Új Szó, 2014. november (67. évfolyam, 252-274. szám)

2014-11-29 / 274. szám, szombat

2014. november 29., szombat SZALON 8. évfolyam, 46. szám Az alapséma: epidémiák akkor törtek ki, ha egy területen hirtelen felgyorsult a társadalmi mozgás, nagyobb embercsoportok változtattak helyet Mire tanítottak meg minket a világjárványok? Aki szeret szorongani, valahogy túlélte az ezredfor­dulóra tervezett világvégét, a 2012. december 21-ére beharangozott apokalipszist, a bő tíz évvel ezelőtt kitört madárinfluenza-pánikot, az mostanság az ebolás hírek miatt tördelheti a kezét. Bár a nyugat­afrikai eredetű vírus reményeink szerint soha nem kopogtat be az ajtónkon, a történelem arra int ben­nünket, a világ soha nem volt elég tágas ahhoz, hogy a távoli veszélyeket lebecsülhessük. A „kis járvány­történet” egyetemes tanulsága talán az lehet: a ter­mészet minden korban egy lépéssel előttünk jár, az emberiség a rohamos fejlődés ellenére is jószerével tehetetlen az erőivel és változásaival szemben. ÚJ SZÓ-FELDOLGOZÁS Általánosan elfogadott tétel, hogy az epidémiák egyidősek a civilizációval. Az emberiség tör­ténetében az újkőkorban lezaj­lott, neolitikus forradalomnak nevezett „szintugrásnak” nem csak jótékony hatásai voltak. A letelepedés, a mezőgazdaság és a kézműipar megjelenése olyan életmódváltást jelentett, amely gyorsabb kulturális fejlődéshez vezetett, ugyanakkor a viszony­lag kis területen koncentrálódó viszonylag nagyszámú lakosság a fertőző betegségekre is fogé­konyabbá vált. Az ókori szövegekben már szép számmal találkozhatunk nagyobb területeket érintő epi­démiákkal. Az első nagy járvány, amelyről - Thuküdidész görög történetírónak köszönhetően - viszonylag pontos leírás áll ren­delkezésünkre, Athént sújtotta i.e. 430-ban. Mai becslések sze­rint a város lakosságának leg­alább harmada halt meg, és Athén sem katonailag, sem szel­lemileg nem heverte ki a sokkot. Érdekes felvázolni, milyen tár­sadalmi változások előzték meg a járvány (feltételezhetően pes­tis) kirobbanását: a kereskede­lem virágzása, Athén nagyvá­rossá duzzadása tette lehetővé, hogy keletről behurcolják a kór­okozókat, és azok iszonyatos pusztítást végezzenek. Ez az alapséma a későbbiekben is visszaköszön: járványok akkor törtek ki, ha egy területen hirte­len felgyorsult a társadalmi mozgás, nagyobb embercsopor­tok változtattak (lakó)helyet (legyen szó háborúkról, nép­­vándorlásról, területi hódítá­sokról, új kereskedelmi útvona­lak megnyitásáról). A legna­gyobb járványok az adott kor­ban élt lakosság 20-30 százalé­kát is elpusztították - természe­tesen a leírások adatai itt bizony­talanok. Ahogy azt is csak talál­gathatják az orvostörténészek, hogy egy-egy ókori járvány mi is lehetett valójában: tífusz, pestis, esetleg himlő? Az emberi kreativitás és a pestis Európa kollektív emlékezeté­be kétségkívül a pestis írta be magát a legnagyobb fekete betűkkel. A Yersinia pestisbak­térium okozta kór 1347 és 1351 között okozta a legsúlyosabb járványt. A halottak száma 75 millió-200 millió volt, vagyis az európai népesség 30-50%-a halt meg. Aki megfertőződött, néhány napon belül borzalmas szenvedések között pusztult el. Egy ideig úgy vélték, a járvány nem válogatott, bárki elkaphat­ta, az újabb kutatások szerint vi­szont elsősorban az időseket és a betegeket támadta meg. Kuta­tók azt is felvetették, hogy a pes­tis úgy működött, mint egyfajta „szelekciós erő”: a gyengéket legyűrte, de akik túlélték, gye­rekeiknek erősebb géneket örö­kítettek tovább. A fekete halált megelőző évszázadokban az emberek mintegy 10%-a élt to­vább 70 évnél, a következő év­századokban azonban 20%-ra emelkedett az arányuk. Az emberi kreativitás nem ismer határokat: a feljegyzések szerint a pestis kórokozója volt az első célirányosan alkalma­zott „biológiai fegyver” az em­beriség történetében. Bár a jár­ványban meghalt emberek te­temeinek bejuttatása az ost­romlott várfalak mögé, vagy éppen a kutak megfertőzése ál­lati tetemekkel már az ókorban is kedvelt harcmodor volt, az el­ső komolyabb sikereket éppen a pestises áldozatokkal érték el. 1347-ben a Kaffa városát ost­romló tatárok lőttek be fertő­zött halottakat a falak mögé. Talán az sem véletlen, hogy ép­pen ebben az esztendőben tört ki a nagy pestisjárvány Európá­ban, bár a két eset között egye­lőre nem találtak ok-okozati összefüggést a történészek. A köztisztaság és a kolera A pestis a 18. században el­tűnt Európából, helyette vi­szont megjelent a kolera. Az in­diai eredetű fertőző betegséget kereskedők hurcolták be Euró­pába. 1830-ban elérte Oroszor­szág európai területét, nem sokkal később Lengyelországot és Galíciát. A hatóságok 1830 végén a járvány továbbterjedé­sének megakadályozására le­zárták az északi magyar határt, leállt a közlekedés, a kereskede­lem. Ennek ellenére a „hányszé­­kelés” nem állt meg a kordo­noknál, a bevezetett intézkedé­sek pedig széles körű társadal­mi elégedetlenséghez vezettek. A kutak vizébe például bizmut­­port kellett szórni a megelőzése érdekében, amit a parasztok sok helyen úgy értelmeztek, hogy az urak meg akarják mér­gezni őket. A Zemplén, Abaúj, majd Sáros, Szepes és Gömör megyét érintő helyi lázongások gyakorlatilag parasztfelkeléssé szélesedtek, amit természete­sen katonai beavatkozás és ke­mény megtorlás követett. A jár­ványban Magyarországon több mint félmillió ember betegedett meg, ezek közel fele meg is halt. (A Zemplén megyei Széphal­mon élő Kazinczy Ferenc is a be­tegség áldozata lett.) A kolera természetesen to­vább terjedt nyugat felé, és a 19. század végéig újra és újra fel­ütötte a fejét, vidéken éppúgy, mint a nagyvárosok szegényne­gyedeiben. Az elsősorban a fer­tőzött ivóvíz és a rossz higiénés viszonyok miatt terjedő kórnak azonban vitathatatlan pozitív hatása is volt: a probléma gyö­kerét felismerve kezdték el az európai nagyvárosok kiépíteni csatornahálózatukat, vízveze­ték-rendszerüket, közegészség­­ügyi, köztisztasági szervezetei­ket. Hatására terjedtek el a­­ ko­rábban is ismert - angolvécék, fürdőszobák... Kis dolognak tűnik, pedig nagyon nagy dolog volt: az európai ember ennek nyomán kezdte átértékelni a személyes tisztaság fogalmát. Háborús korosztályok: a spanyolnátha Igazi pandémiáról száz évvel ezelőtt szerezhetett utoljára ta­pasztalatot az emberiség. Álta­lános vélekedés szerint az első világháború nélkülözésekkel te­li éveiben legyengült lakosság egészségi állapota tehetett ar­ról, hogy a spanyolnáthajár­­vány több tízmillió áldozatot követelve végigsöpört az egész világon. A kutatók máig vitáznak ar­ról, hogy a halálos influenzaví­rus (az influenza A típusának egyik legelső példánya) hol ütötte fel először a fejét: egye­sek Kelet-Ázsiából eredeztetik, mások harctéri jelentések alap­ján Ausztriát tartják a kiindulási pontjának, az első dokumentált esetet azonban az USA-ban je­gyezték fel. (A közkeletű spa­nyolnátha elnevezés nem a jár­vány eredetére utal, a semleges Spanyolországban írtak és be­széltek először nyíltan a villám­gyorsan terjedő vírusról, míg a hadviselő felek igyekeztek eltit­kolni az áldozatok számát.) 1918. március 11-én egy kansasi katonai bázis szakácsa jelentette a tábor orvosának, hogy a megfázáshoz hasonló tünetek gyötrik. Estére több mint százan estek ágynak. A járvány napokon belül elérte New Yorkot, majd az első világ­háború európai hadszíntereire vezényelt egységekkel együtt megjelent az öreg kontinensen is. Az első, kisebb tavaszi hul­lám után 1918 augusztusában - szinte egy időben - Ameriká­ban, Franciaországban és az af­rikai Sierra Leonében újra fel­ütötte a fejét a rejtélyes beteg­ség. Ez a második hullám aztán példátlanul pusztítónak bizo­nyult: becslések szerint az em­beriség 20%-át fertőzte meg, a halálos áldozatok számát 20 és 100 millió fő közé teszik (soka­kat a kór szövődményei, példá­ul tüdőgyulladás vitt el). Azaz: konzervatív számítások szerint is több halálos áldozatot köve­telt, mint maga a „nagy hábo­rú”. A spanyolnátha szó szerint világjárványnak bizonyult, a bolygó egyetlen szegletét sem kímélte: feltűnt a Csendes-óce­án szigetvilágában és az eszki­mók között is. 1919 tavaszán egy harmadik hullám is megin­dult, igaz, ez már kevesebb ál­dozattal járt. A későbbi években is vissza-visszatért (1922-ben például az utolsó Habsburg uralkodó, a trónjától megfosz­tott és Madeirára internált IV. Károly is ebbe halt bele), majd csendesen beleolvadt az egyéb influenzajárványokba. A spanyolnátha a maga ide­jében nem csak a halálesetek száma miatt okozott világ­­méretű pánikot: villámgyorsan terjedt, lefolyása is rendkívül gyors volt, és nem válogatott az áldozatok között. Az elhunytak jelentős része a 25-40 év közötti egészséges férfiak közül került ki. Emellett a vírus természete­sen a gyermekek, idősek és sú­lyos betegek körében is renge­teg áldozatot követelt. Néhány hónappal ezelőtt az Arizonai Egyetem kutatói áll­tak elő új magyarázattal a be­tegség eredetével és lefolyásá­val kapcsolatban. „Az 1918-as nagy influenzajárvány óta rej­tély volt, hogy honnan jött a ví­rus, és miért szedett annyi halá­los áldozatot, főként a fiatal felnőttek körében. Nagy kérdés volt, mitől lett annyira súlyos a járvány, mint ahogy az is, hogy számíthatunk-e hasonlóra ma­napság, vagy az akkori hely­zetben volt valami különleges” - fogalmazott Michael Woro­­bey, aki kollégáival egy példát­lanul pontos molekuláris órát megalkotva tárta fel és hasonlí­totta össze az 1918-as H1N1 influenza A-vírus (IAV), H1N1 sertésinfluenza, vala­a­mint a spanyolnátha utáni - 1918 és 1957 közötti - szezo­nális H1N1 influenza-vírustör­zsek eredetét. Eredményeik ar­ra mutatnak, hogy a spanyol­náthaként emlegetett járvány vírusa röviddel 1918 előtt je­lent meg, és benne egy madár­­influenza-vírus olvadt össze egy emberi H1 vírussal, amely már 10-15 évvel korábban fer­tőzött. Ha egy beteg korábban megfertőződött H1 vírussal, az magyarázat lehet arra, hogy az 1918-as járvány idején miért volt jobb esélye a túlélésre, mint azoknak, akik a legna­gyobb számban haltak meg, vagyis a 29-40 év körüliek cso­portjának. Az amerikai tudo­mányos akadémia folyóiratá­ban (PNAS) megjelent tanul­mányukban a szerzők azt írták, ennek hátterében az állhatott, hogy sok, a járvány idején fiatal­­ felnőtt 1880 és 1900 között született, és gyerekként a H3N8 influenzának volt kitéve, így semmiféle védettséget nem szereztek a spanyolnátha víru­sával szemben. (as, MTI, hist.) A jellegzetes csőrös maszkot viselő pestisdoktorok feladata nem a mai értelemben vett gyógyítás volt: a higiéniai intézkedéseket tar­tatták be, a betegek hitét igyekeztek erősíteni (Képarchívum) Járványkórház 1918-ban. A spanyolnátha több áldozatot követelt, mint a „nagy háború".

Next