Új Művészet, 2019 (30. évfolyam, 1-11. szám)
2019-12-01 / 11. szám
Az, amit csináltok, az egész Bauhaus-programnak is részévé válik. N. Hl.: Kapóra jött, hogy most dolgozza fel Nagy T. Katalin az Antal-Lusztiggyűjteményt, benne a gazdag Moholy- Nagy-életművel, s hogy Debrecen városának ez fontos, és pénzt is hajlandó szánni arra, hogy külföldön is megismerték a gyűjteményt, így sikerült összeállítanunk és tényleg hatalmas sikerrel bemutatnunk az ecsettől a kameráig. Moholy-Nagy László és kortársai című kiállítást, amely tőlünk Rómába ment tovább, nálunk pedig továbbra is látható egy BD-s szkennelt változata. Helyben pedig mai kortárs reflexiókkal is kiegészítettük az anyagot. Kardinális kérdés a magyar intézetek kapcsán, hogy mennyire szóljanak a helyben élő magyaroknak, s mennyire a szélesebb közegnek. Van aktív kapcsolatotok berlini magyarokkal? N. Hl.: Ez rettentően izgalmas és összetett kérdés. Már csak azért is, mert a berlini magyarok nem tekinthetők egységes csoportnak. A különböző időszakokban érkezetteknek más az érdeklődésük, mások az elvárásaik, más köti őket az intézethez. A régebb óta itt élőknek a gyökerek miatt fontos, ők egyesületekbe tömörülve többnyire maguk szervezik kulturális programjaikat. A fiatalokat ezzel szemben a gyerekeknek szóló eseményekkel lehet megszólítani. Például gyerekkönyvcsere-programmal. Milyen terveid vannak még? Úgy tudom, fotókiállításokban is gondolkozol. NJH.: A fotó mindenképpen központi témánk marad. Az ittlétem alatt szervezett első kiállításunkon Robitz Anikó és Minyó- Szert Károly munkáit mutattuk be, ezzel elkezdtük hozzánk szoktatni a fotó iránt érdeklődő szakmai közönséget. Az épület láthatóbbá tétele lassan meghozza gyümölcsét: sokan azért jönnek be a házba, mert kíváncsivá teszik őket a látványos óriásplakátjaink. November végéig Drégely Imre és Deim Balázs Hétköznapi galaxisaink című fotókiállítása látható a CHR-ben, a kurátor Surányi Mihály. Őket aligha kell bemutatnom az olvasóitoknak, Berlinben azonban tennünk kell azért, hogy jöjjenek a nézők. Még idén lesz egy Mapping Freedom címre hallgató fényprojektünk, melyet a MOME animációs szakos diákjai és a potsdami filmművészeti egyetem hallgatói valósítanak meg a fal leomlásának évfordulóján. És lesz még egy utolsó Montag Modus is. Ezt még Krasznahorkai Kata találta ki, nem? H. Hl.: Igen, de most Szirmay-Kalos Léna csinálja egyedül vagy más kurátorokkal. Az első években a CHB tereire szabott helyspecifikus performanszokat mutattak be, idén két alkalommal kikerült a házból a program, ami egyértelműen jót tett neki: az új helyszín új lehetőségeket teremtett, és új közönséget is hozott. Jövőre már az egész külső helyszínen lesz. A Velencei Biennálén a német pavilonnak Zólyom Franciska volt a kurátora, az a projekt esetleg megjelenik itt is valamiképpen? N. M„: Franciska egy német múzeumot vezet - teszi ezt fantasztikusan -, abban a projektben nem Magyarországot, hanem Németországot képviseli. Tudunk egymásról, figyeljük egymás munkáját, így nem kizárt, hogy adódik egyszer majd együttműködésre lehetőség. Sok magyar dolgozik itt a művészeti és kulturális szférában, és időnként találkoznak az útjaink. Leginkább annak tudok örülni, ha látom, hogy bizonyos dolgok, melyek elődeim idején indultak, mára megtalálták helyüket a német közegben, és nincs szükségük a támogatásunkra. A CHB egyik legfontosabb feladatának azt tartom, hogy úgy adjunk impulzusokat, hogy egy idő után már ne is legyen szükség ránk, és hogy eközben építsünk az előttünk jártak teljesítményére. Hogy beszélgetésünk végén visszakanyarodjak az egyetemi múltamhoz: a 12. század elején élt Chartres-i Bernáttól származtatják a mondást, miszerint törpék vagyunk, akik óriások vállán ülünk. Vagyis elég hozzátennünk akár csak egy kicsit a már meglévő dolgokhoz, máris előbbre visszük a világot, hiszen mások vállán ülve szükségszerűen messzebbre látunk. fotó: Antal Barbara —líra , december 27