Új Symposion, 1969 (5. évfolyam, 45-56. szám)

1969 / 45. szám

2 utasi csaba TELJESSÉG FELÉ - jegyzetek Gion nándor díjnyertes regényéről­­ Egy-két évvel ezelőtt Végel László Makrójának örülhettünk, hisz irodal­munkban elsőként rajzolta meg ifjúsá­gunk egy rétegének képét, s döbbentett rá, hogy a vajdasági regényírásba végre betört az intellektuális gondolatnak az az áramlata, mely szembe kíván nézni való­ságunkkal. Véges darabosan, nyersen, szinte lélegzetvétel nélkül felszakadt, nap­világra tört műve előbb ellenállásba üt­között, majd sikeresen megkérdőjelezte prózánk „vajdasági” vonulatát, ugyanak­kor iazt a néhány másik regényt is, mely jóval magasabb szintű ugyan visszapillan­tó, még mindig a szerencsétlen múlton rágódó regényeinknél, ám semlegessége, csöppet sem valós problematikája folytán a mesterkéltség jegyeit viseli magán. Persze egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkeznünk az idők alakulásáról, hisz nemcsak egy-egy szerző tehetségén múlik, hogy mikor mit nyújt, illetve nyújthat. Egészen az ötvenes évek végéig oly ridegek voltak erre felénk a játék­­szabályok, hogy nem kell csodálkoznunk, ha akkori költészetünk és prózánk olyan, amilyen. Időtlen, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy „örök” érvényű is. Egy­szerűen megvonták tőle a jogot, hogy tel­jes nyíltsággal szóljon koráról. A lelket­len kartonok és az őszinteség szigorúan megvont határai arra kényszerítették, hogy a tényleges lázakat szurrogátumok­kal helyettesítse. Vajon nem ezt sínylet­­te-e meg keservesen egész középnemze­dékünk? Többen áttántorogtak a névte­lenségbe, mások keserves kínnal keresik szétmarcangolt régi energiájukat, s csak a legellenállóbbak tudnak fennmaradni. Azt sem árt talán elmondani e kis kité­rőben, hogy az ún. első Symposion-nem­­zedék „robbantási” korszaka csak külső­ségeiben, megnyilvánulási formáiban volt esztétikai irányulású, lényegében azonban merőben másra tört, a szó szoros értel­mében a szab­ad teret kívánta biztosítani, a mindent kibeszélés szabadságát, mert nagyon is jól megérezték akkor induló íróink, hogy enélkül ők is a sorvasztó ket­tős életre kényszerülnének. Nagy-nagy szerencséjük, hogy egyáltalán küzdhettek, s még nagyobb, hogy kibontakozásuk egy­beesik társadalmunk általános demokra­tizálódásával. Viszonylag kevés sebbel futnak pályájukon, s épp ezért, ha ver­senyre kerül sor, általában maguk mögött hagyják a többit, a kifulladókat. Ezúttal Gion Nándor ért célba elsőnek Testvérem, Jobb című regényével. Ízig-vérig aktuális mű ez, legalább olyan sötét színekkel dolgozó, mint Végei Makrója. Szerzőnk valahogy úgy fogal­mazta meg tömören mondandóját a na­pokban, hogy a lelkiismeret nélküli lezül­­lés kérdését kívánta megírni. S valóban, a regény egészét összetartó fonalat min­dennapjaink egyik jellemző, prózánkban mindeddig meg nem örökített jelensége képezi: az önös érdekeknek az a szétver­­hetetlen, megsemmisíthetetlen láncolata, mely bizonyos embereket, funkcionáruso­­kat életreszólóan összekapcsol, tömöríti őket, akár lámpafény a rovarokat, hisz túl sokat tudnak egymásról, egymás ügyeiről, húzásairól; noha szívből utálják egymást, mindenbe bele kell menniük, mert fennmaradásukat csakis a cinkossá­gi viszony szavatolhatja. Azt a bűvös és beteg kört rajzolja meg tehát Gion, mely­be csakis a szemet hunyó juthat be (más­különben kimarnak), ám kilépni onnan már nem tud, mert az áramkör létrejötté­vel a hullás folyamata óhatatlanul meg­indul. Egy vajdasági kisvárosban vagyunk. A regény egyes szám első személyben beszélő főhőse valamint társasága révén bepillantást nyerünk a helység életét irá­nyító vagy abban valamilyen oknál fog­va jelentős szerepet játszó emberek éle­tébe. Sorra felvonulnak: Joáb I., az Aus­tinon kocsikázó városelnök, szép kis farm­ja van, borjúval, disznóval, stílbútorral stb., Joáb II., aki a felszabadulás után nagy ember volt, jól el is látta magát sváb holmival, jelenleg pedig virágzó ma­szek-kocsmája van, Opat, a sánta pincér, aki annak idején hazugság révén lett rendőrfelügyelővé, s kinyiffantok egy sor embert stb. Morbid társasággal ismerke­dünk meg tehát, mindannyiuk lelkén szá­rad valami, s ezekkel hozza össze a szer­ző a regény fiatalabb generációját. Az in­dító fejezetben mintha még két ellentétes előjelű világ csapna össze, már félni kez­desz (!), de aztán szép nyugodtan feltá­rulnak a lapok. Az „én” láncszemmé lesz, s mind könnyebben és könnyebben adja el magát. Minden ellenállás szétfolyik a regény lapjain, s amikor vagy harmad­szor ül össze a kocsmában Bár, a Fehér Ló, Kovács Pali meg az „én”, cinikus hec­­celődésük már sötétebb a kinti, ködös éj­szakánál is. Féreg rágja a férget, s Török Ádám már valahol a folyón túl, a stran­don fagyoskodik, egy kabinban. Török Ádám markáns figurája a legér­dekesebbek közül való. Életében van va­lami az örök elhivatottak sorsából. Nagy naivan, kissé talán eszelősen is kitart esz­méi mellett, s nem csoda, hogy épp ő, a végsőkig következetes, előbb parkőr lesz, majd egy gyár padlásának toprongyos la­kója. Alakja mintha azt példázná, persze Gion ezt nem fogalmazza meg tételsze­­rűen, hogy az egyéniség a szocializmusban is kiközösített, megvetett, s e sorsot nem kerülheti el, mert többen vannak a gyen­gék, a vészkijáratokat keresők, a magu­kat bebiztosítók. A regény másik lappan­gó példázata, úgy vélem, az, hogy a Job­­bok épp olyan fiatalságot érdemelnek, amilyenek Búrék, hisz ezeknek vidám le­­züllését épp ők, magatartásuk, életük, so­ha­ számon nem kért múltjuk segítette elő. Azoknál a kérdéseknél tartunk immár, melyek a tavalyi egyetemista tüntetése­ket is kiváltották. Ők, a még fertőzetle­nek, könnyen lángot fogtak, de ki tudja, ha elhagyják egymást, hányukat fogják felszippantani a „nyugodt” lelkű Joábok? Ez már az én dilemmám. A regényben még csak szó sem esik erről a kérdésről. Lelkizéstől, melodramatikus vívódástól mentes szöveget olvasunk mindvégig, úgy, ahogy­­ az „én” látja az életet, ám a ki­fejlet mégis ebbe az irányba tereli a gon­dolatot. Persze ha csak ezt kínálná a regény, aligha kelthetné az emberben a teljesség benyomását. Gion ezúttal is bebizonyítot­ta, hogy tud írni, ami elég nagy szó a jugoszláviai magyar irodalomban. Sajátos zamatú mondatokat szerkeszt, nem eről­teti a nyelvet, nem kínlódik vele, hanem prózaíróink zömével ellentétben, „nem­­irodalmi” nyelven mer szólni, s ennek következtében a természetesség hatását kelti, esések, zökkenők nélkül. Jelen számunkban a regény első feje­zetéből közlünk részletet, ahol az alakok nagy része „felvonul”.

Next