Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)

2003-12-27 / 295. szám, szombat

6Riport - kitekintő ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 27. A párkányi gyermekotthon vezetője szerint a hozzájuk került gyermekek családját pótolni nem tudják, de rendezett körülményeket biztosíthatnak nekik Ö­nmagukkal megbékélni és önállóságot tanulni Akad, aki tizennyolc éves ko­ráig intézetben nő fel, s noha eddig gondoskodtak róla, rendezett volt az életvitele, a nagybetűsbe kilépve úgy tartja el magát, hogy felcsap útszéli prostituáltnak Ola­szországban. BUCHLOVICS PÉTER Bár ez a példa szerencsére egyálta­lán nem jellemző, a párkányi gyer­mekotthont meglátogatva egy do­log betonbiztosan leszűrhető: or­das világunkban bármennyire se­gítik is az itt élő gyerekeket, kama­szokat, ha saját lábra kell állniuk, a társadalom még annyi esélyt sem ad nekik a beilleszkedésre, mint „rendes” társaiknak. A Duna partján, alig pár lépésre a régi buszmegállótól és a Zahovay Szállótól kopogtatok egy régi villá­nak tűnő ház kapuján. Délelőtt lé­vén az udvar és az épület is kihalt, csak egy lány fut elém a tornácra, Kristína Farkasová nevelőnő, de pár pillanat múlva Ján Papšo igaz­gató is megérkezik, a szabadságá­ból áldoz időt a beszélgetésre. - 1999-től dolgozom a gyermekott­honban. A gyerekeket nagyon sze­retem, s mivel a két fiamat is becsü­lettel felneveltem, tapasztalataimat itt is hasznosítani tudom. Ők már Pozsonyban élnek, messze kerültek a családtól, s bár ritkán látom őket, az itteni gyerekeket szinte a sajá­tomnak tekintem, én vagyok a „pót­apuka”. Ez főleg a lányokra és a ki­sebb lurkókra érvényes - kezdi mo­solyogva az igazgató úr, majd így folytatja: - 2004-ben intézményünk működésében és típusában is átala­kul, de a változást egyértelműen pozitívan értékelem. Kisebb csopor­tokkal fogunk dolgozni, tehát na­gyobb lesz az esély arra, hogy aki innen kikerül, az ne csak a szociális hálón akadjon fel, hanem munkát tudjon találni, érvényesülhessen. Azért is jobb lesz az új szerint, mert akár személyekre bontva foglalkoz­hatunk minden egyes nebulóval, s ha bármi történik, a felelősség is személyes lesz, így a gyerekek fele­lősségtudatát is növelhetjük. Az pe­dig rendkívül fontos ahhoz, hogy minél hamarább a saját lábukra áll­janak. A kialakítandó csoportok te­hát még inkább családiasak lesz­nek. Ez döntő szempont, ugyanis az utóbbi időben szinte az utcáról ke­rülnek be hozzánk gyerekek, akik zsenge koruk ellenére már elég mocskot láttak és éltek át ahhoz, hogy cinikusak s nehezen kezelhe­tők legyenek. A törvény szerint 3- tól 18 éves korig fogadhatunk gye­rekeket, de ha továbbtanulnak, ak­kor 25 éves korukig maradhatnak nálunk. Mi a 18. év betöltése után nem tudunk lakást és munkát bizto­sítani nekik, ha viszont itt marad­nak, akkor az nagyon rossz hatással van a többiekre. Kimondom kerek­perec, a drog, az alkohol és a ciga­retta is előfordul; a drog ellen na­gyon keményen harcolok, szerin­tem nincs könnyű drog, aki marihu­ánát szív, az nagy valószínűséggel előbb-utóbb a heroint is megkóstol­ja. Az említettek megelőzésére a le­kéri pszichiátriai intézettel is rend­szeresen együttműködünk, előadá­sokat, foglalkozásokat tartanak ne­künk. Ugyanakkor itt, az otthonban mindent megteszünk azért, hogy a szabadidejüket értelmesen töltsék el, sportolhatnak, különféle kéz­ügyesség-fejlesztő foglalkozásokat tartunk, a lányok a szabadidőköz­pontban főzni is megtanulhatnak. Most kilenc kis ovisunk van, leg­utóbb egy hároméves kissrácot sike­rült Olaszországba adoptáltatnunk egy családhoz. Nekem két szlovák és két magyar nyelvű csoportom van, tizenkét gyermek pedig speciá­lis iskolába jár. Az otthon lakói a he­lyi magyar és szlovák tannyelvű alapiskolákba és a szakmunkáskép­zőbe járnak, a többi között Udvar­ára is. Akad olyan gyerek is, akinek pszichikai szempontból nem itt len­ne a helye, de arra törekszem, hogy ha csak lehet, ne szakítsam el egy­mástól a testvéreket. A hároméve­sek a nyitrai és a komáromi intéze­tekből kerülnek hozzánk, a többiek a pozsonyi központból. Ha a falvak­ban, városokban lennének profi, fő­állású szociális szakemberek, akik például már a helyszínen figyelnék a veszélyeztetett családokat, s ke­zelni tudnák a konfliktusokat, prob­lémákat, akkor sokkal kevesebb gyerek kerülne intézetbe. Sajnos ez még a jövő zenéje - mondja Ján Papšo. Az igazgatónak érdekes ta­pasztalatai vannak, találkozott már olyan testvérpárral is, akik úgy nyil­vánították jó szeretetüket, hogy rendszeresen verekedtek.­­ Azért van szükség a személyes bánás­módra, mert nem tudni, hogy a csa­ládjukban milyen poklot éltek meg. Az is kell, hogy megbocsássanak a szüleiknek, amiért idekerültek, s megbékélhessenek önmagukkal is, legyenek az értékeikkel tisztában, hogy feloldhassák a görcseiket, a frusztráltságukat - jelenti ki az igazgató. Mint megtudom, azért az összetar­tásra és a szolidaritásra is akad pél­da, a nagyok például oviba, iskolá­ba kísérik a kicsiket, s meg is védik őket az idegenektől. A párkányi gyermekotthonban 40 gyerek él, ketten pedig úgynevezett nevelői családban nőnek fel. Az intézetben kötött a napirend, reggel hétkor éb­rednek, reggeli, utána a tízórai­csomaggal iskolába, oviba indul­nak, aztán ebéd, kettőtől négyig napközi a nevelőkkel, uzsonna után szabadidő, este hatkor vacsora, este legkésőbb kilenckor takarodó. - Hétvégén természetesen lazább a napirend, s mint minden családban, a szombat a takarítás napja - mond­ja Kristína Farkasová. Szombaton­ként tartják azokat az összejövetele­ket is, amelyeken minden lakó el­mondja a heti élményeit, észrevéte­leit, gondjait, melyekre közösen próbálnak meg megoldást találni. Természetesen életkortól és nemtől függően ezt is igyekeznek differen­ciálttá tenni. A gyerekeknek nya­ranta kirándulásokat, biciklitúrákat szerveznek, rendszeres járhatnak a Vadas fürdőbe is. Népszerű a foci, a kézilabda és a görkori is. Régebben a Tátrában szerveztek számukra sítanfolyamokat, de ezt most anya­gi okokból nem engedhetik meg. Jövőre az új módszer keretében háztartási ismereteket és életvitelt is oktatnak majd, hogy a gyerekek megtanuljanak önmagukról gon­doskodni, be tudják osztani a pén­züket. Mert életük legnehezebb sza­kasza akkor kezdődik, amikor el­hagyják az otthont. Munkahely és lakás híján egyre csak lejjebb csúsz­nak a lejtőn. A párkányi gyermek­­otthon dolgozói ezt próbálják miu­­ tán Papšo igazgató A gyermekek néha szinte az utcáról kerülnek az otthonba (A szerző felvételei) Átfogó felmérés készült Magyarországon 9-14 éves kisiskolásoknak a munkáról, foglalkozásokról, munkanélküliségről alkotott nézeteiről Bankár vagy autókereskedő szeretne lenni a legtöbb gyerek DANISS GYŐZŐ Egy kisiskolásnak, kiskamasznak az élet fontos dolgairól való véle­kedése nemigen tartozik a kőbe véshető gondolatok közé, arra azonban fel kell kapni a fejünket, ha azt halljuk: az ország egy térsé­gében az általános iskolások egy része - 3-22 százaléka - felnőtt életében legszívesebben semmit sem dolgozna. Hat esztendeje igencsak fontos vizsgálatsorozatba kezdett Tóth Ist­vánná, a Kaposvári Egyetem Csoko­nai Vitéz Mihály Pedagógiai Főisko­lai Karának adjunktusa: tanítvá­nyaival azt kezdte kutatni, hogy ka­posvári, város környéki és Balaton­­parti harmadikos-negyedikes és felső tagozatos általános iskolások mit tudnak a munkáról, a különféle szakmákról, mivel szeretnének fog­lalkozni felnőtt életükben, mitől vi­­szolyognak leginkább. SZÜLŐK, TÉVÉK, TANKÖNYVEK A felméréssorozat legfrissebb szakaszában 214 kisdiákot kér­deztek meg. A gyerekek szüleinek - ők összesen 385-en vannak - 45 százaléka fizikai munkás, illető­leg a szolgáltatási szektorban be­osztottként dolgozik, 32 százalé­ka szellemi tevékenységet folytat, 13 százaléka vállalkozó, bolt- és butiktulajdonos, 10 százaléka pe­dig munkanélküli. Ez a leendő életpálya-elképzelések egyik ter­mészetes meghatározója. A gye­rekek számottevő hányada a szü­lők valamelyikének foglalkozását követné legszívesebben. Tragiko­mikus módon ez még az egyik vagy mindkét szülő munkanélkü­lisége esetében is így van: ezek­ben a családokban a gyerekek 22 százaléka felnőttkorában sem szeretne dolgozni - a vállalkozók gyermekeinek körében ez az arány 8, a szellemi foglalkozású és alkalmazotti családokban pe­dig 3-3 százalék. A gyerekek egy részének a munká­tól való idegenkedéséről szólva - hangsúlyozottan korántsem a tel­jesség igényével - Tóth Istvánná több okot is említ:­­ Az érintett szülők nyolctizede nem a jelenlegi szakmájában sze­retett volna vagy szeretne most dolgozni. Gyakran hallja azt a gyerek, hogy az apa vagy az anya vagy mindkettejük munkája fá­rasztó, idegölő és keveset fizet­nek érte. Egy másik oldalról pe­dig: a televízióban sok olyan mű­sor akad, amelyiknek a szereplői­ről nem tudjuk, dolgoznak-e vala­mit egyáltalán. Az alkotók csupán abba avatják be a nézőt, hogy ezek az emberek gondtalanul él­nek, bőven telik nekik - nem tud­hatjuk, hogy miből - jobbára felü­letes szórakozásra. És nem egy gyerek az efféle délutáni soroza­tok nézése közben „tanul” és írja meg a házi feladatát. A különféle valóságshow-k is a semmittevés örömeit reklámozzák. Ráadásul a tankönyvek egy részéből is hiá­nyoznak a jó példák: van olyan könyv, amelyikben a legkülönfé­lébb foglalkozásokat végzőknek csupán 5 százaléka talál örömöt a munkájában. Elképesztő az az arány is, hogy hatvan különféle tankönyvbeli foglalkozás közül csupán hatot űznek nők. Az említett hat foglalkozás - a ku­tatási összefoglaló szerint: tanár, szobalány, szakácsnő, takarítónő, iparos asszony, parasztasszony -semmiképpen sem reprezentálja mai valóságunkat. Még annyira sem, amennyire egy tankönyvnek illenék azt tennie. Nem utolsósor­ban emiatt a kisdiákok a foglalko­zásoknak - egyébiránt a férfifog­lalkozásoknak is - csak torz töre­dékét ismerhetik meg az iskolá­ban. SZTÁRRIPORTER, HAJÓPINCÉR Mindezeknek számottevő része le­het abban, hogy a gyerekek - amint az adjunktus elmondja - erősen vonzódnak néhány „kön­­­nyűnek” gondolt foglalkozáshoz.­­ A megkérdezett gyerekek nagyon vonzónak tartják a bankár, az autó­­kereskedő, a butikos, az ügyvéd, a riporter, a tévés-rádiós műsorveze­tő és a modell munkáját - vagy leg­alábbis az e foglalkozásokat űzők általuk elképzelt életformáját. Ma­guk is szívesen lennének sztárri­porterek, beszélgetős műsorok ve­zetői, valóságshow-beli villalakók, fitneszedzők. Sokkal kevesebben vannak, akik elmennének kovács­nak, állatorvosnak, mozdonyveze­tőnek, úszómesternek, hajóskapi­tánynak, forgalmistának, főkalauz­nak, buszsofőrnek, szívsebésznek, borásznak, szobrásznak, marcipán­cukrásznak, órásnak vagy szakszer­vezeti vezetőnek. És már csak jobb híján dolgoznának víz- és gázveze­ték-szerelőként, villanyszerelő­ként, hegesztőként és ács­ állványo­zó, kőműves-, pék-, hentesszakmá­ban. Semmiképpen sem lennének bádogosok, aszfaltozók, utcasep­rők, takarítónők, mosogatónők, üvegesek, kéményseprők, festék­­mázolók. Idegenkednek egy egész sereg más foglalkozástól is, mert úgy vélik, hogy pincérként, kalauz­ként, benzinkutasként, bolti eladó­ként, pénztárosként, gyorsbüfében a használt edények letakarítója­­ként, mosogatóként megalázó helyzetekbe kerülhetnének. Ők maguk is lenézik a kukást, az utca­seprőt, az állatok után takarító sze­mélyt vagy az árokásót. Érdekes megfigyelésünk volt, hogy nem egy olyan gyerek, aki itthon nem vállal­na pincérkedést, mert szégyellné azt, ugyanezt megtenné külföldön, luxushajón - mert ott senki sem is­merné, és mert, jól megfizetnék”. A felmérés bizonysága szerint jó néhány gyerek „esetleg” megszorí­tással jelölt meg foglalkozást: ma­nöken, színész, polgármester, kép­viselő, manikűrös, sztárnyomozó, vadászpilóta, tábornok, modell, stewardess, autóversenyző, mi­niszterelnök, pártelnök, APEH-el­­nök, világutazó, producer. Az „esetleg” nyilvánvalóan arra vo­natkozott, hogy maguk a megkér­dezettek is inkább álomnak, sem­mint realitásnak tekintik ezeket a foglalkozásokat. - Reálisabbak azok a gyerekek - folytatja a felmérés vezetője -, akik szüleik vélhetőleg általuk a legjobban ismert foglalkozását kö­vetnék. Kiváltképpen így láttuk ezt az autókereskedő, az autószerelő, a színesfém-felvásárló, az üzletkö­tő és menedzser, valamint az igaz­ságügyben, az írott és elektronikus sajtóban, fodrászként, kozmeti­kusként, műkörömépítőként dol­gozó, illetőleg a számítógépekkel foglalkozó szülők gyermekei ese­tében. A traktoros, könyvkötő, pék, festő-mázoló, asztalos, vil­lanyszerelő, bolti dolgozó, víz- és gázvezeték-szerelő, orvos, fény­másoló, virágboltos szülők gyer­mekei nagyon kevés kivételtől el­tekintve más pályára kívánkoz­nak. Legalábbis a felméréskori el­képzelésük szerint. Ezek a pálya­­rokonszenvek és pályaellenszen­vek a későbbiekben természetesen változhatnak. A maguk érdeklődé­sének változásai okán, illetőleg az előttük megnyíló vagy bezáruló le­hetőségek következtében. És azt sem szabad figyelmen kívül hagy­ni: a gyerekek számottevő része ebben az életkorban nagyon keve­set tud a szülei foglalkozásáról, szakmájáról. SZÁZEZER, ÖNÁLLÓSÁG A felmérésből kiderül, hogy a gyerekek 10 százaléka szerint a munkahely elveszítése nemcsak csapás, hanem szégyenletes is­­ mert „aki akar dolgozni, az talál magának munkát”. Csupán múló gondnak tartja a munkanélküli­séget a megkérdezettek 35 száza­léka, természetesnek, az élet ve­lejárójának az 50 százaléka. A korosztály 5 százaléka pedig úgy véli, hogy „nem rossz dolog”. Jó néhányan azt mondták, felnőtt­korukban szeretnének majd mun­kanélküliként élni. Leginkább Nyugat-Európában vagy az Egye­sült Államokban lenne szívesen munkanélküli a 13 százalékuk, mert szerintük „ott a segélyből nagyon jól meg lehet élni”. Tóth Istvánná a szülők munkanél­küliségét nemcsak anyagi tekin­tetben tartja csapásnak.­­ Volt olyan gyerek, aki elmondta, hogy az édesapjának három szakmája is van, mégsem kap munkát­­ és ebből azt a tanulságot vonta le, hogy miért tanuljon, munkanél­küli tanulatlanul is lehet. Aggasz­tó ez a felfogás. De nem a gyerek bűne. A felmérés és Tóth Istvánná szavai alapján talán nem alapta­lan a következtetés: nem az a baj, hogy egy gyerek miniszterelnök, tévésztár vagy bankár szeretne lenni, amiatt sem róhatjuk meg őket, ha idegenkednek a mosoga­tástól, az utcasepréstől vagy akár a könyvkötők munkájától - a gond inkább az, hogy sokan közü­lük lenéznek bizonyos társadal­milag szükséges tevékenységeket, legfőképpen pedig, hogy sokan szeretnének munka nélkül boldo­gulni a világban. Nagy a felnőtt­társadalom felelőssége. Talán an­nál is nagyobb, mint legtöbben gondolnánk. Tóth Istvánné: A munkanélkülisé­get ma több gyerek tartja természe­tesnek, mint hat esztendeje (Csobod Péter felvétele)

Next