Új Symposion, 1980 (16. évfolyam, 177-188. szám)

1980-01-01 / 177-178. szám

Egy történet elképzelt zárójelenete: Ana Milošević a kora délutáni gyorssal megérkezik Újvidékre, poggyászát a vasútállomási csomagmegőrzőben hagyja, de most nem rohan azonnal az utcai telefonfülkébe, hanem - mintha egy előre megfontolt terv szerint cselekedne - lassan elindul a város központja felé, nem akar találkozni senkivel, de ez a tudat csak növeli a boldogságát, annyira, hogy szó nélkül le tudna feküdni az első férfivel, aki megszólítja, a nevét sem kérdezné, egy mondatot sem várna el tőle, de mindez nem következik be, könnyű nyári cipője talpán át érzi a forró aszfaltot, nézi a sugárutat, de már csak a város emléke itatja át a képzeletét; ő már tulajdonképpen nincs is itt, a Zagreb cukrászda előtt megáll, s mintha a bizonytalanság lenne a legnagyobb reménye, újra elképzeli magának - ki tudja hányszor és hányféle változatban - T. A.-t amint - tehetetlenül, mint akit a kelepcébe vetettek - a Katolikus porta bejárata előtt sétál, bámulja a Dornstädter cukrászda sötét ablaküvegeit, időnként türel­metlenül az órájára pillant és képzeletében visszapergeti azokat a tereket, utcá­kat, vendéglőket és cukrászdákat, amelyek tanúi voltak e hosszú várakozás egy-egy részletének, s amint abban az iszonyú hangzavarban a részletek össze­állnak, az egész város egy feltételes megállóhellyé változik, amelyet ismeretlen szokású és hatalmú emberek ostromolnak s ő mint egy nevetséges figura sé­tál közöttük, mert úgy érzi, hogy őt is ostromolják, de nem érti, miért nem bántják. Ez az elképzelt zárójelenet sok mindenben különbözik attól a képtől, amelyet Ana megfogalmazott magának, amelyet elküldött - eldobott. Meghökkenek; ha elisme­rem az ő képzeletét, megcsonkítom az enyémet. Amíg töprengek Ana romantiká­ján, rájövök, hogy becsapott, ő nézett vissza, ugyanazzal a csodálkozó tekintettel, amellyel én néztem volna rá. Mert Ana először úgy látta T. Á.-t a Dornstädter cuk­rászda előtt, mint aki türelmetlenül várja a döntés óráját. Erről az ábrándról talán csak akkor mondott le (meddig is?), amikor megváltotta a piszkos belgrádi vasút­állomáson a vonatjegyet Párizs felé. Akkor értette meg az elodázás pátoszát, a szüntelen elodázásét, amelyet felváltva kerget a veszély és a nyugalom. De előtte hitte talán, hogy T. Á. Olgát várva fel­­­készül végső menekülésre. Szembesülve a főtéren a kavargó tömeggel, a fáklyásmenet látványával, a han­gosbeszélők fel-felbődülő hangjával T. Á. tehetetlensége onnan származik, írta Ana, hogy megdöbbenve tapasztalja: le kell mondania Olgáról. Ezért időzik el olyan türelmesen T. Á. gondolatainál, annál a kézmozdulatnál, amellyel fel­húzza a karján a manzsettáját és a zakója ujját, hogy megnézze óráját. Olga már vagy fél órát késett és T. Á azt számolgatta, hogy ha már lezárták a Kra­ljica Marija sugárutat, akkor Olga megérkezhetett volna egy kis kerülővel, a Du­na, a Pašićeva majd a Grčkoškolska utcákon át. A báni palota reflektorfényben fürdött, és környéke, mint egy rossz álom, kihalt volt. Csendőrkordon zárta le a hozzá vezető utcákat, amelyek hónapok óta először voltak kivilágítva úgy, mint régen. Feje fölött piros-fehér-zöld zászlók lobogtak, T. Á. félszegen fel­pillantott rájuk, aztán lehajtott fejjel nekitámaszkodott a templom falának. A fegyelmezetlen le-föl sétáló csendőrök gyanakodva méregették, nem enged­ték ki a főtérre, azért csak a katolikus porta bejáratának tenyérnyi helyén fo­roghatott körbe-körbe.Újra meg újra elővette Olga levelét, szó sincs tévedésről, azt írja benne, pontosan fél nyolckor várja a Dornstädter cukrászda előtt. Kezdődött a fáklyásmenet: elöl jöttek a kerékpárosok, piros-fehér-zöld pántlikák­kal voltak feldíszítve még a küllők is, aztán érkezett három irányból a Zsidó utcából, a Njegojevából és a Kraja Aleksandrából a lovas bandérium. T. Á. behunyta a szemét, hallotta az egyhangú lépteket, bőrével érzékelte a zászlók suhogását, az arcát perzselték az imbolygó-lobogó fáklyalángok, néhány lépést tett hátra, úgy érezte a tömeg feléje tart, őt akarja eltaposni, ijed­ten nézett szét maga körül, aztán hirtelen, mintegy parancsszóra, elhallgatott a zenekar, a tömeg megállt, felzárkózott. Egy pillanatra csönd lett, aztán óriási lárma csapott fel a katedrális tornya felé, betöltötte a Krajica Marija sugárutat, a Kralj Petar utcát, felkiáltások, ovációk zuhogtak a Szentháromság-szobor környékéről, kisebb csoportok neveket kiáltottak be, ő pedig újra megingott, nekidőlt a katedrális falának és úgy érezte, nem bírja tovább. Reggel még jégeső volt, amely felmosta a város porát-piszkát, megtisztította a levegőt, de késő dé­lután kisütött a nap, amely felszívta a friss ózonszagot és estére a levegő újra fullasztó lett, úgy érezte, hogy oxigénhiánnyal küzd és arra gondolt, legjobb lenne megszökni a Duna-partra, elmenni innét, hogy még tanúja se legyen az eseményeknek, amelyektől már hónapok óta előre iszonyodott. De a sors úgy hozta, hogy mindent lásson: kényszeredetten betekintett a Dorn­städter cukrászdába, az ablaküvegben meglátta fáradt, beesett szemeit, huszon­öt éves volt, de legalább negyvennek látta magát a sötét ablaküvegen, amely elől elhúzták a fehér csipkefüggönyt, és nosztalgikusan emlékezett vissza a régi barátra, akikkel itt őszintén mindent megtárgyalt és kamaszos terveket­­ eszelt ki. Erről jutott eszébe Botor Józsi, a kishegyesi tanító fia, aki azt követelte végel lászló szemben részletek a szerző 1941 című regényéből

Next