Új Művészet, 1994 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1994-10-01 / 10. szám

S­zegedet a napfény városaként emlegetjük. Az idei nyáron azon­ban e település valahogy átvedlett a nap­lementék városává. Bárki meggyőződ­hetett erről, aki nyitott szemmel járt­kelt az utcákon, tereken, egyszersmind a hirdetőoszlopok környékén. Mert mindenfelé ott vöröslött a Táblaképfes­tészeti Triennále plakátja, amely egy áll­vánnyal és kerettel kimetszett, roman­tikus és realisztikus tanyai napnyugtát mutatott. Mi több: a gyengébbek ked­véért még az ecsetet is odabiggyesztet­te a szerző. Nos, láttam már épp elég ér­dektelen, gyenge kiállítási hirdetményt, ám ennél avíttabb, félrevezetőbb és giccsesebb munkával alig-alig találkoz­tam az utóbbi időben (szignó: Szeged Grafika). De ezzel még korántsincs vége e le­hangoló bevezetőnek. Elvégre ugyanaz a személy tervezte a tárlat katalógusát, aki a plakátot is előállította, így a borí­tólapon is visszaköszön a tanyás naple­mente bombasztikus látványa, nem is szólva a belső oldalak túlcicomázott, képregényszerű megoldásáról. Hiszen a szürkés festékfolt-díszítések alkalman­ként belefutnak a képekbe, ahogy a su­ta, ismétlődő ecsetformák is megzavar­ják a tisztább képzetek kialakulását. Vagyis a szerkesztő édeskeveset törő­dött az alkalmazkodás követelményével. Mintha ő akart volna a főszereplő lenni. Pedig ezúttal kimondottan tétje volt a katalógus milyenségének. Sze­ged városa ugyanis most tehette meg először, hogy egy országos kiállítás minden egyes művét színes reprókkal dokumentálja. Úgyhogy a varjak keserves nyelvén csak annyit érdemes megjegyezni: kár. Persze a bosszantó, szégyenletes dolgoknak is meg­van a pozitív, felvillanyzó hozadéka. A mostani bemu­tató például a plakát színvonalához mérve egészen ki­válónak, korszerűnek tetszett. Nem csupán arról van szó, hogy a kiállítás közegében már alig akadt helyük a fáradtabb romantikus és realisztikus munkáknak (Bóka Dezső, Ezüst György, Lampérth Erzsébet). Hanem az itt a lényeges, hogy ezúttal is találkozhattunk néhány érde­kesebb, jelentősebb alkotással (például Ásztai Csaba, Tocsik János, Veress S. László, Barabás Márton, Váli De­zső, Jovián György, Kárpáti Tamás, Sejben Lajos, Vá­radi Róbert munkái). Már csak ezekért is érdemes volt megrendezni a szegedi tárlatot. Egyébként könnyű dolga volt a rendezőnek (a szer­ző). Három nagyobb léptékű teremben pusztán csak ki­­lencvenkét művet kellett elhelyeznie (82 művész alko- Műfajok és biennálék A Szegedi Táblaképfestészeti Triennáléról • Szuromi Pál Váradi Róbert: Cím nélkül, 1993, olaj, trinát, hungarocell, 190x150 cm (Fotó Dömötör Mihály) 13

Next