Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-09-03 / 35. szám

Íj SZÓ 15 1982. IX. 3. //////////////////////. I Viktor Uzgyin előírásszerűen ereszkedett le ejtőernyőjén a krá­terba, de az a kétszer háromméte­res apró terecske, amelyre - a számítások szerint - meg kellett volna érkeznie, eltűnt. Gyorsan csúszott lefelé a jeges, függőleges fal mentén a vulkán kráterébe... ból. Az MI-4-es helikopter kabinja­amelyben a tudományos sportexpedíció stábja foglalt he­lyet, jól láttuk a csoportos ugrást. Az ejtőernyősök egyenként léptek ki a 3600 méter magasan szálló AN-2 repülőgép fedélzetéről. A kráter pereme csupán 900 mé­ter távolságra volt tőlük, ezért az ejtőernyők nyomban kinyíltak, amint a sportolók elhagyták a re­pülőgépet. Pontosan a megadott helyen, először hárman, Vjacseszlav Fjo­­dorov, Lev Zselenkin és Valentyin Dmitrenko 50 méterre a kráter pe­remétől ért földet, majd Viktor Se­­lopugin 900 méterre, összehajtot­ták az ejtőernyőket. Szilárdan áll­tak talpukon, és lelkesen integet­tek nekünk. Viktor üzgyinnak 95 másod­perccel később kellett talajt érnie, 190 méterre a vulkán peremétől, és 48 méter távolságra az aljától. Eltelik másfél perc. Lent, a mély­ben látom a fekete-narancssárga pontot, amint a meredélyen siklik lefelé, de még csak megijedni sem tudok miatta. Egyszerűen úgy ér­zem, hogy én magam is feltartóz­tathatatlanul sodródom lefelé Vik­torral együtt. A négyszáz méter átmérőjű vul­kán torkának több mint egyharma­­dát köd borítja. A hegy tömbjén át sugárban előtörő kénes gáz (fu­­marola), az olvadó hó és jég párá­ja szinte teljesen elborítja a krá­tert, a hegyoldalnak csupán egy­ része látszik. A legnagyobb fumarola úgy búg, akár egy lökhajtásos repülő­gép. Átmérője körülbelül harminc méter, a belőle előtörő gázsugár 200 méter magasra emelkedik. Lélegzik a föld. Az Avacsinszkij az utóbbi száz év alatt hatszor emlékeztette lété­re az innen 30 kilométerre levő Petropavlovszk-Kamcsatszkij la­kóit. A vulkán legutóbb 1948-ban annyi hamut lövellt ki, hogy a régi házak teteje beszakadt a súlya alatt. ...Viktor kirántotta finn kését a csizmaszárból és a jégfalba döf­te, hogy esését megfékezze. Az acél mély barázdát szántott a jég érdes kérgébe, a sebesség csök­kent, de nem sikerült megállnia. Ekkor ritmikusan ütni kezdte a jég­falat, míg a jégbe szilárdan befú­ródó kés meg nem tartotta. Szétnézett. A terecske, ame­lyen földet kellett volna érnie, köz­vetlenül alatta volt, mintegy ötmé­­ternyire tőle. Korábban nem ve­hette észre, mert a lemenő nap összekuszálta az árnyékokat, és a kráter kőrengetegében elrejtette a szeme elöl a támasznak ezt az egyetlen biztonságos pontját. Vik­tor kihúzta a falból a kést, lecsú­szott a terecskére, és nyomban integetni kezdett. Az ejtőernyősöket a kráter pe­remén gyakorlott alpinisták várták. Nyikolaj Krajev hegymászó men­tőkötélen leereszkedett Viktorhoz a kráterba, átkötötte, a lábára má­szóvasat csatolt, majd együtt másztak fel Selopuginhoz. Őt is átkötötték és 45 perc múlva már fenn voltak a peremen. A helikop­ter azonban szürkületig nem tudta elszállítani őket. Csak az első há­rom ejtőernyőst vitték el, azokat, akik a kráter felső részén értek földet A bázisra éjjel kellett leeresz­kedni a 38 fokos, meredek, jeges kúpon, lámpák fényénél. A hegy­mászómentők kitűnően megoldot­ták feladatukat: 6 óra múlva Uz­gyin és Selopugin épen és egész­ségesen megérkezett. A kráter­ban mindkettőjüknek sikerült talaj­mintát venniük a vulkanikus kőzet­ből, sőt fényképfelvételeket is ké­szítettek. A külső hegyoldalon a pilóták gondoskodtak megfelelő bázisról. Róluk mindenképpen szólnom kell. Ízig-vérig rutinos vadászrepü­­lőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki a gépet 2800 méter magasságban „felfüggessze“, ahol a gép szá­mára nincs elegendő oxigén, így erősen csökken a kapacitása. Az sem gyerekjáték, hogy elrepüljön 10 méterre a kráter peremétől, és a harminc négyzetméternyi­ te­recskére „letegye“ a sátrakat, élelmiszert, a petróleumfőzőket, a hegyi pirotechnikai felszerelést, a meleg ruhát... A repülők, Borisz Kszendzov vezetésével, azonban biztosították az expedíció­ sikerét. Felvetődik a kérdés: miért kel­lett a kráter torkába ugrani? Kamcsatka működő vulkánjait a tudósok állandóan ellenőrzik. Gáz-, talaj-, vulkáni iszapmintákat vesznek belőlük. A kapott adatok alapján előre lehet jelezni, mikor „ébred fel álmából“ a vulkán, és válik veszélyessé a félsziget lakói­ra nézve. Mintát venni a vulkánok kráteréből bonyolult és körülmé­nyes feladat. Speciális szkafan­derben, kötélen kell leereszkedni a kráterba. Egy ilyen expedíció több napot vesz igénybe. Vannak olyan vulkánok, amelyeket meg sem lehet közelíteni. Ilyen például a Tolbacsik, amely 1975-ben tört ki, és azóta mintát sem tudtak venni belőle, nem képesek hozzá­férkőzni. Végül a legfontosabb: ha ott, a vulkán kráterében a kutatókat valami baj éri, a segítségre leg­alább két napot kell várni. A vulkanológusok régi vágya, hogy igénybe vehessék a repülő­gépeket. De hogyan használják fel őket ott, ahol a leszállásra nincsen egy darabka sima földfelület sem, s a helikopter „függése“ komoly kockázatot jelent? Ekkor ajánlották fel szolgálatai­kat a profik, a katonai deszanto­­sok: Dimitrenko kapitány, Uzgyin és Selopugin zászlósok, Zselonkin tartalékos katona (aki jelenleg Petropavlovszk-Kamcsatszkij út­törőpalotája pilótaiskolájának ve­zetője) és mások. Valamennyien tapasztalt emberek, megszokták a veszélyt, és különösen a szokat­lan földreéréseket. Már többször nyertek érmeket versenyeken, jól ismerik az ejtőer­nyős sport minden csínyját-bínját. Erényük, hogy pontosan földet tudnak érni, a talajhoz közeledve cipőorral vagy sarokkal meg tud­ják szorítani az öt centiméter át­mérőjű korongot. Mindannyian kamcsatkaia­k. A lakásuk ablakán át egyenesen a vulkánok csúcsai­ra látni. Nem véletlen tehát, hogy a kráterba ugrás ötlete a kamcsat­­kaiak fejében született meg. - Amennyire tudjuk, a világon még senki nem tett hasonló kísér­letet - mondja Lev Zselonkin. - Hegyekre ugrottak már, de aktív, működő vulkánba? Ilyen még nem volt! A hegymászómentőké volt az ötlet, hogy a vulkanológusokhoz forduljanak. Addigra az ejtőernyő­sök már megbeszélték a kamcsat­­kai turista részleg ellenőrző men­tőszolgálat tagjaival, hogy részt vesznek egy esetleges expedíció­ban. A hegymászómentőknek már sokszor akadt dolguk a Vulkanoló­­giai Intézettel, ismerték problémá­ikat. Szergej Fedotov akadémikus, a Vulkanológiai Intézet igazgatója azonnal felismerte a sportolók öt­letben rejlő lehetőséget. „A pénzt mi előteremtjük. Küldünk tudomá­nyos konzultánst. Az egész vulka­nikus hegyláncról és külön az Avacsinszkijról további légi- és űr­felvételeket bocsátunk rendelke­zésre. A helikoptereket és repülő­gépeket illetően megegyezünk. Ha minden sikerül, a következő expedíció a Tolbacsikra indul.“ ...1981. december 18-án az Avacsinszkij vulkánt legyőzték a levegőből. A következő a Tolba­csik lesz. MÁJ NACSINKIN Az expedíció tagjai, akik le­győzték az Ava­­csinszkij vulkánt , A SZOVJETUNIÓ ÉLELMEZÉSI PROGRAMJA Amikor a Szovjetunió kijelöli a mezőgazdaság fejlesztésének távlatait, egyáltalán nem valamiféle presztízs meggondolásokból indul ki - hogy valakit megelőzzön vagy utolérjen. A legfőbb és egyértelmű cél az, hogy megjavítsák a nép táplálkozásának struktúráját, s emellett ezt lehetőleg minél gyorsabban érjék el. A szovjet emberek táplálkozásának struktúrája a legutóbbi években lényegében jobb lett Az - egy lakosra számított - húsfogyasztás például az 1965. évi 45 kg-ról 1980-ban 58 kg-ra nőtt, a tejfogyasztás­­ 251 literről 314 literre, s ugyanez mondható el a zöldségféléről és a gyümölcsről, a tojásról, a növényolajról, a halról. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szovjet nép a mezőgaz­daság helyzetét megfelelőnek találja. A dolgozók pénzbevételei­nek a hatvanas-hetvenes években történt kétszeresére emelése, a legfontosabb élelmiszerfajták stabil ára mellett, arra vezetett, hogy a fogyasztói kereslet megelőzte a kínálatot, s ez érezhető hiányt idézett elő egyes élelmiszerek (elsősorban a hús- és tejjfélék) terén, az állami és a szövetkezeti kereskedelmi háló­zatban. A mezőgazdaság potenciális lehetőségeinek és tartalékainak alapos elemzése,­ amelynek eredményeként hozták az SZKP­­ Központi Bizottsága májusi plénumán a megfelelő határozatokat, kimutatta, hogy a Szovjetuniónak reális esélyei vannak arra, hogy lényegesen növelheti a legkiválóbb minőségű élelmiszerek­ ter­melését, anélkül, hogy „befagyasztaná“ a lakosság pénzbevéte­leinek és ennek megfelelően a fogyasztói keresletnek is a növe­kedését. Mindenképp lehetséges, hogy az élelmezési program elneve­zés tévedésbe ejtheti az olyan embert, aki nem ismeri a szovjet valóságot. Ezért, amikor a külföldi közvéleményhez fordulunk, megismételjük a következőt: A Szovjetunióban manapság egyáltalán nem a nép „ellátásá­ról“ van szó, hanem arról, hogy a legértékesebb élelmiszerek fogyasztásának szintjét fel kell emelni a tudományosan megala­pozott, optimális normákig. Lev Voszkreszenszkij SZOCIALISTA INTEGRÁCIÓ A szovjet üzemekben jelenleg 5000 robotgép működik. 1982 első öt hónapjában ez a szám további 2000 egységgel növeke­­­­dett. A manipulátorok gyártása a szovjet gazdaságban példátlan ütemben fokozódik: 1985-ben számuk több tízezer lesz majd. A KGST-országok együttes iparirobot-állománya 1990-re vár­hatólag eléri a 200 000 darabot. Természetes, hogy az ilyen volumenű termelés mellett a KGST-országoknak már most egy­séges műszaki politikát kell kidolgozniuk a robotgyártás terén, széles körű egységesítést és szabványosítást kell megvalósíta­niuk. Itt rengeteg munka van: a nemzetközi munkamegosztásnak a termelés egész ciklusára ki kell terjednie - az elgondolástól a gép megalkotásáig és a technikának az üzemekben történő bevezetéséig. A robototronika - az elektronika, a műszer- és gépgyártás szintézise­­ manapság a tudományos-technikai haladás egyik fő iránya lett. Ezt felismerve, a szocializmus ellenségei elsősorban a KGST-országoknak a fejlett tőkés országokkal a fejlett techno­lógia ágazatai, mindenekelőtt az elektronika terén folytatott együttműködésére igyekeznek csapást mérni. Se szeri, se száma azoknak a tilalmaknak, amelyekkel az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata, más NATO-országok kormányai a szocialista országokba történő technika- és techno­lógiaszállításokat sújtották. Olyan viszonyok között, amikor a Nyugat diszkriminációs intézkedéseket érvényesít, a Szovjet­unió, s más szocialista államok nem számíthatnak a tőkés országokból származó importra. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (ez év június 8-10-én) Budapesten tartott XXXVI. ülésszakán különös figyel­met fordítottak arra, hogy a szocialista országok közössége keretében kidolgozzák és megszervezzék az ipari robotok szako­sított és kooperáció alapján történő gyártását. A mikroprocesszo­rokkal kapcsolatos munkálatok programja, amelyet az ülésszak jóváhagyott, és a robottechnika terén folytatott együttműködésre vonatkozó, összeegyeztetett intézkedések közös tudományos­kutató és tervező-szerkesztési munkák végzését, a manipuláto­rok sorozatgyártásának megszervezését irányozzák elő. Gennagyij Piszarevszkij A VILÁG LEGMAGASABB GÁTJA A 335 méter magas gátat Közép-Ázsiában a Vahs folyón, a Roguni Vízerőmű számára építik fel. A gátépítés terve rendha­­­­gyó: a föld felett csupán a gát és a sziklákba beépített távvezeték látható. De hová kerül a többi létesítmény? Mivel az építkezés színhelyén, a hegyszorosban nem férnek már el az üzemi épületek, a tervezők elhatározták, hogy valamennyi berendezést speciális alagutakban helyezik el, melyek több mint 300 méter mélyen, a leendő víztároló alatt húzódnak. Az óriási gát építésekor a világon elsőként tértek el a gyakorlat­tól: nem gépkocsikkal, hanem konvejeres módszerrel szállítják a helyszínre a 70 millió köbméter építőanyagot - kavicsot és homokot. Az önkiürítő teherautók a roguni magashegységben 15 évig hordozhatnák terhüket. A konvejerek alkalmazása viszont felére csökkenti az építkezés idejét, és jelentős mértékben a költségeket is. A gát gigantikus méretei lehetővé teszik, hogy minimális eszközráfordítással és a Közép-Ázsiában olyannyira értékes víz minimális felhasználásával a lehető legnagyobb teljesítményt érjék el. A vízerőmű turbináinak kapacitása 3,6 millió kilowatt. A számítások azt mutatják, hogy a Roguni Vízerőmű a Vahs folyón már felépült Nureki és az Amu-Darján most épülő Tujamu-­­­juni erőművel együtt a közép-ázsiai köztársaságok szántóföldjei­nek jobb vízellátását biztosítja. Újabb 400 ezer hektár szűzföld meghódítása válik lehetővé. A hasonló építkezéseken szerzett tapasztalatokat több fejlődő országban hasznosítják. A Gidroprojekt Intézet közép-ázsiai osztályának hidrológus szakemberei közreműködtek a mozam­biki Limpopo folyó hidrotechnikai tervezetének kidolgozásában, egy vietnami vízerőmű felszerelésében és az iraki Haditha hidrokomplexum felépítésében. Az indiai vízerőműépítőknek pedig az irányított robbantással készülő gáthoz nyújtanak segít­séget.­­ (Pravda Vosztoka)

Next