Uj Szó, 1950. március (3. évfolyam, 51-77.szám)

1950-03-09 / 58. szám, csütörtök

VJSZ0 ugyanakkor az SzK(b)P központi bi­zottságának titkára. 1930 decembe­rétől Molotov a Szovjetúnió népbiz­tosi tanácsának elnöke és a Szovjet­únió munka- és biztonsági tanácsá­nak elnöke. 1939 májusában kinevez­ték a Szovjetunió külügyi népbizto­sává. 1940 március 8-án, 50. szüle­tésnapján a Lenin-renddel tüntették fel. Amikor 1941 május 6-án Sztálint a Szovjetúnió népbiztosi tanácsának elnökévé nevezték ki, Molotov az ő helyettese lett. 1941 július 30-án az Állami Védelmi Bizottság helyettes elnökévé nevezték ki. 1943 augusz­tus 30-án Molotov elvtárs kiváló ér­demeiért, amelyeket a tankgyártás emelésével szerzett a nehéz háborús körülmények között, elnyerte „a szo­cialista munka hősének" címét, a Le­nin érdemrendet és a „sarló-kala­pács" aranyérmet. A háború alatt Sztálin elvtárssal együtt részt vett a teheráni, a jaltai és a potsdami nagyjelentőségű kon­ferenciákon, amelyeken meghatároz­ták a fasizmus ellen folytatott harc közös céljait és a háború utáni új vi­lág elrendezését Sztálin elvtárssal együtt és az ő vezetése alatt dolgoz­za ki V. M. Molotov a Szovjetúnió háború utáni külpolitikájának alapel­veit, a békéért és a nemzetek bizton­ságáért folytatott harc politikájának alapelveit, amelyet az Egyesült Nem­zetek Szervezetében és a különböző békekonferenciákon és más megbe­széléseken vesztül vinni, pontosan igyekszik ke­ A nemzetközi kapcsolatok ezen igazságos alapelvei képezték az alap­­ját azoknak a barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződé­seknek is, amelyek a Szovjetuniót szilárdan összekötik a népi demokra­ta országokkal és a Kínai Népköztár­sasággal is. Ezeknek a szerződések­nek kidolgozásában és megkötésében V. M. Molotovnak hatalmas osztály­része van. 1949 március kezdetén Molotov elv­társat felmentették a külügyminisz­teri hivataltól, hogy annál jobban szentelhesse magát a Szovjetúnió mi­nisztertanácsa helyettes elnöki hiva­talának. Csehszlovákia nemzetei mély tisz­telettel viseltetnek V. M. Molotov iránt, mint nemzeti és állami érde­keik kiváló támogatója iránt és 60. születésnapja alkalmából szívélyes üdvözletüket és jókívánataikat kül­dik neki azzal, hogy még sok éven át dolgozzék a Szovjetúnió és az ös­­szes békeszerető nemzetek javáért. Még fél éve sincs annak, hogy a délolaszországi­ Kalábria tartomány szegény lakossága, a kisparasztok, mezőgazdasági munkások, földnélkü­liek, állástalanok és a sovány legelők kizsákmányolt bérlői, egységesen nyilt harcot kezdtek a nagybirtoko­ság és a nemesség ellen. Ezek az urak minden földnek, erdőnek, olajfaer­dőnek és a parlagon heverő földek ezer hektárjainak tulajdonosai, bir­kukban tartják az úgynevezett va­dászterületeket, amelyek közül né­melyeket már 80 év óta nem mű­velt meg parasztkéz. Sokgyermekes családok ezreinek növekvő nyomora és éhsége és a nagybirtokosok szív­telensége ezeket a szegény falusia­kat a múlt év végén elhatározó harc­ba kergette. Néhány hétig Kalábria véres események színhelye lett, fő­leg Malisse és más községek, ahol a rendőrség ártatlan dolgozó embere­ket öldösött. A kalábriai kérdés ősszel a parla­mentben és a kormányban tárgya­lásra került. De Gasperri miniszter­elnök meglátogatta a legszegényebb délolaszországi vidékeket, megígérte, hogy az elégtelenségeket kiküszöböli és nagyvonalú beruházásokat ígért. A nagybirtokosok hosszas tárgyalás után kötelezték magukat, hogy egye­seknek és a szövetkezeteknek is földet juttatnak és hogy megkezdik a talajjavítási munkákat, hogy mi­nél nagyobb számú mezőgazdasági munkást alkalmazzanak, akik az év legnagyobb részében munka nélkül tengődnek. A parasztok újból hittek a nagybirtokosok ígéreteinek és ki­ürítették a megszállt földet. Egy ré­szét ezeknek a földeknek valóban a szövetkezetek rendelkezésére bocsá­tották, azonban ez 10 százalékát sem tette ki annak, amit a nagybirtoko­sok ígértek. Az úttörő és javító mun­kákat, amelyeket a kisparasztok sa­ját kezdeményezésükből végeztek, még a mai napig sem fizették meg. Ez év február végén Kalábria né­pe újból elvesztette türelmét. Falu­siak tízezrei újból kivonultak foga­taikkal s szerszámaikkal, hogy meg­szállják a parlagon heverő földet. Ez alkalommal azonban szilárdan eltö­kélték, hogy nem engednek sem a fe­nyegetésnek, sem az ígéreteknek. A múlt héten érte el a mezőgaz­dasági munkások és földnélküliek harca tetőpontját. Kalábriában már 88 községre terjedt ki az akció, úgy­hogy körülbelül 200.000 ember vesz benne részt. Harcolnak a földért Fu­cinában, Lazio tartományban, Mar­cheban, Szicíliában és Szardiniában. A fucinai földművesek, akik már néhány hete harcolnak, jelentős si­kereket értek el, mert Torionia her­ceg, a Fucina folyó völgye minden földjének tulajdonosa kénytelen volt megígérni, hogy a talajjavító munká­latoknál naponta legalább 2000 mun­kást foglalkoztat és a vidéki lakos­ságnak 4 millió lírát fizet ki talaj­javítási munkákért, amelyet saját kezdeményezésükre végeztek el. fucinai kérdésről is tárgyaltak a par­­­lamentben. Az ellenzék követeli, hogy erre a kerületre külön törvényt hozzanak, amely kötelezi a kormányt, hogy gondoskodjék a föld megmun­kálásáról és az ottani kisparasztság életszínvonalának emeléséről, vala­mint a munkanélküliség csökkenté­séről. Di Vittorio, az olasz szakszervezet főtitkára és Santi, a szakszervezet titkára felhívta a kormányelnököt és a földművelésügyi munkaügyi mi­nisztert, hogy jelentsék be, mit szán­dékoznak tenni, hogy Kalábria vi­déki proletariátusa megkapja a par­lagon heverő nagybirtokos földeket és mivel szándékoznak hozzájárulni ahhoz, hogy ennek a kerületnek állás­­talan munkásai munkához jussanak. Ez a parasztmozgalom a szociális harc új formáit hozta magával. Így­ például Kalábriában a földek meg­szállását gondosan megszervezték. A vidéki lakosság 10—15 tagú úgyne­vezett földkiosztó bizottságokat ala­kít, amelyben képviselve van a vi­déki lakosság minden rétege. Ezek a bizottságok összeírják ezeket a föölde­ket és azután megszervezik az eg­yes földek juttatását a mezőgazdasági munkásoknak, szegény földművesek­nek és szövetkezeteknek. Figyelemreméltó tény, hogy mi­lyen nagy támogatást és segítséget nyújtanak a parasztoknak az ország szociálisan erősebb rétegei és a töb­bi lakosság. A gazdagabb parasztok szekereket, igavonó állatokat, mező­gazdasági eszközöket kölcsönöznek, a kereskedők hitelbe adnak vetőma­got s a többi lakosság élelmiszerek­kel vagy pénzadományokkal segíti a szegény parasztságot. A harcnak új formája az, hogy a munkanélküli mezőgazdasági zók sa­ját kezdeményezésükből dolgo­kü­lönféle hasznos munkát kezdenek, mint például utak és hidak javítását, öntöző és egyéb berendezések építé­sét. Így tesznek Kalábriában, Tosca­nában, Latiumban és a Fő-síkságon. Így például a Heggio Emília híd mentén néhány ezer vidéki lakos meg­kezdte a vízelosztó kanális megjaví­tását, amely a Po folyóból levezeti a vizet. Erre a munkahelyre minden reggel férfiak hosszú sora vonul ke­rékpáron az egyes környékbeli fal­vakból. Teljes fegyelmezettséggel foglalják el helyüket az egyes mun­kacsoportok, amelyek néhány száz férfit számlálnak s melyeknek meg­van a pontos munkabeosztásuk. A parasztmozgalom rádiója kény­szerítette a kormányt, hogy óvato­sabb rendőrségi intézkedést alkal­mazzon a lakosság ellen, amely föl­det és kenyeret követel magának. Az az egy már bizonyos, hogy ezút­tal már nem elegendő a rábeszélés és ijesztgetés, hogy elnyomják a pa­rasztmozgalmat, amely Olaszország minden részére kiterjed. Harc a földért Olaszországban „Gyermekeimért és a világ összes gyermekeiért..." Francoose Leclerg, a Nőszövetség Végrehajtó Nemzetközi Bizottságá­nak tagja, a Francia Nőszövetség titkára, négy gyermek anyja, katoli­kus, a Nemzetközi Nőnap alkalmából a következő levelet intézte a világ asszonyaihoz: „Március 8-án, a Nemzetközi Nő­napon az asszonyok az egész világon kifejezik harcos békevágyukat. A pe­kingi ázsiai nőkonferencia alkalmából Kínában, a Szovjetúnióban tett hos­­szú utazásom alatt és visszatérésem óta itt Franciaországban jobban meg­értem, mint valaha a világ asszonyai­nak csodálatos szolidaritását és azt a rendkívüli erőt, amelyet a béketábor jelent. Ezt a szolidaritást és ezt az erőt március 8-án mindenkinek al­kalma lesz mélyen átérezni. A sza­badságukért és országuk független­ségéért küzdő gyarmati és félgyar­mati asszonyok láthatják, hogy olda­lukon harcolnak a szabad országok és az imperialista országok haladó as­szonyai ift. Hiszen ugyanazokkal az 1950 március 9 elnyomókkal szemben küzdünk. Ma látom én is, hogy gyermekeim életét nem egyedül védelmezem azokkal szemben, akik atombombákkal és baktériumháborúval fenyegetőznek.Ma tudom, hogy az élet megsemmisíté­sére törő imperialisták lelkiismeret­len romboló terveit meg lehet gátol­ni. Tudom ezt, hiszen mindnyájan — európai és ázsiai, afrikai és amerikai asszonyok, fehérek, sárgák és feke­ték — egyesülünk a Nemzetközi De­mokratikus Nőszövetségben és együtt harcolunk, hogy megakadályozzuk a háborút, hogy ne adjuk oda nekik gyermekeinket és megnyerjük a bé­két. Világ asszonyai, nővéreim! Köszö­netet mondok nektek, akik az én gyermekeim életét is Március 8-a alkalmából védelmezték. ünnepélye­sen megígérem, hogy mindig mellet­tetek harcolok, hogy veletek együtt védelmezem gyermekeimet és az egész világ­ asszonyainak gyermekeit. Éljen a Nemzetközi Nőnap, éljen a Nemzetközi Demokratikus Nőszövet­ség harca a békéért, az életért. Francoise Leclerg." Mao-Ce-Tung hazatértének örömteli visszhangja Pekingben A kínai Köz­ponti Népkormány elnökének, Mao­ Ce-Tungnak Pe­kingbe való érkeztével a kínai nép újból kifejezte nagy örömét, melyet a kínai-szovjet szerződé­sek és megegyezések aláírása fe­lett érzett. A kínai sajtó első ol­dalon közli a Mao­ Ce-Tung és *£su-En-Laj hazatértéről készült fényképeket. Egyben közzéteszi a munkások, földművesek, diák­szervezetek és a népi hadsereg képviselőinek leveleit, amelyek­ben újabb munkakötelezettsége­ket jelentenek be, Mao­"Ce"Tung tiszteletére. A kínai sajtó nyilvánosságra hozta Lŕ Csi-Sennek nyilatkoza­tát, amelyben többek között azt írja, hogy az új kínai-szovjet szer­ződés szilárd biztosítéka az új Kína sikeres felépítésének. A vá­rosok utcáin népünnepélyeket rendeztek. Marxista-leninista sarok SZTRATÉGIA ÉS TAKTIKA „A forradalmi pártoknak — mond­ja Lenin — tovább kell tanulniok. Támadni megtanultak. Most azt kell megérteniök, hogy ezt a tudományt egy másik tudománnyal kell kiegé­szíteniük, azzal, hogy miként kell mennél szabályosabban visszavonul­ni. Meg kell érteni — és a forradal­mi osztály a saját keserű tapaszta­latán okulva megérti, — hogy nem lehet győzni, ha nem tanulja meg a szabályszerű támadást és a szabály­szerű visszavonulást." Az ilyen sztratégia célja az idő­nyerés, az ellenfél bomlasztása és erőgyűjtés arra, hogy utóbb táma­dásba menjünk át. Az ilyen sztratégia mintaképének a breszti békét tekinthetjük, mely a pártnak lehetőséget nyújtott arra, hogy időt nyerjen, hogy az összeüt­közéseket az imperializmus táborá­ban kihasználja, bomlassza az ellen­fél erőit, a parasztságot megtartsa a maga oldalán és erőit felhalmozza a Kolcsak és Djenyikin elleni támadás előkészítésére. „A különbéke megkötésével — mondotta akkoriban Lenin — a je­len pillanatban lehetséges legnagyobb mértékben megszabadulunk mindkét egymással hadakozó imperialista cso­porttól, kihasználjuk ellenségeskedé­süket és háborújukat — mely meg­nehezíti ellenünk való megegyezésü­ket —, kihasználjuk mindezt és bi­zonyos időre szabad kezet nyerünk a szocialista forradalom folytatására és megszilárdítására." ja" „Most már az utolsó bolond is lát­mondotta Lenin három évvel a breszti béke után —, „hogy a »breszti béke« olyan engedmény volt, mely minket erősített meg és a nem­zetközi imperializmus erőit forgá­csolta szét." Ezek a fő feltételek, amik a sztra­tégiai vezetés helyességét biztosít­ják. 5. A taktikai vezetés. A taktikai vezetés a sztratégiai vezetés része s a sztratégiai vezetés feladatainak és követelményeinek van alárendel­ve. A taktikai vezetés feladata a proletariátus összes harci és szerve­zeti formáit elsajátítani s helyes ki­használásukat biztosítani arra, hogy az adott erőviszonyok mellett, a sztratégiai siker előkészítéséhez szükséges eredmények maximuma legyen elérhető. Miben áll a proletáriátus harci és szervezeti formáinak helyes kihasz­nálása? Abban, hogy bizonyos okvetlenül szükséges feltételek teljesítendők, melyek közül az alábbiakat kell fő­feltételeknek tekinteni. Először: Azoknak a harci és szer­vezeti formáknak kell előtérbe kerül­niük, melyek, minthogy legjobban megfelelnek a mozgalom adott fel­lendülésének vagy hanyatlásának, meg tudják könnyíteni és biztosítani tudják a tömegek felvonultatását a forradalmi pozíciókhoz, a milliós tö­megek felvonultatását a forradalom frontjára, e tömegek elhelyezését a forradalom frontján. Nem arról van szó, hogy az élcsa­pat felismerje a régi rend fennmara­dásának lehetetlenségét, megdönté­sének elkerülhetetlenségét. Arról van szó, hogy a tömegek, a milliós tö­megek értsék meg ennek elkerülhe­tetlen voltát és legyenek hajlandók az élcsapat támogatására. A töme­gek azonban ezt csak saját tapaszta­lataik alapján fogják megérteni. A feladat tehát: a milliós tömegeknek lehetőséget kell nyújtani arra, hogy saját tapasztalataik útján értsék meg a régi hatalom megdöntésének szükségét, olyan harci módszereket és szervezeti formák­at kell előtérbe helyezni, melyek a tömegek számá­ra megkönnyítik azt, hogy a forra­dalmi jelszavak helyességét tapasz­talatai útján felismerje. Az élcsapat elszakadt volna munkásosztálytól és a munkásosztály­a elvesztette volna kapcsolatát a töme­gekkel, ha annak idején a párt nem határozta volna el, hogy részt vesz a dumában, ha nem határozza el erői­nek összpontosítását a dumában vég­zendő munkára és a harc kifejleszté­sét e munka alapján a végett, hogy a tömegeknek megkönnyítse, hogy sa­ját tapasztalataik útján felismerjék a duma értéktelenségét, a kadét ígé­retek hazug voltát, a cárizmussal va­ló megegyezés lehetetlenségét, a pa­rasztság és a munkásosztály szövet­ségének elkerülhetetlenségét. A du­maidők tömegtapasztalata nélkül a kadetek leleplezése s a proletariátus hegemóniája lehetetlen lett volna. Az otzovizmus taktikájának veszé­lye abban állott, hogy az élcsapat milliós tartalékaitól való elszakadás­sal fenyegette. A párt elszakadt volna a munkás­osztálytól, a munkásosztály pedig elvesztette volna a parasztok és ka­tonák széles tömegeire gyakorolt be­folyását, ha a proletariátus követte volna a „baloldali" kommunistákat, akik 1917 áprilisában hívtak felke­lésre, akkor, mikor a mensevikek és a szociálforradalmárok még nem lep­lezték le mag­ukat, mint a háború és az imperializmus hívei, mikor a tö­megek még nem ismerték fel saját tapasztalatuk alapján a mensevik­eszer beszédek hazug voltát a béké­ről, a földről, a szabadságról. Ilyen tömegtapasztalat nélkül a Kerjen­szkij-uralom idejében nem lehetett volna elszigetelni a mensevikeket és a szociálforradalmárokat és a prole­tariátus diktatúrája lehetetlen lett volna. Ezért az a taktika, mely a kispolgári pártok hibáit „türelmesen megmagyarázta" és a szovjeteken belül harcot vívott, volt az egyetlen helyes taktika. A „baloldali" kommunisták takti­kája azért volt veszélyes, mert azzal fenyegetett, hogy a pártot a prole­tárforradalom vezetőjéből üres és talajtalan összeesküvők kis csoport­jává teszi. „Az élcsapattal egymagával — mondja Lenin — győzni nem lehet. Csak egymagát az élcsapatot a dön­tő harcba vetni, mikor még az egész osztály, mikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspont­ra, hogy vagy közvetlenül támogat­ják az élcsapatot, vagy legalább is jóindulatú semlegességet tanúsíta­nak irányában . . . nemcsak ostoba­ság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osz­tály, hogy valóban a dolgozók és a tőke elnyomottainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ah­hoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz a tömegek saját politikai tapasztalata kell. Ez minden nagy forradalom alaptörvénye, amelyet most nemcsak Oroszország, hanem Németország is meglepő erővel és szemléletességgel bizonyít! Nemcsak Oroszország mű­veletlen, gyakran analfabéta töme­geinek, hanem Németország nagy mű­veltségű, analfabétizmust nem isme­rő tömegeinek is a saját bőrükön kel­lett tapasztalniok a II. Internacioná­lé lovagjaiból álló kormány egész erőtlenségét, egész jellemtelenségét, egész áziával gyámoltalanságát, a burzso­szemben tanúsított egész szolgalelkűségét, egész galádságát, a szélső reakciósok (Oroszországban Kornyilov, Németországban Kapp és társai) diktatúrájának egész elkerül­hetetlenségét, mint az egyetlen alter­natívát a proletariátus diktatúrájá­val szemben, hogy határozottan a kommunizmus felé forduljanak." Másodszor: Minden adott pillanat­ban meg kell találni a folyamatok láncolatát éppen azt a láncszemet, melynek megragadásával az egész láncot kézben tarthatjuk és előké­szíthetjük a sztratégiai siker eléré­séhez szükséges feltételeket. Arról van itt szó, hogy a pártra váró feladatok sorából kiválasztjuk azt az akuuális feladatot, melynek megoldása központi jelentőségű és amelynek megvalósítása biztosítja a többi aktuális feladat sikeres meg­oldását. E tétel jelentőségét két példán le­het bemutatni, mely példák közül az egyiket a távoli múltból (a párt ala­kulásának korából), a másikat a hoz­zánk egész közel álló jelenből vehet­jük (a „nép" periódusa). A párt alakulásának idején, mikor a propaganda-körök és szervezetek megszámlálhatatlan sokasága még nem volt egymással összekötve, mi­kor a kontárkodás és a tanulókörösdi a pártot fent is, lent is pusztította, mikor a szellemi zűrzavar volt a párt belső életének fő jellemvonása, — ebben az időszakban a fontos lánc­szem és az alapvető feladat a lánc­szemek s a feladatok sorozatában, melyek a párt előtt állottak, az or­szágos illegális újság létrehozása volt. Miért? Azért, mert csak az or­szágos illegális újság révén lehetett az akkori viszonyok között megte­remteni a párt olyan, jól együttmű­ködő gócát, mely képes volt a meg­számlálhatatlan propaganda­kört és szervezetet egymással összekötni, az eszmei és taktikai egységet előkészí­teni és ilyen módon az igazi párt megalakításának alapját megterem­teni. Abban az időszakban, mikor a há­borúról a gazdasági építőmunkára tértünk át, mikor az ipar a gazdasá­gi züllés karmaiban tengődött, a me­zőgazdaság pedig a városi árak hiá­nyában szenvedett, mikor az állami iparnak a parasztgazdasággal való összefogása a sikeres szocialista épí­tőmunka alapfeltételévé, lett — ab­­ban az időszakban, a fő láncszem » folyamatok láncolatában, az alap­feladat a többi feladatok sorában, a kereskedelem fejlesztése volt. Miért? Azért, mert a „nép" viszonyai közt az iparnak a parasztgazdasággal va­ló összefogása máskép, mint a ke­reskedelem révén nem volt lehetsé­ges, mert az adás-vétel nélküli ter­melés a „nép" viszonyai között az ipar halála lett volna, azért, mert az ipart csak a kereskedelem fejleszté­se révén fokozott adás-vétel útján lehetett előbbre vinni, mert csak ak­kor, ha a kereskedelem terén meg­erősödtünk, csak akkor, ha a keres­kedelmet kézben tartjuk, csak akkor, ha ezt a láncszemet megragadjuk, remélhetjük azt, hogy az ipart ös­­szekötjü­k a paraszt­piaccal és sike­resen megoldjuk a többi soron levő feladatot is, hogy ezzel megteremt­sük az előfeltételeket, melyek a szo­cialista gazdaság alapzatának lera­kásához szükségesek. „Nem elég általában forradalmár­nak, a szocializmus hívének vagy kommunistának lenni... — mondja Lenin. — Minden pillanatban meg kell találni tudni éppen azt a lánc­szemet, melyet ha teljes erővel meg­ragadunk, akkor ezzel az egész lán­cot kezükben tarjuk és előkészítjük a biztos átmenetet a következő lánc­szemhez" ... „Az adott pillanatban... a belső kereskedelem élénkítése, helyes álla­mi szabályozása (irányítása) ez a láncszem. Kereskedelem, ez az a „láncszem" az események történeti láncolatában, az 1921—1922-es szo­cialista gazdaságunk átmeneti for­mái között, „amelyet teljes erővel kell megragadnunk" ... Ezek a főfeltételek, amelyek taktikai vezetés helyességét biztosít­a­nák.

Next