Új Symposion, 1969 (5. évfolyam, 45-56. szám)
1969 / 45. szám
2 utasi csaba TELJESSÉG FELÉ - jegyzetek Gion nándor díjnyertes regényéről Egy-két évvel ezelőtt Végel László Makrójának örülhettünk, hisz irodalmunkban elsőként rajzolta meg ifjúságunk egy rétegének képét, s döbbentett rá, hogy a vajdasági regényírásba végre betört az intellektuális gondolatnak az az áramlata, mely szembe kíván nézni valóságunkkal. Véges darabosan, nyersen, szinte lélegzetvétel nélkül felszakadt, napvilágra tört műve előbb ellenállásba ütközött, majd sikeresen megkérdőjelezte prózánk „vajdasági” vonulatát, ugyanakkor iazt a néhány másik regényt is, mely jóval magasabb szintű ugyan visszapillantó, még mindig a szerencsétlen múlton rágódó regényeinknél, ám semlegessége, csöppet sem valós problematikája folytán a mesterkéltség jegyeit viseli magán. Persze egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkeznünk az idők alakulásáról, hisz nemcsak egy-egy szerző tehetségén múlik, hogy mikor mit nyújt, illetve nyújthat. Egészen az ötvenes évek végéig oly ridegek voltak erre felénk a játékszabályok, hogy nem kell csodálkoznunk, ha akkori költészetünk és prózánk olyan, amilyen. Időtlen, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy „örök” érvényű is. Egyszerűen megvonták tőle a jogot, hogy teljes nyíltsággal szóljon koráról. A lelketlen kartonok és az őszinteség szigorúan megvont határai arra kényszerítették, hogy a tényleges lázakat szurrogátumokkal helyettesítse. Vajon nem ezt sínylette-e meg keservesen egész középnemzedékünk? Többen áttántorogtak a névtelenségbe, mások keserves kínnal keresik szétmarcangolt régi energiájukat, s csak a legellenállóbbak tudnak fennmaradni. Azt sem árt talán elmondani e kis kitérőben, hogy az ún. első Symposion-nemzedék „robbantási” korszaka csak külsőségeiben, megnyilvánulási formáiban volt esztétikai irányulású, lényegében azonban merőben másra tört, a szó szoros értelmében a szabad teret kívánta biztosítani, a mindent kibeszélés szabadságát, mert nagyon is jól megérezték akkor induló íróink, hogy enélkül ők is a sorvasztó kettős életre kényszerülnének. Nagy-nagy szerencséjük, hogy egyáltalán küzdhettek, s még nagyobb, hogy kibontakozásuk egybeesik társadalmunk általános demokratizálódásával. Viszonylag kevés sebbel futnak pályájukon, s épp ezért, ha versenyre kerül sor, általában maguk mögött hagyják a többit, a kifulladókat. Ezúttal Gion Nándor ért célba elsőnek Testvérem, Jobb című regényével. Ízig-vérig aktuális mű ez, legalább olyan sötét színekkel dolgozó, mint Végei Makrója. Szerzőnk valahogy úgy fogalmazta meg tömören mondandóját a napokban, hogy a lelkiismeret nélküli lezüllés kérdését kívánta megírni. S valóban, a regény egészét összetartó fonalat mindennapjaink egyik jellemző, prózánkban mindeddig meg nem örökített jelensége képezi: az önös érdekeknek az a szétverhetetlen, megsemmisíthetetlen láncolata, mely bizonyos embereket, funkcionárusokat életreszólóan összekapcsol, tömöríti őket, akár lámpafény a rovarokat, hisz túl sokat tudnak egymásról, egymás ügyeiről, húzásairól; noha szívből utálják egymást, mindenbe bele kell menniük, mert fennmaradásukat csakis a cinkossági viszony szavatolhatja. Azt a bűvös és beteg kört rajzolja meg tehát Gion, melybe csakis a szemet hunyó juthat be (máskülönben kimarnak), ám kilépni onnan már nem tud, mert az áramkör létrejöttével a hullás folyamata óhatatlanul megindul. Egy vajdasági kisvárosban vagyunk. A regény egyes szám első személyben beszélő főhőse valamint társasága révén bepillantást nyerünk a helység életét irányító vagy abban valamilyen oknál fogva jelentős szerepet játszó emberek életébe. Sorra felvonulnak: Joáb I., az Austinon kocsikázó városelnök, szép kis farmja van, borjúval, disznóval, stílbútorral stb., Joáb II., aki a felszabadulás után nagy ember volt, jól el is látta magát sváb holmival, jelenleg pedig virágzó maszek-kocsmája van, Opat, a sánta pincér, aki annak idején hazugság révén lett rendőrfelügyelővé, s kinyiffantok egy sor embert stb. Morbid társasággal ismerkedünk meg tehát, mindannyiuk lelkén szárad valami, s ezekkel hozza össze a szerző a regény fiatalabb generációját. Az indító fejezetben mintha még két ellentétes előjelű világ csapna össze, már félni kezdesz (!), de aztán szép nyugodtan feltárulnak a lapok. Az „én” láncszemmé lesz, s mind könnyebben és könnyebben adja el magát. Minden ellenállás szétfolyik a regény lapjain, s amikor vagy harmadszor ül össze a kocsmában Bár, a Fehér Ló, Kovács Pali meg az „én”, cinikus heccelődésük már sötétebb a kinti, ködös éjszakánál is. Féreg rágja a férget, s Török Ádám már valahol a folyón túl, a strandon fagyoskodik, egy kabinban. Török Ádám markáns figurája a legérdekesebbek közül való. Életében van valami az örök elhivatottak sorsából. Nagy naivan, kissé talán eszelősen is kitart eszméi mellett, s nem csoda, hogy épp ő, a végsőkig következetes, előbb parkőr lesz, majd egy gyár padlásának toprongyos lakója. Alakja mintha azt példázná, persze Gion ezt nem fogalmazza meg tételszerűen, hogy az egyéniség a szocializmusban is kiközösített, megvetett, s e sorsot nem kerülheti el, mert többen vannak a gyengék, a vészkijáratokat keresők, a magukat bebiztosítók. A regény másik lappangó példázata, úgy vélem, az, hogy a Jobbok épp olyan fiatalságot érdemelnek, amilyenek Búrék, hisz ezeknek vidám lezüllését épp ők, magatartásuk, életük, soha számon nem kért múltjuk segítette elő. Azoknál a kérdéseknél tartunk immár, melyek a tavalyi egyetemista tüntetéseket is kiváltották. Ők, a még fertőzetlenek, könnyen lángot fogtak, de ki tudja, ha elhagyják egymást, hányukat fogják felszippantani a „nyugodt” lelkű Joábok? Ez már az én dilemmám. A regényben még csak szó sem esik erről a kérdésről. Lelkizéstől, melodramatikus vívódástól mentes szöveget olvasunk mindvégig, úgy, ahogy az „én” látja az életet, ám a kifejlet mégis ebbe az irányba tereli a gondolatot. Persze ha csak ezt kínálná a regény, aligha kelthetné az emberben a teljesség benyomását. Gion ezúttal is bebizonyította, hogy tud írni, ami elég nagy szó a jugoszláviai magyar irodalomban. Sajátos zamatú mondatokat szerkeszt, nem erőlteti a nyelvet, nem kínlódik vele, hanem prózaíróink zömével ellentétben, „nemirodalmi” nyelven mer szólni, s ennek következtében a természetesség hatását kelti, esések, zökkenők nélkül. Jelen számunkban a regény első fejezetéből közlünk részletet, ahol az alakok nagy része „felvonul”.