IV. ÉVFOLYAM, 143. SZÁM 1994. JÚNIUS 21., KEDD 15 IRODALOM Kerék Imre: „Múlónak látszik és örök a­ ligha akad alkotó ember, akit munkája vég­­­se közben ne fogna el olykor valami meg­­­yezhetetlen szorongás, nyomasztó közö­­tt, ha arra gondol: van-e egyáltalán, s mi , értelme küszködésének, sikerül-e valami­­■pp nyomot hagynia maga után, bármily irányi jelét annak, hogy ő is gyarapította­lamivel a nagy egészet, s nem élt egészen oba? Nem meddő erőlködés-e törekvése a tető tökéletes teljesítmény elérésére vagy­­alábbis megközelítésére? Miközben na­­nta szembesülni kénytelen az emberi aj­tó szellem legnagyobb, láthatatlan ellen­ével, az idővel. Miközben tapasztalni,­de­­n­ kényszerül, hogy a maguk korában je­­lzősnek ítélt értékek, remekművek hulta­­k ki annak szigorú rostáján, olyan alkotá­­s is feledésbe merülnek, jóvátehetetlenül íródnak a pusztulásba, mint Leonardo ilső vacsora című freskója, melyet menthe­­enül kikezdett az enyészet. S vajon, nem vanez a sors vár-e az emberi szellem min-­­ művére végül, ha arra gondolunk, hogy dünk élete valamikor elkezdődött s vala­­hol be is fejeződik egyszer, s ha nagy táv­latokban nézzük, kikerülhetetlennek látszik az emberi kultúra végső megsemmisülése is. A művészet nagy alkotói közül sokan szem­benéznek ezzel a kérdéssel. Bartók írja egyik levelében: „Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, 10 ezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és a magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztály része." Sokat forgatott, kedves költőm, Áprily La­jos: Bibliásan című szép költeményében, mi­után a természeti képek sorával illusztrálja az enyészet minden élet semmivé őrlő ha­talmát, szomorú konklúzióval zárja a verset: „Én nem vagyok se hal, se kígyó, / az eget úszva nem szelem. / Én nem vagyok se hal, se sólyom,­­ / És nem marad jelem." És mégis! Kell legyen valami biztató vi­gasz, ami átemel bennünket a reménytelen­ség szakadéka fölött, ami arra késztet, hogy ne nyugodjunk bele a megváltoztathatat­­lanba. Enélkül képtelenek lennénk folytatni munkánkat, minden jóravaló törekvésünk értelmét, célját veszítené. Naponta kell, hogy éltessen bennünket az a tudat, hogy mégsem hiábavaló sokszor meddőnek vélt küszködésünk. Olyanféle vigaszra gondo­lok, amit másik nagy költőnk, Weöres Sándor fogalmazott meg egyik filozofikus ihletett­­ségű versében, mely öröklét és elmúlás dialek­tikáját sűríti múlhatatlan érvényű sorokba: Mit eltemet a feledés, egy gyík­kúszás, egy szárnyverés, egy rezdület, mely elpörög: múlónak látszik és örök. Mert ami egyszer végbement, azon nem másít semmi rend, se Isten, se az Ördögök: múlónak látszik és örök. Igen, valahogy így. Amit egyszer végbe­vittünk, semmi sem teheti meg nem történt­té. S e tudatot kell, hogy erősítse valami olyanféle hit és bizalom a létezés, a Minden­­ség iránt, amiről - kétségeit végül is legyűr­ve - Bartók is ír, fentebb idézett levelét foly­tatva: „Nem volna valami kellemes mun­kánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal vé­g­ezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés áll a létező mindenség iránt. Lelkesedni kell azért a szentháromságért, amelyről le­velében olyan szépen ír: Ha keresztet vet­nék, azt mondanám: A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében..." HEINRICH CAMPENDONCE FAMETSZETE Sarusi Mihály: O-ANYA-NYELVBEN egy ticit tesz nékem a nyelv? A nyelv az íshan, mit az anyanyelv? Az, amellyel 'k? Vagyis hogy: a nyelv. Meg m­inden. Nyelved ancék azt mondják, „nem ájulnak delytől! Valóban, minek tennék,­itől, ami mellett ki lehet állni, vni kellene, amely a szeretetünk­­rul. Senkitől, akit a Romlás Ezre­­aguk alá görgetnek, aki nyújta­­nég felénk félig letépett kezét, ám bevérezni hófehér európai (mar-­­ és hitlerizmus látta, tehát foltta­­, aligha mondható) ingünk?I­rt és semmiért - Mucsán, anyám, ezt? -, ha áldozni kellene érte. s magunkéból! Bármit, akármit, eddig. ■tte-é Édesem hogy későbbi ko­­­ lesajnálni valóvá válik, amiért ült magyar legényhez ment­ül? Túlról, nevetséghatáron üt­­ött magyarhoz. Ahelyett, hogy fiához kösse életét. Mert még a I vágnák (szegény, ha élne, nem is, hogy amikor meghalt, hiába ézt félévszázaddal későbben, ha 1 megússza azt a csúnya dolgot, akeznem­e): Ugye, magyart a -nak?! - mondanom sem kell, nem is, de anélkül is tudtam - a kert- 1 terem az igazi..., a mi fajtánkból. '1 különb, hogy többet szenved, s 1 szedi (szíve-szóra) sátorfáját! m lett elsőbben szerelmes a ;; bármily fölfoghatatlan, abba, az övé lett. Nem mondom ki melyikbe, mert még megszól­­ataim - ott túl az Óperencián,­­ az üveghegyek előtt. Óperen­­sen, s még a Vasfirhang előtt - akkor - mindig csak az olvasás r­­ész életét végigolvasta volna, kellett volna mindég félbesz a­­mindenféle szaros ügyek miatt, kb a kezembe nyomta, legalább d, kisfiam! likor apám is megháborodott, helyett, hogy (mondván, úgyis mindegy!) a római ősnyelv tit­­tudójává képezte volna ki ma­gát a kurtafejéregyházi-kurticsi-kürtösi sváboláh-magyar borbélydában­­, bár írni (böcsületesen) sem a magyar ki­sebbségi négy elemiben, sem a valódi többségi három ipariskolai osztályban nem tanult meg, s könyvet később se vett a kezébe, a nagyvilág helyett a kis­­világot választva igazi népi mesemon­dóvá hagyta alakulni magát. S való azon (mondhatni: ezen) a nyelven. S csak öntötte rám, utolsó leheletéig, a népi epikának nevezett csuda dolgot. Ha csak ennyit kapok is tőlük, untig elég Európából „Európába" vágyódó uraiméknak! Még hol itt való jól érezze magát, s ne akarjon elszelelni?! Szeresse ezt a kutya nyelvet... Méghozzá: bolondulásig. Csak belebódultam, s fölmerülni be­lőle, kiúszni, kigyalogolni, kipattanni belőle többé lehetetlen lett. Sőt! De még mennyire­ hagytam magam örökre el­merülni anyanyelvem mélyibe. Való, mennél mélyebbre, annál jobb. Hogy még véletlen se rángathasson ki valaki onnan! Hajam nincs, hát akkor, pennámnál fogva. Se. Szóval a nyelv... De kié? Szóval a nyelv Ha édest, lelkem-galambomat, s egyéb szöged! dogot hallok, megválto­­zom, ross kedvem jóra hangolódik, fél­álomból táncra perdülnék, s már vele szólok­­ azzal a néppel, mélyé lettem. Nem azonnal, lépésről lépésre; könyv­ről könyvre; dalról dalra; meséről mesé­re; testvérről testvérre; mert tótcsabai me­zővárosvégen városiasodó család fiaként sok szép nyelvi igét nem kaptam. Ami ju­tott: slovák szavakkal ékített magyar­ köznyelv. Az, amiből beszélyfüzérre s kisregényre futotta. Ám én regényírónak, eposzköltőnek készültem! Hogyne, ehhez kellett a mélybe vet­nem magam. Hamar megéreztem: csabai íróként véghez nem vihetem, amit a fejembe vettem. Nagycsabán ugyanis aligha ta­lálom meg­ magamat. Mivel a népem újkígyós­, kisiratosi, békési-csanádi­aradi, még tovább menve: a szegedi nemzet. S hogy rátaláltam, kedvemre belémerülhettem. Az se ment máról holnapra! Kígyó­son alig maradt rokon, Iratos túl az or­szághatáron, anyám s apám már el­hagyta a parasztnyelvet (különösen apám, aki csak vénkorában s unszolá­somra fordította-ferdítette néha beszé­dét a majd elfeledettre; anyám hajlott rá, hogy kedveskedésből avagy fájdal­mában magáról megfeledkezve édesre fordítsa mondandóját). Mindenesetre édesanyámtól s édesapámtól nem kap­tam indítást hazafelé - annál többet a két öreganyámtól! Az ura halálakor Kígyósról Csabára menekülő napanyám eléggé magával hozta a tót városba édes anyanyelvét; kopott, ám annyira nem, hogy ne ad­hatott volna belőle unokájának. Könnyen édesre fordult a nyelve. Ira­­tosi (Sarusi!) mamám meg csakis ezt a szót, az ő­zőt ismerte. Ahány vele töl­tött nyár, annyi édes nyelvemlék! Ami­hez bizton fordulhat a költő, ha a szó legmegfelelőbb alakját keresi. A legszívhezszólóbbat, így aztán édes anyanyelvem: öreg­­anyanyelv! Szó, ami szó, ennél édesebbet elkép­zelni sem tudok. No persze öreganyanyelvi tudásom­ra ráfért egy kis népnyelvi kutatás: el­mélyedés a tájszólással élők világában, s belemerítkezés a tájnyelvkutatásba. Paraszt és tudós segített megtanulni költői anyanyelvem, mely természete­sen túllép az anya­nyelvjáráson. S ak­kor még nem szóltam Balassa Bálint s társai régi magyar nyelvéről, mely úgy­szintén ragadt, csak ragadt reám. Furcsamód az argó kevésbé. A betörő és a szakbarbár tolvajnyelve meg-meg­­jelnik az én munkácskáimban is, ám igazi hatást nem tett rám egyik sem. Idegen, mint a viselője. Nocsak, erről lenne szó? Arról, hogy mi az enyém, s mi nem? Mivel tudok, mivel lehet azonosul­nom, s mivel nem? Szóval, ami alkalmas arra, hogy ma­gamat kifejezzem. Amivel megkísérel­hetem fölfedezni az ismeretlent, benne magam. Amitől kedvem támad tovább­­ásni! Mélyebbre, tovább. Bele a közepi­­be, vagy: kerülgetni, mert csak ezt sza­bad. A nyelvvel? A nyelv? Aligha a nyelv érdekes; a nyelv csak azért izgat, mert keresek valamit, meg­fogalmazni igyekszem a megfogalmaz­­hatatlant, megogni a megfoghatatlant, megragadni azt a pillanatot, amelyet jó lenne örökre ittmarasztani, megfesteni azt a szépséget, amelyet leírva még nem láttam, fölmutatni azt a valamit, amiért érdemes levegőt venni, megmu­tatni az igazat, minek érvényesítésé­­ben csak reménykedhetünk. A nyelv, anyám nyelve? Maga anyám! Nem öreganyámé, Balassié sem, annál inkább ők maguk! Kisiratos sem, csak a népe - akié vagyok. S csak látszólag játék, ha századokkal ezelőtt használt szót használhatok, mert valamelyik édes öregemtől hallot­tam! Ha csűröm s csavarom. Ez a másik, ami miatt időnként a nyelvbe menekülök. Rejtezkedésem oka gyakran - a tulipiros ántivilágban - a pufajkátlanított mondandó leplezé­se volt. Nem sírhattam le, mikor, hol s kik által játszódik (mondjuk) a valódi kommunista megszállók ellen fegyvert ragadó székely szegénylegényekről szóló kisregényem, hát hozzáköltöttem némi­­oldalakon át sorjázó népi hüllő-, virág- és dudvanevekkel s egyéb cifrál­­kodásokkal keltett), hosszi énekbe, s nem elbeszélésbe való homályt! Némi­nemű rendőri (hivatásos irodalomelhárí­­tó) olvasókanonokot megtévesztő, szép­­tanivá is varázsolható istenkáromlást. No ez az, ami időnként túlzásokra ra­gadtatott. A gondolat rendőrje viszont izzadt, s csak üzengetett: - Hiába minden, előbb-utóbb úgyis leleplezünk! Tudták, de mit tehettek? Csukjanak le azért, mert beszélyemben a cselák földön huszitává lett dél-magyarorszá­­gi deák uraimék a fényes Prágában ar­ról sutyorognak, hogy odahaza nyo­mozók térítik a népet? Mivel tiszt ura­imék (elvtársként) valóban egyetemen diplomáztak, a hosszabb beszélyt ol­vasva kénytelenek voltak megérteni, hogy szerzőjük megint kisiklott a ke­zünkből: az inkvizítort magyarán hit­nyomozónak is nevezheted! Ha a nyelv ilyen lehetőséget ad, hogy ne éltem volna vele! Pedig, hidd el, jobb nem bujkálni. De ha egyszer erre kényszerültünk? Nyelvben bújdosó? Való, nyelvben megbúvó, nyelvből erőt merítő, nyelv­ből fészket és sáncot rakó, nyelvi oltár­hoz forduló, nyelvünk teremtette Isten­ben bizakodó, sors kovácsolta nyelvvel élő. Isten nyelvén, mert a Magyarok Is­tenének a nyelvén könyörgő, imára és igehirdetésre egyaránt alkalmatos, kardként s pajzsként egyaránt forgat­ható nyelvvel élő nép a miénk. S e nyelv mindeddig megvédett. Hogy reánk tört a kifosztottak sza­badsága, a nyelv már kutyagumit sem ér, a mai bajok ellen nem véd. Mainap mindenre a több pénz az orvosság, s ahe­lyett a nyelv nem áll jót. Romlik is, ha nem vigyázol reá, a semmibe vész. Ha meg­óvnád, a mai használó kiröhög! Az emberi nyelv helyébe a gépnyelv tolak­szik, a fennmaradó helyet pedig valami fura tadónyelv tölti be, amellyel akár ér­zelmeket is ki lehet fejezni! Nemcsak nyelvünk számíthat nem­sokára ómagyarnak. Azon túl, hogy mi magunk, azzá válhat minden, mi egy­kor érték volt. Igen, az édes Bakony-az-én-Párizsomról cikkez­tem egykoron a megboldogult (mert aczélkar által levágott) szabad Mozgó Világban, hogy reá Sziveri feleljen: sem Párizs, sem Bakony, csak vér és takony. Hogy döbbenetemben tovább folytat­hassam: ha vér, s ha takony, akkor is, Párizs, és Bakony. S ha másnak, nem ok nélkül, keserű, nekem akkor is édes! Hogy ne mondjam: Édes. Bármily keserű, csak azért is! Ha leharapott nyelvvel is. Vitán felüli, hogy nem nagy kunszt, ám mást nem tehetek. Ó anya­nyelvem: édes. Bármily nevetséges - jó öreganyám, édesanyám s jómagam. Nyelvünk, kenyerünk. Hazai. Ha tehetném, minden szó előtt ke­resetet fordítanék a nyelvemre. Édes, véres. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha véres, édesebb! Pedig lehetsé­ges. Csak hogy. Ha más ki nem vágja, én le nem ha­rapom! Semmit sem nyernétek vele, más folytatná. Máskor, máshol, máshogy, de­ ugyanazt. Nem lehetetlen, hogy e mai labanc unokája részen ő. ­lambosi László: Borzalmak temetése Hamu örvénylett csillag­fojtó űrben, gyötrelmek raboskodtak szívsötétben. Füstből, tüzekből erdő nőtt az égre, vér záporozott Isten küszöbére. Mióta Árpád népünk idehozta, hányszor borultál gyászba, Magyarország? Holt férfiak közt asszonyok lebegek, fejfák tövében fénylő kontyú rózsák. Béklyókat tűrni születtünk, vagy győzni? Csapódtak durván borzalmak födői. Gyávultunk verten, ítélettől félve görnyedtünk, csontunk törték, rúgtak kékre. Cellákba lökve hallgattuk a hóhér \ ^ ^ lépteit, mikor nyitja ránk az ajtót. \j '' ^ Bitók zökkentek négyszögű lyukakba; pirkadat-udvar harsantott kakasszót. Uram, a lányok most nem feketébe öltöztek, hanem napszőtte fehérbe; nem bújnak már: kalászos kezük röpköd. Sehol lánctalpak-zúzta gyűrűk, gyöngyök. Míg férfiak közt asszonyok lebegnek keresztek előtt fénylő kontyú rózsák: áldozni kész, nem zuhan gyilkos gyászba, arcodat érzi arcán Magyarország. \1\ Kántor Zsolt: Színészek Ideák ecsetjei alszanak a Holdban, ^ s ahogy végighúzol egy papírt.­­ ^ mint belobbanó történéseken Létedet, ' ^ ' ' rárakódnak színek, maszkok, rituálék. Egy bélyeg a helyszín. Náddal keretezett délelőtt, gallyakba font egyedüllét. Táncoló pár a bordó zongora fedelén, legyezőbe zárt arc­­ária az éj forró takarói felett. Lassan, mint szemek, becsukódnak a képletek, számok szirmaiba zárja dús érzületeit a sötét. Lépcsők és kattanások, megálmodhatatlan a szerelem, kérlelhetetlen az ösztön. Egy sejt izzik, vagy egy májusi éj? Folyosón szaladsz álmodban bástyák és csikók között. Schubert lánykái­­ leskelődnek vérző drapériák mögül.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék