Új Zenei Szemle, 1956. (7. évfolyam, 1-9. szám)
1956-01-01 / 1. szám
MOZART Liszt, Ferenc ünnepi megemlékezése Mozart születésének százéves évfordulójára (1856) Száz esztendő múlt csupán el azóta, hogy Mozart megpillantotta a napvilágot. Bármennyire különbözők legyenek is a nézetek abban a tekintetben, melyik irányt kell a jövőben a művészetnek követnie az azóta eltelt korszak gyors ütemben kibontakozott fejlődése után, bármily jogosnak tűnjék is a múlt fanatikus kultuszával járó visszaélések ellen a különböző oldalakról megnyilvánuló tiltakozás — ez a babonás bálványimádásban kimerülő kultusz ugyanis végeredményben a haladás heves ellenzőinek malmára hajtja a vizet, akik az illető mester tekintélyének még többet ártanak, mint akár a legmerészebb újításokkal kísérletezőknek, hisz ezek végülis csak az előbb említettek által megkezdett utakon haladnak — : mindenki egyetért, mihelyt ama mester dicsőítéséről van szó, aki minden muzsikus közül korának legszerencsésebb és legmerészebb újat alkotója volt, aki a legnagyobb eredménnyel mert alkotóan formálni, felfedezni, újítani és célját minden újabb kísérletével elérte. Mindamellett őt sem kímélte meg a sors mindazoknak a nemes és merész embereknek keserű tapasztalataitól, akik a haladás élcsapataként a legveszedelmesebb és legnehezebb helyeket töltik be — oly kevéssé kímélte meg tőlük, hogy felvetődik a kérdés : nem járultak-e talán hozzá ennek az oly értékes életnek megrövidítéséhez. Az alkotó művész fájdalmát, örömét — és nyomorúságát — kell ahhoz megismerni és átélni, hogy megérthessük, mit kellett neki is, ennek a most mindenki által csodált nagy mesternek szenvednie. Itt, mint „játszhatatlant“ tépték össze vonósnégyesét a zenészek , amott azt mondották : „túl sok a nehézség, túl sok a hangjegy“ ! Hol „Don Juan“-jának partitúráját küldték vissza neki azzal a követeléssel, hogy javítsa ki a „harmonizációs hibákat“, hol arra kényszerült, hogy ,,Varázsfuvolá“-jának komponálásakor holmi Schikaneder igényeihez alkalmazkodjék. Mint minden nagy zseninek, neki is szenvednie és tűrnie kellett, hogy küldetését betölthesse, de anélkül, hogy maga előtt látta volna annak a habár késői, de mégis elmaradhatatlan igazságszolgáltatásnak vigasztaló példáját, amelyben az utókor a művészek őszinte meggyőződését, állhatatosságát, erőfeszítéseit és lelkiismeretes munkáját előbb vagy utóbb mégis csak mindig részesíti. Melyik muzsikus nem vesz teljes lelkéből részt a zseni diadalának elismerésében, akinek a legnagyobb részét köszönhetjük mindannak, ami muzsikus voltunkat teszi, a mester diadalában, akiben mindenki másnál teljesebben megvolt a legváltozatosabb, sőt egymásnak gyakran ellentmondó tulajdonságok legnagyobb bősége, legbámulatraméltóbb gazdagsága, legcsodálatosabb rugalmassága, legnagyszerűbb összefonódása, a nemesség és báj, lelemény és kombináció, szenvedély és önuralom, fenkölt méltóság és gyöngéd finomság legszebb harmóniája ? Zsenijének sokoldalúsága a művészet minden ágára kiterjedt, még a virtuozitást sem hagyva figyelmen kívül, hiszen azt az akkori technikához viszonyítva a legmagasabb csúcsra emelte — ezt az érdemét emlékezetének ünneplésekor nem mellőzhetjük hallgatással. Habár virtuozitását már nem is élhetjük át közvetlenül, mégis része van abban a befolyásban, amelyet Mozart kortársaira, valamint utódaira gyakorolt. Beethoven, Weber, Meyerbeer, Mendelssohn, Spohr és mások számára példaképül szolgált, amint ő maga is megtalálta mintaképét Bach-ban és Händelben. Bizonyíték ez egyszersmind arra, hogy amint a zeneszerző a legjelentősebb alkotást is létrehozhatja anélkül, hogy az előadóművész képességeivel is rendelkeznek, ezek birtokában nem veszti el annak a képességeit, megfordítva pedig, az interpretáló művész zsenije, bár a már megalkotott művet juttatja kifejezésre, nagyon is megnyilvánulhat az alkotás géniuszával együttesen. Fantáziájának túláradó forrása, amely életének rövid ideje alatt oly számos kinccsel gazdagította a művészetet, költői vénájának kimeríthetetlen elevenségű életereje, amely nemhogy megfogyatkozott és elapadt volna bő áradása folytán, hanem ellenkezőleg, szétterjedése közben még magasabbra csapott —, az a szerencsés kéz, amellyel a művészet minden általa érintett ágát figyelemreméltó haladásra virágoztatta fel és mintegy varázspálcával, szinte kiszáradt ágakat változtatott friss nedvvel és élettel teli törzsekké, úgyhogy hirtelen egyszerre termettek virágot és gyümölcsöt. 1 .