Ujság, 1933. július (9. évfolyam, 146-171. szám)

1933-07-01 / 146. szám

2 Megsemmisítették a nemzeti szocialista mandátumokat Ausztriában Bécs, június 30. A bécsi tartománygyűlés pénteken este hat órakor a szociáldemokra­ták és a keresztényszocialisták egyhangú sza­vazatával megsemmiisítete a tartománygyű­­lés nemzeti szocialista képviselőinek mandá­tumát. A tizenöt nemzeti szocialista tarto­­má­nygyűlési képviselő elveszíti mandátumát a szövetségi tanácsban, a bécsi városi ta­nácsban és a bécsi kerületi tanácsban is. Stájerországban a péntekre virradó éj­szaka újabb merényletet követtek e­l az ál­lami telefonhálózat egyik vezetéke ellen. Ju­­denburg és Unzmarkt között eddig még is­meretlen robbantóany­aggal a levegőbe röpí­tették a telefonvezeték egyik tartóoszlopát. Az oszlop számtábláját előzőleg levették és vörös betűkkel rámázolták: „Heil Hitler!“ Egy pártonkívüli robbanás A bécsi műegyetem vegytani intézetében pénteken délben hidrogéngázokkal folytatott kísérletezések közben Abe professzor labora­tóriumában robbanás történt, amelynél Schaf­­ranik dr. tanársegéd és egy műegyetemi hall­gató kisebb sérüléseket szenvedtek. Elintésre­­méltó anyagi kár nem történt. A detonáció oly erős volt, hogy az utcán is hallani lehetett s pillanatok alatt a legvadabb rémhírek ter­jedtek el a környéken. Mindenki azt hitte, hogy újabb bombamerénylet történt s a mű­egyetem körül százakra menő tömegek ve­rődtek össze. Többen a tűzoltókért és men­tőkért telefonáltak, amikorra azonban a ko­csik megérkeztek, már kiderült, hogy csak jelentéktelen laboratóriumi baleset történt és hogy a pánik minden ok nélkül tört ki. Akiktől megvonják az iparűzési jogot A mai mininiszterr tanács elhatározta, hogy rendeletet bocsátanak ki, amelynek értelmé­ben megvonják az iparűzési jogot attól, aki valamely pont betiltott tevékenységét elő­mozdítja. A minisztertanács elhatározta továbbá, hogy legközelebb­ behívják a katonai segéd­estül­etek második turnusát. A miniszter­­tanács végül rendeletet fogadott el a hiva­talos közleményeknek a lapokban való közzétételéről. Lipótmező írta Vándor Kálmán Esti tíz óra tíz perckor taxiból szállott ki a főkapitányság előtt. Nagyon nyugodt volt, köszönt a rendőrnek és azt mondta: — Az inspekciós tiszt urat keresem. Bevezették. A rendőrtanácsos kicsit álmo­san nézett rá. — Mit kivan, kérem? — Kemény Elek vagyok. — Ól — a tanácsos felugrott. — Csak­hogy újra itthon látom. Parancsoljon. Kemény Elek az aktatáskájából kivette a hatszázoldalt. — Parancsoljon tanácsos úr! A rendőrtiszt csodálkozva nézett rá. — Mi ez kérem? — A vallomásom. — A vallomása? . — Igen kérem. A feleségemet tudniillik nem az a betörő ölte meg, aki én belém lőtt. A feleségemet — én öltem meg. Itt egy pillanat szünet következett. A szomszédszobából írógép kopácsolása hallatszott. — Hogyan méltóztatott? Ezt a rendőrtanácsos kérdezte. A rendőr­­tanácsos sápadtan, meglepetten, kicsit szé­dülten az egyszerű bejelentéstől. — Hogyan méltóztatott? Kemény Elek szelíden ránézett.­­—• A feleségemet én öltem meg. Ült nyugodtan a széken, rendkívül szelíd volt és rendkívül nyugodt. Majdnem gyer­meki. A zöldernyős íróasztali lámpa, melyre még fehér papirosból külön ellenzőt is ra­gasztottak, hogy a szemet ne bántsa, egy­kedvűen, siváran égett, a nagy kopott vas­kályhában pattogott a tűz. Irógépkopácsolás hallatszott. — Tehát úgy méltóztatik, hogy, úgy ke­gyeskedik, hogy ... — Igen, kérem. Megöltem a feleségemet. A tanácsos homlokát kiverte a verejték. — Hát — megtörölte az arcát — ez iga­zán kedves, mondta, igazán megtisztelő, hogy éppen engem, éppen csekélységemet választotta ki kedves szerkesztő úr, izé, ked­ves mester, ez igazán megtisztelő és ... Nem tudta befejezni. Csak törölgette a homlokát, a fene tette volna meg ezt az egész izét, mi lesz ebből? Kemény Elek türelmesen várt. Az ujjai­val malmozott. A szomszéd szobában az író­gép elhallgatott. Ordított a csend. A tanácsos felállt. — Hát ilyenformán — mondta — ilyen­formán kedves szerkesztő úr leghelyesebb lesz, ha hazamegy, lefekszik és néhány na­pig kipihenni magát. Csodálkozva a tanácsosra nézett. — Tudniillik — mondta az — ez a leg­veszélyesebb. Ez a tavaszi influenza. Magas lázzal jár. Kemény nyugodtan intett. — Nem tanácsos úr, ez nem influenza. Megöltem a feleségemet. — Hogyne, hogyne — hagyta rá a rend­őrtanácsos — ezt értem. Szerkesztő úr azt állítja, hogy megölte a kedves felesége őnagyságát. Azért mondom. A kinin nagyon hatásos és gyorsan van eredmény. Kemény Elek szelíden a fejét ingatta. — Legyen szíves letartóztatni, tanácsos úr. Ez a legegyszerűbb. — Persze, persze, verejtékezett a rendőr, ez a legegyszerűbb. És ha szabad kérdez­nem, mikor kegyeskedett megölni a kedves felesége őnagyságát. Talán tegnap vagy teg­napelőtt? — Nem — mondta — már régebben. Még Newwyorkban történt. — Igen — bólintott engedelmesen a taná­csos — tehát még Newyorkban kegyeske­dett. És ha szabad érdeklődnöm, miért ke­gyeskedett? Már tudniillik megölni. Őnagy­­ságát. Kemény Elek nagyon csendesen felemelte a fejét. — Azt mondta, hogy hagyjam békét, na­gyon un már. — Ó! — helyeselt a tanácsos. — Akkor tökéletesen értem. Ha azt mondta, hogy unja a szerkesztő urat és hogy hagyja! Ilyen esetben mit is csinálhatna most az ember. Persze, persze. Ez egészen természe­tes. — És akkor — folytatta Kemény Elek — felkaptam a vázát és a halántékához vágtam. — Igen. Tökéletesen értem, szerkesztő úr. Fel­kegyeskedett kapni a vázát és a felesége őnagysága halántékához vágta. Kint újra kopogott az Írógép. — Nagyon fáradt vagyok — szólt most Kemény Elek. — Kérem, tartóztasson le, hogy le­fekhessek A tanácsos vigyázva, hogy az asztal min­egyedülálló a városok kihágási bíróságainak történetében. Az történt ugyanis, hogy a hal­élettani és szennyvíztisztító kísérleti állomás és a magyar királyi kultúrmérnöki hivatal kiterjesztette a vádat Újpest városa ellen is, miután a város vezetősége megfeled­kezett annak idején arról, hogy vízjogot szerezzen mig kettőjük között legyen, nyájasan helye­selt. — Azonnal, kedves szerkesztő úr. Aho­gyan parancsolja. Természetesen. — Meg­nyomta a villanycsengőt. — Csak persze, ugy­e ezt én egyedül nem csinálhatom. Hát lesz kegyes megvárni, míg a főkapitány­helyettes úr ideérkezik. — Az ajtón rendőr lépett be. — Már hivatom is. Izgatottan a rendőrhöz sietett, valamit sú­gott s az elment. A tanácsos ott maradt az ajtó közelében. — Csak tessék egészen nyugodtan ma­radni, szerkesztő úr. Csak egészen nyugod­tan! — mondta. Azután belépett egy hatalmas rendőr. A tanácsos most óvatosan az asztala felé kö­zeledett. — Csak néhány pillanat, szerkesztő úr. Méltóztatott már látni az Aranypókot? — Mit, kérem? — Az Aranypókot. Az új operett. Nagyon mulatságos, hehe, a Honthy Hanna kitűnő és van egy táncszám, egy rumba, remek, kérem. — Nem járok színházba azóta. — Mióta, szerkesztő úr? — Mióta megöltem a feleségemet. A tanácsos ijedten a rendőrre nézett. Az intett, hogy nem kell félni. Azután jött a főkapitányhelyettes. Ala­csony emberke volt, kicsit kövér, erősen szemita vonásokkal. — Parancsoljon, doktor, akarom mon­dani főkapitányhelyettes úr — könnyebbült meg a tanácsos. — A szerkesztő úr kiván bejelentést tenni. — Isten hozta, kedves mester — örven­dezett a főkapitányhelyettes és melegen a kezét rázta. — Mivel lehetünk szolgálatára? Közben nem engedte el a kezét és egészen úgy fogta, mint akinek a pulzusát nézik. — Tehát, kedves mester? — Bejelentettem, hogy megöltem a fele­ségemet. Tartóztasson le. — Igen — bólintott az emberke és hosz­­szan elnyújtotta az i-t. — Tökéletesen ér­tem. Lesz szíves talán a szemembe nézni? Kemény Elek szelíden a szemébe nézett, míg a másik kis vaskos ujjával mozdulato­kat csinált a szeme előtt, azután hirtelen a tenyere élével a térdére csapott. — Hehe — mondta — valamikor orvos­nak készültem, mindig kitör belőlem. Most a rendőr jött be és súgott valamit a wmmmmmBmbmatsa^vam'^aanmasaxm­m ■-a.ir xaur cmicji tanácsosnak. — Ejnye, de kedves — örvendezett a rendőrtiszt. — Ezt a kedves véletlent! Itt van a főszerkesztő úr! Parancsoljon, méltó­­ságos uram! — Nini, Kemény! — kiáltott a főszer­kesztő vidáman. — Nem is tudtam, hogy itthon van. Hogy van, hogy van? — Köszönöm — mondta. — Kérem taná­csos úr, nem lehetne végezni? — Ó, azonnal, csak a főszerkesztő úrral kell néhány percig tanácskoznunk. Pár perc az egész. Bizalmas természetű — és hárman kimentek. Kemény a hatalmas rendőr társaságában csendesen ült. Nagyon fáradt volt. Duruzsolt a kályha, a szomszéd szobából fojtott han­gok hallatszottak. Néhány mondattöredék., A főkapitányhelyettes beszélt. — Tipikus vágyteljesülési eset. Bizonyos vágyak valósulnak meg, amelyek megvaló­sulása a valóságban nehézségekbe ütközik. A lélektani lefolyását kell megvizsgálni. Aztán : a tanácsos mondott valamit, aztán­ a főszerkesztő, majd megint a főkapitány­­helyettes. — Gondoljunk csak a freudi magyará­zatra! Az álom a léleknek az a működése, mely a meg nem valósult vágyakat a kép­zeletben megvalósítja. Fiatal asszony, aki­nek már volt gyermeke, álmában az ingén tejfotlokat lát. A fiatal asszony második gyereket vár s ennek számára több tejet, mint volt az első alkalommal. Tisztán meg­állapítható a vágyteljesü­lési tendencia. Most halk, egészen halk tárgyalás követ­kezett, aztán mosolyogva beléptek. — Hát akkor, szerkesztő úr — mondta a tanácsos — el fogjuk szállítani a fogházba. — Igen — bólintott Kemény. — Köszö­nöm, tanácsos úr. — A főszerkesztő úr volt szíves az autó­ját felajánlani. El is fogja kisérni. ő is és a főkapitányhelyettes úr is. — Köszönöm, tanácsos úr. A rendőrtiszt kicsit kínos mosollyal ba­rátságosan a kezét rázta, aztán beültették az autóba. Egyik oldalán ült a főkapitány­­helyettes, másikon a hatalmas rendőr. A fő­­szerkesztő kiült a sofőr mellé. Azután az autó átrobogott a Lánchídon, az Alagúton és befordult az elmegyógyintézet irányába. (Részlet Vándor Kálmán hasonló című sajtó alatt lévő regényéből.) ÚJSÁG SZOMBAT, 1933 JÚLIUS 1 Rooseveltt felkérték a pénzrögzítésre az aranyalaphoz szító államok Ultimátumjellegű nyilatkozatuk a kilencedik átszövegezés után alkalmas alap a megegyezésre London, június 30. (Az Újság tudósítójának távirata.) A világgazdasági konferencia sikeré­nek vagy meghiúsulásának kérdése egyelőre arra egyszerűsödött le: hajlandó-e Anglia és Amerika a valutastabilizáció segítségével bizto­sítani az aranystandard fentartását? Az arany­alapot fentartani kívánó Belgium, Franciaor­szág, Hollandia, Olaszország és Svájc delegátu­sai egész nap tanácskoztak egymással és Mac­­donald angol miniszterelnökkel, majd Moley tanárral, Roosevelt elnök megbízottjával. Hir szerint el vannak szánva arra, hogy ha az aranyvaluta fentartásáról s annak biztosításáról szóló javaslatot Macdonald nem terjeszti az érte­kezlet elé, visszavonulnak a konferenciáról. A megállapodást azonban, mely először teljesen Franciaország szájaszt szerint készült el, amely­nek eleinte erősen ultimátu­mjellege volt, a nap folyamán kilencszer szövegezték újra. Ez az új szöveg, melyet az „aranybiok”, vagyis az arany­alapon álló öt hatalom elküldött Roosevelt el­nöknek Amerikába, most már majdnem teljesen magáévá tette az angol álláspontot, sőt annyira elvesztette eredeti jellegét, hogy az amerikaiak is minden aggodalom nélkül aláírhatják. Ahe­lyett, hogy a nyilatkozat aláírói kimondanák az aranystandard fentartását és valutájuk értékének lerögzítését, az új szöveg csak arra szorítkozik, hogy elítéli az olyan valutaingadozásokat, ame­lyeket spekulációs játék idéz elő és együttműkö­désre kötelezi az európai jegybankokat a főbb európai devizapiacokon s így elsősorban Lon­donban, Párisban és Brüsszelben. Mi van a határozatban? Az aranyvalutájú országok képviselői rövid­del este 10 óra után az alsóház speakerének la­­komájáról a miniszterelnöki palotába siettek, ahol Macdonald és Moley tanár is megjelent. A tanácskozást rövid megbeszélés után holnap reggelre napolták el, hír szerint azért, mert mindeddig nem sikerült Roosevelt elnökkel érintkezésbe lépni, illetőleg tőle választ kapni. Az aranyvalutájú országok részéről egyhangúlag elfogadott határozat főbb pontjai a következők: 1. Szükség van arra, hogy az aranypénzalapot fentartsák mindazokban az országokban, ame­lyek az aranyalapon megmaradtak. 2. Azok az országok, amelyek letértek az aranyalapról, a lehetőség szerint visszatérnek az aranyalapra. 3. A pénzrögzítés arányát és a rögzítés idő­pontját minden egyes érdekelt ország függetle­nül döntse el magára nézve. 4. A most aranyalapon álló országok a leg­­szilárdabbul eltökélték, hogy helyzetüket min­den áron megvédik. 5. Az értéküket vesztett valutájú országok helyeslik az aranyvalutájú országoknak ezt a szilárd álláspontját. Bonnet francia pénzügyminiszter újból elha­lasztotta útját és csak holnap érkezik Parisba. Újpest városa mint vádlott — a saját Miágis! bírósága előtt Különös és gyakorlatban még soha elő nem forduló per színhelye volt az újpesti Városi Kihágási Bíróság. A kikötőkezelőség egy évvel ezelőtt feljelentést tett az újpesti dunaparti gyárak ellen, mert ezeknek a szennyvize meg­fertőzi a Dunát és így pusztulásra ítélte a hal­állományt.­­Egy tárgyalás már volt ebben az ügyben és m­ost volt a folytatólagos tárgyalás az újpesti városi kihágási bíróság előtt. Ezen a tárgyaláson olyan fordulat történt, ami és így nem állott jogában, hogy a dunaparti gyáraknak és üzemeknek közvetlenül a Dunába­ vezető szennyvízlevezető csatornák megépíté­­­sére engedélyt adjon. Ez a vádkiterjesztés meglepetésszerűen érte Zsolnay András dr. Új­­­pest városi kihágási bírót, aki természetesen­ ezek után nem is hozhatott ítéletet, hanem­ elfogultsági kifogást tett önmaga ellen s ezt haladéktalanul beterjesztette Scltssey Aladár (h­ újpesti polgármesterhez. Haladékot kért, hogy­ idő legyen a bíróküldésre. Zsolnay dr. bejelent­­tésében azt hozta fel, hogy ő előtte mint újpesti városi tisztviselő előtt nem állhat vádlottként Újpest városa, amely neki kenyéradó gazdája és így nem­­ volna összeegyeztethető a tisztviselői kö­telességével és esküjével, hogy esetleg marasztaló ítéletet hozzon saját kenyéradó gazdája ellen. A helyzet tehát ma az, hogy ebbe a különös perbe kénytelenek lesznek beavatkozni a fel­­­sőbb fórumú közigazgatási hatóságok is, mert valóban fennállhat az elfogultsági kifogás. Október 10-ig elnapolták a leszerelési értekezletet Genf, június 30. A leszerelési főbizottság csü­­törtöki ülésének elején Henderson bejelentettet az értekezlet vezetőségének határozatát a kon­­­ferencia elnapolásáról és beszámolt londoni ta­­­nácskozásainak eredménytelenségéről. Hangs­ú­lyozta, hogy az elnapolás semmiképpen nem­ jelenti azt, mintha a leszerelési konferencián h­ajótörést szenvedett volna. Nadolny, a német delegáció vezetője, rámt­ látott arra, hogy a londoni tárgyalások sikert©, fenségéért nem érheti vád a német kormányt, amely mindig kész volt megbeszélésekre. Nem sok reményt fűz ahhoz a tervhez, hogy Heu­­­­derson végig akarja utazni az egyes kormányo­­kat s velük akarja az előzetes megbeszéléseket lefolytatni.­­ Töbek felszólalása után Siegier Géza tábor­­nok, a magyar delegáció vezetője, bejelentette, hogy a magyar delegáció osztja Nadolny Ve­i­vetnek a német delegáció nevében kifejtett ál­­láspontját. Mi is azon a nézeten vagyunk, — mondotta — hogy csak munkánk megszán­­atatlan továbbfolytatása biztosítja a konfere­n­cia sikerét, amelyet várunk, és minden e­lnapa, lás, bármilyen címén­y történjék is, csak késlel, lelheti az eredményt. — Mi azt várjuk a konferenciától, hogy a le­­hető legrövidebb időn belül teljesítse feladatát, hogy biztosítsa az egész világ lefegyverzését, amint azt a népszövetségi paktum nyolcadik sza­kasza előírja, hogy megszüntesse az igazságta­lan egyenlőtlenséget, amely jelenleg uralkodik és hogy gyakorlatilag is megvalósítsa,— fílyu­si gyorsan, am­int lehetséges. —­ a jogegyenlőség­nek azt az alapelvét, amelyet az öt nagy hala­lom múlt év december 11-iki deklarációja is elismert.

Next