Ujság, 1942. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1942-01-01 / 1. szám
ÚJSÁG «SZABADELVŰ NAPILAP* ,JlP^jA XVI. évfolyam, 1. Rim BORT, BÚZÁT, BÉKESSÉGET! Kria ERDŐDY ELEK Ez a három b-betűs magyar szó jelképezte minden időkben az újévi jókívánságok összességét. Elsődleges jelentésében és szimbolikusan is. Új esztendő napján, az ismeretlen új év hajnalán, kivánhatnánk-e szebbet és jobbat, többet kifejezőt és teljesebbet? A magyar nép szólásmondásai az érzések és gondolatok kifejezésmódjának legtökéletesebb párlatai. A rafinált írásművészet, amely minden korok és minden népek terméséből egyformán szüretel, hogy minél ízesebbé, illatosabbá és mámorítóbbá keverje tulajdon otyvalékát, meg sem közeli azt a napfényes szintlampát, és szinte biblikus olajszerűséget, amely a nép szólásmondásait jellemzi. Napóleonnak vannak mondatai, amelyek felérnek egyegy austerlitzi ütközettel — írja Carlyle. A magyar népnek viszont oly szólásmondásai vannak, amelyek az eleven élet valóságos diadalát jelentik a fogalmak betűrajzba rögzített merevsége, és a szavak mégis csak márvány keménysége fölött. Ne becsüljük le ezt a nagy értékünket és ne mondjuk, hogy napjainknak súlyosabb problémái vannak, mint a nyelv dicsérete. Kisfaludy Sándor nagyon fején találta a szöget, amikor száz év előtt minden magyarok lelkiismeretét figyelmeztette, hogy „a nyelv az a nemzetnek, ami a napfény az eleven világnak. A nyelv köti az embereket oly nemzeti testté, melynek a politika részei nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret sem verhető, gyenge nádszálak vagyunk, melyeket a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek. Szóval: a nyelv a lelke a nemzetnek.“ A nemzet lelkének kiformálásában pedig fontos szerepet játszik a nép egészséges nyelve, amelynek föld íze, vadvirág illata és természetes bölcsessége uj tartalmat és uj értéket ad a városi és irodalmi nyelvnek is. A magyar nép szólásmondásai azért is oly plasztikus hangzásuak és tökéletesek, mert megszületésükben fontos szerepet játszik a hang, tehát maga az élő nyelv. A nép mindig fenhangon és kimondott szóval akarja kifejezni azt, amit a legnagyobb szó is rábíz a hangtalan tollra és a néma papirosra. A nép mondásainak akusztikájuk van, mert fontos szerepet játszik bennük a szavak muzsikája is. Azt is mondhatnók: színészi, sőt prédikátori megnyilatkozások, mert a halláshoz is szólnak, a fülön keresztül gyakorolnak hatást — ellentétben a „vizuális“ irodalommal —, az értelemre és az érzésekre, fenhangon való ismétlés útján csiszolódnak, amíg elérik tökéletes formájukat. Az újesztendei jókívánság három b-vel kezdődő szava nem csupán játékos és zenei alliteráció, hanem teljesen kifejezi azt a kívánság-komplexumot, ami ezen a napon a szíveket megdobogtatja. Magához öleli és szavaival átkarolja az egész magyar életet, amikor csengő hangon odakiáltja minden magyarnak: — Bort, búzát, békességet!* Egyfelől az óhajtás, másfelől a vágy fortisszimójával kezdődik, amennyiben első kívánságnak a „bort“ jelöli meg. Ez a szó, itt nem a búzának a kiegészítője, nem az italt akarja jelenteni az étel mellett. Sokkal több ennél, amit a nép a bor szóval jelöl, sőt egészen más. Talán így mondhatnók: az élet minden szépségét, magát a szép életet érti ezen. Hiszen a bor nem csupán itat, hanem a bajokat feledtető, mámort okozó, képzelőerőt lángragyújtó, színes, éber álmokat adó, sőt olykor, legalább rövid időre, ezeket az álmokat realizáló, vagy legalábbis elhitető mákony, amely nem csupán elbódít, hanem elhitet, sőt valóra is vált. A bor jelenti azt a szebb életet, amelyre mindnyájan törekszünk és amit jó szívvel kívánunk embertársainknak is. A bor, a vidám szín és diadalmas csillogás, az ismeretlen jóérzés és boldog beteljesedés, a hajlott gerinc kiegyenesítése és az öntudatosan csengő hang, szóval: mindaz, amit a szürke élet rendszerint nem engedélyez, de amit mindnyájan szeretnénk elérni, legalább az új esztendőben. A bor menti a szebb életet, a jómódot, a dúsabb ászt , ahol bor van, ott az ételek is ízletesebbek —, a pompásabb lakást, a finomabb ruhát és velejáróit. Az antialkoholisták pedig tekintsék szimbólumnak, mint ahogy valóban jelkép csupán az újesztendei jókívánságban. Másodiknak „búzát“ kíván az újévi magyar köszöntő. Ennek a szónak valóságos értelmét felesleges bővebben kifejteni. Mindenki tudja, hogy a búzát „élet“-nek is mondja a magyar. Ezzel a szóval fejeződik ki hát mindaz a jókívánság, ami az élet realitásaival, a megélhetéssel függ össze. Az életem — csodálatos magyar nyelv, hiszen ebben a szóban is megtaláljuk az „élet“ gyökerét —, a ruházkodás, a kereset, szóval az élet gondtalansága, a munka és annak tisztességes ellenértéke, a rendes lakás és kiegészítői, minden, ami az élet elemi követelménye, szinte plasztikusan domborodik ebben az egyetlen szóban és diadalmas elevenséggel harsog ki belőle. Aki ezt nem érzi, az nem is magyar. * És most fűzzünk néhány kisérő megjegyzést a harmadik jókívánsághoz, ősi kívánság ez, ki tudja, hány évszázados múltja döbbenetesen rávilágít a magyar história lapjaira és példázza az örök egy magyar sorsot Ezer esztendő óta, változó korokban és változó követelmények szerint, ez a föld és ez az ország mindig fenyegető és védelmező bástyaként komorlott Kelet és Nyugat között. Itt torpantak meg a Kelet felől jövő fegyveres népáradatok, mi védtük a kereszténységet és a kultúrát Kelet és Észak viharai ellen, örökös harcban, vagy legalább védekező magatartásban, amelylyel nem csupán magunkat, hanem az egész Nyugatot védelmeztük. Természetes tehát, hogy a jókívánságok legfontosabbika: a „békesség“. Ez volt óhajtása minden igaz magyarnak, amit tiszta szívből kívánt jó embereinek is. És ez a kívánság dobogtatja meg ma is a szivét. Bizony, ma is elcsodálkozhatunk, komoly imádságként, Csokonai „Új esztendei gondolatok“ című versének ezen a néhány során: Jó, ha a nagy nemzetek sorsán Hatalmad így előmutattad: Hát mi, gyarló nemzetek, Mit várhatunk — mit várhatunk [miattad! Engedjék meg tehát, hogy minden igaz magyar címére őszinte szívből ezt az ujesztendei jókívánságot küldjük: — Bort, búzát, békésséget!... IMÁDSÁG Irta BABAY JÓZSEF Urunk! Egeknek, fűnek, fának, madárnak, dalnak nagy Ura, Aki vigyázol városokra, utakra, csendre, falura, Miatyénk Isten, örök, Éber, Kegyekkel bérelt szent Urunk, Újév vagyon... Tekints le ránk, kik lábad elé borulunk... Imára tárult, bús szívünkből síró könyörgés száll feléd. Mondd ki felettünk, mondd ki végre ez egyetlen szót, hogy: Elég! Ítélj, Uram, hatalmas Isten. Elég a bú, a könny, a kín ... Elég a tábla gyászkeretben a törpe házak falain. Elég legyen a seb, mi tátong a nagy világ beteg szívén. Kilenc betű ragyogjon újra szivárványoknak szent Irén: Boldogság... ó, adj boldogságot... Mosolyt. Dalt. Fehér kenyeret. S ezerkilencszáznegyvenkettőn találjon ránk a Szeretet... Gyógyítsd meg Uram, Drága Orvos a világot. Már csupa vér. Gyógyítsd. Uram, ha nem is másért, öleld magadhoz Magadért. Te alkotod, Te vagy vezére, Te vagy korbácsa és hite, Könyörgő lelke éjszakáját szemednek fénye hinti be Új hajnalokkal, hogyha végre gyakorolod Irgalmadat... Tedd boldoggá Isten az Embert s vele a barmot és vadat... A fát, a fát, a kis virágot, a Téged néző csepp rögöt. Uram, Újév van, jaj, megenyhülj és adjál egy kis örömöd Arcod mására megteremted az embert, aki csak zokog. Arcodnak mása csupa könny ma. Hát nem lehetnénk boldogok? Szívünknek bús kis Zongoráján nem lesz többé egy lágy futam? — Csak egy egész csepp boldogságot küldjé! Újévre, Ó, Uram!