Magyar királyi állami polgári fiúiskola, Újvidék, 1912
54 XIII. Kirándulás az Aldunára. (Máj. 13—18.) A megszokott úton haladtunk s mégis annyi nézni való akadt. Az utas az ablak mellett szeret ülni és ezt részint a kíváncsiság, másrészt a tanulás vávágya teszi. Az élet folyton vet felszínre anyagot s a figyelő ember előtt sokszor oly mozzanatok tűnnek föl, amelyek nagy kincsek birtokába juttatják. Persze lelki kincsek birtokába. S minthogy az élet a küzdelmek sorozatából áll, fölséges a pihenés is. Ilyen napunk volt máj. 13-ika, amikor elhagytuk az újvidéki állomást, hogy töméntelen állomásokon robogjunk majd át s oly vidéket lássunk, amelyet az emberiség templommá tett. A természet ez istenháza: az Alduna. Itt, a kezdetnél mindannyian az Aldunára gondolhattunk. Az ember szívesen mereng a jövőn s attól várja boldogságát, vágyainak, reményeinek teljesülését. Hiszen a pihenés itt arra való, hogy ki-ki átgondolja azokat, amiket hallott. S míg Karlócát nem látjuk, nem igen figyelünk a tájra. Amikor feltűnik a soktornyú Karlóca, a beszélgetés abba maradt. A szépfekvésű pátriárkás székhely leköti a figyelmet, még azét is, aki nem igen törődik a kocsi ablakán feltűnő látni valókkal. Ez a horvátországi város sokat beszél. Szinte megelevenedni látjuk azt az időt, amikor a török uralta hazánkat. A fehér-s másszinű turbános törökök képzeletünkben megjelennek s mig elnézzük a város hegyeit, ábránd üti meg lelkünk húrjait. Tudja