Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-08 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

T­riefon, Ä Zilbó úr! — Kondor né­ni, a trafikosnő, néhai Kondor Lipót, volt Károly-csapatkereszt tulajdonos özvegye bekopogtatott a földszinti lakás ablakán, és hos­­­szú, csontos lépteivel azonnal visszamenetelt az üzletbe, amelyet őrizetlenül hagyott. A sietésben szétfúvódott könnyű, kis, fehér ha-Szabó csak kivételes esetben vett­­ igénybe telefonhívót, nem is volt rá szüksége, maga csekély forgalmát a tervezőintézet telefonján bonyolította le. Lábán már papuc­­csal, de még kétsoros, sötét öltönyében, amit délelőtt a temetésen viselt, átsietett a trafik­ba. Pihenje ki magát, ezt üzeni a főmérnök, hallotta a fülére szorított kagylóból a sta­tikai részleg titkárnőjének világos, napsütöt­te hangját. Milyen furcsa, milyen különös, hogy a nagy­­főnök, hogy Déneske! Hogy ennyire törődik vele. Két vagy három szemesztert együtt jár­tak a műegyetemen, ő nem fejezte be tanul­mányait, elment statisztikusnak, aztán sok év­­ múltán ide került, az Alaptervhez, ahol Dénes csúcson, személytelen távolban, a főnöke lett. A trafikosnő a hosszú üzlet mélyében elő­rehajolva figyelt. Szabó szükségét érezte, hogy mondjon valamit a telefonról. — A főnököm kiutalt két nap fizetéses sza­badságot — felszólítás nélkül elhelyezkedett a kemény nádfotelban. Ez a nyomorult fotel fáj nekem, és én, nyomorult, fájok a fotelnek. — Látja, ez szép. Gratulálok. — Az öreg­asszony vékony testével a pult fölött hajla­dozott. — És milyen volt? — látva Szabó értetlen arcát, kiegészítette — a temetés, úgy gondolom. Sajnos, én nem hagyhattam itt az üzletet, pedig isten a tanúm, kedveltem a fe­leségét — eltűnődött, kimondja-e, ne­m nem volt antiszemita — mondta csöndesen. — Egész furcsa volt. Nem tudtam megbe­szélni vele, mert őt temették. Sovány, szemüveges arca, mint egy gipszből készült lenyomat. Kondor néni, aki az élet folyamatának látta a halált, a fiatalokét éppúgy, mint a maga­korú vénekét, már napirendre is tért. A­z Iszik egy teát? trafikot, amely egyben kölcsönköny­vtár is volt, sőt egyik zugában helyet szorított egy szemfelszedő nőnek is, felezővonalban szövetfüg­göny választotta el. A függöny mögött Kondor néni raktárt, konyhát rendezett be, s nyílt innét egy ajtó a bazaltkockás udvarba, ahon­nan állandó kanálisszag szorult a trafik hátsó traktusába. — Hány koszorú volt? — a trafikosnő ezt igen fontosnak tartotta, az élő szempontjából. Szabó most kezdte érezni, hogy a csontjai kikívánkoznak a húsából. — A főmérnököm, az küldött egy nagy ko­szorút. — Külön a főmérnöke! Na látja, Szabó úr, ez igazán szép. Fizetett szabadság, koszorú, ez valódi megbecsülés. A hátsó traktusban Kondor néninek papri­­káskrumplija melegedett. S a vegyileg kissé megbomlott étel szaga meg az édes dohány­illat összevegyült. — Ne adjak egy Fülest? Hogy elfoglalja magát. Maga szeret rejtvényt fejteni, Szabó úr. Nagyon gyorsan halt meg az asszony. Há­rom nap mindössze, ebből kettő a kórház, h­ashártyagyulladás, mögötte teljes áttétel. Saját lábán ment le a lépcsőkön, mint aki csak benéz valahová, és aztán hirtelen föl­fekszik a rideg asztalra, állig húzva a lepe­dőt. Ilyen racionálisan elintézni a halált, mint valami postamunkát! — Kérlek — a halk, zenei megszólítás még nem ért el hozzá, egy közúti híd terhelési számításait ellenőrizte, burokban dolgozott. A férfi kölni körülúszta az arcát, s erre föl­figyelt, s most már az előbbi szavakat is vis­­­szahallotta. Először lefelé nézve, a hegyes or­rú, lakkosan fénylő cipőt pillantotta meg. Ez ő, Dénes. Cipője már közös ifjúságukban is kivált a sok megráncosodott, poros cipő kö­zül. A főmérnök leül Szabó mellé. Milyen friss, milyen fiatal! — gondolta a matematikus, ke­véskés irigységgel. A keskeny, finommetszésű arc, a hűvösség távolában, a jólfekvő világos­­barna haj, amely nyaranta kiszőkül, és a szem testszürke nyugalma. — Szerettem volna személyesen is... gon­dolom, nehéz napjaid lehetnek. Szabó lefektette a ceruzát, mindig jól he­gyezett, félkemény ceruzákkal dolgozott. Az egykori iskolatársra nézett, de nem válaszolt. Tegnap este kinyitotta felesége ruhásszekré­nyét, a szekrény belsejének eleven surrogása volt. A kölnije, néhány vörösesbarna hajszál a ruháin, és a kalapjai! Irén imádta a kala­pokat, s ezek most belülről, mintegy átvilá­gítva anyagukat, felizzottak. — És ezután? Hogy gondolod ezután? Ter­veid? — Terveim? — Szabó hunyorogva nézett a mulatságossá vált szó után, amely egy ideig még ott röpködött a szobában. — Bocsáss meg, ha rosszul mondtam, nem ismerem a körülményeidet. Gyerek? — Az első házasságomból egy­ Kisfiú. Az anyjával él. Ahogy az ajtók vékony nyikorgással ketté­nyíltak. A gondosan megőrzött pongyolák. A virágos napernyő. — És a lakás?­­ — Két szoba. Ketten éltünk benne — mint magnóról, visszajátszik a beszéd, de már idézőjelben. Ketten éltünk benne. — Vagy­is... — nem tudta mit akar mondani, csak ép­pen az előbbi érzelmes felhangot próbálta kijavítani. — Még az a jó, hogy a lakás! — A főmér­ VÉSZI ENDRE: megszorította a kezét —, együttérzek veled. És ha van valami problémád ... Szabó is felállt, de most már a szolgálati szabályzat szerint. — Hálásan köszönöm — a magnó újra vis­­­szajátszott... „Hálásan köszönöm“. „Ez csak természetes, régi barátok vagyunk“. A szek­rényben egy nemlétező déli szél meglebben­­tette a könnyű pongyolákat. Finom, hervatag textilillat Kiáll majd az udvar közepére egy kosár kalappal. Négy emelet ablakaiban gombnyomásra kiugranak a kíváncsi arcok. Kérem, tisztelt lakótársak, nem tudok együtt­élni ezekkel a kalapokkal. Ingyen adom őket. És egyszerre az egész utca, az egész körzet Irén kalapjait viseli. Csarnokban, közértben, színházban, mindenütt Irén kalapja! Dénes vékony szálú, hibátlan haja. A gyűret­­len fiatal ember tarkó. Az ajtóból visszanéz.­­ És ne köszönj semmit. Ez természetes. Az előszoba padlóján nyolc vagy tíz részvét­levél. Interurban hívták telefonhoz. Irén egy vidé­ki rokona. Megkésett együttérzés. — Én tudom, mi az, hogy egyedül lenni — Kondor néni beszélgetés közben is rejtvényt fejtett. — Maga még fiatal ember. Hízásnak induló, de még mindig jó alakú nő lépett az üzletbe. Itt vásárolta napi ciga­rettáját. Telített barna hajában szélesen vilá­gító ősz csík. — Az a hölgy — mondta néhány nap múlva visszaidéző hangon a trafikosnő — érdeklő­dött maga után. Látásból ismeri magát, és tud a tragédiáról. — Késő délutáni nap, amely át­mossa az üzletet, paprikáskrumpl és pácolt dohány szaga. — Nem élhet az ember örök­ké magányosan. A kellő időben én elmulasz­tottam. De maga még fiatal. Mennyi is, Sza­bó úr? Ötven? — Negyven. — Na látja. Magára figyelnek az asszonyok. Az Alaptervnél is, mintha megváltozott vol­na a helyzete. Két kolléga meghívta ebédre, tetszés szerinti vasárnapra. Ha belépett a rajz­terembe, ott nagyrészt nők dolgoznak, négyen­­öten is megszólították. Furcsa, viszolyogtató dolgokra gondolt. Szétosztom közöttük Irén kalapjait. Neon gyászolta az asszonyt, de hiányzott, mint áramszünetkor a világítás, víz a­ csapból, korlátozás idején. A hiány megmu­tatta magát — Az a nő — mondta Kondor néni, és köz­ben erélyesen beírt egy fogalmat a rejtvény­be — az a hölgy azt mondta, Szabó úr, ön ki­fejezetten megnyugtató ember, bizalomgerjesz­tő. És az a hölgy csoportvezető a pénztárban. Na. Önt ilyennek látják az emberek. Élünk egy utcában, és nem is tudjuk, az utcának ezer szeme van, Szabó úr. És közvéleménye van. Na. Bizalomgerjesztő. Megvizsgálta magát Irén állótükrében. A foncsoron Irén néhány ujjle­nyomata. A finom recézett homályosságok, amint küzdenek az elmúlással. A két szoba egymásba nyílt, hosszúkás ab­lakai a mély udvarba néztek. Az édeskés ka­nálisszag ide is benyomakodott. Olyan ez, mint egy mély kút, de már csak poshadás­­szaga van, nincs benne víz. A szülei itt lak­tak, ebben az udvarban nevelkedett. Mint sö­tétben a fény felé nyúló növények, úgy lett ő vékony és hosszú. Régebben odafent, a kút peremén, közel a vakító éghez, emberek bá­mészkodtak felfelé. Volt is mit bámulni, a kút mélye tele volt élettel, tenyészettel, s a ros­­­szul illesztett bazalt kockák között kék és lila virágok virítottak. Kilépett a koraőszi estébe. A trafikosnő a hosszú üzlet hátterében, a gyenge, vízüvegsze­­rű világításban, egyik kezével rejtvényt fejt, a másikkal magyaráz. Az eső már elvonult, a házak élei legömbölyödve, a bogárzöld neonok kiszőrösödtek a párás levegőben. Kondor néni észrevette, és kisietett az ajtóba. — Nálam mindig — mondta —, hozzám mindig biza­lommal . . És az a hölgy. A pénztáros hölgy. Megszorította az öregasszony száraz kezét és elindult. A hiány, ellentétben a szívóüres­ség természetével, lökte előre. Beült egy mo­ziba, szerencsétlenségére a sor közepén volt a helye, fél óra múlva már menekült volna, de nem merte fölállítani az embereket Egy önkiszolgáló étteremben, közös asztalnál, meg­ismerkedett egy félhosszú hajú szomorú lán­­nyal, de éjfél felé már nagyon jókedvűek vol­tak két vagy három üveg bor után. Tőlem a férfiak mindig azt kérdezik, mitől ilyen finom a bőröd? Mitől ilyen finom a bőröd? Igenis, mitől ilyen finom a bőröd, na? Attól, hogy kristálytükör van a szívemben, elhiszed? Az anyámtól tudom. A házmester alvástól foltos arccal been­gedte őket Mint egy holdsütötte kráter, gon­dolta Szabó. Milyen szag van itt nálad? A nőt megperdítette könnyű részegsége. Ánizs­­szag, válaszolt rögtön magának. Beléptek, mint egy forgóajtón. Az ember tériszonyt kap nálad, kacagott a nő, olyan magas itt a pla­fon. Kezdte dobálni magáról ruháit, fehérne­műit. Fordulj el, légy szíves! Körültáncolt a szobában, és egy rántással kiszakította a szek­rényajtókat. A könnyű pongyolák megrebben­tek. Micsoda gyönyörű garderób! A nő a fe­jére tett egy nyári gyöngyszalma kalapot, az­tán válogatni kezdett a pongyolák között. Megengeded? — kérdezte gyengéden, és bele­bújt az egyikbe. Hogy hívnak, te drága, a ke­resztneved ... Fején az idegen kalappal, testén az idegen pongyolával, nyújtotta hideg kezét. Részemről Irén. A férfi is ittas volt, kábult, gyomra a tor­kába lökődött. — Te is Irén? Mindenki Irén? Gyönyörű. Tudod kinek a dolgait hordod? Egy halott asszonyét kihűlt, eltemették, így igaz. Ez volt az utolsó pongyolája. Ez volt rajta, hol is? A kórházban. A nő reszketeg késsé akart a pongyolától, de belebonyolódott bő ujjas,­gáról, durva szavakat , gyöngyszalma kalap guri gurult, a nő zokogott, el szőnyegre, fejbőrét dürzsi Másnap korán reggel intézetbe, hogy beteg. I rejtvény újságból. — Valaki megint kere. A nevét nem mondta. Iz­galomba került. Sok­a m engedi, a magam részét nék? Hozzám mindig . . . Egész nap feküdt a és mennyezet között. A­z egymásba csiszolva váltót már színültig töltötte a s kopogtattak. Ahogy az i pett, érezte, szűr a szaki nyitott. A férfi kölni illat évfolyamtárs. Elegáns gc folyosót nyitott előtte. S nagyon magasan volt az ! A főmérnök halk zene — Hallom, nem vagy ! — A szék szélére ült. — nézzelek. Talán segíthet A másik kétszer egym. — Volt nálad orvos? — Nem, nem. Tudod. — Értem. Ti... ne úgy hallom, nagyon jól él­ — Hát nem. — Nem? — Nem volt az jólélés. A főmérnök kibillent Itt most mondani kell ví­ni valamiben. Erre nem érezte, milyen gyámoltat — Nem tudom, halk­ egy számítástechnikai lat — Hallottam. Valamit — És te — őszintén gondolsz arra ... olyasmi — Gondolni? Nem is egyszer mondott valamit — Mert nekünk van ! A főmérnök szeme kör lakat, a bútorokat fürkés. — Nagy itt a rendetli mentegetődzött Szabó — vénült. Mit tudom én. I ilyesmi. — Kis szünet mondod, laboratórium.­­ mével intett, hogy igen.­vel megkínáljalak ... ha« — Ugyan, ne fáradj ki Szabó átfűlt a csönd, távoli múltban beszé­rgeti a rakparti lépcsőkön, 1. kék rezgése, szemközt a térdig gyűrt nadrágban a kább, mintha ezek a s: közegén szűrődnének át. — Tudod, az én életei — hallotta Dénest. — 1 másképpen látszik. Nős­t a gyerekem, és ... — e rett a képébe és teljesen kor gumioptikával dolgo mára borotvált sápadt­­ pórusok, s a szem körül vetek valakit — rágyűjti lángja megcsillant sei Odakint hangok, léptek, lyek egymásba kapaszko rét engem. Úgy kínlódó Neki is kisgyereke, me, És a férje nem akárki, hatalom. — A mérnök kézfejéhez ért. — Gondol­ 1­ja szakadozott, bizonyra olyan zenei. — Te itt m­ie­d ez a lakás. És mi sók voltunk, és most is jott az eszembe. Mariann Ismerte a nőt az int barna az arca, mintha indián nő. Dénes most k dékosan. Beavatta egy ti hasson nemet. Nevetés viszketett a ti könyvelő is ezért hívta i kás miatt. Odakint várattal kiáll az utcáról. — Kétszer egy héten, a legnagyobb diszkréció. Zörgettek az ablakon. Még egyszer zörgettek, ni. Az ajtó keretében a arca. — Nem hajlott semmi várna a feleletre — A 1 trafikosnét. Amikor étel. — Valami zűr? — ké valójában csak a saját kimondta, amire hetek 6 nem tiltakozott. — Kuk és ... ne vedd sértésne Szabó kikísérte vendé­­ren, a kapualj, a járda takart testet most vittél megállt. — öngyilkosság? —­­ — Nem. Megölték. — Ismerted? Szabó furcsán fölnevet — Hogy ismertem? És Dénes hátbavágta. — Morbid vicceid rám Szabó a kocsijáig kísi — Köszönöm neked, hatok rád. — A főmérni egyszer kezet . /­ott. neked. — Nagyon akart a vét, de nem jutott az eső Árkossy István illusztrációja nök fölállt — Hftt akkor még egyszer —

Next