Ujság, 1927. március (3. évfolyam, 48-73. szám)

1927-03-01 / 48. szám

KEDD, 1927 MÁRCIUS 1 Gyermekrablásért feljelentette Abelul Kadir törrök herceg válófélben levő feleségét, Medjidje hercegnőt A herceg második felesége vitte el a gyerekeket anyjukhoz, mert éheztek — Két vállas ember társaságában a herceg vissza akarta szerezni gyerekeit — Az éjszakai órákban az Újság munkatársa megállapította a gyerekek tartózkodási helyét Az utóbbi napokban ismét a nyilvánosság elé került a Magyarországra emigrált török hercegnek, Abelul Kadírnak és feleségének, Medjidje hercegnőnek már eddig is sok bot­ránnyal járt válási ügye. A herceg ugyanis, aki budapesti megtelepedésének első ideje után meglehetősen rossz anyagi viszonyok között élt, most ajánlatot kapott a török kor­mánytól birtokai megváltására. A herceg kö­réből származó hírek szerint a birtokért hárommillió dollárt ajánlott fel neki a török kormány. Állítólag hetek óta folytatják Budapesten a török megbízottak a tárgyalásokat a válófél­ben lévő hercegi párral, de a tárgyalások most bizonytalan időre megszakadtak, mert Aidul Kadir herceg birtokaira közisén igényjogosultságot jelentettek be a volt török u­ralkodócsalád Parisba emigrált tagjai is. Medjidje hercegnő Millerand volt köztár­sasági elnököt, a francia jobboldal vezérét kérte föl, hogy vállalja el ügyének képvisele­tét, hercegi férje rokonainak igényeivel ü­zemben. E pillanatban tehát egyenlőre holtpontra jutottak a tárgyalások st többmillió dolláros birtokmegváltási ügyben, de az emigráns hercegi házaspár sok bonyo­dalmon és még több izgalmon vezetett családi élete vasárnap érdekes és különös epizóddal gazdagodott. Abdul Kadir, aki második feleségével Med­jidje hercegnőnek uzsoki úti villájában lakik két gyermekével, szombaton, a tárgyalások időleges befejezése után elutazott a fővárosból. A­ hercegnő, aki már kilenc hónapja folytatja férjével a harcot a válóper körül és különvál­­tan él Abdul Kadírtól, természetesen nem tu­dott a herceg elutazásáról. Annál nagyobb­­volt a meglepetése, amikor vasárnap délelőtt­ ­váratlan vendég állított be Boráros­ téri lakására. Meglepetéssel ismerte föl látogatójában Ab­­dul Kadir herceg második feleségét, aki magá­val hozta a hercegnő kisfiát. A lefátyolozott arcú török nő zokogva pa­­naszkodta el a meglepődött Medjidjének láto­gatásának okát. — Abdul Kadir herceg — mondotta küny­­nyek között — szombaton elutazott a fővá­rosból, nem hagyott otthon semmi pénzt és hoz­zád jöttünk, hogy adj enni nekem és éhes gyermekeidnek. Medjidje hercegnő boldogan ölelte magá­hoz rég nem látott fiát, akit testvérkéjével, egy leánnyal a herceg elkülönített tőle. Ezzel akarta ugyanis visszatérésre kényszeríteni első feleségét. A második asszonytól megtudta azt is Medjidje hercegnő, hogy Abdul Kadir Hód­mezővásárhelyre utazott, ahol lakodalomra hívták meg. Ezután minden úgy történt, mint a szeren­csésen végződő amerikai filmdrámákban. A hercegnő kijelentette, hogy gyermekét lakásán tartja, azután pedig ügyvédjével és Abdul Kadir má­sodik feleségével autón az uzsoki úti villát­a sietett. A személyzet ellenkezés nélkül bebo­­csátotta a villába rég nem látott úrnőjét, aki a másik gyermekéért jött. A cselédek különben sem sejtették, hogy mi készül a villában és ezért engedelmesked­tek a hercegnő parancsának. Medjidje herceg­nő csakhamar rátalált másik gyermekére és öt perc múlva már rohant vissza az autó a városba a kislánnyal és a boldog anyával. Eddig tartott a hercegi gyermekrablásnak romantikus és szerencsés részlete. Mert hét­főn délután már izgatott, alacsony férfi jelent meg a hercegnő lakásán. Abdul Kadir volt, aki a gyermekekért jött , de nem egyedül: két vállas, hatal­mas ember kisérte. A lakás belső szobájába azonban nem ju­tott be a herceg. A szalonban a hercegnő hí­vei fogadták, akiket Abdul Kadir fölszólított: — Engedjenek az urak a gyermekeimhez. — A gyermekei már kellő anyai felügyelet alatt vannak — világosították föl a türelmete­t­­en herceget a hercegnő testőrei, mire Abdul Kadir éles hangon válaszolt: — A gyermekeknek nálam van a helyük. Az egyik hétéves, a másik tíz, már pedig tizen­­négyéves korukig, a török törvények szerint, a gyermekek fölött az apa rendelkezik. — De Magyarországon nem érvényesek a török törvények — világosították fel a szo­bában tartózkodó jogászok Abdul Kadirt, akit azonban még ez a válasz sem elégített ki. — Én innen nem megyek el a gyermekek nélkül, akik fölött az anyjuk nem parancsol­hat! — mondta dühösen és háta mögött fe­­nyegetően mozdult meg a két szálas férfi. Már-már úgy látszott, hogy a herceg erőszak­kal akar betörni felesége szobájába, hogy emberei segítségével visszarabolja gyerme­dacára annak, hogy a rendőrségi feljelen­tésben Baross-tér 3-nak jelentették be a török hercegnő lakását, az Újság munkatársa a késő éjjeli órák­ban megállapította, hogy Abdul Kadir­­ válófélben lévő felesége a Boráros-tér 3. szánt alatt lakik. Munkatársunk természetesen éjfél után fél egy óra tájban becsengetett a hercegnő la­kásába. A házmestertől tudjuk meg, hogy a háromszobás lakás tulajdonképpen öz­vegy Molnár Jenőné tulajdona és a her­cegnő itt csak albérlő. Egyébként pedig a a komornájával lakik el. Hosszas csöngetésünkre egyáltalában nem je­lentkezett senki, bár az ablakok ki voltak vi­lágítva. Tízpercnyi várakozás után odabent kialudtak a lángok és minden elsötétedett. Kinyitott a folyosóra néző egyik ablak és megjelent egy női fej silhouette-je. — Egy órával ezelőtt a rendőrségen felje­lentették önöket, hogy erőszakkal elrabol­ták Abdul Kadir hercegtől a két gyer­meket. — Tessék várni — hangzott idegesen a válasz. Egy-két perc telt el izgatott várakozásban, majd egy másik női arc bukkant ki az abla­­­kon és csak ennyit hallottunk: kell, de amikor látta, hogy a szobában tar­tózkodók nem hátrálnak meg fellépése elől, így fejezte be az izgalmas vitát: — A rendőrségen feljelentést teszek Medjidje hercegnő ellen, gyermekrablás cí­men, ha nem adják vissza őket. Abdul Kadir be is váltotta fenyegetését. Hétfőn éjszaka féltizenkét órakor ügyvédje társaságában megjelent a főkapitányságon és előadta a történteket. A feljelentés szerint a hercegnő a Barcss­­lér c. számu­ ház egyik lakásában rejtette el a gyermekeket. A késő éjszakai órákban mun­katársunk érdeklődött a Baross-tér 3. számú házban, ahol azonban azt a felvilágosítást kap­tuk, hogy a hercegnőt ott sohasem látták, ellenben egy elegáns úr keresi a házban két nap óta,­­ és virágcsokrot akar neki átnyúj­tani. A gyermekek most is az anyjuknál vannak. A hercegnő hívei felváltva őrködnek a lakás­ban, elkészülve arra az eshetőségre, hogy Abdul Kadir egy kontra-gyerm­ekrablással akar újabb fordulatot adni az exotikus histó­riának. — A hercegnő már alszik régen, ha valami érdekli az urakat, szíveskedjenek holnap dél­előtt idefáradni. A házbeliektől, a hercegnő szomszédaitól és a házfelügyelőtől szerzett értesülésünk sze­rint Medjidje hercegnőnek állandó látogatója a lakásban egy fiatalember, aki polgári fog­lalkozására nézve motorbiciklivel kereskedik. A hercegnőnek ez a tisztelője tegnap is látoga­tóban volt nála és az esti órákban sétálni vitte a két gyermeket. Ugyancsak megjelent ma délután is, ismét sétálni vitte a kis hercegeket, majd vissza­vezette őket anyjukhoz a lakásba. Ez a fiatal­ember kapuzárás után, este 11 óra tájban el­távozott a Boráros­ tér 3. számú ház földszint I. számú lakásából, de a gyermekek ottmarad­tak és­­így semmi kétség abban, hogy e pil­lanatban is az anyjuk mellett tartózkodnak. Értesítés! l­inom­ ruhák,selymek mosására nélkülözhetetlen szappanforgácsunk ismét mindenütt kapraiés Ára dobozonként 70 fillér! Lux Mittály utódai Rt. Az Újság munkatársa a hercegnő lakásán nyújtotta a kezét. Szinte tűrhetetlennek tűnt neki ez a kálvária, de Daisy szellemi hatalmában tartotta s így engedelmesen viszonozta a kézszorításokat. Egyszerre egy feltűnően szép, kreolbőrű nővel állott szemben, akinek a nagyobbrészt meztelen testét kizárólag gyönyörű halványszínű strucctoll takarta; a nyakán, karján, lábán mesebeli brilliánsok szikráz­tak. III. Manón, Új-Franciaország nagymesternője­­volt. Kilétét megsúgta az Unió kormányának egyik magasrangú tisztviselője, de még mielőtt Nikolájevics­­nek ideje lett volna jobban szemügyre venni ezt az „első egyenrangú lényt“, akivel feltámadása óta talál­kozott. Manón kecses léptekkel hozzásietett és formás barna karjaival átfonva nyakát, megcsókolta mind­két orcáját, azután megfogta a kezét és ragyogó sze­mekkel nézett rá. — De örülök, hogy megismerkedhetem veled! — kiáltotta francia nyelven, kedves, kissé fátyolozott hangon, de Nikolájevicsnek igen szokatlannak tűnő kiejtéssel. — Hetek óta veled álmodtam és most végre láthatlak! Jaj, de kedves vagy és szép! Okvetlenül akarok még veled találkozni! Okvetlenül, érted? Még egy megigéző szempillantást vetett rá és en­gedve a hosszú sorban újonnan érkezők nyomásának, kíséretével tovavonult. Nikolajevics, némán a meg­lepetéstől, gépiesen fordította utána a fejét. Azután lopva Daisyre nézett, várjon mit szól ehhez a jelenethez? Ő, aki nem is olyan régen még azt sem akarta megengedni neki, hogy a kezét meg­csókolja. De Daisy csak kedvesen mosolygott rá, mintha az, ami történt, a legtermészetesebb dolog volna a világon. Hát már a féltékenység is a múlté volt ?... Ezalatt folytonosan elhaladtak előtte az emberek, nagyok, kicsinyek, fehérek, sárgák, bronzszinűek. És megint itt-ott egy-egy kézszorítás, egy-egy odavetett szó valami ismeretlen nyelven, vagy törött angolsággal. Nikolájevics fásultan, egykedvűen viselte a sorsát. — Meddig fog még ez tartani? — Ez volt az egyetlen gondolata. De az emelvényről még látni sem lehetett a menet végét... Ismét megszólította valaki. Hatalmas ember volt, másfél fejjel nagyobb, mint ő. Amerikai nyelven szólt hozzá és kezét nyújtotta. Nagyobb csoport állta körül bizonyos tisztes távolságban.. — Az Unió elnöke — súgta a fülébe Daisy, mi­alatt az államfő már Durganhoz fordult és ővele vál­tott néhány szót. — Kísérleti nyúl — gondolta magában Nikola­jevics visszafojtott bosszúsággal. — Pedig nem okvet­lenül kellene annak lennem. Ha csak egyetlenegy szót szólnék, ha tudnám vele éreztetni fölényemet, bezzeg másként nézne rám!,** De nem mondta ki azt az egyetlenegy szót. Mintha a torkát fojtogatnák. De egyébként sem jutott eszébe semmi sem, amit mondani helyén lett volna. Még egy kézszorítás ,és az Unió elnöke is tova­tűnt a sokaságban. És ismét ember ember hátán, csupa ismeretlen arc, bámészkodó tekintet, itt-ott egy kézszorítás ... De semmi sem tart örökké. Még hétezer lélek felvonulása sem. Már az utolsók léptek az emelvényre és utánuk már nem­ jött senki. Csak két teremszolga. Nikolájevics fellélegzett. És számolta a még hátralevőket. Most még csak kilenc volt, most öt, köztük két nő, most három és végül csak egy. Már úgy látszott, hogy ez is megelégszik egy bá­mészkodó tekintettek legfeljebb egy kézszorítással. De nem. Néhány lépésnyire megállt és engedte az előtte lépkedőket továbbmenni. Hosszasan ránézett Nikolájevicsre. — Kicsoda ez az ember?, kérdezte ez Daisytől. — Nem tudom. Az idegen külsején nem volt semmi feltűnő. Úgy öltözködött, mint mindenki Amerikában. De a fejforma, a kissé kiálló pofacsontok, az arcszíne, a haja, amely a rendestől eltérően nem fürtös, hanem sima és világosszőke volt, mindez magán viselte valamely más népfaj bélyegét. Nikolájevicset valami különös érzés fogta el. Zavar volt-e csupán, vagy valami homályos emlék? Maga sem tudta. Az idegen feléje jött. — Valóban te volnál romanov-hollstein-golorpi Nikolájevics Iván nagyherceg? — kérdezte oroszul. Nikolájevics vonásai hirtelen kiderültek, a szeme felragyogott és oly élénken, boldogan, mint amilyen­nek még senki sem látta azóta, hogy ismét az élők között volt, felkiáltott: — Az vagyok! És t­e ki vagy? Vagy nem! Ne is mondd meg! Orosz vagy! És ez mindennél több! Tárt karokkal eléje sietett és a következő pilla­natban a két férfi megölelte, megcsókolta egymást. Durgan és Kenedy meghatóban nézték a jelenetet. — A vér hangja — jegyezte meg az orvosnő elgondolkozva. — Kár, hogy nem nő! — hagyta rá, egészen hal­kan, magában a tanár. De Kenedy mégis meghallotta és fájdalmas vonás vonult el az arcán. Nem szólt semmit. — Barátom! Testvérem! — lelkesedett ezalatt Nikolájevics. — Úgy érzem, mintha már régtől fogva ismernélek, szeretnélek! Pedig ki van zárva, ugyebár... — Lehetetlenség, az bizonyos — felelte a másik sok melegséggel. — Azért nem csupán az fűz bennün­ket egymáshoz, hogy közös hazánk volt. Létezik még ennél is szorosabb kötelék! Ismered ezt a gyűrűt, Iván Nikolájevics? Ezzel magasra emelte jobbját, amelynek mutató­ujján tojásdad alakú kékesfényű­ brilliáns csillogott. Nikolajevics hátratántorgott. — Szent Isten! — kiáltotta remegve. —­ Az Algenib! Tudod-e, hogy ez az atyámé volt? — Tudom — felelte a másik, nem minden fölény nélkül. -■ - Hogyan került ez a gyűrű lehozzád? Ki vagy?, — Dimitrij Feodorovics, Andrej bátyád egyenes leszármazottja és — ne szégyeld a rokonságot —• pil­lanatnyilag gyepmester vagyok Sycomoreban ... Nikolájevics Iván, akit eddig féltve őriztek min­­den lelki megrázkódtatástól és egyáltalában minden alkalmatlankodástól, most egy csapásra ismét benne volt a lüktető életben, annak majdnem központjában. A nevezetes előadás óta ezt ő maga is tudta. A sok ismeretlen emberrel való találkozás, a kiván­csiak tömegének hosszú sorban történt elvonulása észrevehetően fárasztották és az a gondolat sem érin­tette kellemesen, hogy az a társadalmi állás, melyet valamikor betöltött, alig engedett láttatni benne mást, mint kísérleti médiumot. De amikor már túlesett ezen a procedúrán, kezdett nyugodtan gondolkozni és akkor megállapította, hogy voltaképen nem is esett­ rajta különösebb sérelem. Hisz elvégre csak természe­tes volt, hogy m­ennyire érdeklődtek iránta és ki tudja, nem volt-e mégis éppen az­­ Isten kegyelméből való születése az, ami vonzotta őket, talán még jobban, mint a háromszázesztendős álomból való felébredése?. Ha pedig ebben volt az érdeklődés fő oka, akkor nem rejlett-e ebben megbecsülhetetlen kincs az ő számára, amelyet ki is tud használni a jövő érdekében? Ebben a felfogásában támogatta a visszaemléke­zés arra a közvetlen és szívélyes modorra, amely Ill. Manón nagymesternő részéről találkozásuk idejé­ben mutatkozott. Ez, szerinte, eléggé bizonyította, hogy a folyton hangoztatott egyenjogúsága az embe­reknek utópia és hogy a hatalmon levők mégis csak különbséget tesznek ember és ember között. Az a kö­rülmény viszont, hogy Új-Franciaország államfejében uralkodót látott, annyira befolyásolta, hogy, pillanatra legalább, a kreolszínű, exotikus Manón mellett elhomályosodott előtte még Daisy is testi és szellemi fölényével együtt. Hiába, az a másik, úgy mint ő, mégis csak Isten kegyelméből való volt!.. . (Folytatása következik.) ÚJSÁG 5

Next