Ujság, 1936. július (12. évfolyam, 148-174. szám)

1936-07-08 / 154. szám

SZERDA, 1936 JULIUS ÚJSÁG 7 ­ Szentendre I véres éjszakáin Gyilkos merényletének végrehajtása közben el­fogtak egy suhancot, akiről bűnök egész sora derült ki A dunamenti Szentendrének vasárnap óta nagy szenzációja van. Rablógyilkos merény­let közben elfogták ott Albert József 26 éves suhancot, akinek kihallgatása közben kide­rült, hogy a merényleten kívül több lopás, rablás, sőt gyilkosság terheli a lelkiismeretét. Baltás merénylet a fatelepen A szentendrei Springer-féle fatelepre va­sárnap este, a telep bezárása után, beszö­kött egy sunyi nézésű, rosszul öltözött su­­hanc. Elbújt egy farakás mögé, majd a telep felügyelőjének konyhájába ment át s ott az asztalon talált ételeket megette. Ezután ál­kulccsal kinyitotta az iroda ajtaját, ahol a fatelep Wertheim-kasszája van elhelyezve. Szerszámokat vett elő és a kasszát fesze­getni kezdte. Herrmann Ernő, a fatelep tisztviselője, aki ott lakik, éppen ekkor ér­kezett haza. Benyitott az irodába. A megle­pett betörő az első pillanatban menekülni akart, de mikor látta, hogy útja el van zárva, baltával támadt a tisztviselőre. Hatalmas len­dülettel sújtott le a balta a tisztviselőre, aki megtántorodott,­­de nem vesztette el lélekje­lenlétét és segítségért kiáltozott. Szerencsére az ablak előtt két rendőr haladt, akik a kiáltozásra berohantak s a suhancot abban a pillanatban fogták le, mikor az a földön fekvő súlyosan sérült tisztviselőre még egy­szer le akart sújtani. A fiút megbilincselték és bevitték a szentendrei rendőrségre, Herr­mann Ernőt pedig a vármegyei mentők a Zsidókórházba szállították. A merénylő vallomása A rendőrségen azonnal megkezdték a merénylő kihallgatását. Egykedvűen felelt a hozzáintézett kérdésekre. Elmondotta, hogy Albert Józsefnek hívják, 26 éves és többször volt büntetve. Már a kihallatás első perceiben bevallotta, hogy lopásból tartotta fenn magát és hogy a Springer-fa­­telepen 58 pengőt lopott néhány héttel ez­előtt. Mikor a detektívek össze akarták állítani bűnlajstromát és a sok kisebb-na­­gyobb lopás részletei iránt intéztek kérdést hozzá, látszott, hogy ezeken kívül még na­gyobb bűn is terheli lelkiismeretét. A de­tektívek egyelőre nem faggatták, mert érez­ték, hogy Albert József magától is beszélni fog. Megszakították a kihallgatását, enni adtak neki, majd cigarettával kínálták. Ez­után az egyik detektív Albert vállára tette a kezét: — No Jóska, most a Szűcs Mariskáról beszélj! Albert összerezzent, elkapta tekintetét a detektívről. Nem szólt semmit, látszott, hogy küzködik magában. A kihallgatást végző detektívek feszülten figyelték az ar­cát. Aztán Albert sóhajtott egy nagyot s igy szólt: — Igen, én öltem meg junius tizenhar­madikán .. . ! Ártatlan gyanúsítottak A detektívek előtt ennek a kijelentésnek nyomán világosság derült arra a gyilkos­ságra, mely junius tizenharmadikáról tizen­­negyedikére virradóra történt Tahitótfalu­­ban. Szűcs Mariskát, egy tahitótfalusi gazdál­kodó 42 éves lányát nővére holtan találta ágyában. Az áldozat száján lugkőmarta seb volt s az első pillanatban öngyilkosságra gondoltak. A csendőrség vizsgálatot indított, melynek során több olyan adat merült fel, hogy Szűcs Mariskát meggyilkolták. A gyanú Szűcs Mariska nővérére és annak férjére, Mredvicska Gyula tahitótfalusi cipészre irá­nyult, akiket a csendőrség hatnapi nyomo­zás után le is tartóztatott. Több tanú úgy vallott, hogy a cipészmester és felesége rossz viszonyban voltak az áldozattal s durván bántak vele. A két gyanúsított kétségbeeset­ten tagadott, de miután nem tudtak pontos alibit igazolni, letartóztatták, majd a pest­vidéki fogházba kisérték őket. Letartózta­tásba került egy Budai József nevű ember is, őt azonban néhány nap múlva szabadon bocsátották. Ezzel a nyomozás be is fejező­dött. A gyilkosság után azonban ,megszűntek azok az apróbb kis betörések és lopások Tahitótfaluban, amelyek annyi munkát ad­tak a csendőröknek, anélkül, hogy a tettest elfogták volna. Ezek a rejtélyes kis bűnese­tek Tahitótfaluból Szentendrére tevődtek át. A lopások tettese ugyanis (mint most kide­rült) Albert volt, aki a gyilkosság után el­bujdosott a faluból. Szentendrén kezdett „dolgozni", így jött arra a gondolatra, hogy a Springer-telep kasszáját fúrja meg, azon­ban rajtavesztett, mert elfogták, nokban. A jómódú leány megtetszett a fiatalembernek­­s udvarolni kezdett neki. Szűcs Mariska azonban nem szívesen fo­gadta a nála tizenhat évvel fiatalabb fiú udvarlását. Nyilvánosan nem is igen mu­tatkozott vele a faluban. Mikor pedig a fiú börtönbe került, szakítani akart vele. Albert ebbe semmikép sem akart belenyugodni. A börtönből szabadultan első útja Mariskához vezetett s könyörgött neki, bocsásson meg, jó útra tér. A leány azonban nem bírta a szégyent elviselni, hogy udvarlója börtön­viselt é­s hallani sem akart a fiúról. El­utasította közeledését, az elkeseredett em­ber pedig ivásra adta magát, majd újabb bűncselekményeket követett el és újra bör­tönbe került. Mikor kiszabadult, tovább lesett a leányra, meg is találta, de a leány most már heves jelenetek között tiltakozott az udvarlás ellen. Junius 9-én szabadult Albert a börtönből. Egyenesen Tahitót­­faluba ment gyalog, mezítláb, lerongyo­lódva. A leány az ablakból pillantotta meg s rászólt: — Nem akarok veled beszélni! Albert visszament Pestre s a csarnoknál leste a leányt napokig, de az nem jött. Újra visszament a faluba, bekopogott a leány ablakán s mikor az újra elutasította, megleste, mig elalszik bent a lámpa. Ekkor az ablakon keresztül a szobába ugrott. A szerelmes fiatal suhanc csókolni kezdte az ágyba­n fekvő leányt s mikor az sikoltott, fojtogatni kezdte. Vad dulakodás kezdődött a gyilkos és áldozat­aközött. Szűcs Mariskát a fiú megfojtotta. Tette után lúgkövet öntött egy üvegből a leány szájába s „elrendezte a helyszínt", azt a látsztot keltve, hogy ön-­­gyilkosság­­történt. Ezután elbujdosott a fa­­lu­ból, átszökött Szentendrére. Helyszíni szemle a gyilkossal A gyilkost vallomása után helyszíni szem­lére vezették, mindazokra a helyekre, ahol a lopásokat, betöréseket és a gyilkosságot elkövette. Hajnali öt órakor volt a szemle s a szokatlan időben is rengeteg nézője akadt. A kis­város vasárnap óta túlfűtött­­ izgalomban él, az „esemény" nagyon fel­kavarta nyugalmát. Először a „Rab Ráby“ vendéglőbe vezették a gyilkost, s az utca két oldalán a nézők százai kísérték. Itt-ott élesebb kifakadások is hallatszottak. Az erősen megviselt, beesett arcú gyilkos sze­mét lesütve, egykedvűen maga elé nézve lépkedett. A vendéglőben lejátszatták vele a lopást. Nagy készséggel, szinte igyekvően mutatta meg, hogy hogy követte el. Itt-ott megállították elbeszélésében, amikor egy­­egy momentum nem állott egészen tisztán a detektívek előtt. Ezután Tahitótfaluba vitték át­ Albert József megállóit a ház előtt. Ugyanúgy, ahogy tizenharmadikán este és bezörgetett. A kinyiló ablakon egy csendőr kakastollas feje jelent meg, az felelt a kérdésekre. Ezután a gyilkos be­ugrott az ablakon, az ágyhoz sietett. Az ágy üres volt. A gyilkos megmutatta a ha­lálos játékot, a csókot, a fojtogatást. Aztán elővette a lúgköves üveget. Majd kiugrott az ablakon. Vége a játéknak. Újra elvitték Szentendrére. Onnan a pest­vidéki ügyészség fogházába fogják szállí­tani, ahonnan alig három hete indult el, hogy borzalmas cselekedete után oda kerül­jön vissza. Hogyan történt a tahitótfalusi gyilkosság Albert József 1930-ban ismerkedett meg Tahitótfaluban Szűcs Mariskával. A nő ap­­jával élt együtt s gyümölcsöt árult a csaj­ Olaszországgal szemben a szankciós államok nem léphetnek régi jogaikba A külkereskedelmi kapcsolatok rendezése a megtorlások után Róma, július 7. A Giornale d’Italia keddi ve­zércikke szerint már igen sok nagykövetség, ke­reskedelmi küldöttség és bizottság kezdte meg abbeli tevékenységét, hogy a szankciós államok részére újból biztosítsa az olasz piacot. Az olasz álláspont azonban az, hogy mindent újra kell kezdeni, még ha Olaszország nem is szüntette meg a kereskedelmi szerződéseket azokkal az államokkal, amelyek a megtorlások alkalmazá­sával megszegték szerződéses kötelezettségeiket. Olaszország a megtorlások alatt rájött, hogy igen sok felesleges cikket hozott be külföldről. Az olasz külkereskedelmet két szempont ve­zérli: a külkereskedelmi szerződések és a fize­tési egyezmények, amelyeket 1935 febr­uár óta kötöttek meg. Természetes azonban, hogy a szankciós államok nem léphetnek a régi jo­gokba, amelyeket ezek a szerződések biztosítot­tak számukra, mert az olasz gazdasági élet nem öncél többé, hanem az olasz nemzeti élet kere­tei közé tartozik, így tehát aki Olaszországban el akar adni, annak vásárolnia is kell Olaszor­szágtól és le kell mondania arról, hogy olyan cikkeket adhasson el, amelyek Olaszországban is előállíthatók. Az angol-olasz gazdasági közeledés első lépése London, július 7. Az angol-olasz gazdasági kö­zeledés első lépései megtörténtek. Az angol gyár­iparos szövetség elkészítette a kiegyenlítő hivatal ­ Befejezetlen szimfónia írta Karczag István A szép,­ őszi virágokból összeállított csok­rot letette a sírra, visszalépett két lépést, azután kitépte fogai közül a féligszirt ciga­rettát és széles mozdulattal elhajította. A cigaretta még nem ért földet, amikor jobb­jával gépiesen lekapta kalapját és baljának öt ujjával belevájt sűrü hajába. A reggeli hasító szél meglobogtatta a sörényét, beha­tolt koponyájába és lehű­tötte izzó agyvele­jét. Apró cseppeket hintett homlokára a sze­metelő eső és csakhamar csillogó kristályok ültek szemöldökén. Ebben a pillanatban mo­noton fejfájása megenyhült. Ez a fejfájás már napok óta űzte, gyötörte. Valami fátyolos nehéz nyomás terpeszkedett agyvelején és sok­szor azt hitte, hogy ettől a nehéz nyomástól megvakul. Most végtelenül jóleső zsibbadás öntötte el testét. Az álmatlanságtól felajzott idegei ellankadtak és halálos kimerültségbe ernyedtek. Mélyeket lélegzett, egyenletesen emelkedő és sülyedő tüdővel, majd megdör­zsölte viszkető orrát, amely hideg és nedves volt, mint az előtte fehérlő márvány. Most megint valami tompa zsongást érzett nyak­­szirtjében. Megtapogatta tarkóját és köhin­­tett egyet, mint az olyan ember, aki a sok hallgatástól kiszáradt torkát akarja beszédre ingerelni. — Itt vagyunk tehát — suttogta és előre­emelt nyakkal a sírkőre meredt. — Megérkez­tünk. A saját hangjától összerázkódott és hirte­len előrelépett. Gyermeksír előtt állt. Fehér kisleányfigura emelkedett ki a sirhalomból. Könnyű ingecs­­kéjén csikókat mosott az eső és kezecskéiben labdát szorongatott. Most egészen közel hajolt a sir kőszegélyéig, úgy, hogy ázott esőköpe­nye az örökzöld csapzott leveleit súrolta. Alakja meggörnyedt és szemgolyói szinte élet­telen merevséggel táncoltak a felvésett betű­kön. Már látta egyszer ezeket a fekete betűket. Ismerte tragikus tartalmukat, parányi múlt­jukat és most mégis olyan drámai érdeklődés szorította a táncoló vonalak felé, mintha egy szörnyű rejtély bonyolult kulcsát keresné. Csak állt és nézte a fekete betűket. Hangta­lanul sillabizált. Ez a természetellenes póz már csaknem nevetséges volt. Szempillái repdestek, homloka összeráncolódott és szája bénultan mozgott, mint csúszós talajon az egyhelyben­ forgó autókerék. Végre ellódult az autókerék. Feszesre zárt fogai közül szinte megszűrve buggyant ki a szó. — Nóra baba ... betűzte hangosan a szö­veget, amit már napok óta mindenütt betű­zött — élt két évet ... siratja az Édesanyja ... Bent a mellében összehúzódtak az izmok. — Nóra baba... Nóra baba ... Nóra ba­bácska ... — pergette, ismételgette, de most már játszva, dallamosan. Kiegyenesedett és szemére húzta kalapját. Agyában ismét fellobbant a láng. A fátyolos nehéz nyomás visszatért és halántéka züm­mögve bizseregni kezdett. Felgyűrt esőkö­penye gallérját megrántotta, zsebébe nyomta két ökölbe szorult tenyerét és oldalt nézett. A reggeli temető üres volt. Csendes és nép­­telen. Csak túloldalt a sűrűn elszórt sírkövek között mozgott valami hajbókoló alak, talán egy kertészlegény. De lehet, hogy egy másik korai látogató folytatott haladéktalan beszél­getést kedves halottjával. Az égbolt méltóságteljes­ szürkeséggel bo­rult a temetőkertre. Finom eső, a magasból megdicsőült mélabot szitált alá. Az útszéli­­ vadgesztenyefák kopaszodó, nedves bánatban­­ fénylettek és a palánkot szegélyező orgona­­bokrok k­ókadt alázatban kuporogtak a per­­metező párázatban. Csak a távoli sudár je­genyék sepergették kitartó suhogással a go­­molygó fellegeket. A gyepes, elázott dom­bocskák között heves nekirugaszkodó szél­rohamok sikongtak és a sírkövek mellől itt is, ott is felkapták a rozsdaszínű sáros avart, hogy zizzenő nesszel tovahajítsák, ősz ült a temetőn, ősz ült a lélekben. Az elmúlás sötét kis koboldjai zokogva kergetőz­­tek a sírhalmokon és árnyékot vetettek a fel­támadásra. Az élet mélyen hallgatott. Fent a szürkeségben egy-két nagytestű lomha madár himbálódzott koromszínű ki­terjesztett szárnyakon. Olyanok, mint lebegő piszkos rongydarabok. Az álldogáló ember felszegett fejjel ezt nézte. Most az egyik vad­gesztenyefáról sárga levél hullott alá és a melléhez vágódott. A szél a köpenyéhez nyomta. Úgy tűnt, mintha egy elfonnyadt barna kéz tapadna melléhez. Lenézett és halkan füttyen­tett. Kirántotta egyik zsebéből kezét és lassan, óvatosan megfogta száránál a levelet. Ujjai között sodorgatni kezdte. Forgott, forgott a levél, mint egy bohókás, játékos szélkelep. Furcsa vizsgálódással nézte, szemlélgette és zugó fejében a tibeti papok imakerekei merültek fel: Om, mane, padme, hum — lopódzott fel tudatába az ima­sor — om, mane, padme, hum ... És most zűrzavaros nyomott kedély vilá­gában egyetlen szilárd pont bontakozott ki: — nincs menekülés ...! Elfricskázta a levelet. — Nincs menekülés! — mondta ki han­gosan. Kigombolta köpenyét, zsebkendőt halászott elő nadrágzsebéből és megtörölte verejtékező homlokát. Megnézte a csapzott zsebkendőt, azután hirtelen elhatározással hátsózsebéhez nyúlt. Apró, nikkelezett pisztolyt vett elő. Mo­solyogva feldobta, zsonglőrködve elkapta és a földre köpött. Azután a fegyver csövét a zsebkendőbe göngyölte. Most idegen, tépelődő hang kondult meg benne: — valóban nincs menekülés ...? A márvány alakra nézett. Megkezdődött beteg lelkében a leélt percek villámgyors fel­vonulása. Az utolsó nagy seregszemle a ha­­lálba indulás előtt. Vájjon végső befejezése lesz-e ez minden fárasztó útnak? Vájjon megoldás lesz-e az, ha itt átlövi a halántékát? ... Vájjon elcsen­desedik-e minden fájdalmas hullámverés! ... A forma — igaz — meghal, eltakarítják, ide­kerül, de várjon a lényeget sikerü­l-e majd eltakarítani? ... Valahol olvasta: ha egy szamár elpusztul, megérzi az egész világi egyetem. Minden porszem, minden vízcsepp, minden fűszál részese az­­örök körforgásnak. Kör, kör, mindenhol kör, a vonal megszaka­­dása nélkül. Vájjon ennek a pisztolynak si­kerül-e a vonalat átszakítani? ... Ismét a sírfeliratra meredt. Szinte lángolt, lobogott most minden betű: Nóra baba, élt két évét siratja az Édesanyja. Állt a fehér márványalak előtt, kezében a zsebkendőbe­csavart pisztoly és felette az esős égbolt. A sokhetes őrjítő káosz után talán most simul­tak ki először zavart gondolatai. Most, ami­kor halálraszántan tiszta befejezést keresett. Nóra baba! ... Soha nem látta arcát, soha nem hallotta hangját, nem köti hozzá sem­miféle eleven emlék, csak az, hogy élő rész volt annak testéből, akit halálosan szeret ... De mért akar ő éppen itt meghalni? .. .Mi hozta őt erre a helyre? ... Miféle együgyű szerep ez? ... Mért kell neki itt, a gyermek­eír felett elrejtenie a paprikajancsi haláltán­­cát? ... Miért, Miért? ... Talán azért, mert ennél a sírnál mondta neki az asszony, hogy nem tudja szeretni? ... Talán azért, mert itt vallotta be az asszony, hogy már nem asz­­szony és nincs olyan férfi akivel osztatlan

Next