Uj Magyarság, 1944. február (11. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-08 / 30. szám

KEDD, 1944 FEBRUÁR 8 Az ujdzsentri Irja: Szitnya! Zoltán Van egy barátom, országos nevű gazda. Parasztnak valja magát, holott ősi családi névnek a viselője. A birtokra, amit vezet, külföldiek jár­nak tanulni. Termelési módszerét sű­rűn ismertették németországi szakla­pok és ő maga is írt több szakkönyvet, számos tanulmányt hazai meg kül­földi gazdaságtudományi folyóira­tokba. Amit elért, azt a semmiből kezdte és a semmiből teremtett para­dicsomot. A haszontalan, kósza futó­homokból kánaáni bőségű földet. Vályogházban lakik, de a munkásai számára hideg­, melegvízzel, fürdők­kel berendezett, kényelmes pusztai szállodát építtetett. Az elsők között volt, akik a munkás bérének megálla­pításánál a családtagok számát is fi­gyelembe vették. Nem gazdának készült, bár az ősei mind földbirtokosok voltak. Azokban a bizonyos huszas években, amikor a háborúból visszatért ifjúság oly nehe­zen tudott elhelyezkedni, őt arra a­ birtokra vetette sorsa, amelynek ma a legfőbb vezetője. Ott kezdte, éveken át maga is testi munkát végezve és a saját bőrén tapasztalva ki, hogy mit lehet követelni és mit lehet becsület­tel elvégezni. Az ő munkásai nem dolgoznak látástól vakulásig és mégis a maximális munkateljesítményt nyújtják. Az a típus, mely minden munkakörben megállja a helyét, mert ösztönös vágy sarkalja arra, hogy ott, ahová a sorsa állította, hogyan lehet a termelés legmodernebb eszközeinek felkutatásával a legnagyobb ered­ményt elérni. Egyszer bevallotta ne­kem, hogy ha legbensőbb vágyait kö­vethette volna a pályaválasztásnál, írónak megy, mégpedig esztétikus­nak, a szép dolgok bírájának. Ezen a vallomásán nem is csodál­koztam, mert akkor már ismertem erősen irodalmi érdeklődésű, szellemi életét. A könyv fontosabb lelkieledele, mint testének a táplálék. Könyvtárá­ban ott találtam a legújabb világnézet műveit, a magyar, és külföldi irodalom legjobb termékeit. Érdeklődése elkí­sérte írásaikon át a falukutatókat, a népi írókat és Veres Péter műveinél időzött el a legszívesebben. Azokban találta meg a magyar ember legőszin­tébb és legigazibb ábrázolását, a leg­mélyebben látott és leghelyesebben fölvetett problémákat. Ez a jövő nem lehet más, mint az osztályoknak kölcsö­nös egymáshoz való nivellálódása, ami megszünteti a dolgozók nélkülözéseit és a dolgoztatók életének túlzott bőségét. Barátom érdekes egyéniségének portréját még érdekesebbé teszi az, hogy pusztai otthonának falai ott őr­zik a család nemesi múltjának külön­féle rekvizitumait. Jól emlékszem első találkozásunkra, amikor a véletlen, a mi vidéki tanyánkra hozta őt és a gép­kocsiból kiszállva elénk lépett nyúlánk, érdekesen szikár alakja, a kúriák urai­nak fólszabott és jellegzetes öltözéké­ben. A mozdulatai, a hangja atavisz­­tikusan őrizték meg azokat a testi jellegzetességeket, melyeket az élet­módnak nemzedékeken át közvetített azonossága helyezett el beléje. Azt a rasszt, mely mai elkeveredettségében is messziről­ elárulja az ámbitusos kúriák és kastélyok pusztai világában nevelő­dött magyar urat. Azt az új dzsentrit, aki már a múltak előjogait feladva, az osztályok közötti ellentéteket feloldó, boldogabb magyar jövőn töpreng. Nemrég panaszolta el nekem a fele­ségének egy esetét, aki a saját birto­kukon gazdálkodik, egyik erősen dzsentrihagyományú és parádés vár­megyénkben. A fiatal asszony alapo­san kiveszi részét a dologból és na­ponta kétszer is körüljárja a kétszáz­­tsoldas birtokot. Egy alkalommal kendőbe kötött fejjel ült fel a bakra, a kocsis mellé, hogy a gumiabroncsos, modern szekerén nyári gyümölcsöt vigyen be eladni a közeli városba. A szomszédos birtokosok, akik aligha­nem déli sörözés végett hajtattak el mellette ugyanoda, botránykozva dug­ták össze a fejüket. — Nem igazi úri népek ezek, — állapították meg aztán, — ahol ilyen parasztiasan viselkedik az úrnő. — Hát itt tartunk még, annyi meg­győzés és nevelés után is, — mosolyo­­dott el keserűen a barátom. — A mi urainknak még mindig újibb dolog könnyelmű adósságot csinálni, mint dol­gozni azért, hogy gondtalanul élhesse­nek. Bosszankodik önmagára, ha néha azon kapom, hogy egy-egy cselekede­tében mint ütközik ki a magyar dzsentri életmódjának ösztöneibe ed­ződött néhány vonása. Egy ízben azon értem, amint egy előkelő étteremben egyszerre csak hatástalanul peregtek le róla beszélgetésünknek gondolatai és ő a lelki gyönyörködésnek cinkos­társ­ mosolyával már csak azt figyelte, ahogy nagy messziről, hízelkedően ra­gyogó ábrázattal, neki játszott a ci­gány. Ez a jelenet így indulhatott ez­előtt félévszázaddal is, amikor a dzsentri még az efféle „lelki“ kalan­dokban élte ki minden kedvtelését, de most nem úgy folytatódott, amint akkor. A ma látása erősebb már benne a hangulatoknál és nem egy­szer hallottam keserűséggel teli kifa­­kadásait azokról az ősökről, akik egy egész jövőt áldoztak fel ezekért a han­gulatokért. Dzsentri osztályunkat — főként abban a korszakban, mely 67-tel kez­dődött és az első világháborúval zá­rult — nagy mulasztások terhelik azért, hogy ma van zsidókérdés, föld­probléma, parasztprobléma és nem ott tartunk már régen, ahová most va­gyunk indulóban. Az úr és a paraszt egymáshoz való viszonya még egy év­századdal ezelőtt is körülbelül azonos volt Európa minden országában. A feudalizmus nem magyar találmány, azt mi épp úgy Nyugatról adoptáltuk, mint minden egyebet állami berendez­kedésünk kezdetén. E tekintetben nem illethet bennünket súlyosabb vád, mint a demokrácia nagy Angliáját és az egyén felszabadításának Franciaorszá­gát, melyeknek kíméletlen, a jobbágyot állati sorba taszító feudalizmusáról oly megrázóan igaz képet fest Dickens „Két város“ című regényében. Úri őseink lelkiismeretét mindaddig nem is terheli több bűn, mint Európa bármely más államának földbirtokos urait. Az ő igazi mulasztásuk a 67 utáni korszakkal kezdődött. Mintha megbánták és lealkudni szerették volna azt, amit elődnemzedékük a népnek most megadott. A parasztnak ugyan már nem volt jobbágy volt a neve, de gazdasági helyzete nem volt kedvezőbb és emberi rangja nem magasabb, mint a jobbágynak. Ugyanakkor uraink a maguk benső életében is lemaradtak a fejlődés útjáról. Ostoba kastélygőg­gel lemondtak a vagyonosodásnak és a vagyon megtartásának azokról a le­hetőségeiről, amelyeket a gyáriparoso­dás és az annak megfelelően átalakuló kereskedelem kínált feléjük. Ragaszkodtak a költséges, csillogó és az új szellemhez már nem is illő lát­szatokhoz és rövidlátóan nem vették észre, hogy ezen az úton a teljes el­szegényedés vár rájuk. Engedték, hogy a modern élet új javakat termelő egész gépezetét a zsidóság ragadja ha­talmába. Tűrték a keleti zsidóság hi­hetetlen arányú beözönlését, csakhogy nekik ne kelljen elvégezniük ezt a mun­kát. Az ő mulasztásaik következ­ménye, hogy megszülethetett nemzeti életünk utóbbi korszakának legsúlyo­sabb kér­­­ése, a zsidó kérdés, amit már nem lehetett másként, mint a jogfosz­tás kíméletlen módszerével segíteni a megoldás felé. A nemzet hál' Istennek erős, sokat kibír, mert népének kihasználatlan ős­­televényéből kap új és új erőket. Erre a népre és a belőle nevelődő új közép­­­­osztályra vár majd a feladat, hogy végkép felgöngyölítse a tévedések kor­szakát és végkép jóvátegye a múltak minden hibáját. Ez korántsem jelenti azt, hogy ezzel megszűnt a hivatása annak az úri rétegnek, melynek egy része elherdálva apait, anyait, a köz­hivatalokba kallódott, de egy másik és keményebb anyagú típusa még ma is helyt áll az öröklött földeken. Ennek, a nép között nevelődött, pusztákon és kúriákon élő magyar úri rétegnek a hivatása, hogy a vér és verejték ősi közösségében a lelkek legmélyéig egy­másra találhasson az úr és a paraszt. Neki kell vezetnie azt a harcot, mely az élet és a tehetségek érvényesülésé­nek egyforma lehetőségeit kivere­kedve, megszünteti az úr és paraszt fogalmának a múltak rossz emlékeivel teli, keserű ízét. Ezt ők tudják a leg­jobban elvégezni, akik maguk is a faluból nőttek ki, akik jól ismerik a nép lelkét, melyhez nem egy tulajdon­ságukban ikerként hasonlítanak. Ők a társadalmi kör ellentéteinek két végső pontján egymás mellett álló típusok. Szinte egyebet sem kell ten­niük, mint szembefordulni egymásnak háttalálló helyzetükből és kezet szorí­­taniuk. Hiszen ott állnak ők szorosan egymás mellett és történelmünk folya­mán nem egyszer szerepet cserélve egymással. Barátom az új típus, az egészséges szintézis, aki nem rombolta le élet­módjában a szép szeretetének öröklött 1917 Február 7. A képviselőház üléstermében a délutáni ülésen Batthyány Tivadar gróf beszéde alatt a második emeleti karzaton több revolverlövés dördült f­el. A golyók az üléstermet érték, de senkit sem találtak el. A lövöldöző Palafalvi György honvédhuszár­­tizedes volt, akit bevittek a főkapitányságra.. A rendőrorvos megállapította, hogy teljesen részeg. Kijózanodása után zokogva előadta, hogy harminc hónapig volt a harctéren és a fáradalmak nagyon megviselték az idegeit. Mikor hazaérkezett Budapestre szabadságra, egy régi ismerősét sem találta meg és el­keseredésében inni kezdett. Részegen ment a képviselőházba, ahol a hosszú szónoklatok hatása miatt­ elaludt. Mélyen aludt, amikor lent as ülésteremben zajongani kezdtek a képviselők. Azt hitte, hogy kint van a harc­téren és elaludt az őrhelyén, az ellenség pe­dig közeledik. Ezért előrántotta, pisztolyait és többször egymásután elsütötte. Kihallgatás után átadták a katonai hatóságnak. Február 1I. A német nagyvezérkar kö­zölte, hogy a háború kezdete óta 1002 ellen­séges repülőgépet lőttek le. Február 13. A kormány rendeletben újból korlátozta a zárórát. A rendelet szerint a nyilvános étkezőhelyiségeket éjjel 11 órakor kell bezárni A színházak és mozgóképszín­házak este 10 óránál tovább nem tarthatók nyitva. A hazai románság egyházi és világi kép­viselete tiltakozó feliratot adott át Tisza István miniszterelnöknek, azzal a kéréssel, hogy a trón zsámolyához juttassa el. A fel­irat utalt az antantállamok kormányainak arra a nyilatkozatára, amely szerint az el­lenség egyik célja a különböző nemzetisé­geknek — így közöttük a románoknak is — az idegen uralom alól való felszabadítása. Ez a nyilatkozat egyenesen hazánk Integri­tása ellen tör. Mint a magyar szent korona országaiban, lakó románok, egyházi és vi­lági képviselői és hivatott vezetői, a hazai románság nevében a legnyomatékosabban visszautasítják azt az állítást, hogy őket bárki is idegen uralom alatt levőknek te­kintse. A románok szabad és egyenrangú polgárai a magyar hazának, ők nem kérik a hangoztatott felszabadítást, ragaszkodnak magyar hazánk sérthetetlenségéhez. A fel­iratot aláírták: Mihályi Viktor gyulafehér­vári érsek, Hangra Vazul, a magyar­­országi görögkeleti románok érsek-metropo­­litája, Radu Demeter nagyváradi görög­­katolikus püspök, Papp I. János aradi görög­keleti püspök, Frentiu Valér­ia­, lugosi püspök, Christea E. Miron dr. karánsebesi görögkeleti püspök, Mihályi Tivadar dr., Rednik Gábor, Siegescu József dr., Korkán Péter, Ghetije Sándor, Mán Lajos, Mihályi Péter dr. országgyűlési képviselők és még igen sokan mások. Február 15. A budapesti orfeumok és va­rieték igazgatói Vázsonyi Vilmos ország­gyűlési képviselő vezetésével küldöttségben fordultak Sándor János belügymniszterhez,, akit arra kértek, hogy az orfeumok bezárá­sát elrendelő intézkedését vonja vissza. A belügyminiszter megígérte, hogy mihelyt a szénellátás javul, megengedi a varieték meg­nyitását. Négy kabarénak a miniszter nyom­ban meg is engedte, hogy előadásait foly­tathassák. A főváros közlekedésügyi bizottsága el­határozta, hogy a villamosjáratokat este 11 óra után megszünteti, mert­ az új záróra­­rendelet következtében fölöslegesek. Február 26. Német torpedónaszádok egy csoportja behatolt az angol Csatornába, túl a Dover—Calais-vonalon és a Themse torko­latába. A német hadihajók az angol parto­kat bombázták. Február 28. a budapesti napilapok terje­delmét a papírhiány miatt 8, 6, 4 és 2 oldalra, szállhatták le. Március 1. Pór Rudolfot, a Gabonakeres­kedelmi rt. vezérigazgatóját a bécsi orszá­gos büntetőtörvényszék megkeresésére hiva­talos hatalommal való visszaélésre való fel­­bujtás bűntette miatt letartóztatták. A Ga­bonakereskedelmi rt. a Pór Rudolf apja ál­tal alapított Pollák és Deutsch gabonabizo­mányi cég felbomlása után alakult meg, a háború alatt igen nagy élelmiszerszállításo­kat bonyolított le osztrák viszonylatban. A vádtanács Pór Rudolfot később szabadlábra­­helyezte, azzal az indokolással, hogy az oszt­rák büntetőtörvényszék megkeresésére nem adható ki. Március 2. A király Hötzendorfi Konrá­dot, az osztrák-magyar vezérkar főnökét ál­lásától felmentette és utódjává Arz Artur gyalogsági tábornokot nevezte Itt Március 7. A kereskedelemügyi miniszté­riumban megtartott ankéten elhatározták, hogy a közúti vasút vonalain 142, a városi vasút vonalain pedig 160 megállóhelyet megszüntetnek. Psylander Valdemár, a világhírű mozi­­színész 36 éves korában Kopenhágában meg­halt. Március 21. A Move segédcirkáló Dohna­ Schlochen gróf parancsnoksága alatt több­­hónapos cirkálóidőt tett az Atlanti-óceánon és arról hazaérkezett az egyik német hadi- fdkötőbe. A Move 22 gőzöst és 5 vitorlást kobozott el 123.100 bruttó regisztertonna tar­talommal. Március 29. A bécsi országos törvényszék tárgyalta a Depositenbank igazgatói: Krantz József dr. és Freund Richard dr., valamint bűntársaik, Rubel Eisig, Félix Frigyes, Perlberger Norbert és Schwarzwald Leo bűnpörét. Valamennyiüket árdrágítással vá­dolták meg. A vádirat szerint nagymennyi­ségű sört vásároltak össze és azt jelentékeny haszonnal adták tovább, részben a hadügy­minisztériumnak, részben pedig magyar­országi vásárlóknak­ összevásároltak "más italokat, így nagymennyiségű rumot, málna­szörpöt, és gyümölcsízt is, aminek jelentékeny részét szintén Magyarországon értékesítet­ték. Több napig tartó tárgyalás után a bíró­ság Krantz József dr.-t kilenchónapi szigo­rított fogházra, Freund R­chárd dr.-t kilenc­hónapi szigorított fogházra, Rubel Eiságet háromhónnapi fogházra, Félix Frigyest hat­hónapi fogházra ítélte. Perlberger Norbert és Schwarzwadl Leó ügyét a perből kikap­csolta a bíróság. ügyfelem megvette Anga Bála úr és neje XII., Agancs-út 30—32. sz. alatt Har­­gita-üdülő társasházban levő vendéglőjét és kávéházát, miért is felkérem nevezettek esetleges hitelezőit, hogy követeléseiket irodámban 3 napon belül bejelenteni szíves­ Dr. Fábián Károly ügyvéd Budapest, VI., Fertőerdősor 10. 5 i­ ­magyarság előbb be kell takarnom ai OLYMPIA gépünket. Már 7 év óta csinálom így és megérte a fáradságot, most nincs szüksé­günk újra. Jó írógépet jelenleg úgyis alig lehet kapni Hj OVxpmA&Uis ocglidemti­o gondos kezelést OLYMPIA IRODAGÉPEK K. F. T. BUDAPEST VII. Ezsébet-kórút 28 kultuszát, de önmaga számára nem igényel boldogabb világot, mint a többi dolgozó számára. Ő elvégezte már ön­magában a benső átalakulásnak azt­­a folyamatát, amit annak az osztály­nak, amelyből származik, még ezután kell elvégeznie.

Next