Ujság, 1936. március (11. évfolyam, 51-75. szám)
1936-03-29 / 74. szám
26 ÚJSÁG VASÁRNAP, 1936 MÁRCIUS 29 tv s. A „BORSSZEM JANKÓ” TÖRTÉNETE Az első ezer szám Pffur semfré Vhitterre at irton temp» Szürke novemberi nap délutánja volt — éppen tizenkilenc éve múlt az őszön —, hogy a Nádor utca sarkán, nyusztos bundájának széles gallérjából egy ismerős arc mosolyog felém. A Ludassyé. Tarthatnak felőle az emberek amit tetszik, de azt az egyet mindenki szívesen be fogja vallani róla, hogy szeretetreméltó ember volt, akinek társaságában jól éreztem magamat én is. Adnék tanácsot neki, kire bízza egy kormánypárti élclap szerkesztését. Hogy ilyen itt Budapesten nem tud akadni, mikor Bécsben alig lehet szabadulni az ajánlkozóktól. — Még csak Szokoly Viktor sem állt a kötélnek! — mondá, számítván szörnyűködő részvétemre. — Nyilván azért nem, mert ez a kötél mézes madzag — felelém. Ludassy rám nézett. Szinte meghökkent. — Nini — mondá rettentő komolyan —, hiszen Ön elmésséget mondott. Meghajoltam. —■ ön ismerő árulónak tartja ezt a magyar kormányt? — kiáltá elkeseredve. Egy Andrássy Gyulát, egy Horváth Boldizsárt, egy Lónyay Menyhértet...A DeákFerenc fiáit? Hát szégyen azszolgálni a Deák Ferenc-i politikát? — Deákot nem, a kormányt igen. A pártot igen, a kabinetet nem. — Lássa Ludassy úr: a világ teremtése óta minden pap a maga tekintélyének járma alá szerette hajlani az emberiséget — akár kóhen, akár bondz akár ulema, akár pastor, akár katolikus lelkész, akár rabbinus volt. Szakasztott ilyenek a kormányok is: mind hajlanak a despotaságra. — De egy felelős, alkotmányos kormányt — hangzott az ellenvetés. — Még az is. A rendelkezési alapból csináltat maga mellett közvéleményt, s ez a rendelkezési alap adófillérekből gyűlt; az adó pedig... — ön nagyon naiv, — mondá szánakozó vállveregetéssel. — Hát... — folytató nagyszünet után: egy pártélclap szerkesztését elvállalná? —• Ezt elvállalnám, ha volna hozzá való tehetségem. —* Adok én önnek szubvenciót, szellemi szebvenciót. A sajtóirodában ülnek Toldy, Benczik, Dóczi, Márkus ... Alig ismertem e neveket, magára is csak röviddel azelőtt kerülvén haza Bécsből. S mikor mindezek fölé azt is megtudta tőlem Ludassy, hogy a „Bolond Miska" Csicseri Borsa, Kotlik Zirzája, Spilzig Zcigje, satöbbije én vagyok, beletuszkolt egy kocsiba s mentünk a képviselőházba. Ott Csenpery Antal már erősen biztatta Maszák Hugót: ha lehet, még azon a héten teremtse meg a deákpárti élclapot, amire az ezer mesterségű, eleven, kis székely vállalkozott is. Mert az történt, hogy a „Bolond Miska", aki még a múlt héten pharusnak rajzolta le Deák Ferencet a pártszenvedélyek tengerében, hogy az ő fénye után indulva, érjen szerencsésen partot a haza érdeke, egyszerre nagyot fordul s a rákövetkező számban már veszedelmes sziklává lett a világító torony. Másnap ott voltam az „Angol királyné" fogadóban az öreg urnál, aki szívesen olvasgatta, cikkeimet a „B. M.“-ben, tőle magától kérve az iránt megnyugtató felvilágosítást: igazán szükségesnek tartja-e a pártélclapot? Bozontos szemöldökeit leszalatja az orra tövére — azt hiszem a lelkem fenekére pillantott e percben — s aztána két szemöldök megint fölszaladt a régi helyére) barátságosan mondá: ’j .lm*tf '* — Ha tudtok öcsém, csináljatok. Még aznap este fogadott Andrássy Gyula. Csak azt kívánta tőlem, hogy a pártot szolgáljam. Minden egyebekben — m így a személyi kérdésekben is — szabad kezet engedett. —« Nem kell nekem landsknecht, hanem huszár! — mondá.★ Betegen feküdtem, midőn 1868 január 5-én az első szám megjelent. Jankó Jánost — a ,,B. Miska" és „Üstökös", a két ellenzéki lap rajzolóját — érthető okokból igyekezett elidegeníteni tőlem a pártállás és a versengés. Ezenfelül maga is kemény balpárti volt. De lojális férfiú létére ide ígérte támogatását, míg helyébe kapok mást De siessek! Vajúdásokkal született meg az első szára. Nem igen mernék vele dicsekedni, hogy valami nagy hatással járt. Csak a hang volt benne szokatlan, az ellenzéket csipkedő tréfákon — e nagyon enyhe kísérleteken — ütközött meg a két Kálmántól kezdve le Mónár Pistáig az a nagy kisebbség, mely mögött „az ország többsége állt". Az apró képek verseit írta Vas Gereben, a pesti rendőrségről Maszák Hugó cikkezett, a szolgabírákat Gyulai Pál simogatta meg, a kvótáról Hevesi Lajos énekelt, Csernátony egyik méregfogát Kecskeméthy Aurél húzta ki — a többi apróság s a lap előfizetési programmjainak travestiája tőlem tellett. A 11-dik számig a bécsi Kollarz művészies bár, de humortalan oldalnyi címrajzát mutatja az első oldal. Borsszent Jankó még ott egy fanyar képű, rut, sovány legény, a váltott gyermek fonnyadt vonásaival Hátul sípoló falovacskán ül s körülte pufók alakocskák repkezdve kísérik Borsszen Jankó első útját az ismeretlenbe. Barabás Miklós vázlatában több volt a magyarosság, de amabban a kivitel ügyessége vesztegető meg a szemet s szivem hajlandóságának ellenére a bécsiben történt megállapodás. De magamban elhatároztam, hogy vagy kiirtom lapom első oldaláról, azt a kesernye alakot, "vagy észrevétlen megifjitom, kigömbölyitem, amit az ízesebb szellemi táplálékkal akarok majd megmagyarázni, mert valóban, számról-számra erősödött * B. Jankó, s öregbedve meg is juhodott. A „Kávéforrás44 Első nemzedék E lap hatásának főereje, nagy sikereinek forrása a „Kávéforrás." Amolyan „lateinerektől", irodalmi s művészi köröktől távol, buzgó fakereskedők s a múzsáktól idegen közönség neutrális környezetében építette meg tanyáját egy csomó fiatal író a Fürdő-utcának abban a házában, ahol ma aranyhímes, bársonyos bútorok, függönyök, japáni vázák s a kényelem és fényűzés, egyéb tárgyai kisértenek a vastag üveg mögött. De azért, hogy sötét, kormos volt akkor ez a terem, sugárzott az a körülötte lövellő szellemtől, s ragyogott a csibuk nehéz füstfellegeiből kicsillanó elmésségi sziporkáktól, amelyeket nekem csupán kévébe kellett gyűjtenem, hogy egy nagy ország művelt közönsége hétrőlhétre gyönyörködjék bennük. S ami közben sistergett el az édes magunk örömére, abból is egy szép tűzijáték tett volna. Csak arra virradtunk egyszer, hogy az a kávéház a „Borsszem Jankó" műhelye lett, ahol írtak és rajzoltak. Tán azóta, hogy nemesebb s édesre kiérett gyümölcsöket nyújtott nekünk Dóczi után azóta sem derült ki úgy a versírásban, mint amikor első travessiáját („Ezrivel terem a fán a meggy") a mi jó Madarász Józsefünkre ráolvasta. Félrevonult, majd megint felállt, körüljárt, közben egy-egy bádogasztalra jegyezte föl rímeit, nem törődve a buzgó fakereskedőkkel; s hogy nyélbe ütötte, azon melegen föl is olvasta nekünk. A mind* nyájunk becézett „Dóczlija" volt ő, akit gyen gédséggel dajkált az ő „szülő apja", Rákosi Jenő, féltve őt a léghuzamtól, az ütödéstől. S nem csupán „gyáva testét" vigyázta, de annak a fagyos hüvelybe szorult forró erőnek is ő adott irányt, vagy legalább módot és alkalmat a nyilatkozásra. Gyámolta, bámulta, fedte, szerette, igzatta, igazgatta, egész megáénak vallotta s alig engedett nekünk belőle egy porcikát. Testi szépségre, alakra, józanságra, erős ítéletre és a kis kégliben: valamennyiünk fölé magasodott Márkus István, akiről mindnyájan mélyen meg voltunk győződve, hogy neki csak akarnia kell, és lehet költő, tudós, zenész, miniszter, sőt Kaas Ivor szerint hadvezér és király is. A rajongásig szerette az ő Alkibiadesét, a „bacsót", amely szó a Márkusok bátyját jelenté, s Inkább valami méltóságot látott benne Ivor, mint kényeztető nevet; mert Márkusnak lenni is nagy dolog volt már az ő szemében, hát még a Márkusok bátyjának! Folyton nézte, ölelte, magasztalta a minden érzékenysége s büszkesége mellett is tűrte e fölényes természetnek sokszor gúnyos, néha kegyetlen megjegyzéseit, mert Pistának néha terhére volt ez a szenvedélyes ragaszkodás, mely Platón sonettóit juttatá eszébe. Zsarnokká nevelte őt maga fölé Ivor s a jó fiú boldogan viselte a bilincseket Ha rajongva nem is — Kiss szkeptikus hajlamai megóvták az áradozástól —, de erősem versengett a Pista belső titkos barátságáért Toldy, a kompániának— Gyulay P. szerint a „consortiumnak" — második Pistája, amannak a külső megjelenés csínjában, elmés Csípősségben, tanultságban vetélytársa, táncban és billiárdozásban hason értékese. Játék után — mert a zöld tekeasztalon kívül nem foglalkoztunk semmi más játékkal —, egy nagy csomóba verődve telepedtünk le a sarokban s kezdődött voltaképpen a hol csattogó vitában, hol kacagás közt gyorsan leperdülő est, amidőn szóba kerültek a napi kérdések, általános elvek, személyi dolgok, egyház , a fonetikus helyesírás, egy új világrend s a magyar hangsúly, a buddhizmus és Szigligeti. Szigligetit... Hogy leirom ezt a nevet, mély szánom-bánom szállja meg a lelkemet, mert sehol több haragosa nem volt ennek a szelíd, érdemes, jó embernek, mint a mi körünkben. Nekem ugyan személyes okaim nem voltak neheztelni rá, mert én tizenhárom éves koromban írtam meg utolsó tragédiámat. De szidtam én is, mert négy darab iró barátom volt ellene elkeseredve a Jó ügyet véltem szolgálni, amidőn megengedtem, hogy azt az áldott, senkinek se vétő Szigligetit a leghidegebb intrikusnak írják ki az újságomban, aki vesztére tör a „kávéforrás" olympusának, s le akarja dönteni félisteneit A társaság szabadosa Berczik Árpád volt, akinek még a nagy „bacs" sem imponált, de akit egy kis gyermek is rátérített volna a maga véleményére, ő „benyomékony" elme —a saját szavát idézem — s meghallgat, elfogad minden más, a magáétól eltérő felfogást, de azt rádiktálni nem szabad. Kedves pattogásai, noha sűrűn cikázott ki belőlük az elmés röppentyű, inkább a naivsággal hatnak. Nem ismerek szeretetreméltóbb temperamentumot nálánál, sem lojálisabb jellemet. Hű, részvevő a benyomékony kedély is. Döntötte a beszélyt, tárca- és vezércikket s fordított regényeket. Legboldogabb órái azonban azok, amidőn a színdarab múzsájával zárkózik el, aki iránt olthatatlan szerelmet érez, melyet a szép istenasszony viszonoz. Amilyen zajos Árpád, Hevesi Lajos épp oly kevés beszédű. Csak dünnyög. Egyszerre azonban nagyot ugrik, azaz váratlanul végigviflantatja egy mondását a kompánián s azon túl ismét nagy óvatossággal szítt Kubájának bodraiba burkolódzik s csak a válla rángásából tudjuk meg, hogy nevet ő is. Mig a lapnak Dóczi a lantosa, Rákosi a te A KÁVÉFORRÁSBAN Márkus Miklós, Márkus István, b. Kaas Ivar, Asboth János, Tóth Kálmán, Rákosi Jenő, Agai Adolf, Szilágyi Dezső, Berczik Árpád Toldi István, Kecskeméthy Aurél, Dóczy Lajos, Hevesi Lajos, Klics Károly, A Ferdinánd KUC KÁROLY a Borsszem Jankó első rajzolója