Új Misszió, 2017 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2017-01-01 / 1. szám
Ismeretlen szentjeink Remete Szent Antal A keresztény kezdetek idejének öröksége a világtól való teljes elvonulás. Akkor terjedt el igazán, amikor a keresztényüldözések az államvallássá alakulással megszűntek, alább hagytak. Amikor a társadalomban a kereszténység révén előnyökhöz is jutottak egyesek, a radikális krisztuskövetők erre azzal válaszoltak, hogy kivonultak a pusztába. Közéjük tartozott Remete Szent Antal. Előkelő keresztény szülők gyermekeként 251-ben született és 356-ban halt meg. Húszéves korában jutott árvaságra. Szülei halála után fél évvel a templomban egy alkalommal Máté evangéliumából szíven ütötték a szavak: „Ha tökéletes akarsz lenni, akkor menj, add el, amid van, és oszd a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután kövess engem!” A felszólítást parancsnak tekintette, földjeinek felét testvérére hagyta, a többit a szegények között osztotta el. Ezután imádsággal és munkával töltötte napjait, s legfontosabb célja az volt, hogy egyre jobban megismerhesse Istent. A magányosság iránti vágya fokozódásával beljebb és beljebb jutott a pusztába. 35 éves kora körül a Nílus jobb partján a hegyekben egy lepusztult kastély falai között helyezkedett el, itt élt húsz éven keresztül, ahol csak félévenként látogatta meg egy barátja, kenyeret hozott neki és elvitte azokat a készítményeket a piacra, melyeket Antal állított elő. Azután egyre többen gyűltek köré, és laza közösséget alkotva, atyjuknak tekintve Antalt, követték példáját. Bár regulát nem készített, annak tekintették azt, amit Antal eléjük élt, amit az ő életében láttak. Bár Isten nagy kegyelmekkel tüntette ki, hiszen ő is betegeket gyógyított, gonosz lelkeket űzött ki és előre látta az ismeretlen jövő egyes eseményeit, mégsem bizakodott el. Szerzetes testvérei nagyra becsülték. Ő nagyon kevésre tartotta magát, de a testvérekkel elnéző volt. Amikor az egyik testvért hibái miatt a közösség kizárta, így okította őket: „Egy hajó zátonyra futott, elveszhette áruit és csak nagy fáradsággal lehetett partra vonni. Ti pedig a megmentett hajót ismét a tengerbe akartátok süllyeszteni.” Elvonult életében is részt vett az egyház minden nagyobb küzdelmében. A 306-os egyiptomi véres keresztényüldözés során, amikor Maximinus császár óriási vérengzést vitt véghez, melynek áldozatai között püspökök, papok, férfiak és nők egyaránt voltak, s naponta százat is kivégeztek közülük, elment vigaszt nyújtani nekik, akik nem voltak hajlandóak a pogány isteneknek áldozni, csak az Úrnak. D. M. MONDÁSAIBÓL „Semmi sem hasznosabb egy krisztusi lélek számára, mint ha naponként így gondolkozik: Ma kezdek először Istennek szolgálni és a mai nap az utolsó nap is, hogy szolgálnátok.” ,A tiszta élet és Isten jelenlétének eleven hite a legjobb eszközök, hogy a sátánt távoltartsuk...” .A kedvetlenség és lanyhaság ellen nincs jobb eszköz, mint az a gondolat, hogy rövid az éld és bizonytalan annak a vége.” „Vigyázzatok a kísértésekre, álljatok ellen az ördög támadásainak. Fél a böjttől, az imádságtól, az alázatosságtól, a jócselekedetektől. Csak a keresztjelét kell vetni és meghiúsul minden cselvetése és vakítása. Ezt az ellenséget legyőzhetjük a lélek vidámságával és állandó megemlékezéssel a mi Urunk Jézus Krisztusról.” 5