Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-12-11 / 50. szám

Lehet-e hat előadás alapján, haj­nalokba nyúló szakmai megbeszélé­sek, viták után teljes körképet fes­teni egy ország színházi életéről? Kü­lönösen akkor, ha értékekben, fölfi­gyelhető, sőt világhírű előadásokban oly gazdag lengyel színházakról van szó? Aligha. Igaz, a hat nap műso­rát Roman Szydlowski, a lengyel kri­tikusok doyenje, a Színházkritikusok Nemzetközi Szövetségének elnöke ál­lította össze, méghozzá úgy, hogy ízelítőt kapjunk a mai lengyel szín­ház három fő vonulatáról: a lírai, monumentális és romantikus eleme­ket tartalmazó, a Mieczkiewicz, Slo­­wacki, Kraszynski, Wyspianski által meghatározott nemzeti hagyományo­kat tovább éltető és korszerűsítő irányzatokról, továbbá a kamaraszín­házi előadásokról, s nem utolsósor­ban a kísérleti, avantgarde társulatok munkájáról. Józef Szajna új úton Évekkel ezelőtt még Grotowski la­boratórium-színháza állt az élen az új utakat kereső társulatok kö­zött. Ma ez a csoport és különösen a vezető — enyhén fogalmazva — hullámvölgybe került. A társulatnak jelenleg húsz tagja maradt, nem tar­tanak előadásokat, hanem a termé­szetbe járnak, hogy Grotowski sza­vaival élve — tökéletesen megismer­jék egymást, kitárulkozzanak egymás előtt. Ebből, mondanunk sem kell, je­lenleg sem a közönségnek, sem a szakembereknek semmi hasznuk, él­ményük nincs. A közeljövő dönti el, hogy ez az elhúzódás erőgyűjtést, út­keresést, új szakasz kezdetét jelen­ti-e, avagy mostani cselekedeteik az öntetszelgés, az önmutogatás, a tel­jes kiégés mocsarába fulladnak. Furcsán hangzik, pedig tény, hogy Lengyelországban jelenleg a képző­művészek aratják a legnagyobb szín­házi sikereket. Tehát nem a művészi szó, a szöveg az elsődleges, hanem a tudatosan megkomponált, a kife­jező arcjátékkal, mozdulatokkal, test­helyzetekkel fölerősített, szimbólu­mokkal fölruházott látvány, amelye­ket rendszerint még tesznek szuggesztívebbé.hanghatások A sort a krakkói Tadeusz Kantor kezdte a Kryko II. csoportjával, de legnagyobb elismerést otthon és kül­földön­­ őze/ Szu­na Stúdiószínháza vívta ki. Beszélgetésünk során a vi­lághírű rendező elmondta, hogy nem hisz mások művészi szövegében, s így számára a szövegkönyv - legyen az Shakespeare vagy mai szerző - csu­pán arra jó, hogy az ott leírt embe­ri lelkiállapotok, élethelyzetek szín­padi ábrázolásához alapul, ösztönző­ül szolgáljanak. Szerinte a tudato­san megkomponált, nem öncélú vizu­ális megoldásokkal, s a hanghatások­kal sokkal többet lehet elmondani, érzékeltetni a mai nézőnek, mint a hagyományosnak mondható eszközök­kel. Józef Szajna két előadással meg­győzött bennünket arról, hogy nem öncélúan kísérletezik. Először a Rep­lika című produkciót láttuk. Jellem­ző ennek az előadásnak a létrejöt­te. Szajna a második világháború so­rán koncentrációs táborokban síny­lődött. Kiváló rajzoló lévén évekkel ezelőtt skiccekben, nagy kompozí­ciókban idézte föl szörnyű emlékeit. S ezután pattant ki az ötlet, hogy mi lenne, ha ezeket a jeleneteket szín­padon életre keltenék. Így született meg ez a világhírű előadás. Egy szó nem hangzik el, de fasizmusról, em­berkínzásról, háborús borzalmakról, emberi helytállásról nem láttam még ennyire elevenbe vágó, megborzonga­tó és felemelő művészi alkotást. Félelmetes jelenetek, sikolyok, zö»­rejek, szimbólummá emelt tárgyak, eszközök, hatalmukban tobzódó, el­­állatiasodott emberek, megkínzottak, elesettek, újra és újra fölegyenese­­dők kavalkádja nyújt leírhatatlan él­őlényt. Az előadás nemcsak arról szól, ami volt, hanem azt is sugall­ja, mi jöhet, mi lehet, ha a fasiz­musnak teret adnak bárhol a vilá­gon. Az előadás végén egy ideig sen­ki sem tudott fölállni, sápadt arcú, könnyes szemű, a szék karfájába gör­csösen kapaszkodó emberek bizonyí­tották Szajna kísérletezéseinek értel­mét, művészetének erejét. A következő estén Dante Isteni színjátékából készült játékot láttunk. Az előcsarnokba lépő nézőt szobor­szerű,­­mozdulatlanul álló szereplők várják: Dante, Beatrice, Kháron, Cer­berus, Mária, Magdolna és a játék többi figurái. A játék színtere nem csak a színpad, hanem a nézőtér közepén elhelyezett széles deszka, amely végén a híres létra található. Itt is az emberiség legendáinak, is­mert eseményeinek, példázatának je­leneteit láthatjuk minimális szöveg­gel, színekben, ötletekben és szimbó­lumokban tobzódó beállításokban, ahol nincs külön Paradicsom, Pokol és Purgatórium, mindez összefolyik, illetve nem is választják szét. Dan­te szellemében, de Szajna színházi nyelvén feleletet, alternatívákat ke­resnek az alapvető kérdésre: az élet értelmére. Amikor a végén a szerep­lők nagy ezüst tálakat nyújtanak a néző felé, s kérik, hogy kézmosással tisztuljanak meg, mindannyian bol­dog megkönnyebbüléssel tettünk ele­get, mert ez nem öncélú rendezői fo­gás, hanem ügyesen megválasztott „pont“ az értelmes tetteket s az éle­tet igenlő, folytonosságát hirdető mű­vészi hitvallás végére. Adam Hanuszkiewicz felújítása A varsói Nemzeti Színház főrende­zőjét, a nemzeti hagyományok to­­vábbéltetőjeként tartják számon. Mieczkiewicz-, Wyspianski-, Turge­­nyev , Csehov- és Shakespeare-rende­zései fémjelzik a nevét, avatták eu­rópai hírű rendezővé. Az elmúlt évad végén a lengyelek klasszikus dráma­írójának, Alekszander Fredrónak Fér­fi és nő című darabjának felújításá­val ért el ritka nagy sikert és vissz­hangot. A vígjáték története nem is­meretlen. Gustaw, a nemesi sarj, Jus­­tusját, a szolgálólányt környékezi meg, viszont felesége, Aniela, a szom­széd birtok fiatal nemesivadékának, Alfrédnak osztogatja bájait. Az ere­deti történet komikumát az adja, hogy Gustaw és Justysja fellengzős szavakkal bizonygatják egymásnak kölcsönös szerelmüket, igyekeznek titikolni szeretőiket, közben azonban mindent megtesznek azért, hogy mi­előbb és minél többet velük lehesse­nek. Hanuszkiewicz jól tudja, hogy ez így ma naivul hatna. Ezért „csa­vart“ egyet a történeten. Gustaw és Justysja ebben a játékban tud arról, hogy társa megcsalja őt, s ez újabb lehetőséget ad a tragikomikus hely­zetekhez. Hanuszkiewicz Kamienski Slowik című operájának zenéjével légkört teremt ahhoz, hogy egy letűnt kor erkölcseit, fonákságait finom sza­tírával megmosolyogtasson, ugyanak­kor azonban rendezésének további sík­jában az időtlennek mondható emberi gyengeségekről, valamint a férfi és a nő közötti bonyolult kapcsolatokról is sok mindent érzékeltessen. Művészi elgondolásait különösen Daniel Olbrychski (Gustaw), Jadwiga Jankowska-Cziesluk (Justysja) és Krzisztof Kolberger (Alfred) bravúros játéka, kiváló ritmusváltásai, kiszólá­sai, színészi eszközökben is kimun­kált átalakulásai az egyes színpadi szituációhoz, még erősebbé, élmény­­szerűbbé teszi. Arról, hogy klasszikusok, ma már csak újra értelmezve, a mai néző­höz szólva lehet játszani. Stetinben győződtünk meg, ahol egy másik Fred­­ro-darabot, Az életem végéig címűt játszottak „egy az egyben“, minden ötlet nélkül, unalmasan, rosszul. Stetinben láttunk jó előadást is: A Várszínházban Galderon-Slowacki A megtörhetetlen herceg című darab­ját. A történet a XV. századba nyúl vissza a portugálok és a mórok kö­zötti harcok korába. Alapkonfliktusa: érdemes e úgynevezett fennkölt esz­mékért szenvedni, életet áldozni a nagy cél­­ érdekében tulajdonképpen céltatlanul élni. Don Fernand dilem­mái ezek, aki a mórok fogságába kerül, nem adja föl eszméit, hitét, sem szerelméért, sem másért. Bízik abban, hogy a portugálok kiszabadít­ják őt, de ezt a várva várt percet nem éri meg. Az előadás érdekessége, hogy Boh­­dan Cybulski, a fiatal rendező a já­ték beállításában milyen tudatosan használta ki, hogy a vár egyik kar­­zatos termében játszanak. A szó szo­ros értelemben minden ajtót, minden emeletet beépít a játékba. A körcsar­nok közepén egy műanyag borítású emelvény, Don Fernand vívódásainak a színhelye. Vizuálisan, színhatások­ban, színészi játék szempontjából is egyaránt értékes előadásnak tapsol­tunk. Az igazi Suksin A kamaraszínházak közül az idei évad egyik első nagy sikerét, Suksin Energikus emberek című darabját lát­tuk a varsói Ateneum Színház kitűnő eluanásduan. S megint a tanulság: nálunk is föl kellene fedezni Suk­­sint mint drámaírót, nem utolsósor­ban pedig a napjaink emberéhez szó­ló más kortárs szovjet írókat. Sokkal jobban szolgálnánk ezáltal a szovjet drámaírás ügyét, mint az­zal, hogy ismert és nem hibátlan al­kotásokat újítunk , föl ki tudja há­nyadszor. Új színművek, értékek Említettem már a baráti beszélge­téseket. Itt tudtam meg, hogy pezsgő és érdekes lesz az idei legyen szín­házi évad is. Ennek egyik biztosíté­ka, hogy sok új darab készült el. Minden bizonnyal nagy visszhangot vált ki Jan Pawel Gawlik Bizonyítvány című darabja, amely arról szól, hogy egy tanárnő meg akarja buktatni a helyi vezető funkcionárius lányát, s ebből súlyos bonyodalmak származ­nak. Elkészült új darabjával Slawo­­mír Mrozek is. Két lengyel emigráns­ról ír, aki haza akar jönni, de az író előbb be akarja fejezni a művét, a munkás pedig annyi pénzt szeret­ne összegyűjteni, hogy otthon házat építhessen. Az egyik sem tudja el­érni a célját: idegenben, elhagyatot­tan hal meg. A hírek szerint Ernest Bryll, Tadeusz Rózewicz is befejezte új színművét. Lengyel barátaim sok, számomra még ismeretlen fiatal ne­vét is emlegették, mondván, hogy az idei évad felfedezettjei lesznek. Hadd gazdagítsam még egy szín­nel a mozaikot. Roman Szydlovski mondta búcsúzáskor, hogy legutóbb 1963-ban járt nálunk. Keveset tud a ma cseh és szlovák színjátszásról. Sajnos, a mi szakembereink sem is­meri sokkal jobban a kortárs len­gyel színművészetét. Kell-e hangsú­lyozni, milyen hiba ez, hiszen van mit fölfedeznünk, van miből okul­nunk. Ezen elsősorban az illetékes kulturális intézményeknek kellene el­gondolkodniuk, és az orvoslás érde­kében cselekedniük. Szilvássy József Lengyel színházi mozaik A JÁTÉK a gyermek sajátja. A gyermek teljes énjével játszik. Beleérzéssel, átéléssel. Kimoz­díthatatlanul, hittel. Nem tessék-lássék játszik, neki fontosabb, kedvesebb, hálásan komoly életteli a játék. A SZÍNÉSZ gyermekségét az időben és térben ki­terítő, tudatos játszó ember. Ha úgy tetszik: mű­vész. A színész játéka hárompólusú: a háromszög három­pólusa a szív, az agy és a szex.­­Meg kell jegyezni, hogy ezt a hárompólusú, vagy ahogy Sztaniszlavszkij nevezi: „egyenjogúságú triumvirá­tust“: az igazi játékot csak a magyar, az orosz és az angol játszás képes produkálni.­ A SZÍNHÁZ azért örök, mert titka az együtt léleg­zésben van. Az előadással együtt lélegzik, együtt lüktet a közönség. Az emberteremtésben részt vesz az előadás összes szereplője és a közönség is. Ez a gépművészettől idegen csoda. Ez a varázslat. Ez a titok. Ez a színház, a szintézis. „A színpad az élet ősi és örök tiltakozása a meg­merevedés, a mechanizálódás ellen.“ (Hevesi Sán­dor) A szintézist pedig csak a hárompólusú „teljes“ játék képes létrehozni. Csak ekkor jön létre az a furcsa elektromosság, áramkör színpad és nézőtér között. A színház az emberről szól, következésképp azt nevezem MODERN színháznak, mely a születés, élet. LATIIMOVITS ZOLTÄIN: ALAPFOGALMAK halál hármasságáról és a közösségről új és újabb adatokat közöl egyre egyszerűbben és komplexeb­ben, vagyis korszerűen. KORSZERŰEN: a kornak, a mi valóságunknak, a mi életünknek megfelelően, abból, mint egyedüli, egyedi, egyetlen és eredeti gyökérből tápláltan. At­tól modern egy előadás, hogy korszerű, vagyis mai és a miénk. A mi gondolataink, érzelmeink, szenve­délyünk, indulataink, a mi ritmusunk kell vibrál­jon, lüktessen és sugározzon a színpadról. Különben „rossz“ és nem tetszik. A színház pedig a KÖZÖNSÉGÉRT, az emberért van. És a közönség az mindig korszerű, ugyebár. „A közönségről az a felfogásom, hogy olyan, mint a tömeg, amelynek minden tagja magával hurcolja azt, amit félelemnek, reménynek vagy előítéletnek gondol, és amiről azt hiszi, hogy csak benne rejtő­zik, és elszigeteli őt a társadalomtól. Ebben az ér­telemben azután a színmű legalább azt a feladatot nyeri, hogy felfedezi az embert önmaga előtt úgy, hogy bátorsága legyen azokhoz közeledni, akikkel való közösségének tudatára ébredt. Már azért is komoly dolognak tartom a színházat, olyannak, amely az embert emberibbé teszi, vagy teheti, és megszabadítja magányosságától.“ fArthur Millerj Ha az előadás nem képes ebbe a korszerű, vára­kozó emberi anyagba belevájni fogaskerekeit — ha nem tudja megtalálni a fogódzó életeket, de nem tud együtt lélegzeni, tehát nem él, nem bizonyít szenvedélyesen, korszerűtlen az előadás, és a szín­ház halott, akármilyen „modernnek“ tetsző fogá­sokat alkalmaz.­ A fogások mindig gyanúsak, mert valamit helyettesítenek, valamit pótolnak, valami iyen igazságot elkendőznek. „Ha a forma nagyobb és erősebb a lényegnél, az utóbbi feltétlenül elvész a túlságosan bőre szabott forma redői között. Olyan ez, mintha egy csecse­mőt tábornoki köpenybe burkolnának.“ (Sztanyisz­­lavszkijj Aki nincs tisztában a tartalommal, vagy képte­len azt átélve kifejezni, mindig a formákhoz mene­kül. Nagyképűséggel álcázza tudatlanságát, alkal­matlanságát, helyessebben impotenciáját — nem is­meri mesterségét, amelynek tárgya, anyaga és vá­gya az ember. io 1977 XII. 11.

Next