Új Symposion, 1970 (6. évfolyam, 57-68. szám)

1970 / 62. szám

26 a tetszhalottak megszólalnak Edgar Lee Masters: A Spoon River-i holtak, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1970. Frappáns ötleten alapul Masters kötete: versei — sírfeliratok, kerek kis történetek, amelyeket — egymást kiegészítve — a Spoon River-i temető kísértetlakói mondanak el életükről és halálukról Masters naturalista lírájának egyszerű nyelvén, amelyen bizarrságuk ellenére is hitelesnek tűnik vallomásuk. És Spoon River is kísértetváros, de megvannak a maga iparosai, orvosai, ügyvédei, bírái, lelkészei és csavargói, akik a halál biztos fedezéke mögül már gátlástalanul (és kockázat nélkül) tárhatják fel egy — szimbolikus — amerikai kisváros lakóinak „rejtett ocsmányságait és rejtett hősiességét” (Szerb Antal). Inkább egy faulkneri regényvázlatra, mint egy klasszikus értelemben vett verseskötetre emlékeztet ez a könyv (talán ezzel is magyarázható, hogy Masters szabadverseinek a lírában nem akadtak követői, prózaírókra viszont — Sinclair Lewis, Steinbeck — már felfedezhető a hatásuk), de éppen az az értéke és érdekessége, hogy mégsem „regényvázlat”, hanem általános érvényű mondanivalójukat tömören és sűrítve kifejező versek gyöngysora. (Nem ok nélkül hozta meg ezeknek a verseknek már az első — 1915-i — kiadása költőjük számára a világhírt!) Nincs alkalmasabb állapot és hely egy élet összegezésére, mint halottnak lenni egy sírboltban vagy egy sírgödörben (kinek-kinek a lehetősége szerint), olyan halottnak, aki passzív szereplője már ugyan a „tovább forgó világnak”, de azért kikukucskálhat sírjából, hogy tovább kísérje szeretetteinek vagy éppen gyilkosának sorsát. Ilyen halottak a Masterséi. Ideális helyzet, hogy a költő társadalmi igazságokat és társadalombírálatot adjon a szájukba, sokszor egyes szám első személyben, mint pl. a járásbíró monológjában is: „Míg éltem, én voltam a járásbíró, a szakember a rovásban, nekem a jogászok fifikája volt a perdöntő és nem a jog. Szél, eső, ne rontsátok a sírkövem. Rosszabb a koholt vád alapján [elítéltek haragjánál, a szegények átkainál ez a fekvés, némán és megvilágosodva, hogy még Hod Putt, a gyilkos is, akit én juttattam kötélre ártatlan hozzám képest.” A versek egy detektívregény izgalmát ígérve kapcsolódnak egymásba, sokszor csak néhány lappal előrébb, egy másik versből derül fény egy-egy utalásra, sőt, sűrűn fordul elő, hogy az egyik monológ szinte korrigálja a másikat vagy vitába száll vele, s lévén halottakról szó — bármilyen közhelyszerűen hangzik is: — a vita eldöntését az olvasóra bízza (pl. a Knowlt Hoheimer — Lydia Puckett versek). Mégis van valami, ami nem azonos a detektívregényszerűséggel: már az előszó-versből (A domb) láthatjuk, hogy itt csupán holtak fognak megszólalni, nem kell tehát szurkolnunk, hogy a bűnös elnyerje méltó büntetését. Ha a vétkes kisiklik is az igazságszolgáltatás elől, megnyugtató, hogy amikor mindezt elmondja ( vagy mások elmondják róla) , már halott. A gyilkos Jack McGuire egyszerű, érthető, világos stílusban adja elő, hogyan úszta meg méltó büntetését, de itt nem az a lényeg, hogy megúszta, hanem az, hogy hogyan úszta meg : „Felakasztottak volna, de mi ügyvédem, Kinsey Keene,belesegített, hogy elkapják az öreg Thomas Rhodest, mert [kinyírta a bankot, a bíró viszont a Rhodes barátja ]volt, el akarta kenni az ügyet. Kinsey felkínálta, hogy futni hagyja Rhodest ha én tizennégy év sittel megúszom. Megalkudtak. Lelültem az időmet, megtanultam olvasni-írni.” A halottak nem ismerik az álszenteskedést, mert nincs is rá szükségük. A halottak — már meghaltak. Ezért kíméletlen bírálók és önbírálók — leginkább pesszimisták. (Miben is reménykedhet még egy halott? Az élőnek legalább megvan az a lehetősége a halottal szemben, hogy meghalhat, ha nem tetszik neki az élet, a halott azonban már nem támadhat fel, ha netalán megvnna halott lenni.) És joggal bírálnak, hiszen mindegyikük látja már, hogy mit kellett volna másképp csinálni életében („Nagy lettem volna, mint George Eliot, ha nem szól közbe a balsors”), mit kellene a még élőknek másképp csinálni. A Spoon River halottai sem támadhatnak már fel, csak bírálni tudnak, palackba zárt üzenetet hagyhatnak maguk után, s nem tehetnek többé semmit, különben nem kiáltanának kétségbeesetten az élőkhöz: „ . . . miért hagyjátok, hogy a [kalaposnő lánya, Dora és Benjamin Pantier haszontalan éccaka parázna párnaként [fia ]használják síromat?”. Az élőknek kellene tehát okulni a tanulságon, de hogy a halottakat megszólaltató költő mennyire bízik ebben, mutatja Cassius Hueffer kifakadása is: ,,Míg éltem, nem bírtam a [kígyónyelveket s most a halál kiad egy feliratnak, amit egy hülye írt!” FÜLÖP Gábor [történt: m petőfi és Kossuth — ma Fekete Sándornak a Kortárs márciusi számában megjelent Petőfi és Kossuth — ma című tanulmánya iskolapéldája annak az írásformának, mely az időszerűség igényével közeledik elavultnak, véglegesen kiértékeltnek vélt hagyományokhoz. Fekete Sándor úgy beszél Petőfiről és Kossuthról, hogy a két történelmi személyiség előítéleteken, sémákon, dogmákon stb. átlépő megközelítése által társadalma jelenéhez is szól. Sőt, mintha az utóbbi lenne elsődleges célja, amit a következő idézet meg is fogalmaz: „Az irodalom és a történelem kutatójának, e tekintetben az a célja, hogy erejéhez mérten hozzájáruljon a múlt tisztázásához, félredobálja az előítéletek és elfogultságok, sanda hamisítások vagy jószándékú egyszerűsítések kacatjait, asztába kell tenni a tegnapokat, hogy világosabb képet alkothassunk magunknak a holnapról. Tájékozódási pontokra van szükségünk, nehogy olyan utakra keveredjünk, amelyek nem a célhoz kanyarognak.” „A törvény erejével alátámasztott tisztelet előbb-utóbb még akkor is lanyhul, ha a törvényhozók tettei teljesen fedik a törvények szavait. ... a túl lelkes kultuszok természetes visszahatása a fanyar kiábrándulás”. Fekete Sándor azonban nemcsak a jelenséget figyeli meg, hanem előidézőjét is meghatározza: „Ha ma, kivált új értelmiségek személyében, Kossuth és Petőfi vonzóereje csökkent, sőt mindkettőjüket egyre több bizalmatlan gyanakvás lebegi körül, e jelenség érdemi okát mindenekelőtt a társadalom változásaiban kell keresnünk: az életformák teljes átalakulása ingatta meg a szoborrá merevített nagyságok talapzatát.” Fekete írásának igazi jelentősége abban rejlik, hogy a divatos írások tömegével ellentétben nem reked meg cinikus pozitivizmusban. Néhány sorral alább már ezt olvashatjuk: ,, . . . előbb-utóbb nálunk is unottá majd utálatossá válik a ma még meglehetősen divatos kiábrándultság. A tettől megcsömörlött bölcsek „huszadik századiságuk" ormairól tovább prédikálják majd leckéiket a forradalmárok „szerepjátszásáról”, nemzeteszmény „elavulásáról”, a politika és a „magasrendű kultúra” össze-e-gyez-tet-he-tet-len-sé-gé-ről, de hiába. Az önálltatók, akik azt hitték, a föld sem forog tovább, ha ők egyszer heverészni akarnak, elképedve fogják tapasztalni, hogy kedvükért nem állt meg a história. A jövőre szívesen legyintenek azok, akik már kényelmesen berendezkedtek a jelenben. De vannak, és lesznek olyanok, akik nem láthatják oly ragyogónak jelenüket, hogy máris lemondjanak a jövőről. Nem elégítik ki őket sem a hitetlen cinikusok, sem a vakhitek hiteltelen prédikátorai (kiemelés — V. G.). A kiemelés mutatja, hogy a Petőfi egyszerű tömörségével és lelkesültségével fogalmazó Fekete két irnnyban vág: a Kánaán jelenvalóságát prédikáló kis és nagy politikusok felé, valamint azok irányába, akik a huszadik századi kozmikus elidegenültségre esküdve, ugyanakkor tunya anyagi jólétbe süppedve kételkednek a Kánaán elérhetőségében. Fekete szerint e két — társadalmi viszonyok megmerevítésére törekvő — magatartásforma a Petőfihez illetve Kossuthhoz való viszonyulásban is tükröződik: „Kétfelől is holttá nyilvánították őket: először akkor, amikor kimondatott, hogy örökségüket „valóra váltottuk”, másodszor akkor, amikor a sietős kiábrándultak előbb csak pusmogni, majd nyíltan berzenkedni kezdtek az „ábrándkergetők” elavult, múltszázadi” öröksége ellen.” Az előbbi idézetek után magától értetődő, hogy Petőfivel kapcsolatban Fekete legtöbbet a sajtószabadsággal foglalkozik. Az országgyűléshez című Petőfi versből idéz, melynek értelmében a nemzet „gazdagodásának” és „jövendőjének” a sajtószabadság az előfeltétele. Persze, ez szó szerint nem vonatkoztatható jelenünkre, mert „Petőfi joggal hihette, hogy azé a nemzet és a jövő, amelyben a sajtó szabad. De mi már ismerünk olyan országokat, amelyekben a meglepően szabad tájékoztatási rendszert éppen nem a nemzet jövőjének biztosítására, hanem jelenének megmerevítésére használják fel, szűk csoportérdekeknek megfelelően, melyekben a szabad tájékoztatás végeredményben a tömegek szabad félrevezetésének eszközei”. Fekete Sándor írására nem süthető az anarchizmus és a felelőtlen vagdalózás bélyege: a módszer, a taktika kérdése is felbukkan nála, melyet ugyancsak Petőfi példáján elemez. Petőfi amikor belátja, hogy a márciusi baloldal önmagában nem veheti át a forradalom vezetését, s amikor tapasztalhatta, hogy Kossuth radikalizálódik, magába fojtotta (Kossuth iránti — v. G.) ellenszenvét. . . sem elvont teóriák, sem politikai és morális ellenszenvei nem tudták legyőzni benne a valóság követelményeire figyelő politikust. Petőfi, a sajtószabadság rendíthetetlen híve, nem doktrinér ámokfutók módjára fogta a sajtó szabadságát”. (A Kortársnak ugyanebben a számában Hidas Antal Villanások és villongások II. című ciklusában a következőképpen határozza meg a taktikát: „tudja, hogy hová akar menni (s ezért nem keresi) a még nincsen utat”.) Fekete elismeri, hogy „a történelmi kényszerhelyzetek előidézhetik a sajtószabadság és a többi demokratikus jog korlátozását”. Lényeges azonban, hogy a demokráciát szükségből korlátozó csoport csak átmeneti kényszerűségnek fogja fel szerepét, és ezért ne állítsa, mint Révai József, hogy Petőfi nagy látomásainak valóra váltója. Ennek alapján különbözteti meg Fekete az önkorlátozás és az önkény fogalmát. Míg az önkorlátozás az adott történelmi pillanatban elkerülhetetlen, addig az önkény csak eltorzult változata az önkorlátozásnak. „A forradalmak történetének lehangoló, egyszesmind felvilágosító tényei azt bizonyítják, hogy a baj ott kezdődik, amikor a kényszerű — s átmenetileg esetleg el is fogadható — rosszat, a történelmileg többé-kevésbé indokolható mértéken és időn túl is óvni, sőt növelni szeretnék”. Fekete Kossuth és Petőfi kapcsolatát nem a „haladó” és „kevésbé haladó” leegyszerűsített fogalmakkal írja le, hanem „az államférfi és a művész konfliktusát” látja meg benne:.........az igazi művész — politikai progresszivitásának és becsvágyának mértékétől függetlenül is — „reálisan, személyesen, nem konformista módon” fejezi ki a valóságról alkotott véleményét, „ítéletét”. A félreértés elkerülése érdekében az igazi művész nonkonformizmusát elhatárolja a propaganda-költészettől. A Fekete tanulmányát követő Hidas-versek ez új költészeteszmény jegyében születtek, annak bizonyítékaként, hogy az Elérhetetlen földet is ide számítva már művészeti megfelelői is vannak az írásunkban ismertetett új szellemiségnek. VAJDA Gábor