Magyar királyi állami polgári fiúiskola, Újvidék, 1912
isten, a török nem gyűlöletes a magyar előtt. Nevökkel színes, kedves történetek villannak fel s dacára pusztításaiknak, a magyar ujóbbi verességeit nem vette kárörömmel, hanem sajnálta őket. — A karlóczai békekápolnán mintha tündökölve ragyogna ez az évszám: 1699. A török uralma végét jelentette ez évszám. De egyebet is. Magyarország megerősödött s a fényes janicsárhad elpuhult. A világtörténet sokszor megismételi ezt. S különben a gyenge pusztul, vagy ha megmarad, nem a maga ura. S mig nekünk magyaroknak az 1699-iki év ragyogó, amelynek említése öröm, büszkeség, addig a török hallgat róla s talán titkon könnyeit törli . . . Hiába, ilyen az élet! Egy-egy eseménynél ritkán örül az egész emberiség. S Arany János találóan mondja: „fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze.“ Ezek az agy munkája. A vonat elhagyta Karlóca városát s kétoldalt füves térségek, erdőség, s szántóföldek váltakoznak. A Duna széles tükre fel-fele füstöllik balloldalt, hogy incselkedjék velünk. Mi szívesen foglalkozunk a nagy folyóval, hiszen jó ismerősünk nekünk, újvidékieknek. Nemsokára elhagyjuk a Dunát s a Szrémség sík vidékein vagyunk. Messze, a távolban kéklik a Fruskagora s mig látjuk, Újvidékre gondolunk. — Nemhogy elmosná azt, sőt élénkebbé teszi képét, amelyet úgyszólván megsemisit a folytonosan változó vidék. Ki törődnék sokat a közbeeső állomásokkal! Hacsak nem azok, akik itt laknak s most, hogy a vonat keresztülrobog állomásukon, derült arccal, csillogó szemmel magyarázzák, erre lakom . . . Nekik fontos, nekünk nem; nekik mindenük, minekünk semmi. Azaz, egy község, amelyről a menetrend is megemlékezik. S itt helyénvaló dolog, hogy ne igyekezünk lerombolni azt a képet, amelyet ki-ki szülőhelyéről lelkében ringat. E tekintetben a