Ujság, 1934. január (10. évfolyam, 1-24. szám)

1934-01-14 / 10. szám

38 negyven elektromos lámpát gyújtott meg egyszerre. Mikor aztán megmagyarázta rendszerét, Hieronymi, kit előadásának vi­lágos egyszerűségével is elragadott, meg­ölelte s azt mondotta neki: — Fiatalember, honnan veszi ezt a nagy tudását? K­érfi mérnök vagyok, de mind­erről nem volt eddig semmi tapasztalásom. Hieronymi utóbb meglátogatta a feltaláló szíveit is. Szerencsét kívánt nekik s azt m­ondotta: „Ez a fiatalember katedrára való.“ Meghívás W­ashingtonba A tanulmányi társaság, mely ekkor már a Torpedó Társaság nevét vette fel és Széchenyi László grófot választotta­­ elnö­kévé, nagy haladást ért el a vízalatti táv­iratozással. 1908 novem­berében Berger Krisztián lényegesen tökéletesített találmá­nyával, a szárazföldről irányított kormá­nyozható torpedókkal, a bécsi tengerészeti parancsnokság ellenőrzése mellett az Ad­rián, Pólóban folytatta kísérleteit, melyek­nek sikere túltett minden várakozáson, és híre átkelt az óceánon. Az Északamerikai Egyesült Államok tengerészeti miniszté­riuma is figyelmessé lett a magyar mérnök találmányára. Széchenyi László gróf kábel­táviratot kapott Washingtonból azzal a kérdéssel, hogy komolyan lehet-e venni Berger Krisztián találmányát, melyről az amerikai lapok írnak, s mikor Széchenyi gróf kedvező­ választ küldött, a washingtoni tengerészeti minisztérium két szakértőt kül­dött Budapestre a találmány tanulmányo­zására. Az amerikai szakértők a Torpedó Társaság uraival és Berger Krisztiánnal Pólába mentek s a találmány működését a feltaláló ott a legnagyobb sikerrel mutatta be ismét. A két szakértő visszatért Wa­shingtonba s megérkezésük után Széchenyi László gróf, a Társaság elnöke táviratot kapott azzall a felkéréssel, hogy Berger Krisztián haladéktalanul utazzék el, magá­val vive készülékeit, Washingtonba. E meg­hívás következtében Széchenyi László gróf Berger Krisztiánnal kiutazott — a Maure­­tania fedélzetén — Amerikába. Washing­tonban Széchenyi gróf mutatta be a reájuk várakozó uraknak a feltalálót, kit Daniels tengerészeti miniszter ezekkel a szavakkal fogadott: — Uram, teljesen tájékozva vagyunk a problémáról, melynek megoldására vállal­kozott. Szívünkből kivánjuk, hogy sikerül­jön a dolgot gyakorlatilag megvalósítania. Vízalattjáró hajóink ezidőszerint siketek, némák és vakok, de az ön rendszerével le­hetne segíteni ezen a bajon. Hadiflottánk New Portban két hónapig rendelkezésére áll, a Bliss-gyárban (Amerika legkitűnőbb, vezető műszergyára) tetszése szerint rendel­heti meg készülékeit s hat műszaki tisztün­ket is segítségére rendeljük. Járjon szeren­csivel, kl­mondotta a miniszter s megszo­rította a feltaláló kezét. József király,aki a legnagyobb érdeklődéssel tartotta számon már pólai kísérleteit is, megbízta Burián István báró közös pénz­ügyminisztert, hogy tudja meg, hogyan kerülhetett ki a nagyjelentőségű magyar találmány Amerikába. Berger Krisztián pedig eközben megkapta a megbízást az­­ amerikai tengerészeti minisztériumtól, hogy szerelje fel készülékével az Egyesült­ Álla­­mok haditengerészetét. S a találmány az amerikai haditengerészet tuajdona volt. 1914-ben kitört a háború. De Amerika 1917 tavaszáig megtartotta — igaz, hogy egyoldalú — semlegességét s Berger Krisz­tán, minden lehetőséggel támogatva, kitar­tással folytathatta munkáját. 1914 novem­ber 8-án azt írta haza a Vancouver állambeli Old Point Comfortból, hogy Arkansasban két napig nagy kísérletek folytak az ő és Fessenden tanárnak, Amerika egyik leghí­resebb fizikusának készülékével, s az ered­mény nagy siker volt az ő részére. Készü­lékét 25 000 méteren túl hallották. Ettől fogva minden újabb táviratával újabb és újabb sikert jelenthetett szüleinek, s érde­kes az a távirata, melyben 1914 december 26-án rádión küldötte karácsonyi üdvözle­tét szüleinek Németországon át Budapestre. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert csak nagy összeköttetései révén tehette meg a háború közepette. A táviraton ott is áll a berlini főtáviróhivatal szolgálati megjegy­zése, hogy ezt az amerikai szikratáviratot csak kivételesen vette fel és továbbította, de a választ ezen az uton már nem lesz módjában továbbítani. Berger Krisztián Nagy sikerek Amerikában Amerikában ugyanekkor Vanderbilt Cor­­nelius, a nagy milliomos kezdésére hatal­mas részvénytársaság alakult a találmány katokai értékesítésére. 1912 augusztus 7-én történt meg az első kísérlet, mely abból állt, hogy kilenc vízalattjáró hajót rendel­tek Black Island elé s egyiküket felszerel­ték a Berger-féle készülékkel. A hajó tiz­­mé­ternyire a víz alá merült s a tenger mé­lyén világosan megfigyelheti­ jelzéseket foghatott fel nagy messzeségekből. Ugyan­akkor minden várakozást fölülmúló vit­­ad­ aitt támadást lehetett intézni kormányoz­­ható torpedóval nyolc tengeri egység ellen. K­upathy Jenő szerepe a találmány ame­rikai kifejlesztésében már megszűnt. Társ­­unb­r­onosa volt és maradt azoknak a sza­badalmaknak, melyek még Budapesten ké­szültek, de a f­1 találó csorbítatlanul él­vedé amerikai jövedelmét. Az amerikai hi­vatalos körök nagyrabecsülék és bizalmuk jeleivel vették körül. Newyorki laborató­riumában Vanderrbilt is gyakran felkereste és személyesen vett részt ki értelmiben, va­sárnaponként pedig vendégül látta asztalá­nak Sikereinek híre természetesen Budapestre és Bécsbe is megtalál.''­ útját. Ferenc A pálya vége A háború után, 1926 nyarán, az amerikai katonai mérnöktársaság, The Society of American Military Engineers, rendes tag­jává választotta meg az idegent. Ez is egyik jele volt, hogy mily várakozásokat fűztek további működéséhez. Két hónappal azután Berger Krisztián Meránban üdült szüleinél. Vanderbilt rokonszenve oda is elkísérte, táviratilag érdeklődött kísérletei­nek továbbfejlődése iránt. Amerikának­­a háborúba való beavatko­zása nagy változást jelentett a magyar mér­nök helyzetében. A találmányának értéke­sítésére alakult részvénytársaságot, mely­nek vagyonaiban jelentékeny magyar tőkék is szerepeltek, mint ellenséges tulajdont le­foglalták. Berger Krisztián ekkor Vander­­bilt Cornelius vállal­ataiinak kötelékébe lé­pett s a világcég műszaki tanácsadója volt, mikor 1930 junius 20-án ’ár Mer­ónban, szüleinek otthonában, megdöbbentő váratlan­­sággal- utolérte a halál, ötvenkét éves volt és szívszélhűdés ölte meg, végét szakítva hirtelen egy magyar feltaláló-zseni még nagy ígéretekkel biztató pályafutásának. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1934 JANUÁR 14 A Fehringen szenzációs gya­korlata ötvenéves volt és két évig élt még, mikor a német haditengerészet egy szenzációs tel­jesítményével vonta magára az egész világ figyelmét, de az övét legkülönösebben. 1928 augusztus 28-án egy távolból irányítható 12.000 tonnás páncélossal, a Fehringen nevű leszerelt Sorhajóval bámulatos sikerű gya­korlatokat végeztek a Blitz nevű parancs­noki hajóról küldött drótnélküli vezénysza­vak segítségével. A Fehringen-en azalatt, hogy a Blitz fedélzetén levő készülék pa­rancsszavai alapján a legnagyobb szaba­tossággal tette meg mozdulatait az Északi­­tengeren, nem volt egyetlenegy ember sem­ sem parancsnok, sem gépész, sem fűtő, sem mérnök. Úgy működtek motorai és gőzgépei, mintha kazánházában jelen lett volna kiszolgálására az egész személyzet. Ha továbbfejlesztve is, nem a magyar mér­nök eszméje és találmánya érvényesült ott? A kettős készülék, melyeknek egyike volt a fül, mely hall, másika a szem, mely lát? Nagy nemzetközi lárma kísérte a Fehringen szenzációs gyakorlatát. Csak Berger Krisz­tián hallgatott. Tudta, hogy semmi feltűnés sem tévesztheti meg azokat, kik találmá­nyát ismerik. És a feltaláló két­ év múlva nyugovóra tért. Sírját, mely a meráni te­metőben domborul, forró könnyeivel ön­tözi és az örök tavasz virágaival hinti meg az az ö­reg emberpár, amelynek ő legfőbb büszkesége, egyetlen fia volt. S nem drá­gább ez a halálon túl élő szeretet a világ minden hiúságánál és minden csillogó, mégis csak a sírgödör megnyíltáig tartó s­i­kerénél? (-a) Magánosság .4 kandalló vidám, felcsapó füzében Sok hasáb egymással nagy lánggal lobogott, S üszkösen, feketén, a sutban egyedül, Egy­ fatönk hamvadott. .4 sutban, eftyedül... s’ körülte forrongás, Fényesség és élet ujjongva áradoz .. . Egy fájó szisszenés ... s’ roppan és kialszik, Az egy a magános ... Batthyányné Trefort Edith EXPORT-IMPORT (Egy Kereskettő vallomása) Oh, boldog békevilág! Huszonöt esztendővel ezelőtt léptem az üz­letbe. Az ajtó mellett — nem fölötte, hanem szerényen és előkelően oldalt — kis arany­­keretes tábla csillogott. EXPORT-IMPORT Odabent sürgés-forgás, szólt a telefon, a rak­tárból behallatszott a zsákok zuhanása, a pul­pitusokon hatalmas könyvek fölé dőlve dolgoz­tak a tisztviselők. Először léptem be ide, mégis otthonosan éreztem magam, mert minden olyan szabályos volt és tempója mellett is nyugodt, ahogyan megtanultam és amilyen az ilyen ex­port-import üzlet lehet Liverpoolban, vagy Rot­terdamban, Hamburgban, vagy Lyonban. Még a szívem sem dobogott, mert tudtam, hogy jól készültem, megtanultam levelezni németül, franciául és angolul, gyakorlatom éolt már a könyvelésben és szétnéztem a világban, hogy áruismeretemet és kereskedői tájékozottságomat megalapozzam. Huszonöt esztendő után most szégyenkezve állok itt, rám fogják, hogy nem értek az üzlet­hez, rám, hogy alkalmatlan vagyok erre a mesterségre és bevallom, hogy lassan-lassan magam is így kezdem érezni. Amíg csak azzal vádoltak, hogy miattam passzív a külkereske­delmi mérleg, nem sokat törődném a dologgal, már csak azért sem, mert azt sem tudtam, mi az a külkereskedelmi mérleg? Éreztem, hogy súlyos bűn nem terhelhet, telkiismeretem tiszta, mert nem én sikkasztottam el a külke­reskedelem aktivált, én annyit vettem, aranyit adtam, amennyit csak tehetett és óvatos ke­reskedő gondossággal vigyáztam arra, hogy üzleti mérlegem ne maradjon passzív. Csakhogy a vádaskodók mind hangosabbak lettek. Azt kiáltották felém, nem adom meg a gazdának terményei árát és tisztességtelenül drágítom a külföldről behozott árukat. Meg­vallom, ez a vád már fájdalmas­ volt, úgy érez­tem, ezt nem érdemlem meg. Nem adnám meg a gazdának azt az árat, ami megilleti? Ejnye, gondoltam, hát mit képzelnek az urak? Hát olyan­ együgyű a gazda, hogy nekem adja el az árut olcsón, amikor országszerte hemzsegnek a szövetkezetek, amelyeket busásan ellát pénz­zel az államképpen azért, hogy a gazdatársa­­dalmat támogassa? Hát az biztos, hogy nem adok többet a terményért, mint amennyit ad­hatok, mert ceruzával a kezemben kell számol­nom, mennyiért adhatom, el a külföldi vevő­nek, mennyi veszteségem lehet azon, ha vevőm kifogásolni fogja az áru minőségét és loitifiká­­ciót kér, ami nagyon gyakran előfordul, mert, valljuk bel ,hogy a shagyar föld pazar bőkezű­­séggel ontja áldását, mégis sokszor üszkös a búza, rohadt a gyümölcs, piszkos a gyapjú, ami piacra kerül. Jó árak, rossz árak? De van ám jó áru is, rossz áru is. . A rossz áruért a szövetkezet se ad kevesebbet, de a­ jóért sem ad ám többet. Pedig a szövetkezet veszteségeit sokszor magára vállalta az állam, de ki vál­lalná az én veszteségeimet? És hogy drágítom a külföldi árut? Csak el­jönnének egyszer a vádaskodók és belenézné­nek a könyveimbe! Csak leülnének ők is ceru­zával a kezükben, mint én és számítanák, mennyi vám, mennyi forgalmi adó, mennyi fo­gyasztási adó, MABI és OTI teher s devizafelár terheli a külföldi árut, míg a fogyasztóhoz kerül! Csak látnák a könyveimet, hogy mi­alatt „drágítok", mialatt zsebrevágom a gazda hasznát, hogy zsugorodik össze ez az üzlet, milyen erőfeszítéseket kell tenni hogy ponto­san fizessem az adóimat, a tisztviselőimet és — még magam is megéljek ! És — mégis igazuk van! Mégis igazuk van abban, hogy én már nem értek a kereskedéshez. Huszonöt évvel ezelőtt eladt­am, vettem — mi­ kellett Hozzá? Néhány tevés, néha telefon. Kész volt az üzlet. Berak­tam az árut hajóba, vagy vasútra, néha átad­tam a szállítómnak és néhány nappal később valamelyik bank kifizette az árut. Vagy ha külföldről hoza­tam áruit idáig hozta a szál­lító a raktáramba, elvámolta, nem sokat kellett törődnöm az egésszel. A kereskedő ügyessége hozzá­­értése abban rejtett, hogy vevőt talöljön, új piacokat fedezzen fel, olyan árut adjon el, aminek van kereslete. Nem tudtam én, mi az a kontingens, mi a devizaközpont, kompenzá­ciós felér, áruforgalmi és fináncpengő, behoza­tali és kiviteli engedély, nem volt nekem dol­gom a jegybankkal s még csak álmodni se mertem hogy valaha a Külkereskedelmi Hiva­tal irodáiban fognak arról dönteni, vehetek-e, eladhatok-e? Nem, erre nem készültem! Ha ez a kereske­­delem, akkor biztos, hogy erre én nem vagyok alkalmas. Ezt én nem tanultam és félek, sose fogom megtanulni. Ez nem nekem való, ez bü­rokratáknak való, akik boldogan és mesterien, akrobatikus művészettel dobálóznak a kontin­gensekkel, felárakkal és kiviteli engedélyekkel, anélkül, hogy elhibáznák. Anélkül? Nem egészen anélkül. Engem sokszor csak az nyugtat meg,, hogy amit én nem tudok meg­tanulni, azt ők se tudják megtanulni, pedig ők erre készültek, ezt tanulták. Én csak kereskedő akarnék lenni, venni és eladni. Persze, nem lehet. Exportálni szeretnék, elmegyek a Külke­reskedelmi Hivatal­hoz. Valóságos labirintus. Három emelet, tele íróasztalokkal, tisztviselők­kel. Ők csinálják a külke­reskedőknél. Ők mond­ják meg, mit szabad kivinni, mit nem. Gabo­nát szeretnék kivinni, állatot, zsírt vagy mást, lelkendezve rohanok a Rudolf rakpartra, mert sikerült Svájcban, vagy Németországban, Angliában, vagy Ausztriában vevőt találni, aki jó áron megvenné. És én most önérzetesen in­dulok a Külkereskedelmi Hivatalba igen, mert most meg fogom cáfolni azt a vádat, hogy én, a kereskedő, nem tudok eladni, nem tudok ex­portálni, miattam sínylődik a mezőgazdaság, hát én megmutatom! Én tudom eladni, nekem sikerült vevőt találni! Alig egy órán belül, ajtó­­tól­ ajtóig való tapogatódzás után elérek ahhoz a tisztviselőhöz, aki az én ügyemben illetékes. Az előszoba tömve és türelmesen várok, azr­g bejuthatok. Bejelentem, hogy exportálni aka­rok. Álalot, gabonát, magvakat, zsírt. Auszt­riába és Angliába, Svájcba és Németországba. De, mirat a derült égből a villámcsapás, úgy ér a válasz: nem lehe­. Nem lehet, mert nem sze­repelek az exportőrök jegyzékén, nem vagyok tagja a szindiikátusnak, vagy kimerült a kon­tingens, egy szóval nem lehet. Hiába akarom eladni a mgyar mezőgazdaság termé­keit, nem engedik. De ha alacsonyak az ■áraik, azért mégis én vagyok felelős. Ha passzív a külkereskedelmi mérleg, azért is engem vá­dolnak. De exportálni nem engednek. Azelőtt eladhattam azt és oda, amit ahová akartam. Nem is panaszkodtak a gazdák. Most nem lehet exportálni. Hja ! Most új rendszer van. „Irányí­tott gazdálkodás.“ Erre a célra létesítették a Külkereskedelmi Hivatalt is. És ezt mondják,­ ez így­ van jól. Nem azért mondom, hogy panasznak ve­gyék, én nem panaszkodom. Igaz, hogy egy délelőttöt elvesztettem, az is igaz, hogy az ük­­tetőt is elvesztettem, de most már legalább tu­dom, hányadán állok. Talán akad majd olyan exportőr, akinek a Külkereskedelmi Hivatal is megengedi az exportot, majd annak a neve alatt próbálo­m meg kiszállítani az árut, igaz, hogy akkor azután nem adhatok érte annyit a gazdának, mert a kiviteli engedély árát is kal­kulálnom kell az árba. De hát ez a rendszer és ezért van a Külkereskedelmi Hivatal. Megvallom, nem mindig járok olyan jól, hogy azonnal elutasítsák az irányú alázatos elő­terjesztésemet, hogy exportálhassak. Néha ke­gyelmet kapok, csakhogy a kegyelmet feltéte­lekhez kötik. Azt mondja a Külkereskedelmi Hivatal, hogy legfeljebb ennyit, meg ennyit ke­reshetek, a többit le kell adnom a gazdák ja­vára. Vagy azt, hogy előbb megvizsgálják az áruminőséget, úgy látszik, nem bíznak a kül­földi vevő hozzáértésében, pedig az is megválo­gatja, hogy mit vesz! Azután származási iga­zolványt is be kell szereznem, ha meg a kon­tingensbe már nem fér, amit kiszállítani aka­rok, ajánlják, próbáljam meg kompenzációvá. S most következik a kálváriajárás. Megint csak alázatosan kell kérelmez­nem, hogy exportálhas­sak, kompenzációképpen importálhassák. El­múlik néhány hét, míg döntenek a kérvény sorsáról, közben a külföldi vevő rendszerint el­áll az üzlettől, mert neki nincsen annyi ideje, mint azoknak az egyébként érdemes tisz­tvise­­lőknek, akiknek — érzem — nem olyan sürgős ez az egész üzlet. Vagy azt a választ kapom, hogy még ki kel egészíteni a kérvényt hiteles kalkulációkkal s miegymással s akikor aztán még hetekig látok-futok a Kü­lkereskedelmi Hi­vatal és a Magyar Nemzeti Bank között, amíg n minden,együtt .cím, azok­ tőlem követelnek.. Ke­serves munka ez,­pedig csak búzát akartam el­adni, marhát, vagy gyapjút s mégis ebbe bele­szól a kereskedelmi minisztérium és a földmű­velésügyi minisztérium, a Nemzeti Bank és a Külkereskedelmi Hivatal. Egytől-egyig jóaka­­ratú, talpig becsületes úriemberek, akik bele­szólnak, nem is ők tehetnek erről, hanem a renszer, hogy többnyire egyik nem tud a má­sikról, a másik a harmadikról, mindenkinek más véleménye van és gyakran hónapok tél­nek el, amíg a szakértői, kakofóniából kialakul a végzés harmóniája. Oh­a és importálni! Fantáziák, fantáziák! Végigjárni a minisztériumokat, Nemzeti Ban­kot, amíg megkaphatom a behozatali enge­délyt. S devizát szerezni hozzá! Előlegezni a horribilis vámokat, a forgalmi adót, amelyet a vámhivatalok tetszés szerint vetnek ki; vere­kedni a behozatali kontingensek felosztásánál, hogy nekem is jusson egy falat, nem tudom ezt megtanulni! Erre én nem készültem. Belá­tom, hogy igazuk van azoknak, akik azt mond­ják, hogy én nem vagyok alkalmas az értékesí­tésre. Szövetkezetek kellenek és monopóliu­mok, szindikátusok és privilegizált vállalatok és főképpen: minél több hivatal, minél több tisztviselővel, mert amint az elmúlt esztendők fényesen igazolják, ők ehhez jobban értenek. Én se vagyok ostoba, nem vagyok elfogult ma­gammal szemben s rá kellett jönnöm arra,­­hogy az egy más világ volt, amikor a kereske­dőnek az volt a hivatása­, hogy eladjon, vegyen, exportáljon, importáljon. Most az a hivatása, hogy alázatosan­, kérvényezzen, bélyeget ragasz­­szon a kérvényére s fáradságos, tisztes keres­kedői múltját kipihenje a hivatalok előszobái­ban. Az export-imm­port az nem fontos: egy új világ van, amelyben sok a munkanélküli, sok a nyomorgó és mindenki küszködik s amelyben éppen ezért mindem ellenkezőképpen csilla­nak, mint abban a világban, amely íven is­merte a munkanélküliséget, enyhíteni tudta a nyomort és jutalmazni a küzdelmet. Mi, keres­kedők, volt idő, megtettük a magunkét, most mutassák meg a bürokraták, mit tudnak ők, mert én, megvallom mégegyszer érzem, én nem értek ehhez A búzához érleltem s a marhához, a zsírhoz és a gyapjúhoz, a selyemhez és a vashoz, az üveghez és a papírhoz, de nem ér­tek­ a kontingensekhez, a külkereskedelmi mér­leghez, a felárakhoz, az áruforgalmi pengőhöz és a finynepengőhöz, a kiviteli és beho­zatali engedélyekhez, a tanulmványokhoz­­és a szárma­zási bizonyítványokhoz és nem értek a kijá­ráshoz. A finom, előkelő, aranyszegélyű kis tábla még ott van az üzlet bejárata mellett. Export­­import. De már feleslegessé vált. Fáradtan és fásultan akasztóim le és fényes aranykeretét át­cserélem szomorú, fekete gyászkeretre. Most már nemcsak az én cégtáblám, hanem az egész magyar kereskedelemé. így: mmammm­mmtimiammammm­­ EXPORT-IMPORT Varamul Aurél

Next