Ujság, 1936. július (12. évfolyam, 148-174. szám)
1936-07-08 / 154. szám
SZERDA, 1936 JULIUS ÚJSÁG 7 Szentendre I véres éjszakáin Gyilkos merényletének végrehajtása közben elfogtak egy suhancot, akiről bűnök egész sora derült ki A dunamenti Szentendrének vasárnap óta nagy szenzációja van. Rablógyilkos merénylet közben elfogták ott Albert József 26 éves suhancot, akinek kihallgatása közben kiderült, hogy a merényleten kívül több lopás, rablás, sőt gyilkosság terheli a lelkiismeretét. Baltás merénylet a fatelepen A szentendrei Springer-féle fatelepre vasárnap este, a telep bezárása után, beszökött egy sunyi nézésű, rosszul öltözött suhanc. Elbújt egy farakás mögé, majd a telep felügyelőjének konyhájába ment át s ott az asztalon talált ételeket megette. Ezután álkulccsal kinyitotta az iroda ajtaját, ahol a fatelep Wertheim-kasszája van elhelyezve. Szerszámokat vett elő és a kasszát feszegetni kezdte. Herrmann Ernő, a fatelep tisztviselője, aki ott lakik, éppen ekkor érkezett haza. Benyitott az irodába. A meglepett betörő az első pillanatban menekülni akart, de mikor látta, hogy útja el van zárva, baltával támadt a tisztviselőre. Hatalmas lendülettel sújtott le a balta a tisztviselőre, aki megtántorodott,de nem vesztette el lélekjelenlétét és segítségért kiáltozott. Szerencsére az ablak előtt két rendőr haladt, akik a kiáltozásra berohantak s a suhancot abban a pillanatban fogták le, mikor az a földön fekvő súlyosan sérült tisztviselőre még egyszer le akart sújtani. A fiút megbilincselték és bevitték a szentendrei rendőrségre, Herrmann Ernőt pedig a vármegyei mentők a Zsidókórházba szállították. A merénylő vallomása A rendőrségen azonnal megkezdték a merénylő kihallgatását. Egykedvűen felelt a hozzáintézett kérdésekre. Elmondotta, hogy Albert Józsefnek hívják, 26 éves és többször volt büntetve. Már a kihallatás első perceiben bevallotta, hogy lopásból tartotta fenn magát és hogy a Springer-fatelepen 58 pengőt lopott néhány héttel ezelőtt. Mikor a detektívek össze akarták állítani bűnlajstromát és a sok kisebb-nagyobb lopás részletei iránt intéztek kérdést hozzá, látszott, hogy ezeken kívül még nagyobb bűn is terheli lelkiismeretét. A detektívek egyelőre nem faggatták, mert érezték, hogy Albert József magától is beszélni fog. Megszakították a kihallgatását, enni adtak neki, majd cigarettával kínálták. Ezután az egyik detektív Albert vállára tette a kezét: — No Jóska, most a Szűcs Mariskáról beszélj! Albert összerezzent, elkapta tekintetét a detektívről. Nem szólt semmit, látszott, hogy küzködik magában. A kihallgatást végző detektívek feszülten figyelték az arcát. Aztán Albert sóhajtott egy nagyot s igy szólt: — Igen, én öltem meg junius tizenharmadikán .. . ! Ártatlan gyanúsítottak A detektívek előtt ennek a kijelentésnek nyomán világosság derült arra a gyilkosságra, mely junius tizenharmadikáról tizennegyedikére virradóra történt Tahitótfaluban. Szűcs Mariskát, egy tahitótfalusi gazdálkodó 42 éves lányát nővére holtan találta ágyában. Az áldozat száján lugkőmarta seb volt s az első pillanatban öngyilkosságra gondoltak. A csendőrség vizsgálatot indított, melynek során több olyan adat merült fel, hogy Szűcs Mariskát meggyilkolták. A gyanú Szűcs Mariska nővérére és annak férjére, Mredvicska Gyula tahitótfalusi cipészre irányult, akiket a csendőrség hatnapi nyomozás után le is tartóztatott. Több tanú úgy vallott, hogy a cipészmester és felesége rossz viszonyban voltak az áldozattal s durván bántak vele. A két gyanúsított kétségbeesetten tagadott, de miután nem tudtak pontos alibit igazolni, letartóztatták, majd a pestvidéki fogházba kisérték őket. Letartóztatásba került egy Budai József nevű ember is, őt azonban néhány nap múlva szabadon bocsátották. Ezzel a nyomozás be is fejeződött. A gyilkosság után azonban ,megszűntek azok az apróbb kis betörések és lopások Tahitótfaluban, amelyek annyi munkát adtak a csendőröknek, anélkül, hogy a tettest elfogták volna. Ezek a rejtélyes kis bűnesetek Tahitótfaluból Szentendrére tevődtek át. A lopások tettese ugyanis (mint most kiderült) Albert volt, aki a gyilkosság után elbujdosott a faluból. Szentendrén kezdett „dolgozni", így jött arra a gondolatra, hogy a Springer-telep kasszáját fúrja meg, azonban rajtavesztett, mert elfogták, nokban. A jómódú leány megtetszett a fiatalemberneks udvarolni kezdett neki. Szűcs Mariska azonban nem szívesen fogadta a nála tizenhat évvel fiatalabb fiú udvarlását. Nyilvánosan nem is igen mutatkozott vele a faluban. Mikor pedig a fiú börtönbe került, szakítani akart vele. Albert ebbe semmikép sem akart belenyugodni. A börtönből szabadultan első útja Mariskához vezetett s könyörgött neki, bocsásson meg, jó útra tér. A leány azonban nem bírta a szégyent elviselni, hogy udvarlója börtönviselt és hallani sem akart a fiúról. Elutasította közeledését, az elkeseredett ember pedig ivásra adta magát, majd újabb bűncselekményeket követett el és újra börtönbe került. Mikor kiszabadult, tovább lesett a leányra, meg is találta, de a leány most már heves jelenetek között tiltakozott az udvarlás ellen. Junius 9-én szabadult Albert a börtönből. Egyenesen Tahitótfaluba ment gyalog, mezítláb, lerongyolódva. A leány az ablakból pillantotta meg s rászólt: — Nem akarok veled beszélni! Albert visszament Pestre s a csarnoknál leste a leányt napokig, de az nem jött. Újra visszament a faluba, bekopogott a leány ablakán s mikor az újra elutasította, megleste, mig elalszik bent a lámpa. Ekkor az ablakon keresztül a szobába ugrott. A szerelmes fiatal suhanc csókolni kezdte az ágyban fekvő leányt s mikor az sikoltott, fojtogatni kezdte. Vad dulakodás kezdődött a gyilkos és áldozataközött. Szűcs Mariskát a fiú megfojtotta. Tette után lúgkövet öntött egy üvegből a leány szájába s „elrendezte a helyszínt", azt a látsztot keltve, hogy ön-gyilkosságtörtént. Ezután elbujdosott a faluból, átszökött Szentendrére. Helyszíni szemle a gyilkossal A gyilkost vallomása után helyszíni szemlére vezették, mindazokra a helyekre, ahol a lopásokat, betöréseket és a gyilkosságot elkövette. Hajnali öt órakor volt a szemle s a szokatlan időben is rengeteg nézője akadt. A kisváros vasárnap óta túlfűtött izgalomban él, az „esemény" nagyon felkavarta nyugalmát. Először a „Rab Ráby“ vendéglőbe vezették a gyilkost, s az utca két oldalán a nézők százai kísérték. Itt-ott élesebb kifakadások is hallatszottak. Az erősen megviselt, beesett arcú gyilkos szemét lesütve, egykedvűen maga elé nézve lépkedett. A vendéglőben lejátszatták vele a lopást. Nagy készséggel, szinte igyekvően mutatta meg, hogy hogy követte el. Itt-ott megállították elbeszélésében, amikor egyegy momentum nem állott egészen tisztán a detektívek előtt. Ezután Tahitótfaluba vitték át Albert József megállóit a ház előtt. Ugyanúgy, ahogy tizenharmadikán este és bezörgetett. A kinyiló ablakon egy csendőr kakastollas feje jelent meg, az felelt a kérdésekre. Ezután a gyilkos beugrott az ablakon, az ágyhoz sietett. Az ágy üres volt. A gyilkos megmutatta a halálos játékot, a csókot, a fojtogatást. Aztán elővette a lúgköves üveget. Majd kiugrott az ablakon. Vége a játéknak. Újra elvitték Szentendrére. Onnan a pestvidéki ügyészség fogházába fogják szállítani, ahonnan alig három hete indult el, hogy borzalmas cselekedete után oda kerüljön vissza. Hogyan történt a tahitótfalusi gyilkosság Albert József 1930-ban ismerkedett meg Tahitótfaluban Szűcs Mariskával. A nő apjával élt együtt s gyümölcsöt árult a csaj Olaszországgal szemben a szankciós államok nem léphetnek régi jogaikba A külkereskedelmi kapcsolatok rendezése a megtorlások után Róma, július 7. A Giornale d’Italia keddi vezércikke szerint már igen sok nagykövetség, kereskedelmi küldöttség és bizottság kezdte meg abbeli tevékenységét, hogy a szankciós államok részére újból biztosítsa az olasz piacot. Az olasz álláspont azonban az, hogy mindent újra kell kezdeni, még ha Olaszország nem is szüntette meg a kereskedelmi szerződéseket azokkal az államokkal, amelyek a megtorlások alkalmazásával megszegték szerződéses kötelezettségeiket. Olaszország a megtorlások alatt rájött, hogy igen sok felesleges cikket hozott be külföldről. Az olasz külkereskedelmet két szempont vezérli: a külkereskedelmi szerződések és a fizetési egyezmények, amelyeket 1935 február óta kötöttek meg. Természetes azonban, hogy a szankciós államok nem léphetnek a régi jogokba, amelyeket ezek a szerződések biztosítottak számukra, mert az olasz gazdasági élet nem öncél többé, hanem az olasz nemzeti élet keretei közé tartozik, így tehát aki Olaszországban el akar adni, annak vásárolnia is kell Olaszországtól és le kell mondania arról, hogy olyan cikkeket adhasson el, amelyek Olaszországban is előállíthatók. Az angol-olasz gazdasági közeledés első lépése London, július 7. Az angol-olasz gazdasági közeledés első lépései megtörténtek. Az angol gyáriparos szövetség elkészítette a kiegyenlítő hivatal Befejezetlen szimfónia írta Karczag István A szép, őszi virágokból összeállított csokrot letette a sírra, visszalépett két lépést, azután kitépte fogai közül a féligszirt cigarettát és széles mozdulattal elhajította. A cigaretta még nem ért földet, amikor jobbjával gépiesen lekapta kalapját és baljának öt ujjával belevájt sűrü hajába. A reggeli hasító szél meglobogtatta a sörényét, behatolt koponyájába és lehűtötte izzó agyvelejét. Apró cseppeket hintett homlokára a szemetelő eső és csakhamar csillogó kristályok ültek szemöldökén. Ebben a pillanatban monoton fejfájása megenyhült. Ez a fejfájás már napok óta űzte, gyötörte. Valami fátyolos nehéz nyomás terpeszkedett agyvelején és sokszor azt hitte, hogy ettől a nehéz nyomástól megvakul. Most végtelenül jóleső zsibbadás öntötte el testét. Az álmatlanságtól felajzott idegei ellankadtak és halálos kimerültségbe ernyedtek. Mélyeket lélegzett, egyenletesen emelkedő és sülyedő tüdővel, majd megdörzsölte viszkető orrát, amely hideg és nedves volt, mint az előtte fehérlő márvány. Most megint valami tompa zsongást érzett nyakszirtjében. Megtapogatta tarkóját és köhintett egyet, mint az olyan ember, aki a sok hallgatástól kiszáradt torkát akarja beszédre ingerelni. — Itt vagyunk tehát — suttogta és előreemelt nyakkal a sírkőre meredt. — Megérkeztünk. A saját hangjától összerázkódott és hirtelen előrelépett. Gyermeksír előtt állt. Fehér kisleányfigura emelkedett ki a sirhalomból. Könnyű ingecskéjén csikókat mosott az eső és kezecskéiben labdát szorongatott. Most egészen közel hajolt a sir kőszegélyéig, úgy, hogy ázott esőköpenye az örökzöld csapzott leveleit súrolta. Alakja meggörnyedt és szemgolyói szinte élettelen merevséggel táncoltak a felvésett betűkön. Már látta egyszer ezeket a fekete betűket. Ismerte tragikus tartalmukat, parányi múltjukat és most mégis olyan drámai érdeklődés szorította a táncoló vonalak felé, mintha egy szörnyű rejtély bonyolult kulcsát keresné. Csak állt és nézte a fekete betűket. Hangtalanul sillabizált. Ez a természetellenes póz már csaknem nevetséges volt. Szempillái repdestek, homloka összeráncolódott és szája bénultan mozgott, mint csúszós talajon az egyhelyben forgó autókerék. Végre ellódult az autókerék. Feszesre zárt fogai közül szinte megszűrve buggyant ki a szó. — Nóra baba ... betűzte hangosan a szöveget, amit már napok óta mindenütt betűzött — élt két évet ... siratja az Édesanyja ... Bent a mellében összehúzódtak az izmok. — Nóra baba... Nóra baba ... Nóra babácska ... — pergette, ismételgette, de most már játszva, dallamosan. Kiegyenesedett és szemére húzta kalapját. Agyában ismét fellobbant a láng. A fátyolos nehéz nyomás visszatért és halántéka zümmögve bizseregni kezdett. Felgyűrt esőköpenye gallérját megrántotta, zsebébe nyomta két ökölbe szorult tenyerét és oldalt nézett. A reggeli temető üres volt. Csendes és néptelen. Csak túloldalt a sűrűn elszórt sírkövek között mozgott valami hajbókoló alak, talán egy kertészlegény. De lehet, hogy egy másik korai látogató folytatott haladéktalan beszélgetést kedves halottjával. Az égbolt méltóságteljes szürkeséggel borult a temetőkertre. Finom eső, a magasból megdicsőült mélabot szitált alá. Az útszéli vadgesztenyefák kopaszodó, nedves bánatban fénylettek és a palánkot szegélyező orgonabokrok kókadt alázatban kuporogtak a permetező párázatban. Csak a távoli sudár jegenyék sepergették kitartó suhogással a gomolygó fellegeket. A gyepes, elázott dombocskák között heves nekirugaszkodó szélrohamok sikongtak és a sírkövek mellől itt is, ott is felkapták a rozsdaszínű sáros avart, hogy zizzenő nesszel tovahajítsák, ősz ült a temetőn, ősz ült a lélekben. Az elmúlás sötét kis koboldjai zokogva kergetőztek a sírhalmokon és árnyékot vetettek a feltámadásra. Az élet mélyen hallgatott. Fent a szürkeségben egy-két nagytestű lomha madár himbálódzott koromszínű kiterjesztett szárnyakon. Olyanok, mint lebegő piszkos rongydarabok. Az álldogáló ember felszegett fejjel ezt nézte. Most az egyik vadgesztenyefáról sárga levél hullott alá és a melléhez vágódott. A szél a köpenyéhez nyomta. Úgy tűnt, mintha egy elfonnyadt barna kéz tapadna melléhez. Lenézett és halkan füttyentett. Kirántotta egyik zsebéből kezét és lassan, óvatosan megfogta száránál a levelet. Ujjai között sodorgatni kezdte. Forgott, forgott a levél, mint egy bohókás, játékos szélkelep. Furcsa vizsgálódással nézte, szemlélgette és zugó fejében a tibeti papok imakerekei merültek fel: Om, mane, padme, hum — lopódzott fel tudatába az imasor — om, mane, padme, hum ... És most zűrzavaros nyomott kedély világában egyetlen szilárd pont bontakozott ki: — nincs menekülés ...! Elfricskázta a levelet. — Nincs menekülés! — mondta ki hangosan. Kigombolta köpenyét, zsebkendőt halászott elő nadrágzsebéből és megtörölte verejtékező homlokát. Megnézte a csapzott zsebkendőt, azután hirtelen elhatározással hátsózsebéhez nyúlt. Apró, nikkelezett pisztolyt vett elő. Mosolyogva feldobta, zsonglőrködve elkapta és a földre köpött. Azután a fegyver csövét a zsebkendőbe göngyölte. Most idegen, tépelődő hang kondult meg benne: — valóban nincs menekülés ...? A márvány alakra nézett. Megkezdődött beteg lelkében a leélt percek villámgyors felvonulása. Az utolsó nagy seregszemle a halálba indulás előtt. Vájjon végső befejezése lesz-e ez minden fárasztó útnak? Vájjon megoldás lesz-e az, ha itt átlövi a halántékát? ... Vájjon elcsendesedik-e minden fájdalmas hullámverés! ... A forma — igaz — meghal, eltakarítják, idekerül, de várjon a lényeget sikerül-e majd eltakarítani? ... Valahol olvasta: ha egy szamár elpusztul, megérzi az egész világi egyetem. Minden porszem, minden vízcsepp, minden fűszál részese azörök körforgásnak. Kör, kör, mindenhol kör, a vonal megszakadása nélkül. Vájjon ennek a pisztolynak sikerül-e a vonalat átszakítani? ... Ismét a sírfeliratra meredt. Szinte lángolt, lobogott most minden betű: Nóra baba, élt két évét siratja az Édesanyja. Állt a fehér márványalak előtt, kezében a zsebkendőbecsavart pisztoly és felette az esős égbolt. A sokhetes őrjítő káosz után talán most simultak ki először zavart gondolatai. Most, amikor halálraszántan tiszta befejezést keresett. Nóra baba! ... Soha nem látta arcát, soha nem hallotta hangját, nem köti hozzá semmiféle eleven emlék, csak az, hogy élő rész volt annak testéből, akit halálosan szeret ... De mért akar ő éppen itt meghalni? .. .Mi hozta őt erre a helyre? ... Miféle együgyű szerep ez? ... Mért kell neki itt, a gyermekeír felett elrejtenie a paprikajancsi haláltáncát? ... Miért, Miért? ... Talán azért, mert ennél a sírnál mondta neki az asszony, hogy nem tudja szeretni? ... Talán azért, mert itt vallotta be az asszony, hogy már nem aszszony és nincs olyan férfi akivel osztatlan