Új Misszió, 2017 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2017-01-01 / 1. szám
6 „Akiben kedvem telik” (Mt 3,17) A szomjas vándor és a teológia Az evangéliumok beszámolója alapján Jézus legszebb férfikorában hagyta el 30 éves názáreti visszavonultságát, és lépett először országának nyilvánossága elé. Első útja a Holt-tengerhez közel eső Jordán-mellékére vezetett, ahol előfutára, Keresztelő János hatalmas tömegeknek hirdette Isten közeledő bosszújának napját. Itt Jézus - bár bűntelen volt - beáll a jobb belátásra térő bűnösök sorába és velük együtt megkeresztelkedik a Jordán vizében... Tette sorsközösség és szolidaritás az elesett emberrel, akiért mostantól a nyilvánosság előtt is még inkább élni s halni fog. Fellépését rendkívüli tünemények kísérték, jelezvén, hogy Jézus megbízatása Istentől származik és Isten örömét leli Fia szegényekért, elnyomottakért és bűnösökért folytatott küzdelmében. Különböző választások alkalmával előfordul, hogy egy jelöltet a teljes ismeretlenségből próbálnak magasba röpíteni. Csak ügyes marketingesek kellenek, akik értik a módját, miként lehet valakit szépen ,,kifestve” az érdeklődés középpontjába állítani. Jöhetnek a hangszórós autók, a sajtó, az óriásplakátok, s az elbűvölt tömeget ilyen várakozás után egy kevésbé sziporkázó beszéd is magával ragadja. Krisztus születése után a 20-as évek végén egészen másféle bemutatkozásra került sor a Jordán folyónál. Úgy tett, amint ezt jóval korábban Izajás már előre jelezte: „Nem kiált majd, s nem emeti föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon” (Jz 42,2). Nem keltett feltűnést. Elvegyült a tömegben, mint bárki más. A néppel együtt sodortatta magát a prófétai hírben álló Keresztelő Jánoshoz, aki a Jordán partján fogadta a keresztségre váró tömegeket. Sort állt a jobb belátásra térő tömegekkel és velük együtt megkeresztelkedett, így vállalt teljes sorsközösséget az elesett emberrel, sőt még a gonoszokkal is. „Ő, mint Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez” - ahogyan ezt róla egy korabeli tudósításban olvassuk (Fi 2,6-7). Ő a Názáreti Jézus, akit Keresztelő János a Jordán vízében megkeresztelt és akit Isten - a kortársak és az evangélisták tanúsága szerint fiának nevezett. És ő valóban Isten Fia volt. Másképpen sehogyan sem érthető keresztelője szabadkozása az evangéliumi szavakból: „Nekem van szükségem a te keresztségedre - mondta - s te jössz hozzám?” (Mt 3,14). Csak így érthető az Ég elismerő szava: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. Ezen felidézések hallatára talán többen méltatlankodnak és szívesen rendreutasítanák a papot, mondván: „Legalább olyasmiről beszélne, aminek a mindennapi életben is hasznát vehetnék”. El kell ismernem, mi, Isten szavának közvetítői, ha a hit kérdéseiről van szó, nagyon sokszor szívesen időzünk el teológiai elemzéseknél, hasonlattal élve: a kémiai képleteknél, ahelyett, hogy inkább rámutatnánk az Istennel folytatott mindennapi élet gyakorlati hasznára és annak kivitelezhető módjára, az ember történetére az Istennel. Sokszor úgy vagyunk ezzel, mint az a vándor, aki több órás hegymászás után a szomjúságtól eredve víz után kutat, de sehol sem talál, míg végre feltűnik valaki, akit megkérdezhet: „Van-e víz a közelben”? S jön a válasz: „Víz? Nem tudom, de mivel kémikus vagyok, megmondom a víz képletét: H20.” Vándorunk így tovább szomjazhatott. Csak miután valaki útbaigazította, ért célt: „Még néhány perc és a kanyar után forrás, üdítő friss víz”. Igazán szólva, a pusztulással fenyegető szomjúság idején alig érdekel bárkit is a víz vegyi összetétele. így vagyunk ezzel keresztény életünk Istenhez közeledő vándordíján is: a keresztség a