Új Symposion, 1965 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1965 / 1. szám

2 művészeti-kritikai folyóirat y­mposion SZERKESZTI A SZERKESZTŐ­BIZOTTSÁG: Bosnyák István (fő- és felelős szerkesztő), Tolnai Ottó (szerkesztő), Bányai János, Domonkos István, Fehér Kálmán, Gerold László, Raffai Ferenc, Utas­ Csaba, Varga Zoltán, Váradi Tibor, Végel László Technikai szerkesztő: Papp Miklós; fejlécterv: Kapitány László; titkár: Molnár F. Rózsa; lektor: Gerold László; korrektor: Mohácsi Éva. TARTALOMJEGYZÉK: Lukács György: Taktika és etika . . 1 Bosnyák István: Bonyolult örömök . 2 Végel László: Miodrag Bula­tavic , . 7 Ex libris (Raffai Ferenc, Gerold László, Bos­­nyák István, Varga Zoltán, Végel László, Kék Erzsébet írásai) ... 9 Tomislav Ládán: Konformizmus és nonikonformizmus...................................14 Vallomások a ma zenéjéről.......................15 Raffai Ferenc: Vigília és művészet . . 16 Váradi Tibor: Erkölcs és igazságosság mint korrektiv a szocialista polgári jogban........................................................17 Dusán Lepandic: A fogyasztás növeke­désének okai és kísérői.......................19 Műhely Tolnai Ottó: Érzelmes tolvajok ... 22 Gobby Fehér Gyula: Néhány szó a Novi Sad-i kenyérről.......................24 Leonid Šejka: Hans Holbein: Jean de Dintevilie és George de Selve francia követek......................................26 Kontrapunkt (J. P. Sarte, D. Grllć, D. Pejović, S. Mičić — J. Rajs — S. Pandurović) 27 Centrifugális sarok.................................31 új symposion Megjelenik minden hónap 15-én. / 1965. január 15., I. évfolyam 1. sz. / Kiadja a Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalat. / Szerkesztőség és ki­­adóhivatal: Novi Sad, Vojvode Mišića 1., telefon: 57-044. /Szerkesztőségi fogadóórák: mindennap 15—17 óráig. / A kéziratok végső leadási határ­ideje: minden hónap 25-én a következő számra. / Egyes szám ára 50 dinár. Félévi előfizetés 300, egyévi 600 dinár, külföldön a kétszerese. / Elő­fizethető a Fórum folyószámlájára: 151—11—1—255 MŰVÉSZETI-KRITIKAI FOLYÓIRAT „önmagunkkal szemben szigorúak va­gyunk, nem tudjuk elnézni egymás téve­déseit (. . .) csak egymás hibái iránt nem vagyunk elnézőek. (Bányai János: Eretnek emendáció) A jugoszláviai magyar irodalom nyilván soha még nem teremtett oly rövid idő alatt érintkezési felületet a jugoszláv iro­dalom bizonyos területével, bizonyos áramlatával, mint amilyen gyorsan meg­teremtődött egy ilyen érintkezési felület a korszerű jugoszláv kritikával. Vlatko Pavletic könyvével­ — mely első ízben összegezte alaposabban a korszerű, nálunk még meg nem honosított kritikai áramlatok tapasztalatait — szinte egyidő­­ben jelentkezett a jugoszláviai magyar irodalomban egy olyan kritikus-egyéniség, akiben nemcsak a modern kritikaelmélet, hanem az „új”, Jugoszláviában új kritikai gyakorlat, a mű ún. „belső megközelítésé­nek” módszere is termékeny talajra talált , mint ahogy már az a szellem pro­­­vinciáiban — minden új j­elentkezési kor­­ szinte törvényszerű, ezt az új kritikai gya­korlatot is értetlenség, vagy ami annál is rosszabb: közöny fogadta. Bányai hétről hétre, hónapról hónapra rendületlenül ír­ja strukturalista kritikáit, amikor lajstrom készül a vajdasági magyar nyelvű kritika vállfajairól, s Bányai módszerének, amely egy olyan irodalomban, melynek lényegé­ben nem is volt kritikai hagyománya a szó adekvát értelmében, valódi újdonsá­got, igazi felfrissülést jelentett — nem jut „rubrika”. A Kontrapunkt megjelenése után, amely ízelítőt adott Bányai kritikusi munkásságából azok számára, akik a saj­tóban mgejelent kritikái mellett közönyö­sen vagy értetlenül haladtak el. Bányai önálló kötete a legkézzelfoghatóbb bizo­nyítéka annak, hogy kritikusi (elméleti és gyakorlati) tevékenysége sajátos, ere­deti értéket képvisel a jugoszláviai ma­gyar irodalomban, s talán nem leszek sze­rénytelen, ha azt állítom, nemcsak abban: tekintettel a felszabadulás utáni magyar­­országi kritika lemaradására, megtorpaná­sára, bizonyos értelemben uniformizált (szociologizáló) jellegére, feltételezhető, hogy a Bonyolult örömök értéke átlépi a jugoszláviai magyar nyelvterület határait. I Bányai kritikusi tevékenységében a kri­tika­elméleti és esztétikai jellegű írások és vonatkozások csaknem egyenrangú he­lyet foglalnak el a gyakorlati kritikával, és szerves kapcsolatban is vannak avval. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a kriti­kaelmélet Bányai révén vert gyökeret a jugoszláviai magyar irodalomban, akkor indokolttá válik a kritika kritikájának Sveta Lukic-i — Miroslav Egerić-i (s ál­talában véve bizonyára egyetlen helyes) útjáról való letérésünk: a kritikus mód­szere, az egyébként egyetlen elemzésre ér­demes tényező mellett kitérünk elméleti nézeteink felvázolására is, természetesen csak annak szentelve figyelmet, ami köz­vetlen kapcsolatban van kritikusi gyakor­latával, hogy ily módon az elméletéről szólva egyúttal a gyakorlatáról is szól­junk. Bányai volt az, aki Vajdaságban, az iro­dalomnak e kezdettől fogva „szűzi” terü­letén, ahol az irodalom a „szabad termé­szet vadvirágaként”, igazi műbírálat nél­kül egzisztált, elméleti szinten méltó rang­ra emelte a kritikát. Amikor három évvel ezelőtt Vajdaságban mennyiségileg és mi­nőségileg is gazdagodni, erősödni kezdett a műbírálat mely ellen a „szűzi irodalom” árvalányhajas lovagjai nyomban és nagy­­sebbel-lobbal valóságos hadjáratot indítot­tak — meglátva benne, nem indoktalanul bosnyák István bonyolult ö­r­ö­m­ö­k­­ K a „Végzetet”, ti. a „mézeskalácsos iroda­lom végzetét —, amikor a kritikáról és a Vajdaságban nem kevésbé elhanyagolt mű­fajról, az esszéről csak pejoratív értelem­ben, enyhe fintorral és ajkbiggyesztéssel lett divatos beszélni . Bányai ekkor kezdte harcát, először halkan, majd mind nagyobb intenzitással és elméleti felké­szültséggel, a kritika és esszé tekintélyé­ért, a szépirodalommal azonos méltósá­gért, a kritika alkotás-voltának elismeré­séért. V. Pavletictyjal, T. Ladannal, Sv. Petro­­victyal és másokkal együtt, s velük csak­nem egyidőben, Bányai is azt hirdeti, hogy az irodalmi kritika alkotó irodal­mi tevékenység, mely épp annyira művé­szi, épp annyira alkotás, mint amennyire reprodukció. Bányai is az irodalomteore­tikusok azon táborába tartozik, mely sze­rint a kritika nem irodalom­tudomány, ha­nem „irodalom az irodalomról” (V. Pavle­tié), az irodalom sajátos, a tárgyra utalt­sága ellenére is önálló területe, melynek előfeltétele ugyan, hogy a „szépirodalom” hatósugarában mozog, de mégis önálló, produktív irodalmi értéket képvisel. Ez a kiinduló pont vezeti el Bányait a „szép­­irodalom” és irodalomkritika viszonyának vizsgálatához. „A kritika... mert az a pretenziója, hogy maga is művészi alkotás legyen, ugyanazokat a rejtélyeket alakítja ki ma­gában is, melyek a költeményben létez­nek: a kifejezés, a forma és jelentés, az értelem rejtélyeit” — írja Bányai2 a kri­tika esztétikai tartalmának meghatározá­sához közelítve, de a végérvényes definiá­lásáig, a kritika esztétikumának, sajátos esztétikai értékének megha­tározásáig nem jut el. Megtorpan a csöppet sem könnyű kérdés előtt, mely alapos kételyt ébreszt az emberben a kritika művészet-volta iránt: „Mennyire tudja (a kritika) értel­mi megkötöttségét felszabadítani, felolda­ni, hogy eljuthasson az irodalomnak az érzelmekkel és az érzelmek jelentésével meghatározott irracionális magaslataira?” Bányai felelete e kérdésre csak arra kor­látozódik, hogy a kritika esztétikai fontos­ságát bizonyítsa: a kritika esztétikailag releváns a kritikusnak mint alkotónak, az olvasónak, valamint a mű írójának szem­pontjából is, „... »hozzásegít« a mű meg­valósulásához, ismeretlenjeinek és titkai­nak esztétikai értelmezéséhez. Bányai nyilván e felelet nem teljes, nem eléggé kételyromboló voltának tudatában, a kri­tika és művészet viszonyáról, a kri­tika művészet­ voltáról különböző alkal­makkor, nem egyértelműen szól: néhol határozottan egyenlőségjelet sejtet a „szépirodalom” és kritika közé, másutt vi­szont csak megszorítással rokonítja e két területet: a kritika, „ha nem is teljesen, de bizonyos vonásaival éppúgy alkotóte­vékenység, mint a költemény, mint a re­gény”, „tartalmában és jelentésében tár­gyához közelít, bár a befejezettség állapo­tában sohasem válik műalkotássá” stb. stb. (ikiem. tőlem). Ha a kritika művészet voltá­ban nem is bizonyosodott meg egyértel­műen és végérvényesen, annak alkotói méltóságát, a puszta reprodukáláson túl­mutató teremtő funkcióját egy pillanatra sem vonja kétségbe: „a kritika nem is­métli meg azokat a minőségeket, amiket a költészet mutat fel, nem is állapítja . Bányai János: Bonyolult örömök, Symposion Könyvek 5, Forum, 1964. Bányai kritikaelméle­tének interpretálásához és kritikusi gyakorlatá­nak körvonalazásához — mely ennek az írás­nak a célja — felhasználtam a Kontrapunktban (Symposion Könyvek 3) megjelent írásait is. 1 Analiza bez koje se ne može, Zora, 1961.­­ A kritika határvonala.

Next