Ujság, 1929. szeptember (5. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-01 / 197. szám

8 Sorompó A kommün utáni időben, amikor az ide­genek sáskajárása aratott le Pesten mindent, ami szép és jelentékeny, feltűnt egy német gróf. A kiéhezett Pesten szórta a pénzt, gyö­nyörű szeretői voltak, remek márkájú ko­csija és apartmanja a dunaparti Hotelben. Egy pezsgős éjszaka után kocsijára fel­pakkolva hat táncosnőt és a mulató üzlet­vezetőjét, autós kirándulásra vitte őket. A lokálüzletvezetőnek nem túlságosan tet­szett a mulatság. A gróf amúgy is agyon­itatta már, gőzölgött belőle az alkohol, de nem lehetett ellentmondani. A gróf, ha le­ment este a mulatóba, legalább tíz üveg fran­cia pezsgőt ivott. A mulatóban császárnak hívták. Igazán vele kellett tartani a reggeli autó­­túrán. A részeg német mágnás százkilométeres tempóban vezette a kocsit. Csudának tet­szett, hogy nem ütköztek össze az ország­úton befelé baktató tejes és gyümölcsös sze­kerekkel. A táncosnők visítoztak, az üzlet­vezető halálsápadtan fogózkodott, a német gróf pedig röpítette a kocsit­ .Félelmetes volt ez az út. Később lelassított a gróf, de azért csak annyira óvatosan, hogy nekivezette egy so­rompónak a kocsit. Az autó széttört, valami rendkívüli véletlen folytán az utasok meg­menekültek. A német gróf elutazott és azóta nem hal­latszott hír felőle. Azaz, legutóbb olvasták egy német újságban, hogy Japánban él és egy tokiói iparvállalat vezetője. Most nyil­ván a gésákért rajong. Mert valakiért min­dig rajongott. Az üzletvezető néhány hónapja értesítést kapott arról, hogy az Államvasutak hatszáz pengőre beperelték, azért, mert akkor az autó széttörte a sorompót. Szegény fiú hasztalanul védekezett azzal, hogy a kocsi tulajdonosa és vezetője a német gróf. A gróf urat nem lehetett feltalálni, az Államvasutak az üzletvezetőt perelték. A lokálüzletvezető bohém fiú. Akármeny­­nyit keres, rögtön elkölti -e a forrásnál. Min­dig mulatóhelyen volt alkalmazott, de azért még most is pezsgőbe és sósmandulába he­lyezi el a keresetét. A napokban, délben alszik a lakásán, ami­kor két mogorva úr nagy táskákkal felsze­relve és ijesztően kihegyezett ceruzákat for­gatva, jelenik meg szobájában. — Mit parancsolnak? — kérdezte gyana­kodva. — Foglalni jöttünk. Az Államvasutaknak járó hatszáz pengő értékben. A hivatalos urak körülnéztek. A szobá­ban egy ócska olajnyomat volt, töröttlábú asztal, kávéfoltokkal és két rozoga szék. Ezenkivü­l egy füzetes regény, a foszló bár­sonya dívány mellett, ahol az üzletvezető nappali álmát aludta. — Foglalni — nevetett az üzletvezető —, hát tessék kérem. Foglaljanak — helyet. Mást úgy sem tudnak. S az urak helyet foglaltak. Mást tényleg nem lehetett. Álhirlapirás Budapesten megközelítő számítás szerint­­ötezer álhirlapiró lakik. A szerkesztőségben dolgozó újságírók hajszolt, fáradt emberek, akik boldogok, ha munkájuk után otthon pi­henhetnek. Az álhirlapiró aratja le helyettük a társadalmi elismertség sikereit, az álhirlap­iró karriert csinál, nőket hódít, vagyonosodik, boldogul, üzleteket köt, népszerűsödik — az újságírás presztízse alatt. Mindezzel tisztában vannak a hirlapirók, akik nem bánomságból, kényelmességből tűrik az álhirlapirók garáz­dálkodásait. Megjegyzendő, hogy az álhirlap­irók többsége nem is csirkefogó. Nem zsarol, nem revolverez, csak a címre vadászik. A napokban történt. Ismert pesti újságíró­ délután háromne­gyed öt felé a szerkesztőségbe ment dolgozni. Talán tíz lépésnyire lehetett a redakciótól, amikor hallja, hogy egy nyurga jampecbaju­­szos ifjú ezeket suttogja nagyon szép höl­gyének: — Drágám ... Most itt megvár... Felné­zek a laphoz, megkérdem a szerkesztőt, van-e dolgom és ha nincs, akkor átmegyünk Bu­dára. A lány lelkesült, csillogó szemmel bólin­tott. Úgy van jól, ahogy az ifjú kivánja. A hírlapíró jól megnézte a jampecet. Bő, diva­tos nadrág feszült rajta, szélesen kötött, di­vatos nyakkendő, legújabb formájú puha gallér, kesztyű, szóval tip-top... Ahogyan ő a szerkesztőt elképzeli. A hírlapíró jól meg­nézte magának a fiatalembert. Soha ezt az arcot nem látta a szerkesztőségben. És mégis: ez a fiú azt adta be a lánynak, hogy felmegy a redakcióba, meghallgatja a szerkesztő utasí­tásait és visszajön. Most már érdekelte a dolog. Utánalopózott­­a fiúnak, aki siető léptekkel haladt be a ka­pun, felszaladt a félemeletre, ott megállt a lépcsőházban és várt. Az újságíró előtt rögtön megvilágosodott a tényállás: a fiú itt várako­zik öt percig, aztán gondterhes arccal lesiet, hogy lenne ugyan dolga, de azért csak sétál­janak s mindezt az újságírás örve alatt. A hírlapíró megállt a lépcsőházban a fél­emeletnél, egy lépésnyire az álhírlapírótól. Mereven rászegezte a tekintetét. A fiatal­ember izgult, pirult és látszott rajta, tudja, hogy a hírlapíró kihallgatta őt az előbb. Két percig meresztettek egymásra farkas­szemet. Akkor az álhirlapiró lankadtan, elvö­rösödve lesütötte a szemét. — Hát kérem, kolléga úr — törte meg a csendet a hirlapiró, — miért nem megy fel a szerkesztő úrhoz megkérdezni, hogy van-e munkája? — Jaj, jaj — nyögött a fiatalember — bocsásson meg kérem. Ne tessék haragudni. Tetszik tudni ,felvágtam kicsit...— Ugye, nem tetszik elárulni? A hirlapíró komolyan végigmérte. — Nem, nem árulom el... De azért meg büntetem. . — ? — Magának, fiam, dolga van ... Magának nincs ideje lemenni. Maga itt fog ácsorogni még egy félóráig. Én pedig lemegyek a hölgy­höz, aki, bevallom, nagyon csinos és meg­mondom, hogy a kollégám nem ér rá, de megkért, hogy sétáljak vele ... És miközben lefelé haladt a lépcsőn, még visszaváltotta magyarázóan a meredten bá­muló álhírlapírónak: — Mert sétálni — én is tudok ... Kellér Andor. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1929 SZEPTEMBER 1 Kéthetes „béketanfolyam“ nyílik Lepencén • Sátrakban laknak a békeliga tagjai Ez a nyár a kongresszusok nyara volt. Ja­pánok és kínaiak sétáltak a budapesti utcá­kon, ami csak eleinte volt szokatlan látvány. Később mindenki tudta: kongresszus van Pes­ten. Egymást váltották a kongresszusok, pe­dig a java csak most következik. Budapesten gyűlnek össze nemsokára a világ összes hang­­versenyrendezői, ami kétségtelenül jelentős propagandája lesz a magyar művészetnek. De talán valamennyinél érdekesebb az a kon­gresszus, amelyről eddig még semmi szó sem esett. Budapesten fog ülésezni a nők nemzetközi békeligája. Nincsen valami sok tagja és kikül­döttei sem érik el majd azt a hatalmas szám­arányt, mint például az eszperantó-k­ongresz­­szuson. Ez a kongresszus mégis jelentős nem­csak azért, mert a világbéke magasztos esz­méjének lelkes propagátorai ülnek össze Pes­ten, hanem azért is, mert a legtávolabbi or­szágokból jutnak el Budapestre olyanok, akik szívesen hangoztatják majd hazájukban, itt nyert kellemes impresszióikat. De ami a legfurcsább ebben a kongresszus­ban, hogy azt nem a szokott sablonszerűség­­gel rendezik meg a képviselőház, vagy más bezárt levegőjű üléstermek hivatalos hangu­latú interieurjeiben, hanem kivonulnak Buda­pest környékének szabad hegyei közé. A nők békekongresszusa Lepencén lesz. Valószínűleg kevesen hallották ezt a külö­nös hangzású nevet a budapestiek közül. A turisták azonban annál jobban ismerik Vi­­segrád környékén van, festői szépségű völgy­ben, évszázados, lombos fák között, zöld me­zőtől körülvéve. Az egészet inkább völgynek mondhatnánk, mint hegynek, bár magasan van a Duna fölött, de hangulatos dombok szegélyezik. A kis völgyön keresztül folyik a ki­svizű Lepence patak. Valami kis szálloda áll ebben a völgyben, olyan szanatóriumféle, ahová nyaranta üdülni járnak olyanok, akik a magányt és nyugalmat keresik. Ezt az idillikus környéket választotta ki ülései színhelyéül a nők békeligájának bu­dapesti frakciója. Körülbelül száz vendég ér­kezik a művelt világ minden tájából. Ki sem szállnak Budapesten, hanem egyenesen Lepen­­cére utaznak, vonaton, hajóval, kocsin, ahogyan már ide el lehet jutni. A kis szállodá­ban kapnak lakást, akiknek még hely jut. Akik pedig nem tudtak már elhelyezkedni a szobákban, azok számára sátrat vernek a Lepence patak mellett, terebélyes tölgyek ár­nyékában. Itt fogják tölteni azt a két hetet, amelyért hozzánk ellátogattak. Úgynevezett béketanfolyamot rendez a női liga. Szociológia, gazdaságtudomány, történe­lem lesznek azok a tárgykörök, amelyekről a békebarát előadók tanításuk anyagát merítik. Hétfőn érkezik az első transzport és utazik ki egyenesen Lepencére. Tizennégy nemzet képviselteti magát a kon­gresszuson. A világ legtávolabbi sarkaiból jönnek Lepencére. Két néger lány lesz a gyüle­kezet attrakciója. ÚTI JEGYZETEK Irta Wallesz Jenő IV. Az unalom pszichoanalízise Ebédre a miniszterelnök vendége voltam. A feketekávé után karonfogott és lecipelt az utcára, ahol már várt az autó. — Most olyat mutatok önnek, amit sehol sem láthat. — Négyfejű borjut? — Egy rajzkiállítást. — Az igaz, hogy rajzkiállítást sehol sem láttam, de csak azért nem, mert nem voltam rá kiváncsi. — Sokat mulasztana el, ha ezt a kiállítást nem nézné meg. Az autó elindult. Tíz perc múlva pompás kis palota elé értünk és a miniszterelnök meg­magyarázta, hogy ez az országgyűlés háza. — És ittt rendezték a rajzkiállítást? — Mi minden kiállítást itt rendezünk. Tudja, az országgyűlés évente csak egy hó­napig tanácskozik, hát miért ne használnánk ki valami okosra a tizenegy hónapi szünetet. — És egy hónap alatt el tudnak mindent intézni? — Hogyne! Nálunk Tapaszkam ugyanis a képviselők az egész ülésszakban csak egyszer szólalhatnak fel. Aki másodszor is beszélni akar, annak az összes képviselők egyhavi tisz­teletdíját előre be kell fizetni a parlament gazdasági pénztárába. Képzelheti, hogy nem sok ilyen felszólaló akad. — De hol itt a szólásszabadság? — Kedves uram, nincs a világon ember, aki egy óra hosszat csupa okosat tudna egy­folytában mondani. Hát mire való volna a sok beszéd? De még ha akadna is ilyen okos ember, hol vesz ön egy másodikat, aki azt megértené? —• Ennyire korlátoltak az emberek Tó­­paszban? — Maguknál Izland szigetén talán oko­sabbak? — De mennyire! Nálunk nyolc-tíz óráig is beszélnek az emberek egyfolytában. — Rémes! És mindig okosakat mondanak? — Nem, nem mindig. De végre is időt kell engedni az embereknek arra, hogy valami­­ okosat kitaláljanak.­­ — És a többiek türelemmel várják, amíg a szónok valami okosat kitalál? — Dehogy! Kimennek a folyosóra és az elnök csenget, ha megszületik az okos szó. És akkor betódulnak a képviselők. — Na hát, ez igazán különös. Kimennek tanácskozni közben a folyosóra? Ez nagy tiszteletlenség a szónokkal szemben. — Ellenkezőleg! Az emberek meg akarják őrizni egymás iránt a kölcsönös tiszteletet, tehát kimennek, hogy ne ábránduljanak ki egymásból. Beértünk a kiállítási terembe és a minisz­terelnök belefogott a magyarázásba. — A kiállítás anyaga csupa olyan rajz, amelyet unatkozó emberek készítettek. A leg­több rajzot nem érti a laikus és ezért gondos­kodnunk kellett arról, hogy pszichoanalitiku­­sok kielemezzék azt a tudatalatti érzést, vagy gondolatot, amely az unatkozóban élt, ami­kor a vonalakat papírra vetette. Ez az elő­dömnek, Rihati miniszterelnöknek a rajza. Itt készült tanácskozás közben. Egy képviselő meginterpellálta őt, hogy mi lesz a sajtósza­badsággal? És a miniszterelnök az interpelláló képviselő beszéde közben egy akasztófát raj­zolt. A pszichoanalitikusok megmagyarázták, hogy a miniszterelnök interpellálás közben folyton ezt ismételgette magában: Akaszd fel magadat! — Érdekes ... Nagyon érdekes.­­— Ez itt az igazságügyi miniszter rajza Ez is interpellálás közben készült. A minisz­terhez aziránt intéztek kérdést, hogy mi lesz az igazságszolgáltatás egyszerűsítésével. Az ülés végén a teremszolgák ezt a skiccet talál­ják az igazságügyminiszter asztalán. Amint látja, a rajz egy gépembert ábrázol. Feje nincs, a szája a gyomrából nyílik. Egész teste tele van paragrafusokkal. A háta közepén is nyilas tátong. A pszichoanalitikusok magyará­zata így szól: Az igazságügyi miniszter inter­pellálás közben úgy képzelte el az igazságszol­gáltatás egyszerűsítését, hogy minden tár­gyalóteremben felállítanak egy automatát. A felperesek átadják a periratot az inspekciós igazságügyi alkalmazottnak, az elolva­sót, az­tán bedobja az automatába, és megnyomja a megfelelő paragrafust, az igazságügyi alkalma­zott öt másodperc múlva forgat egyet a gép . Csillaghegyi ásványvíz a­z a­g­­­o­b­b ember kurbliján, mire a gépember gyomrából kiugrik a kész ítélet. — Zseniális ! És aki fellebbezni akar? — Fellebbezésnek nincs helye... Ez itt egy operettprimadonna rajza. Egy gyönyörű ifjú szerelmi vallomása közben készült. A rajz egy járom és a pszichoanalitikus azt mondja, hogy az ifjú szerelmi vallomása közben a pri­madonna arra az ökörre gondolt, akit ebbe a járomba foghatna. — De hiszen a járomnak két nyílása van.­­• Nagyon helyes a megjegyzése. A pszicho­analitikus is hozzáfűzi, hogy a primadonna tényleg nem is egy, hanem mindjárt két ökörre gondolt. — És a fejszék a másik rajzlapon? Talán azokkal végzik ki az ökröket? — Szó sincs róla. A fejszéket már nem a primadonna rajzolta és csak a véletlen játéka, hogy az ökör és a fejszék egymás mellé kerül­tek. A fejszéket egy államügyész rajzolta. A vádlottak padján egy asszony ült, aki félté­­kenységi rohamában megölte a férjét. A védő kétórás beszédben védte az asszonyt, akire az ügyész halálos ítéletet kért. És az ügyész csak rajzolt, rajzolt, mialatt a védő beszélt. — A fejszék tehát a halálos ítélet végre­hajtásával függnek össze? — Tévedés. Abban az időben az ügyész tyúktenyésztéssel foglalkozott. Messze ország­ból fajtyúkokat hozatott, de alig értek Ta­­puszba, valamilyen betegség támadta meg őket és mindennap elpusztult közülök egy­­kettő. Mikor a tyúkokból már csak egy fél­­tucat volt életben, az ügyész leölette, kitömelte és eladta a nemzeti múzeumnak azokat. Ez a tárgyalást követő napon történt. —- Még mindig nem látom az összefüggést a fejszék és a tyúkok közt. —- Pedig a helyzet világos. A tárgyalás napján a védő beszéde közben az ügyész ön­tudata alatt az motoszkált, hogy a veszett fej­szének legalább a nyelét hogyan kéne meg­menteni. És megmentette, mert jó árat kapott a kitömött tyúkokért. — És ezt igy állapították meg a pszicho­analitikusok? — Szóról-szóra így. És pár nap múlva az ügyész a saját nyilatkozatával erősítette meg, hogy csakugyan ilyenféle sejtelmes érzé­sei voltak a védő beszéde közben. — Hallatlan! — Ezt a kis rajzocskát a tudományegye­tem egyik tantermének a katedráján találták. A közjog professzora rajzolta szigorlatoztatás közben. A jelöltnek arra kellett felelni, hogy milyen az angol gyarmatok alkotmánya. És a professzor előadása alatt ezt a láncot rajzolta. — Nyilván arra gondolt, hogy az angol gyarmatok lakói egy rossz alkotmány rab­láncait viselik. — A világért sem. A pszichoanalitikusok megállapították, hogy az a lánc az egyetemi rektorság lánca és a vizsgáztató professzor rektorsága a jövő tanévre volt esedékes. — Szenzációs. — Ez a ko­rona egy orvosnak a rajza. Az orvos akkor rajzolta, amikor egy szegény beteg elpanaszolta bajait. A pszichoanaliti­­kusok magyarázata szerint az orvos maga­­feledten arról álmodozott, hogy jó lenne végre egy koronás főt kapni páciensül, mert csak így lehet karriert csinálni. — Rémes, hogy ezek a pszichoanalitiku­sok milyen jól kitapogatnak mindent. —• És látja ezt a hintaszamarat? — Látom... De nem ülnénk le valahová, mert elfáradtam. — Talán ebbe a bársonyzsöllyébe. A­­ kul­tuszminiszter ül benne és ez a rajz épp az ő műve. Az egyik államtitkár hosszasan referált neki az iskolai tankönyvek reformjáról. A hivatalos óra végén a takarítónő ezt a hinta­szamarat találta a miniszter asztalán. Sokáig azt hitte mindenki, hogy a hintaszamár nem más, mint a referáló államtitkár. De ez sajná­latos tévedés volt. A pszichoanalitikusok meg­magyarázták, hogy a karácsonyi ünnepek kö­zeledtek és a miniszter nagyon szerette a kis unokáit és már az ajándékok gondolata lap­pangott a tudata alatt, amikor az államtitkár a tankönyvreformról referált... Mi az, uram, ön rajzol? — Oh, ezer bocsánat, hogy ennyire meg­feledkeztem magamról. — Legalább mulassa, hogy mit rajzolt. — Méltóztassék... Én igazán nem is tu­dom, hogy mit­­ábrázol... Csupa krix-krax. — Dehogy is krix-krax. Ez egy jól meg­rajzolt fütyülő. — Nem hinném... — De bizony fütyülő, ön azt akarja ezzel kifejezni, hogy fütyül az egész kiállításra... Megdöbbentem és a miniszter észrevette ezt. Mentegetőzni kezdtem, de a miniszter­elnök a szavamba vágott. — Én vagyok a hibás. Mert figyelmeztet­nem kellett volna arra, hogy törvényeink ér­telmében senki sem hordhat ceruzát magánál, amikor belép a parlament üléstermébe. Öt év előtt hoztuk ezt a törvényt és öt év óta a képviselők még önfeledten se árulhatják el, hogy mi a véleményük egymásról.­­ Ezt a törvényt magammal viszem Iz­­land szigetére. Hátha be lehet szüntetni a ceruzagyártást az egész szigeten és akkor vége lesz nálunk is a tekintélyrombolásnak. A kiállítás csengője megszólalt. Hat óra volt, a kiállítást bezárták.

Next