Ujság, 1936. március (11. évfolyam, 51-75. szám)

1936-03-29 / 74. szám

VASÁRNAP, 1036 MÁRCIUS 20 ÚJSÁG tia klasszikusa s létezik a politikusa, Hevesi an­nak a tudósa. Nagy olvasottsága az ismeretek minden ágában képessé tette rá, hogy hozzá­­szóljon mindehhez. Görög irodalom, csillagá­szat, a természettudományok egyáltalán, straté­gia, etnológia s még egy csomó doktrína állt benne a ,,B. J." rendelkezésére, megsegítve né­hány régi s egy halom modern nyelv által. A viszonyok elszólították m­nt, hogy közben hí­res német író váljék belőle. De a ,,B. J.“ híven őrzi gazdag munkásságának emlékeit, ezek közt a „Dunaparti dinnye-idillt" s egy „sajtó­­hibás" politikai enunciációt, amelynek minden szava ellentmond a látszólag szándékolt érte­lemnek. Maró illusztrációja ez Talleyrand is­meretes mondásának, míg mellesleg nagyot húz a sajtóhibáktól duzzadó nagy lapokra. Kecskeméthy Aurél csak rövid ideig tarto­zott a szövetségbe. Ki hinné, hogy ez a szelle­mes, gúnyos, eddigelé fölül nem múlt politikai szatirikus — nem volt élclapbró. Oda ötletes­ség s egy bizonyos fegyelem szükséges. S igy Kákay Aranyos, ki cikkeiben aphoristikus tu­dott lenni, az élclapban elnyúlt. „Hiszen, mondó, egy számával a Borsszem Jankónak én egy tíz­éves politikai brochuret sózok-paprikázok meg. Igazi pocsékolást visztek véghez !" El-öljárt közibénk Tóth Kálmán is. Bár po­litikai ellenfelünk volt, vonzotta őt e társaság, melyben az akkori fiatal Magyarország szinet­­javát ismerte el. Gúnyoskodott is velünk, de amit mi elnéző mosolygással fogadtunk. Csak amidőn, válaszul élesebb támadásaira, az ,,Árva Miska" jelent meg, maradt el. Szilágyi Dezső, ez a sivár kedély, a legbizal­masabb nevető. Ezért nézett is ő nála a mind nagyobb hírre vergődött kávéforrásnak. Ha egyszer-másszor jól meg akarta rázatni a re­keszizmát, hozzánk látogatott el, ahol bőven jutott ki neki a derültségből. De nem járt üres kézzel. Igazi jutalmunk volt, ha — mint leg­többször — az angol jogi élet furaságairól be­szélt nekünk gazdagon színezett előadásban. Hanem amint szétrebbent a városban az első miniszterkrízis híre, elmaradt. Sok miniszter bukott meg azóta, kiapadt a kávéforrás is, de Szilágyi még mindig az a jeune hommé á raarier, aki volt A „bacs“ mellett ott ült közöttünk a négy „bölcs" is, Márkus Pistának a négy öccse, testre megannyi atléta. Egyikök, Miklós, finom érzésű költő. Elek, szép mint egy Apolló, éb­redező ifjúi lelkével, egy derengő tehetség előre hintett fényével, előttünk különösen ked­vesek. Meghalt Pista s utána Elek és Miklós. El is sirattam mind a hármósokat, de bele­nyugodni még ma sem tudok abba a fájó gondolatba, hogy e nagyra hivatott három szép szellemű s szép testű legény ma nem egyéb egy marék pornál. Lehetnek ma abban a bútorosboltban csuk­lóra járó amerikai Sardanapal-zsörtyék a párducbőrös pamlagok is, — de sem olyan fo­­gásos, sem olyan kényelmes, mint aminől Toldy Pista tudott maga alá szerkeszteni, nem akad ott. Rendesen négy, de néha öt széken ült egymaga, köztünk a legszibaritább, ami nem csekély dolog, ha elgondolom, hogy én is ott ül-feküdtem. Kevés beszédű volt. Ha ingerelték, kinyilaltatta a fullánkját, egyet csípett, s aztán a tövist jóságának bársony tokjába húzta vissza ismét Eltemettük őt is, gyászoljuk ma is. És körünknek ez a két kiváló regénye: Már­kus P. és Toldy P. — ki gondolná, ki mon­daná? — soha egy betűt nem írtak a Borsszem Jankóba. Kószált ugyan a mendemondája, hogy Márkusé a Mokány Bérezi, Toldyé a Monokies, de valójában sohasem bírhattam rá őket, hogy adjanak valamit a lapunkba. Egy­­egy röptében elfogott ötletüket ha gombostűre tűzhettem, ez volt mind. Ha Toldy és Hevesi ritkán szóltak,­­ Asbóth m­aga volt a némaság. Roppant nagyokat tudott hallgatni s jó szívvel tűrte a folytonos szakáll­­metamorfózisaira megeresztett hóbortjaikat, sőt mentül többet bomlottunk vele, annál jobban szerette. Mikor elvörösödött, akkor volt ő a legcsúcsosabb jókedvében. Ez nála azt jelen­tette, hogy kurjongat s hogy az asztal tetején járja a verbungost. Egyszer, egy különösen gig este után annyira nekipirult, hogy szinte megnyílt bele a szája s leejtette szeméből a monoklit. Hogy az ajtóban voltunk, megáll s mély meggyőződés hangján mondja: „Fiuk" — azaz hogy: „Uraim, ma igazán szellemesek Voltunk!" A tökéletesség kedvéért említem föl, hogy néha Greguss, Gyulay, Molnár György, a korán elhunyt Csepreghy Ferenc s Lőw Tóbiás szintén Vendégeink voltak. Miden hétfőn házamnál gyülekeztünk össze, ahol a törzs dolgozótársakon kívül megjelen­tek Pompéry s Okolicsányi Sándor, ezidő sze­rint követségi tanácsos Rómában. Amaz a pesti társadalom múltjának legérdekesebb szereplői­ből s kevéssé ismert viszonyairól lebbenté el a fátyolt. De János bácsi is — úgy nem illik a „bácsi" ehhez az előkelő megjelenéshez! — ő is, ha úgy tud írni, mint ahogy élő szóval festeni, a legnagyobbjaink sorában foglalhatna helyet. Mert alig vette kezébe a tollat- cserben hagyta a szín, a melegség és különösen az in­venció. Amikor irt, ott ült maga mellett, s a saját vállain át nézte a sorokat. Elvesztette a közvelenségét. Annál serényebben böngészget­tem a nyomában én s a szám megjelenésekor akárhányszor mondá: „No öcsém, sohasem hit­em volna magam felől, hogy olyan éh­es ember vagyok".* A hölgyek jelenléte által szűkebbre vont há­­ttérok közt meg volt szorítva, ha a jókedv nem is, de a kifejezés kényelmes plasztikája, s a pajkos hullámok sem csapkodhattak át úgy a korláton, mint egyébkor. De annál mélyebb járatúvá lett a társalgás, különös fényt és za­matot nyerve egy kevéssé ismert, de azért nem kevésbé jeles zongoraművész, felteles játéká­ban, akihez nagyszerényen s nagyritkán sze­gődtem a hegedűvel magam is. S így ment ez rózsaszínű, boldog éveken ke­resztül. A „Borsszem Jankó" népszerűvé lett az ellenzékiek táborában éppúgy, mint a hívek soraiban, a vállalat erős gyökeret vert. Azok szerették legjobban, akik legjobban szidták. Amidőn egy tavaszi nap csak búcsút vesz tő­lem Dóczi és elmegy Andrássy Gyulával Bécsbe, csinálni vers helyett világtörténetet. És nyomá­ban megindul Hevesi és megházasodik Rákosi s hegyibe még el is veszi a Népszínházát. Ketten maradtunk Berczikkel s tele szántot­tuk a lapot Legnagyobb elégtételeink közé so­rozhatjuk, hogy ama fényes tollak megvonása alig látszott meg a Borsszem Jankón. Az „Európa”* fűiké Akiket csak alig, vagy éppen nem említettem eddig, a Borsszem Jankó jelen való írástudó­ira térek rá. Támadtak, lettek, magam sem emlékszem, hogyan. Csak azt az egyet tudom, hogy szálan­­kint válogatott legények. A régi gárdából egye­dül Bérczik maradt meg, a lap „külügyére". Az alakokból csupán az egy Suttyomberky Dárius­­sal foglalkozik, akihez a bércsi Reichsrath, dr. Kaiserschmann Ferdinand úr tollával szokott néha írni levelet két mameluk a javából, amaz tüskén-bokron et követi a generálisát, n emez „vastagon-vékonyán keresztül" az ő mesterét A nemesis csak utóléri a bűnöst. Egy folyo­són vagyok Andrásékkal , a jó emberek —­­akik meglátván kezemben a szobakulcsot, föl­egyenesednek előttem s mereven szalutéroznak — gyanítani sem gyanítják, hogy az az úr, aki most az ő műhelyébe u­ á­it, nemcsak, hogy nem rendőri tiszt, hanem éppen gazdája annak az alaknak, akit előttük néven nevezni: egyenlő a rendőr megsértéssel. S egyszerre az történik, hogy a „Borsszem Jankó" refugiumát elzárják előle, é­s ők foglalják el most azt a szép háza ott a koronázási téren, a fia Lloyd klubot, vagy amint Aliszték nevezték el, kifi­gurázván vele a belejárókat, a „Stadt Europ"-ot. Szépen el is búcsúztatta egy szellemtől sugárzó cikkben Ambrus Zoltán, amelynek „Finis Európáé'' volt a címe. Mint Rákosi a „Kávé­forrásnak", Ambrus a „fülkének" a megalapí­tója. Megszűnt mind a kettőt Amannak szerény, homályos hajlékát fényre derítette egy kárpi­tos, l­emennek tükörlemezei, bársonypadjai, a sűrűn telerajzolt márványasztalt dicsőségével együtt belehanyatlanak a várta pipafüstös ködébe. Kitúrtak azok a — Mihasznák! De mig fönnáll, itt is pezseg a kedv s szi­porkázik az éle. Itt vagyunk egy csomóban. Bér­ezik hiján, valamennyien. Megtelik a márvány­­lap, s a Károly pincér dehogy sikálná le, ha magunk nem cselekednénk. Majd bizony, hogy öt nappal előbb tudják meg, mi lesz benne a lapban ! Mint a régi kompániának szintén a verselő Dóczi a kényeztetett kedvence, itt is a verselő Kozma Andort — a mi intimus megszólítá­sunkban a Bandit — szeretjük legjobban, amire bizony méltó. A mi Bandink. Az ember szíve kienged, ha látja, hallja. Nincs a Bandinak párja. Abban a korban, amidőn még én kritika nélkül néztem az embereket és a dolgokat, ez az ifjú az ő erős ítéletével keresztül jár a nap kérdésein s szóvivőin. Eszményes és józan, víg és szigorú, zsenilis és szabadelvű — a filo­­szemitaságig. Mert ez a legújabb mérték miná­­lunk. Nagy terveink voltak vele. — Én — az ő Kaas Ivorja — a miniszterségen innen meg sem akartam állani... amidőn egy napon csak megpillant egy karcsú hajadont s ennek har­mat karjai erősebbek voltak mindnyájunknál. „Elragadta" Bandit s azóta­­ egy szép kis pa­puccsal kormányozza az ő urát. Hanem heten­­kint egyszer kimenőt enged neki ahhoz a szép istenasszonykához, akinek Poesis a neve s in­nen van, hogy rímeitől zeng a „Borsszem Jankó". S mint rímein kivül szikrázott a Dóczi elméje, Bandi is szaporán szikráztatja a fino­man kiélezett apertuit. S ha fölemlítem, hogy csinos is a gyerek, csak egy szóban írhatom le őt legigazabban: bájos. Bájos minden férfias­sága mellett. Külsőre tíz évvel fiatalabb, szel­lemre húsz évvel idősb magánál. Akárhányszor kell hallanom: „különbek a régi számok". Úgy van, meggyőződtem felőle magam is. Nekem már a múlt heti is jobban tetszett az e hetinél (amelyet még ma meg is kellene csinálnom). A tavalyit nagyobb élvezet­tel forgatom az ideinél. A bor is megnemesedik évek múltán, a hegedű is szebben szól. De azért tisztában vagyok magammal, hogy az első szá­mokkal járt erős hatást a merőben új hang­nak is be kell tudni. A vérszemet kapott ellen­zék élclapjai egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy: am­it­­ vissza is lőnek ám amonnan, mégpedig uj szerkesztésű gyorspus­kával, süvítő, hegyes löveggel a hajdani fos­­tély lomha golyóbisa ellen. Ha azonban össze­vetem a régibb folyamokat az újabbakkal, csak azt látom, hogy de bizony sokat tanult a le­gényke. S nem szabad szem elöl téveszteni azt sem, hogy kötetekkel csak számokat hasonlíta­nak egybe, s így még a „B. Miskának" is egy kötete több elmésséget foglalhat magában a „B. J.“ egy számánál. Esztétikai felolvasásainak első sorozatában Greguss Ágost panaszosan említi, mert hogy az egy „Kakas Mártonon" s „Kipfelhauseren" kí­vül nincsenek alakjai a magyar humorisztikus lapoknak? S még ez a Kipfelhauser is abban a sarkalatos fogyatkozásban leledzik, hogy ma­gyarul tud jól s németül rosszul. Azóta vagy harminc darabbal állott elő a ,,.. .­." s nekem mi sem szolgálhat kedvesebb elégtételemre, mint az, hogy a közönség előtt való életet foly­tatnak azok, szólamuk járatossá lett s hosszas leírásokat s fogalmakat fedöz egy-egy név, vagy ennek a refrénes szavajárása. A „nemzeti szín­játék" (ferbli) a „vizi" komisszárius, a szóza­­tos „csöndes" stb. a Mokány Berci révén ter­jedt el országgá. A „m. k. ész, erélt és tapin­­tatnak" s annak a „rendnek akinek lönnyi mu­száj" nagy a keleti. S alig van a hétnek oly eseménye, amely a „B. J." egyik-másik alakjá­nak mesgyéjéhez ne tartoznék. A feléjük for­dult kedvezés is különfélekép oszlik meg. Tudok műveit férfiút, aki csak akkor élvezi igazában a számot, ha abban Titán Laci szónokol, míg egy másiknak Leiffensteiner vagy Kotlik Zirza nélkül nincs „R. J.“ S mélyen meg vagyok le­­petve, észrevévén az én kicsi Sanvaró Vende­lem, hogy felkapott egyszerre. Pedig bizony na­gyon savanyan kezdte. Nem múlik el hét, hogy hosszabb kimaradá­sáért ne reklamálná egyik-másik olvasó Czirok Alfonz szalonbetyárt, Czenczi nénit, Tinikét, a Juci szobalányt, Vigyázó Lacit, Ch­eszbeiszert, vagy Veörösshegyit. (Az igazság kedvéért tar­tozom annak a fölemlítésével, hogy a kegyes jóltevő első levelét — miután már egy évig terjesztette föl neki alázatos jelentéseit, Tolyáss D. — végre megírta Fuchs Lajos barátom, a „Magyar-Francia1" vezértitkárja, a legelmésebb emberek egyike, de aki, mint előkelő hivatala is bizonyítja, hál Istennek „nincs rászorulva'*.) — Hja, mondá nekem a múltkor egy úr, a „B. J.“ szerencséje az ő alakjai! — Nem szerencse az, felelém, de érdem. Helyben is hagyta. Aki majdan e korszak történetét fogja meg­írni, nem lehet el az élclap nélkül, amelyben annak mulatságos kritikáját fogja megtalálni. Ha torzítva is, mint a homorú vagy domború tükörből a benne levő kép, de a való vonások túlhajtásával verődik vissza lapjairól az igaz­ság. Mert a túlhajtás csak túlhajtás, de nem hamisítás. Nem válhatok meg vázlatos soraimtól, míg föl nem jegyzem e lap évkönyveiből, hogy „B. J.“ első korrektora, aki az első sajtóhibá­kat gyomlálhatta ki belőle, senki se m­ás, mint a kiváló magyar költő: Kiss József. Volt ő már akkor is jeles poéta. „Simon Judit‘'-ját már akkor olvastam, de sűrű köd borította még az ő nevét, amely azóta diadalmas fényben vonul fel a magyar irodalom egén. S hogy rövid bár, de kimerítő legyek, itt mondok köszönetet Tóth Bélának is, aki régebben, még mint egészen fiatal író, viselte egy nyáron át a „B. J.*" gond­ját Hogy éppen a Tóth Kálmán, a „B. Miska" szerkesztője fiának jutott a kegyetlen Borsszem Jankót megsegíteni! — Ej, — mondá keserűn egy este szegény Kálmán, a szubvenciós mesére példázva: köny­­nyű a B. Jankónak, akinek van gyámolítója. — Persze nehéz a B. Miskának, adtam vissza a szót, aki még olyan gyámoltalan. A „kommenciós" művészeken kívül, mint be­­nevolus írói, benevolus rajzolói is vannak e lapnak: Faragó József, ki ezidőszerint egy szép művészi jövőnek megy eléje Münchenben, Kempner Miklós, derék újságíró társam és Ho­­micskó Athanáz, testvérem a „fenséges édes­anyában", lévén ő is orvos — csakhogy én már nem élek vissza, ő még nem él vissza a tudo­mányával, mert őt még nem szabadították rá az emberiségre. A „Kagal” — A 2000 szám — A „Borsszem Jankó"* második millenniuma * „Hágát" rejtélyes jegyében indult meg. Akkori­ban grasszált Istód­y Győző képviselő ve­zényletével az antiszemita párt kisded cso­portja a képviselőházban. Ennek az embernek volt egy lapja, ezzel a címmel: „12 röpirat Havonként egyszer jelent meg és rögeszméi kö­zött az is szerepelt, hogy a föld minden orszá­gában, tehát Magyarországon is van afféle maf­fia, titkos szövetség a zsidó uralom titkos meg­­alapítása céljából, amelyet ő „Kagal"-nak neve­zett. És bármilyen képtelenség volt ez az egész dolog, sajnos, még a józan, higgadt szabadelvű magyar értelmiség körében is visszhangja volt. A hivatalos Magyarországon egyetlenegy igazi oszlop-ember akadt, aki minden habozás nél­kül egész mester nekifordult ennek a lealacso­nyító mételyhintésnek. Kozma Sándor, kir. ál­lamügyész volt... A nagytekintélyű Kozma Sándor, a „Borsszem Jankó“-hoz való viszo­nyának az az alapja, hogy itt bontotta ki leg­első szárnyait apai szivének legfőbb büszkesége, fénylő reménye, az ő­s undor fia. A „Bandi gye­rek". Gyermekfejű bölcs, agg bölcsfejű gyermek. Denikve, a „Borsszem Jankó" szerkesztőségének baráti köre magát „Kagal“-nak nevezvén el, a Reuter-kávéházban hetenként minden hétfőn képtárgyaló eszmecserére gyűltek össze. Kozma Sándor maga is részt vett a „Kagal“-nak min­den tanácskozásán és behatóan foglalkozott nemcsak a képtémákkal, de az élclap szövegéhez is hasznos tanácsokat adott. A „Kagal" aztán később a „Vigadó“-kávéházba ment át. A hét­főn megbeszélt képtárgyak a hét folyamán azonban az események változása folytán ala­posan megdőltek. Sajnos a munkatársak egy részének önkéntes nyugalombavonulása, má­soknak elhalálozása nagyot változtatott a lap gárdáján. Sokszorosan megsiratott belső híve volt a lapnak Bessenyey Ferenc, testre mintája a délceg, h­óditó férfiszépségnek, lejekre csupa villanó ötlet, pezsgő vidámság. Még az első ezer szám évjáratából keletkezett a B. J. ba­rátsága Karsai Alberttel, kinek szeretnivaló személyét már a második ezred derekán ra­gadta el a halál. Kitűnő humorú magyar leve­lező tagja volt a lapnak Péter Dénes, ez a földreszerető, várost nem igen járó kedves, öreg gentry, aki társainak „Vemreshegyy‘‘-leve­­leire a tanulmányos Tolyáss Dániel nevében annyiszor sziporkázott vissza. Meghalt a kitűnő Abonyi Lajos népies elbeszélő, aki az egyház­politikai éra idejében egy néppárti tót barátot, páter Povidan­kot szerepeltetett frappáns hu­morral. Elvesztette a lap munkatársai sorából Papp Dánielt, ezt a kitűnő stilmű­vészt is, aki­nek még mai napig sincs méltó helye kijelölve irodalomtörténetünkben. A rendes legénység létszámában pedig többen „úrrá lettek“ akik­nek ugyan nem derogált a szántás-vetés a papirosmezőkön, de a rendszeres munkától el­vonta őket az élet másmilyen feladata. Székely Ferencből, a népszerű Seiffensteiner Salamon­ból tekintélyes bankdirektor. Bácskai Albertból jelentékeny fiskális, Szécsi Ferencből, a köny­­nyűvérü Bykovaiból színházi igazgató, majd királyi közjegyző lett. A többi elment orvosi­nak, professzornak, falusi gazdának, stb. De azért a „Kagál" tovább működött nélkülük is. A Vigadó fülkekerékasztalánál ott ült a főmo­gul, a „doktor"­. Majd hozzácsatlakozott Heltai Jenő, az ötletes, szinte határtalan verskészségű, graciózus poéta, aki egy ideig felelős szer­kesztő is volt. Majd következett az új szer­kesztő, Lipcsey Ádám Becsoszog Beiniger Si­mon, Kozma Sándornak síron túl is hive, az­tán Atzél Endre, akinek viszont Eötvös Károly volt a bálványa. És aki a halhatatlan Mucsát felfedezte és éveken át irta. Majd jött Lajos bácsi, a doktor úr sógora Csinos, barna gye­rek, akinek irodalmi érdeme is volt, mert ő lérte mindig Kozma Andor postáját és a kép. Dr. Schoenberg Ferenc (Bukovay) Székely Ferenc (Selffensteiner S.) Kozma Andor (Lantos) Dr. Bácskay Albert (Tarjagoss Illés) Csicseri Bors Karsai Albert (Tolyáss D.) Ambrus Zoltán (Nyári szerkesztő) 37

Next