Új Művészet, 1994 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1994-10-01 / 10. szám
Szegedet a napfény városaként emlegetjük. Az idei nyáron azonban e település valahogy átvedlett a naplementék városává. Bárki meggyőződhetett erről, aki nyitott szemmel jártkelt az utcákon, tereken, egyszersmind a hirdetőoszlopok környékén. Mert mindenfelé ott vöröslött a Táblaképfestészeti Triennále plakátja, amely egy állvánnyal és kerettel kimetszett, romantikus és realisztikus tanyai napnyugtát mutatott. Mi több: a gyengébbek kedvéért még az ecsetet is odabiggyesztette a szerző. Nos, láttam már épp elég érdektelen, gyenge kiállítási hirdetményt, ám ennél avíttabb, félrevezetőbb és giccsesebb munkával alig-alig találkoztam az utóbbi időben (szignó: Szeged Grafika). De ezzel még korántsincs vége e lehangoló bevezetőnek. Elvégre ugyanaz a személy tervezte a tárlat katalógusát, aki a plakátot is előállította, így a borítólapon is visszaköszön a tanyás naplemente bombasztikus látványa, nem is szólva a belső oldalak túlcicomázott, képregényszerű megoldásáról. Hiszen a szürkés festékfolt-díszítések alkalmanként belefutnak a képekbe, ahogy a suta, ismétlődő ecsetformák is megzavarják a tisztább képzetek kialakulását. Vagyis a szerkesztő édeskeveset törődött az alkalmazkodás követelményével. Mintha ő akart volna a főszereplő lenni. Pedig ezúttal kimondottan tétje volt a katalógus milyenségének. Szeged városa ugyanis most tehette meg először, hogy egy országos kiállítás minden egyes művét színes reprókkal dokumentálja. Úgyhogy a varjak keserves nyelvén csak annyit érdemes megjegyezni: kár. Persze a bosszantó, szégyenletes dolgoknak is megvan a pozitív, felvillanyzó hozadéka. A mostani bemutató például a plakát színvonalához mérve egészen kiválónak, korszerűnek tetszett. Nem csupán arról van szó, hogy a kiállítás közegében már alig akadt helyük a fáradtabb romantikus és realisztikus munkáknak (Bóka Dezső, Ezüst György, Lampérth Erzsébet). Hanem az itt a lényeges, hogy ezúttal is találkozhattunk néhány érdekesebb, jelentősebb alkotással (például Ásztai Csaba, Tocsik János, Veress S. László, Barabás Márton, Váli Dezső, Jovián György, Kárpáti Tamás, Sejben Lajos, Váradi Róbert munkái). Már csak ezekért is érdemes volt megrendezni a szegedi tárlatot. Egyébként könnyű dolga volt a rendezőnek (a szerző). Három nagyobb léptékű teremben pusztán csak kilencvenkét művet kellett elhelyeznie (82 művész alko- Műfajok és biennálék A Szegedi Táblaképfestészeti Triennáléról • Szuromi Pál Váradi Róbert: Cím nélkül, 1993, olaj, trinát, hungarocell, 190x150 cm (Fotó Dömötör Mihály) 13