Ujság, 1936. március (11. évfolyam, 51-75. szám)
1936-03-29 / 74. szám
VASÁRNAP, 1036 MÁRCIUS 20 ÚJSÁG tia klasszikusa s létezik a politikusa, Hevesi annak a tudósa. Nagy olvasottsága az ismeretek minden ágában képessé tette rá, hogy hozzászóljon mindehhez. Görög irodalom, csillagászat, a természettudományok egyáltalán, stratégia, etnológia s még egy csomó doktrína állt benne a ,,B. J." rendelkezésére, megsegítve néhány régi s egy halom modern nyelv által. A viszonyok elszólították mnt, hogy közben híres német író váljék belőle. De a ,,B. J.“ híven őrzi gazdag munkásságának emlékeit, ezek közt a „Dunaparti dinnye-idillt" s egy „sajtóhibás" politikai enunciációt, amelynek minden szava ellentmond a látszólag szándékolt értelemnek. Maró illusztrációja ez Talleyrand ismeretes mondásának, míg mellesleg nagyot húz a sajtóhibáktól duzzadó nagy lapokra. Kecskeméthy Aurél csak rövid ideig tartozott a szövetségbe. Ki hinné, hogy ez a szellemes, gúnyos, eddigelé fölül nem múlt politikai szatirikus — nem volt élclapbró. Oda ötletesség s egy bizonyos fegyelem szükséges. S igy Kákay Aranyos, ki cikkeiben aphoristikus tudott lenni, az élclapban elnyúlt. „Hiszen, mondó, egy számával a Borsszem Jankónak én egy tízéves politikai brochuret sózok-paprikázok meg. Igazi pocsékolást visztek véghez !" El-öljárt közibénk Tóth Kálmán is. Bár politikai ellenfelünk volt, vonzotta őt e társaság, melyben az akkori fiatal Magyarország szinetjavát ismerte el. Gúnyoskodott is velünk, de amit mi elnéző mosolygással fogadtunk. Csak amidőn, válaszul élesebb támadásaira, az ,,Árva Miska" jelent meg, maradt el. Szilágyi Dezső, ez a sivár kedély, a legbizalmasabb nevető. Ezért nézett is ő nála a mind nagyobb hírre vergődött kávéforrásnak. Ha egyszer-másszor jól meg akarta rázatni a rekeszizmát, hozzánk látogatott el, ahol bőven jutott ki neki a derültségből. De nem járt üres kézzel. Igazi jutalmunk volt, ha — mint legtöbbször — az angol jogi élet furaságairól beszélt nekünk gazdagon színezett előadásban. Hanem amint szétrebbent a városban az első miniszterkrízis híre, elmaradt. Sok miniszter bukott meg azóta, kiapadt a kávéforrás is, de Szilágyi még mindig az a jeune hommé á raarier, aki volt A „bacs“ mellett ott ült közöttünk a négy „bölcs" is, Márkus Pistának a négy öccse, testre megannyi atléta. Egyikök, Miklós, finom érzésű költő. Elek, szép mint egy Apolló, ébredező ifjúi lelkével, egy derengő tehetség előre hintett fényével, előttünk különösen kedvesek. Meghalt Pista s utána Elek és Miklós. El is sirattam mind a hármósokat, de belenyugodni még ma sem tudok abba a fájó gondolatba, hogy e nagyra hivatott három szép szellemű s szép testű legény ma nem egyéb egy marék pornál. Lehetnek ma abban a bútorosboltban csuklóra járó amerikai Sardanapal-zsörtyék a párducbőrös pamlagok is, — de sem olyan fogásos, sem olyan kényelmes, mint aminől Toldy Pista tudott maga alá szerkeszteni, nem akad ott. Rendesen négy, de néha öt széken ült egymaga, köztünk a legszibaritább, ami nem csekély dolog, ha elgondolom, hogy én is ott ül-feküdtem. Kevés beszédű volt. Ha ingerelték, kinyilaltatta a fullánkját, egyet csípett, s aztán a tövist jóságának bársony tokjába húzta vissza ismét Eltemettük őt is, gyászoljuk ma is. És körünknek ez a két kiváló regénye: Márkus P. és Toldy P. — ki gondolná, ki mondaná? — soha egy betűt nem írtak a Borsszem Jankóba. Kószált ugyan a mendemondája, hogy Márkusé a Mokány Bérezi, Toldyé a Monokies, de valójában sohasem bírhattam rá őket, hogy adjanak valamit a lapunkba. Egyegy röptében elfogott ötletüket ha gombostűre tűzhettem, ez volt mind. Ha Toldy és Hevesi ritkán szóltak, Asbóth maga volt a némaság. Roppant nagyokat tudott hallgatni s jó szívvel tűrte a folytonos szakállmetamorfózisaira megeresztett hóbortjaikat, sőt mentül többet bomlottunk vele, annál jobban szerette. Mikor elvörösödött, akkor volt ő a legcsúcsosabb jókedvében. Ez nála azt jelentette, hogy kurjongat s hogy az asztal tetején járja a verbungost. Egyszer, egy különösen gig este után annyira nekipirult, hogy szinte megnyílt bele a szája s leejtette szeméből a monoklit. Hogy az ajtóban voltunk, megáll s mély meggyőződés hangján mondja: „Fiuk" — azaz hogy: „Uraim, ma igazán szellemesek Voltunk!" A tökéletesség kedvéért említem föl, hogy néha Greguss, Gyulay, Molnár György, a korán elhunyt Csepreghy Ferenc s Lőw Tóbiás szintén Vendégeink voltak. Miden hétfőn házamnál gyülekeztünk össze, ahol a törzs dolgozótársakon kívül megjelentek Pompéry s Okolicsányi Sándor, ezidő szerint követségi tanácsos Rómában. Amaz a pesti társadalom múltjának legérdekesebb szereplőiből s kevéssé ismert viszonyairól lebbenté el a fátyolt. De János bácsi is — úgy nem illik a „bácsi" ehhez az előkelő megjelenéshez! — ő is, ha úgy tud írni, mint ahogy élő szóval festeni, a legnagyobbjaink sorában foglalhatna helyet. Mert alig vette kezébe a tollat- cserben hagyta a szín, a melegség és különösen az invenció. Amikor irt, ott ült maga mellett, s a saját vállain át nézte a sorokat. Elvesztette a közvelenségét. Annál serényebben böngészgettem a nyomában én s a szám megjelenésekor akárhányszor mondá: „No öcsém, sohasem hitem volna magam felől, hogy olyan éhes ember vagyok".* A hölgyek jelenléte által szűkebbre vont háttérok közt meg volt szorítva, ha a jókedv nem is, de a kifejezés kényelmes plasztikája, s a pajkos hullámok sem csapkodhattak át úgy a korláton, mint egyébkor. De annál mélyebb járatúvá lett a társalgás, különös fényt és zamatot nyerve egy kevéssé ismert, de azért nem kevésbé jeles zongoraművész, felteles játékában, akihez nagyszerényen s nagyritkán szegődtem a hegedűvel magam is. S így ment ez rózsaszínű, boldog éveken keresztül. A „Borsszem Jankó" népszerűvé lett az ellenzékiek táborában éppúgy, mint a hívek soraiban, a vállalat erős gyökeret vert. Azok szerették legjobban, akik legjobban szidták. Amidőn egy tavaszi nap csak búcsút vesz tőlem Dóczi és elmegy Andrássy Gyulával Bécsbe, csinálni vers helyett világtörténetet. És nyomában megindul Hevesi és megházasodik Rákosi s hegyibe még el is veszi a Népszínházát. Ketten maradtunk Berczikkel s tele szántottuk a lapot Legnagyobb elégtételeink közé sorozhatjuk, hogy ama fényes tollak megvonása alig látszott meg a Borsszem Jankón. Az „Európa”* fűiké Akiket csak alig, vagy éppen nem említettem eddig, a Borsszem Jankó jelen való írástudóira térek rá. Támadtak, lettek, magam sem emlékszem, hogyan. Csak azt az egyet tudom, hogy szálankint válogatott legények. A régi gárdából egyedül Bérczik maradt meg, a lap „külügyére". Az alakokból csupán az egy Suttyomberky Dáriussal foglalkozik, akihez a bércsi Reichsrath, dr. Kaiserschmann Ferdinand úr tollával szokott néha írni levelet két mameluk a javából, amaz tüskén-bokron et követi a generálisát, n emez „vastagon-vékonyán keresztül" az ő mesterét A nemesis csak utóléri a bűnöst. Egy folyosón vagyok Andrásékkal , a jó emberek —akik meglátván kezemben a szobakulcsot, fölegyenesednek előttem s mereven szalutéroznak — gyanítani sem gyanítják, hogy az az úr, aki most az ő műhelyébe u áit, nemcsak, hogy nem rendőri tiszt, hanem éppen gazdája annak az alaknak, akit előttük néven nevezni: egyenlő a rendőr megsértéssel. S egyszerre az történik, hogy a „Borsszem Jankó" refugiumát elzárják előle, és ők foglalják el most azt a szép háza ott a koronázási téren, a fia Lloyd klubot, vagy amint Aliszték nevezték el, kifigurázván vele a belejárókat, a „Stadt Europ"-ot. Szépen el is búcsúztatta egy szellemtől sugárzó cikkben Ambrus Zoltán, amelynek „Finis Európáé'' volt a címe. Mint Rákosi a „Kávéforrásnak", Ambrus a „fülkének" a megalapítója. Megszűnt mind a kettőt Amannak szerény, homályos hajlékát fényre derítette egy kárpitos, lemennek tükörlemezei, bársonypadjai, a sűrűn telerajzolt márványasztalt dicsőségével együtt belehanyatlanak a várta pipafüstös ködébe. Kitúrtak azok a — Mihasznák! De mig fönnáll, itt is pezseg a kedv s sziporkázik az éle. Itt vagyunk egy csomóban. Bérezik hiján, valamennyien. Megtelik a márványlap, s a Károly pincér dehogy sikálná le, ha magunk nem cselekednénk. Majd bizony, hogy öt nappal előbb tudják meg, mi lesz benne a lapban ! Mint a régi kompániának szintén a verselő Dóczi a kényeztetett kedvence, itt is a verselő Kozma Andort — a mi intimus megszólításunkban a Bandit — szeretjük legjobban, amire bizony méltó. A mi Bandink. Az ember szíve kienged, ha látja, hallja. Nincs a Bandinak párja. Abban a korban, amidőn még én kritika nélkül néztem az embereket és a dolgokat, ez az ifjú az ő erős ítéletével keresztül jár a nap kérdésein s szóvivőin. Eszményes és józan, víg és szigorú, zsenilis és szabadelvű — a filoszemitaságig. Mert ez a legújabb mérték minálunk. Nagy terveink voltak vele. — Én — az ő Kaas Ivorja — a miniszterségen innen meg sem akartam állani... amidőn egy napon csak megpillant egy karcsú hajadont s ennek harmat karjai erősebbek voltak mindnyájunknál. „Elragadta" Bandit s azóta egy szép kis papuccsal kormányozza az ő urát. Hanem hetenkint egyszer kimenőt enged neki ahhoz a szép istenasszonykához, akinek Poesis a neve s innen van, hogy rímeitől zeng a „Borsszem Jankó". S mint rímein kivül szikrázott a Dóczi elméje, Bandi is szaporán szikráztatja a finoman kiélezett apertuit. S ha fölemlítem, hogy csinos is a gyerek, csak egy szóban írhatom le őt legigazabban: bájos. Bájos minden férfiassága mellett. Külsőre tíz évvel fiatalabb, szellemre húsz évvel idősb magánál. Akárhányszor kell hallanom: „különbek a régi számok". Úgy van, meggyőződtem felőle magam is. Nekem már a múlt heti is jobban tetszett az e hetinél (amelyet még ma meg is kellene csinálnom). A tavalyit nagyobb élvezettel forgatom az ideinél. A bor is megnemesedik évek múltán, a hegedű is szebben szól. De azért tisztában vagyok magammal, hogy az első számokkal járt erős hatást a merőben új hangnak is be kell tudni. A vérszemet kapott ellenzék élclapjai egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy: amit vissza is lőnek ám amonnan, mégpedig uj szerkesztésű gyorspuskával, süvítő, hegyes löveggel a hajdani fostély lomha golyóbisa ellen. Ha azonban összevetem a régibb folyamokat az újabbakkal, csak azt látom, hogy de bizony sokat tanult a legényke. S nem szabad szem elöl téveszteni azt sem, hogy kötetekkel csak számokat hasonlítanak egybe, s így még a „B. Miskának" is egy kötete több elmésséget foglalhat magában a „B. J.“ egy számánál. Esztétikai felolvasásainak első sorozatában Greguss Ágost panaszosan említi, mert hogy az egy „Kakas Mártonon" s „Kipfelhauseren" kívül nincsenek alakjai a magyar humorisztikus lapoknak? S még ez a Kipfelhauser is abban a sarkalatos fogyatkozásban leledzik, hogy magyarul tud jól s németül rosszul. Azóta vagy harminc darabbal állott elő a ,,.. .." s nekem mi sem szolgálhat kedvesebb elégtételemre, mint az, hogy a közönség előtt való életet folytatnak azok, szólamuk járatossá lett s hosszas leírásokat s fogalmakat fedöz egy-egy név, vagy ennek a refrénes szavajárása. A „nemzeti színjáték" (ferbli) a „vizi" komisszárius, a szózatos „csöndes" stb. a Mokány Berci révén terjedt el országgá. A „m. k. ész, erélt és tapintatnak" s annak a „rendnek akinek lönnyi muszáj" nagy a keleti. S alig van a hétnek oly eseménye, amely a „B. J." egyik-másik alakjának mesgyéjéhez ne tartoznék. A feléjük fordult kedvezés is különfélekép oszlik meg. Tudok műveit férfiút, aki csak akkor élvezi igazában a számot, ha abban Titán Laci szónokol, míg egy másiknak Leiffensteiner vagy Kotlik Zirza nélkül nincs „R. J.“ S mélyen meg vagyok lepetve, észrevévén az én kicsi Sanvaró Vendelem, hogy felkapott egyszerre. Pedig bizony nagyon savanyan kezdte. Nem múlik el hét, hogy hosszabb kimaradásáért ne reklamálná egyik-másik olvasó Czirok Alfonz szalonbetyárt, Czenczi nénit, Tinikét, a Juci szobalányt, Vigyázó Lacit, Cheszbeiszert, vagy Veörösshegyit. (Az igazság kedvéért tartozom annak a fölemlítésével, hogy a kegyes jóltevő első levelét — miután már egy évig terjesztette föl neki alázatos jelentéseit, Tolyáss D. — végre megírta Fuchs Lajos barátom, a „Magyar-Francia1" vezértitkárja, a legelmésebb emberek egyike, de aki, mint előkelő hivatala is bizonyítja, hál Istennek „nincs rászorulva'*.) — Hja, mondá nekem a múltkor egy úr, a „B. J.“ szerencséje az ő alakjai! — Nem szerencse az, felelém, de érdem. Helyben is hagyta. Aki majdan e korszak történetét fogja megírni, nem lehet el az élclap nélkül, amelyben annak mulatságos kritikáját fogja megtalálni. Ha torzítva is, mint a homorú vagy domború tükörből a benne levő kép, de a való vonások túlhajtásával verődik vissza lapjairól az igazság. Mert a túlhajtás csak túlhajtás, de nem hamisítás. Nem válhatok meg vázlatos soraimtól, míg föl nem jegyzem e lap évkönyveiből, hogy „B. J.“ első korrektora, aki az első sajtóhibákat gyomlálhatta ki belőle, senki se más, mint a kiváló magyar költő: Kiss József. Volt ő már akkor is jeles poéta. „Simon Judit‘'-ját már akkor olvastam, de sűrű köd borította még az ő nevét, amely azóta diadalmas fényben vonul fel a magyar irodalom egén. S hogy rövid bár, de kimerítő legyek, itt mondok köszönetet Tóth Bélának is, aki régebben, még mint egészen fiatal író, viselte egy nyáron át a „B. J.*" gondját Hogy éppen a Tóth Kálmán, a „B. Miska" szerkesztője fiának jutott a kegyetlen Borsszem Jankót megsegíteni! — Ej, — mondá keserűn egy este szegény Kálmán, a szubvenciós mesére példázva: könynyű a B. Jankónak, akinek van gyámolítója. — Persze nehéz a B. Miskának, adtam vissza a szót, aki még olyan gyámoltalan. A „kommenciós" művészeken kívül, mint benevolus írói, benevolus rajzolói is vannak e lapnak: Faragó József, ki ezidőszerint egy szép művészi jövőnek megy eléje Münchenben, Kempner Miklós, derék újságíró társam és Homicskó Athanáz, testvérem a „fenséges édesanyában", lévén ő is orvos — csakhogy én már nem élek vissza, ő még nem él vissza a tudományával, mert őt még nem szabadították rá az emberiségre. A „Kagal” — A 2000 szám — A „Borsszem Jankó"* második millenniuma * „Hágát" rejtélyes jegyében indult meg. Akkoriban grasszált Istódy Győző képviselő vezényletével az antiszemita párt kisded csoportja a képviselőházban. Ennek az embernek volt egy lapja, ezzel a címmel: „12 röpirat Havonként egyszer jelent meg és rögeszméi között az is szerepelt, hogy a föld minden országában, tehát Magyarországon is van afféle maffia, titkos szövetség a zsidó uralom titkos megalapítása céljából, amelyet ő „Kagal"-nak nevezett. És bármilyen képtelenség volt ez az egész dolog, sajnos, még a józan, higgadt szabadelvű magyar értelmiség körében is visszhangja volt. A hivatalos Magyarországon egyetlenegy igazi oszlop-ember akadt, aki minden habozás nélkül egész mester nekifordult ennek a lealacsonyító mételyhintésnek. Kozma Sándor, kir. államügyész volt... A nagytekintélyű Kozma Sándor, a „Borsszem Jankó“-hoz való viszonyának az az alapja, hogy itt bontotta ki legelső szárnyait apai szivének legfőbb büszkesége, fénylő reménye, az ős undor fia. A „Bandi gyerek". Gyermekfejű bölcs, agg bölcsfejű gyermek. Denikve, a „Borsszem Jankó" szerkesztőségének baráti köre magát „Kagal“-nak nevezvén el, a Reuter-kávéházban hetenként minden hétfőn képtárgyaló eszmecserére gyűltek össze. Kozma Sándor maga is részt vett a „Kagal“-nak minden tanácskozásán és behatóan foglalkozott nemcsak a képtémákkal, de az élclap szövegéhez is hasznos tanácsokat adott. A „Kagal" aztán később a „Vigadó“-kávéházba ment át. A hétfőn megbeszélt képtárgyak a hét folyamán azonban az események változása folytán alaposan megdőltek. Sajnos a munkatársak egy részének önkéntes nyugalombavonulása, másoknak elhalálozása nagyot változtatott a lap gárdáján. Sokszorosan megsiratott belső híve volt a lapnak Bessenyey Ferenc, testre mintája a délceg, hóditó férfiszépségnek, lejekre csupa villanó ötlet, pezsgő vidámság. Még az első ezer szám évjáratából keletkezett a B. J. barátsága Karsai Alberttel, kinek szeretnivaló személyét már a második ezred derekán ragadta el a halál. Kitűnő humorú magyar levelező tagja volt a lapnak Péter Dénes, ez a földreszerető, várost nem igen járó kedves, öreg gentry, aki társainak „Vemreshegyy‘‘-leveleire a tanulmányos Tolyáss Dániel nevében annyiszor sziporkázott vissza. Meghalt a kitűnő Abonyi Lajos népies elbeszélő, aki az egyházpolitikai éra idejében egy néppárti tót barátot, páter Povidankot szerepeltetett frappáns humorral. Elvesztette a lap munkatársai sorából Papp Dánielt, ezt a kitűnő stilművészt is, akinek még mai napig sincs méltó helye kijelölve irodalomtörténetünkben. A rendes legénység létszámában pedig többen „úrrá lettek“ akiknek ugyan nem derogált a szántás-vetés a papirosmezőkön, de a rendszeres munkától elvonta őket az élet másmilyen feladata. Székely Ferencből, a népszerű Seiffensteiner Salamonból tekintélyes bankdirektor. Bácskai Albertból jelentékeny fiskális, Szécsi Ferencből, a könynyűvérü Bykovaiból színházi igazgató, majd királyi közjegyző lett. A többi elment orvosinak, professzornak, falusi gazdának, stb. De azért a „Kagál" tovább működött nélkülük is. A Vigadó fülkekerékasztalánál ott ült a főmogul, a „doktor". Majd hozzácsatlakozott Heltai Jenő, az ötletes, szinte határtalan verskészségű, graciózus poéta, aki egy ideig felelős szerkesztő is volt. Majd következett az új szerkesztő, Lipcsey Ádám Becsoszog Beiniger Simon, Kozma Sándornak síron túl is hive, aztán Atzél Endre, akinek viszont Eötvös Károly volt a bálványa. És aki a halhatatlan Mucsát felfedezte és éveken át irta. Majd jött Lajos bácsi, a doktor úr sógora Csinos, barna gyerek, akinek irodalmi érdeme is volt, mert ő lérte mindig Kozma Andor postáját és a kép. Dr. Schoenberg Ferenc (Bukovay) Székely Ferenc (Selffensteiner S.) Kozma Andor (Lantos) Dr. Bácskay Albert (Tarjagoss Illés) Csicseri Bors Karsai Albert (Tolyáss D.) Ambrus Zoltán (Nyári szerkesztő) 37