Új Világ, 1986. május-december (15. évfolyam, 20-50. szám)

1986-05-16 / 20. szám

1986. május 16. Lelkesedők és kedvlohasztók Gazdag tanulmány ezt a kettősséget végigkísérni az emberiség történetén, öreg feljegyzéseket böngészve, vissza lehet menni egy darabig a múltban, hogy a kutató eseteket soroljon fel mindkét oldalon, egy idő után azonban elvész a nyom és attól kezdve csak következtetni lehet. Semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy ezen a téren valaha is más lett volna a helyzet. A vélemények mindig megoszlottak és a két típus a villamosság pozitív és negatív sarkaihoz hasonlóan vált kétfelé. Egyik soha sem állta a másikat. Melyiknek volt — és van — igaza? Lehetne erre felelni gyorsan és röviden, de akkor könnyen az a vád érhetne, hogy elhamarkodtuk a dolgot, figyelmen kívül hagytuk a tudományos alaposságot. Valószínű, hogy már a primitív szerszámkészítésnél előbukkantak a kedvlohasztók, akik az új módszert kutatókat le akarták beszélni és nevetségessé tenni egyben. Az amerikai Benjamin Franklin úgy határozta meg annak idején, hogy "az ember szerszámkészítő állat". Nem tudhatta, hogy a huszadik század végén kutatók felfedezik: bizonyos fajta majmok tudatosan hosszú idő óta szerszámokat készítenek, hogy kívánt táplálékukhoz könnyebben hozzájussanak. Ez azonban nem változtat a lényegen. Az a folyamat, amit később technológiának neveztünk el, az első szerszámkészítéssel kezdődött. A módszerek fejlődtek és csakhamar szükség lett a tudományra, amely a technológia fejlődését segítette. Mind bonyolultabb eszközök, eljárások alakultak ki és ennek következtében az emberi lénynek nemcsak az élete, hanem településeinek külső képe is jelentősen megváltozott. Vajon helyes volt-e az akkor felvett irány? A technikai kérdések előtérbe helyezése segítette-e az embert, hogy az élet értelmét, célját jobban megközelítse, érthetőbben, hogy boldogabb legyen? Ezen a téren azután alaposan megoszlanak a vélemények. Hogy negatív előjelű egyedek akkor is állandóan tevékenykedtek, bebizonyított ténynek vehető. Minden korban volt olyan szakasz azonban, amikor csoportosan, szervezett alakban is jelentkeztek. Az embert életútján általában nem külső szabályok, dogmák vezetik. A tapasztalat szerint, természete alapján, amiben — ma már tudjuk — a döntő szót öröklött gének mondják ki, mindenki képvisel valamilyen típust, nemcsak a lelkesedők és kedvlohasztók két nagy frakciója viszonylatában, hanem az apró változatok minden elképzelhető színárnyalatával. Nos, az ember "olyan", hogy gondolkodásának, tetteinek igazolására mindig előhúz valami bizonyítékot. Valahogy úgy érzi, hogy erre szükség van. El akarja kerülni, hogy az ujjak őrá mutassanak. Mindig kényelmesebb dolog elbújni valami igazságnak kinevezett elképzelés mögött. Ilyen pedig bőven akad. Kimeríthetetlen a tárház mindkét oldalon. Érvekkel, szavakkal bizonyítani lehet mindent és mindennek az ellenkezőjét is. Az egyik magyarázkodás vallási okokra hivatkozik és valljuk meg, eddig ez érte el a legnagyobb sikert. Más kérdés azután, hogy ilyen vonatkozásban is kinek van igaza. A technológiai fejlődés hívei arra hivatkoznak, hogy a Szentírás szerint az Úristen olyan utasítást adott az embernek, hogy hajtsa akarata alá a Földet. Nos, csupán ennyi történik. Az a csoport, amelyet a huszadik század elején a "keresztény fundamentalistáknak" kezdtek nevezni, azt állítja, hogy az Isten mást mondott: "Műveld meg a Földet". Ebben az utasításban pedig nincs szó leigázásról, vagy kizsigerelésről, pláne pusztításról. Azután­ a Szentírás félreérthetetlenül megállapítja, hogy az ember súlyos bűnt követett el, amikor a Paradicsomban evett "a jó és rossz tudás fájáról". (Úgy látszik, ez a kettő együtt jár.) Azóta is — szerintük — az ember ezen a rossz úton halad és így sohasem fog eljutni az Isten országához. Ebben azután benne van az amerikai "amish"-ok szembefordulása is minden modern technológiai újítással, éppen úgy, mint bizonyos szekták határozott állásfoglalása például az orvosi vérátömlesztéssel szemben. Mint fentebb szó volt róla, alapos a gyanú, hogy a gyökér mélyebben keresendő. Egyik oldalon vannak a lelkesek, az új utakat keresők, a feltalálók — a másikon a tagadók, akik szerint a tudományos haladás minden rossznak a forrása. Mint a pattintott kőszerszámnál, később is ott voltak az ellenkezők; nekik nem kellett a kocsi, jó volt ülésre, teherhordásra az állat háza; szerintük helytelen volt vízre szállni, amikor az ember szárazföldi lény. A gőzmozdony a beteg emberi agy terméke, a repülés pedig egyenesen istenkísértés. Ők azok, akik kedvet lohasztanak az atomenergiával kapcsolatban. Ők azok, akik előszeretettel a "félig üres" poharat látják, akik nem hittek a holdraszállás lehetőségében és kígyót-békát kiabálnak az űrvédelmi pajzsra. Hol van hát a gyökerük ezeknek az embereknek? Kik a lelkesek dinamikus gárdájával szemben a kedvlohasztók? Madách Tragédiájában az isteni ellenpólus így vall: "Lucifer volt e gátnak a neve, / Ki a tagadás ősi szelleme." Előbb azonban leszögezte: "Nem adhatok mást, csak mi lényegem". Amiből egyenesen vezet az út a végső konklúzióhoz: "... egy talpalatnyi föld elég nekem. / Hol a tagadás lábát megveti, / Világodat meg fogja dönteni." Nos, ízlés dolga is, hogy ki hová szeret tartozni.."­­ Mi, az utókor gyermekei, annyiszor megállapították, hogy a klasszikusok mindenkor fején találták a szeget. Azt mondták, hogy amikor a mitológiai istenek valakit el akartak veszíteni, előbb megőrjítették. A modern ember úgy mondja, hogy napjainkban a démonok őrjítik meg az őrjöngő világot. Egy párizsi beszámoló megerősíti azt a hírt, hogy Moammar Kadhafi ezredes saját maga hívta ki hazája, népe és családja fejére a vészt, amely őt érte. Mindennek tetejében az ezredes nem enged az értelmi szerzőség negyvennyolcából és most már ő szabja meg a további konfrontáció "reguláit". Itt nem az a főbenjáró kérdés, vajon Kadhafi felette ludas-e vagy sem a nyugat-berlini diszkotekben, a római és bécsi repülőtereken elkövetett barbárságokért, hanem az a tény, hogy ő igenis segédkezett olyan politikai klímát teremteni az iszlám világban, amely szentesíti a rémuralmat. Tripolisz és egyéb líbiai célpontok bombázása nagyjából megnyugtatja az amerikai polgárok kedélyét egy pillanatra. Az érem másik oldalán a bombázás csak növeli, Irán, Líbia, Libanon és az arab világ nagy részének politikai hisztériáját. Az amerikai társadalom többségét áthidalhatatlan érzelmi és intellektuális szakadék választja el az ilyen rémségek következményeitől. Ha az amerikaiak bizonyos megkönnyebbülést éreztek, annak oka az Amerika és Líbia közötti érzelmi távolság, amely ezerszer nagyobb, mint amennyit a térképen lehet lemérni. Még egy oka van annak, hogy mi, amerikaiak olyan távol érezzük magunkat a vérontástól. Amerika a bombázásnál személytelen hadi­technológiát vet a küzdelembe. Az ilyen műveletnek előnye, hogy nagy távolságból lehet végrehajtani és hogy a hadipilótáknak sok esélye van sértetlenül kikerülni az akcióból. A légi támadás ugyanakkor ítélet-jellegűnek látszik. Az Egyesült Államok következetesen a légi bombázás eszközéhez nyúlt, amikor kommandó-támadás, partraszállás, vagyontárgyak lefoglalása, blokád, hadihajó­bombázás vagy orgyilkosság előnyösebb eljárás lenne. Amerika megtiltja a titkos­szolgálatnak, hogy orgyilkosságot kövessen el, inkább F­l­l­­eseket küld Kadhafi megölésére, vagy ahogyan az most történt, egy családtagja elpusztítására. Az ilyen személytelen hadieszköz bevetésének következménye az is, hogy a megtámadott nép érzi megsebzett tehetetlenségét és felébreszti bennük az olthatatlan bosszúállás vágyát, akaratát. Számára csupán egy lehetőség van: a terror. Kadhafi grandiózus fenyegetése most az, hogy megtámadja Amerika és Európa városait, hogy lángba borítsa a Földközi-tenger mellékét. Íme, ezek az őrült álmai egy egymagában erőtlen embernek, aki nem ismeri a külvilágot, de aki szentül hiszi, hogy Ronald Reagan őrült és gonosz és hogy az amerikai nép éppúgy, mint a líbiai, az elnök áldozata. Ennél a fordulónál William Pfaff párizsi tudósító emlékezteti az olvasót azokra a piszkolódásokra és rágalmazásokra, amelyek 11. Vilmos császárt, Viktória angol királynő unokaöccsét az első világháborúban és Hirohito japán császárt a másodikban érték. Hirohito komor arcú, de nagyon kedves modorú halbiológus-tudósról 45 évvel ezelőtt azt híresztelték, abban a gyűlöletes atmoszférában, hogy sárga törpe és a gonoszság megtestesülése. Ha már itt tartunk, toldjuk meg azzal, hogy ugyan kit és mit gáncsolt el az agg I. Ferenc József csá­szár-király a testvér nagyhatalmak és népeik karrierjeiben? Miért törték össze a 600 éves dinasztia alkotásait és kardját a Nyugat és Kelet kapujában? Szétdarabolták kettős birodalmát, mert sok nemzetisége volt? Hát hány nemzetiség élt és él Oroszországban és az Egyesült Államokban? Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségei oroszlán­bátorsággal harcoltak közös hazájuk fennmaradásáért az első világháború véges-végéig. A brit történelemírók nem tudnak hova lenni a csodálkozástól. Volt-e és van-e gondolkodó ember, aki felfedezte, hogy a második világháború "blitz"-e (au fond), az első ostoba világégés gyűlöletesen igazságtalan megvetésére következett? Másik dráma, amikor a szövetséges jóbarátok elmaradoznak a kötelezően közös akciótól, amikor az lenne a kötelességük, hogy szövetségük teljes súlyát vessék latba. A szövetségeseknek meg kellene érezniök, mennyire sértő és bántó az Egyesült Államok számára a csalódás, amely azoknak a barátoknak a részéről érte, akiket védőszárnyai alá vett. Keneth Ford U.S. őrmesternek nem kellett volna ott lennie a berlini diszkóban, hogy Kadhafiék elpusztítsák, ha Amerika nem kötelezte volna el magát Európa szabadságának védelmére. 300,000 amerikai katona néz szembe a veszedelmekkel Nyugat- Európában. A terroristák bombái Rómában, Bécsben, Londonban, Párizsban és Athénben robbannak és áldozataik legtöbbje nem amerikai. 1985-ben 925 embert öltek meg a terroristák Európában, az amerikai külügyminisztérium statisztikája szerint és ezek közül csupán 23 volt amerikai. Mindazonáltal az európaiak a csigajárás lassúságával is alig fedezik fel, hogy az államilag szervezett terrorizmus súlyos fenyegetés és veszedelem mindenki számára. Példák: a franciák szabadlábra helyezték Abu Daoudot, aki a müncheni olimpiász vérfürdőjét szervezte. A görögök nem adták ki Fuad Hussein Shara-t, aki kísérletet tett egy utasszállító repülőgép felrobbantására. Az angolok hazaengedték azt a líbiait, aki megölt egy női rendőrt Londonban. Az olaszok kiszabadították Mohammed Abbast. A megnevezett államok mindegyike megtagadta a büntető szankciók alkalmazását. És mit értek el vele? A terror egyre fokozódott és egyre véresebbé vált. Az erkölcsi kötelesség súlya az európaiakon van: ha ők kárhoztatják a katonai akciót, rájuk hárul a kötelesség mindenre kiterjedő energikus program felállítására a terror leküzdése céljából, de annak inkább tigrishez kell hasonlítania, semmint egérhez. Az amerikai média vastagbetűs címsorai nagyhitelen azt rikoltozzák a szélrózsa minden irányában: Európának az a végzete, hogy megálljon a saját lábán. Meg hogy a szovjet fenyegetés alábbhagyott és így a NATO is idejét múlta. Az amerikai kommentárok felsorakoztatják érveiket: az Atlanti Szövetség a korai évek kríziseiben mindenkor talpra ugrott, de az elmúlt 15 évben majdnem minden fontosabb külpolitikai ügyben, így például a fegyverkezés­­csökkentés, az űrvédelem, a Kelet és a Nyugat közötti kereskedelem és technológiai áruforgalom, Afganisztán, Irán, a Közép-Kelet krízise, Lengyelország, Közép-Amerika és aztán a fellépett terrorizmus Amerikát és Nyugat- Európát egyre távolabbra sodorták egymástól. De mindezek ne lepjenek meg senkit, mert geopolitikai körülmények változnak és a szövetségek sem örökéletűek. A szövetségek akkor születnek, ha közös érdekeiket veszély fenyegeti és ha a veszély elmúlik, szétmállnak. És éppen ez az, ami a NATO-val is történik. A háború után a politikailag és gazdaságilag letört Nyugat-Európa azt hitte, hogy életben maradását a Szovjetunió fenyegeti. Ma azonban Nyugat- Európa stabilis, jómódú és már nem úgy látja Moszkvát, mint halálos fenyegetést. Ez a biztonságérzet készteti Nyugat-Európát, hogy sa­ját érdekeit kövesse, még akkor is, ha azok beleüt­köznek az Egyesült Államok érdekeibe. Ésszerűtlen lenne Amerika részéről ilyen független politikát elgáncsolni, viszont ha Európa ezt az irányt választotta, akkor egyúttal stratégiai haderőt kell megteremtenie, amelynek hozzámértnek kell lennie politikai és gazdasági célkitűzéseinek terjedelméhez. Ha Európa ezt nem tenné meg, kiderülne az igazság. Az, hogy a NATO nem igazi szövetség, hanem csak egyoldalú amerikai garancia Európa biztonságára. Európát történelme és érdekei teszik ellenségessé az Egyesült Államok Líbia­­politikája iránt. Amivel szemben Amerika abban hisz, hogy a NATO stratégiai felelőssége ölelje magához a nyugati világ érdekeit is a szegény országok harmadik világrendjében. Az európaiak azt hiszik, hogy az Atlanti Szövetség csupán Európa védelmét képviseli. Ezért a legtöbb nyugat-európai nemzet nem engedi meg Washingtonnak, hogy NATO-támpontokat használjon Amerika hatalmának növelésére a harmadik világrendben.

Next