Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-27 / 295. szám, szombat
6Riport - kitekintő ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 27. A párkányi gyermekotthon vezetője szerint a hozzájuk került gyermekek családját pótolni nem tudják, de rendezett körülményeket biztosíthatnak nekik Önmagukkal megbékélni és önállóságot tanulni Akad, aki tizennyolc éves koráig intézetben nő fel, s noha eddig gondoskodtak róla, rendezett volt az életvitele, a nagybetűsbe kilépve úgy tartja el magát, hogy felcsap útszéli prostituáltnak Olaszországban. BUCHLOVICS PÉTER Bár ez a példa szerencsére egyáltalán nem jellemző, a párkányi gyermekotthont meglátogatva egy dolog betonbiztosan leszűrhető: ordas világunkban bármennyire segítik is az itt élő gyerekeket, kamaszokat, ha saját lábra kell állniuk, a társadalom még annyi esélyt sem ad nekik a beilleszkedésre, mint „rendes” társaiknak. A Duna partján, alig pár lépésre a régi buszmegállótól és a Zahovay Szállótól kopogtatok egy régi villának tűnő ház kapuján. Délelőtt lévén az udvar és az épület is kihalt, csak egy lány fut elém a tornácra, Kristína Farkasová nevelőnő, de pár pillanat múlva Ján Papšo igazgató is megérkezik, a szabadságából áldoz időt a beszélgetésre. - 1999-től dolgozom a gyermekotthonban. A gyerekeket nagyon szeretem, s mivel a két fiamat is becsülettel felneveltem, tapasztalataimat itt is hasznosítani tudom. Ők már Pozsonyban élnek, messze kerültek a családtól, s bár ritkán látom őket, az itteni gyerekeket szinte a sajátomnak tekintem, én vagyok a „pótapuka”. Ez főleg a lányokra és a kisebb lurkókra érvényes - kezdi mosolyogva az igazgató úr, majd így folytatja: - 2004-ben intézményünk működésében és típusában is átalakul, de a változást egyértelműen pozitívan értékelem. Kisebb csoportokkal fogunk dolgozni, tehát nagyobb lesz az esély arra, hogy aki innen kikerül, az ne csak a szociális hálón akadjon fel, hanem munkát tudjon találni, érvényesülhessen. Azért is jobb lesz az új szerint, mert akár személyekre bontva foglalkozhatunk minden egyes nebulóval, s ha bármi történik, a felelősség is személyes lesz, így a gyerekek felelősségtudatát is növelhetjük. Az pedig rendkívül fontos ahhoz, hogy minél hamarább a saját lábukra álljanak. A kialakítandó csoportok tehát még inkább családiasak lesznek. Ez döntő szempont, ugyanis az utóbbi időben szinte az utcáról kerülnek be hozzánk gyerekek, akik zsenge koruk ellenére már elég mocskot láttak és éltek át ahhoz, hogy cinikusak s nehezen kezelhetők legyenek. A törvény szerint 3- tól 18 éves korig fogadhatunk gyerekeket, de ha továbbtanulnak, akkor 25 éves korukig maradhatnak nálunk. Mi a 18. év betöltése után nem tudunk lakást és munkát biztosítani nekik, ha viszont itt maradnak, akkor az nagyon rossz hatással van a többiekre. Kimondom kerekperec, a drog, az alkohol és a cigaretta is előfordul; a drog ellen nagyon keményen harcolok, szerintem nincs könnyű drog, aki marihuánát szív, az nagy valószínűséggel előbb-utóbb a heroint is megkóstolja. Az említettek megelőzésére a lekéri pszichiátriai intézettel is rendszeresen együttműködünk, előadásokat, foglalkozásokat tartanak nekünk. Ugyanakkor itt, az otthonban mindent megteszünk azért, hogy a szabadidejüket értelmesen töltsék el, sportolhatnak, különféle kézügyesség-fejlesztő foglalkozásokat tartunk, a lányok a szabadidőközpontban főzni is megtanulhatnak. Most kilenc kis ovisunk van, legutóbb egy hároméves kissrácot sikerült Olaszországba adoptáltatnunk egy családhoz. Nekem két szlovák és két magyar nyelvű csoportom van, tizenkét gyermek pedig speciális iskolába jár. Az otthon lakói a helyi magyar és szlovák tannyelvű alapiskolákba és a szakmunkásképzőbe járnak, a többi között Udvarára is. Akad olyan gyerek is, akinek pszichikai szempontból nem itt lenne a helye, de arra törekszem, hogy ha csak lehet, ne szakítsam el egymástól a testvéreket. A háromévesek a nyitrai és a komáromi intézetekből kerülnek hozzánk, a többiek a pozsonyi központból. Ha a falvakban, városokban lennének profi, főállású szociális szakemberek, akik például már a helyszínen figyelnék a veszélyeztetett családokat, s kezelni tudnák a konfliktusokat, problémákat, akkor sokkal kevesebb gyerek kerülne intézetbe. Sajnos ez még a jövő zenéje - mondja Ján Papšo. Az igazgatónak érdekes tapasztalatai vannak, találkozott már olyan testvérpárral is, akik úgy nyilvánították jó szeretetüket, hogy rendszeresen verekedtek. Azért van szükség a személyes bánásmódra, mert nem tudni, hogy a családjukban milyen poklot éltek meg. Az is kell, hogy megbocsássanak a szüleiknek, amiért idekerültek, s megbékélhessenek önmagukkal is, legyenek az értékeikkel tisztában, hogy feloldhassák a görcseiket, a frusztráltságukat - jelenti ki az igazgató. Mint megtudom, azért az összetartásra és a szolidaritásra is akad példa, a nagyok például oviba, iskolába kísérik a kicsiket, s meg is védik őket az idegenektől. A párkányi gyermekotthonban 40 gyerek él, ketten pedig úgynevezett nevelői családban nőnek fel. Az intézetben kötött a napirend, reggel hétkor ébrednek, reggeli, utána a tízóraicsomaggal iskolába, oviba indulnak, aztán ebéd, kettőtől négyig napközi a nevelőkkel, uzsonna után szabadidő, este hatkor vacsora, este legkésőbb kilenckor takarodó. - Hétvégén természetesen lazább a napirend, s mint minden családban, a szombat a takarítás napja - mondja Kristína Farkasová. Szombatonként tartják azokat az összejöveteleket is, amelyeken minden lakó elmondja a heti élményeit, észrevételeit, gondjait, melyekre közösen próbálnak meg megoldást találni. Természetesen életkortól és nemtől függően ezt is igyekeznek differenciálttá tenni. A gyerekeknek nyaranta kirándulásokat, biciklitúrákat szerveznek, rendszeres járhatnak a Vadas fürdőbe is. Népszerű a foci, a kézilabda és a görkori is. Régebben a Tátrában szerveztek számukra sítanfolyamokat, de ezt most anyagi okokból nem engedhetik meg. Jövőre az új módszer keretében háztartási ismereteket és életvitelt is oktatnak majd, hogy a gyerekek megtanuljanak önmagukról gondoskodni, be tudják osztani a pénzüket. Mert életük legnehezebb szakasza akkor kezdődik, amikor elhagyják az otthont. Munkahely és lakás híján egyre csak lejjebb csúsznak a lejtőn. A párkányi gyermekotthon dolgozói ezt próbálják miu tán Papšo igazgató A gyermekek néha szinte az utcáról kerülnek az otthonba (A szerző felvételei) Átfogó felmérés készült Magyarországon 9-14 éves kisiskolásoknak a munkáról, foglalkozásokról, munkanélküliségről alkotott nézeteiről Bankár vagy autókereskedő szeretne lenni a legtöbb gyerek DANISS GYŐZŐ Egy kisiskolásnak, kiskamasznak az élet fontos dolgairól való vélekedése nemigen tartozik a kőbe véshető gondolatok közé, arra azonban fel kell kapni a fejünket, ha azt halljuk: az ország egy térségében az általános iskolások egy része - 3-22 százaléka - felnőtt életében legszívesebben semmit sem dolgozna. Hat esztendeje igencsak fontos vizsgálatsorozatba kezdett Tóth Istvánná, a Kaposvári Egyetem Csokonai Vitéz Mihály Pedagógiai Főiskolai Karának adjunktusa: tanítványaival azt kezdte kutatni, hogy kaposvári, város környéki és Balatonparti harmadikos-negyedikes és felső tagozatos általános iskolások mit tudnak a munkáról, a különféle szakmákról, mivel szeretnének foglalkozni felnőtt életükben, mitől viszolyognak leginkább. SZÜLŐK, TÉVÉK, TANKÖNYVEK A felméréssorozat legfrissebb szakaszában 214 kisdiákot kérdeztek meg. A gyerekek szüleinek - ők összesen 385-en vannak - 45 százaléka fizikai munkás, illetőleg a szolgáltatási szektorban beosztottként dolgozik, 32 százaléka szellemi tevékenységet folytat, 13 százaléka vállalkozó, bolt- és butiktulajdonos, 10 százaléka pedig munkanélküli. Ez a leendő életpálya-elképzelések egyik természetes meghatározója. A gyerekek számottevő hányada a szülők valamelyikének foglalkozását követné legszívesebben. Tragikomikus módon ez még az egyik vagy mindkét szülő munkanélkülisége esetében is így van: ezekben a családokban a gyerekek 22 százaléka felnőttkorában sem szeretne dolgozni - a vállalkozók gyermekeinek körében ez az arány 8, a szellemi foglalkozású és alkalmazotti családokban pedig 3-3 százalék. A gyerekek egy részének a munkától való idegenkedéséről szólva - hangsúlyozottan korántsem a teljesség igényével - Tóth Istvánná több okot is említ: Az érintett szülők nyolctizede nem a jelenlegi szakmájában szeretett volna vagy szeretne most dolgozni. Gyakran hallja azt a gyerek, hogy az apa vagy az anya vagy mindkettejük munkája fárasztó, idegölő és keveset fizetnek érte. Egy másik oldalról pedig: a televízióban sok olyan műsor akad, amelyiknek a szereplőiről nem tudjuk, dolgoznak-e valamit egyáltalán. Az alkotók csupán abba avatják be a nézőt, hogy ezek az emberek gondtalanul élnek, bőven telik nekik - nem tudhatjuk, hogy miből - jobbára felületes szórakozásra. És nem egy gyerek az efféle délutáni sorozatok nézése közben „tanul” és írja meg a házi feladatát. A különféle valóságshow-k is a semmittevés örömeit reklámozzák. Ráadásul a tankönyvek egy részéből is hiányoznak a jó példák: van olyan könyv, amelyikben a legkülönfélébb foglalkozásokat végzőknek csupán 5 százaléka talál örömöt a munkájában. Elképesztő az az arány is, hogy hatvan különféle tankönyvbeli foglalkozás közül csupán hatot űznek nők. Az említett hat foglalkozás - a kutatási összefoglaló szerint: tanár, szobalány, szakácsnő, takarítónő, iparos asszony, parasztasszony -semmiképpen sem reprezentálja mai valóságunkat. Még annyira sem, amennyire egy tankönyvnek illenék azt tennie. Nem utolsósorban emiatt a kisdiákok a foglalkozásoknak - egyébiránt a férfifoglalkozásoknak is - csak torz töredékét ismerhetik meg az iskolában. SZTÁRRIPORTER, HAJÓPINCÉR Mindezeknek számottevő része lehet abban, hogy a gyerekek - amint az adjunktus elmondja - erősen vonzódnak néhány „könnyűnek” gondolt foglalkozáshoz. A megkérdezett gyerekek nagyon vonzónak tartják a bankár, az autókereskedő, a butikos, az ügyvéd, a riporter, a tévés-rádiós műsorvezető és a modell munkáját - vagy legalábbis az e foglalkozásokat űzők általuk elképzelt életformáját. Maguk is szívesen lennének sztárriporterek, beszélgetős műsorok vezetői, valóságshow-beli villalakók, fitneszedzők. Sokkal kevesebben vannak, akik elmennének kovácsnak, állatorvosnak, mozdonyvezetőnek, úszómesternek, hajóskapitánynak, forgalmistának, főkalauznak, buszsofőrnek, szívsebésznek, borásznak, szobrásznak, marcipáncukrásznak, órásnak vagy szakszervezeti vezetőnek. És már csak jobb híján dolgoznának víz- és gázvezeték-szerelőként, villanyszerelőként, hegesztőként és ács állványozó, kőműves-, pék-, hentesszakmában. Semmiképpen sem lennének bádogosok, aszfaltozók, utcaseprők, takarítónők, mosogatónők, üvegesek, kéményseprők, festékmázolók. Idegenkednek egy egész sereg más foglalkozástól is, mert úgy vélik, hogy pincérként, kalauzként, benzinkutasként, bolti eladóként, pénztárosként, gyorsbüfében a használt edények letakarítójaként, mosogatóként megalázó helyzetekbe kerülhetnének. Ők maguk is lenézik a kukást, az utcaseprőt, az állatok után takarító személyt vagy az árokásót. Érdekes megfigyelésünk volt, hogy nem egy olyan gyerek, aki itthon nem vállalna pincérkedést, mert szégyellné azt, ugyanezt megtenné külföldön, luxushajón - mert ott senki sem ismerné, és mert, jól megfizetnék”. A felmérés bizonysága szerint jó néhány gyerek „esetleg” megszorítással jelölt meg foglalkozást: manöken, színész, polgármester, képviselő, manikűrös, sztárnyomozó, vadászpilóta, tábornok, modell, stewardess, autóversenyző, miniszterelnök, pártelnök, APEH-elnök, világutazó, producer. Az „esetleg” nyilvánvalóan arra vonatkozott, hogy maguk a megkérdezettek is inkább álomnak, semmint realitásnak tekintik ezeket a foglalkozásokat. - Reálisabbak azok a gyerekek - folytatja a felmérés vezetője -, akik szüleik vélhetőleg általuk a legjobban ismert foglalkozását követnék. Kiváltképpen így láttuk ezt az autókereskedő, az autószerelő, a színesfém-felvásárló, az üzletkötő és menedzser, valamint az igazságügyben, az írott és elektronikus sajtóban, fodrászként, kozmetikusként, műkörömépítőként dolgozó, illetőleg a számítógépekkel foglalkozó szülők gyermekei esetében. A traktoros, könyvkötő, pék, festő-mázoló, asztalos, villanyszerelő, bolti dolgozó, víz- és gázvezeték-szerelő, orvos, fénymásoló, virágboltos szülők gyermekei nagyon kevés kivételtől eltekintve más pályára kívánkoznak. Legalábbis a felméréskori elképzelésük szerint. Ezek a pályarokonszenvek és pályaellenszenvek a későbbiekben természetesen változhatnak. A maguk érdeklődésének változásai okán, illetőleg az előttük megnyíló vagy bezáruló lehetőségek következtében. És azt sem szabad figyelmen kívül hagyni: a gyerekek számottevő része ebben az életkorban nagyon keveset tud a szülei foglalkozásáról, szakmájáról. SZÁZEZER, ÖNÁLLÓSÁG A felmérésből kiderül, hogy a gyerekek 10 százaléka szerint a munkahely elveszítése nemcsak csapás, hanem szégyenletes is mert „aki akar dolgozni, az talál magának munkát”. Csupán múló gondnak tartja a munkanélküliséget a megkérdezettek 35 százaléka, természetesnek, az élet velejárójának az 50 százaléka. A korosztály 5 százaléka pedig úgy véli, hogy „nem rossz dolog”. Jó néhányan azt mondták, felnőttkorukban szeretnének majd munkanélküliként élni. Leginkább Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban lenne szívesen munkanélküli a 13 százalékuk, mert szerintük „ott a segélyből nagyon jól meg lehet élni”. Tóth Istvánná a szülők munkanélküliségét nemcsak anyagi tekintetben tartja csapásnak. Volt olyan gyerek, aki elmondta, hogy az édesapjának három szakmája is van, mégsem kap munkát és ebből azt a tanulságot vonta le, hogy miért tanuljon, munkanélküli tanulatlanul is lehet. Aggasztó ez a felfogás. De nem a gyerek bűne. A felmérés és Tóth Istvánná szavai alapján talán nem alaptalan a következtetés: nem az a baj, hogy egy gyerek miniszterelnök, tévésztár vagy bankár szeretne lenni, amiatt sem róhatjuk meg őket, ha idegenkednek a mosogatástól, az utcasepréstől vagy akár a könyvkötők munkájától - a gond inkább az, hogy sokan közülük lenéznek bizonyos társadalmilag szükséges tevékenységeket, legfőképpen pedig, hogy sokan szeretnének munka nélkül boldogulni a világban. Nagy a felnőtttársadalom felelőssége. Talán annál is nagyobb, mint legtöbben gondolnánk. Tóth Istvánné: A munkanélküliséget ma több gyerek tartja természetesnek, mint hat esztendeje (Csobod Péter felvétele)