Ung, 1893. július-december (31. évfolyam, 27-53. szám)
1893-07-02 / 27. szám
XXXI. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1893. vasárnap* julius 2. 27. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt.Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 . Egyes szám H) kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. Nyilttér soronként 20 kr. -UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Nálunk és máshol. „ Az OBMB» nálunk aás semmi más. Szó sincs róla, a megélhetés kérdése .Az első kérdés, de ma a 19-ik század végén, város helyen nem egyedüli kérdés. A városon a megélés mellett rendkívül lényeges kérdés az is, hogy hogyan élünk ? Úgy élünk-e, mint művelt városi nép, mely a tudomány vívmányainak, a természet, s a tudatlanság ellen vívott küzdelmek eredményeinek hasznát veszi, ezekkel megélhetését könnyebbé, életét kellemesebbé, s úgy önmagára, mint másokra nézve hasznosabbá teszi; vagy pedig úgy, mint valami félig nomád nép, amely kezemunkája gyümölcsének egy bizonyos részét a törzsfőnöknek adja csupán azért, hogy hagyja őt élni, amint, tud ? Sajnos dolog, a mi városi életünk Ungváron az életnek utóbb említett fajához tartozik. Tehetünk mi itt egyénenkint a magunk mulatságára, ami nekünk tetszik. Viselhetünk szép sárga czipőt, s akár méter magasságú köcsögkalapot, ihatunk akár húsz pohár sört is egyszerre, ha gyönyörűségünk rellik benne , de hogy valami olyast cselekedjünk, ami mindnyájunknak hasznára válnék, az ritkán történik. Bizony-bizony alig van város nagy Magyarországon, hol oly keveset törődnének az emberek mindnyájuk dolgával, mint Ungváron. Olybá tűnik fel a közdolgok iránt mutatkozó példátlan közöny, mintha az önzés démona állana minden ungvári polgár mellett és szakadatlanul ezt súgná a fülébe : Ne tégy semmit, sőt hurrogd le, ha valaki tenni akar, mi hasznod neked abból, ami mindenkinek használ ? Ha mindenki növekedik az élet javaiban, mennyivel vagy te több a többinél, ha velük arányosan növekedői ? Semmivel ! Balga ember óvakodjál hát az igyenvezett közdolgok bolygatásából. Az a jó, ami közjóból reád jutna, inkább ne legyen, minthogy másnak is legyen Nem hisszük, hogy ennyire jutottunk volna; nem hisszük, hogy effajta sugallnak kötnék le erőinket ; mindazonáltal a ténnyel, a közdolgok elhanyagolásának, semmibe vételének tényével számolnunk kell. Nem azon közdolgok elhanyagolásáról szólunk, amelyek a mindennapi megélhetés szolgálatában állanak, minők az adminisztráció által teljesített mindennapi szolgálatok, hanem azokról, amelyek arra volnának hivatva, hogy bennünket a kor színvonalára emeljenek, a városi élet javaiban, kényelmeiben részesítsenek. Nem szándékozunk ezúttal a városi élet összes főbb követelményeire, melyeket unos-untalan hangoztatunk, visszatérni, csak kettőt emelünk ki azok közül: a világítás és a víz kérdését, melyeknek mizériái megbotránkoztatók. Most, mikor a színházat látogatjuk, csak most, mikor a közönség egész tömegének lett volna szüksége az utczai világításra, voltak egész valóságukban érezhetők a világítás nyomorúságai. Több este sehol sem égett egyetlen lámpa sem; az emberek szeme, amint a sár miatt a keskeny járdán összezsúfolva tolongott a nép hazafelé, egyáltalában nem volt biztosítva az esernyőtől jöhető sérülések ellen. Valóságos szerencse, hogy a szemek helyett csupán az esernyőkben s a kalapokban esett kár; amennyiben a felülre kerültek az alantabb járókon több decziméternyi folytonossági hiányokat ütöttek. Egyébiránt a világítás mizériái állandók; amikor a város lámpái a legszebben világítanak, 4 — 5 lámpa kigyulad, akkor is csak a szegénységre a nyomorúságra gondolhatunk. Egymástól csaknem puskalövésnyire elhelyezett lámpákban égetjük a leghitványabb anyagot, melyet Galiczia termel. S hogy az égő anyag az ember fejére nem hull, ezért a városi hatóságot illeti méltó elismerés: érczanyagból csináltatta a lámpákat, melyeket a tisztítatlan petróleum tüze sem szét nem vet, sem meg nem olvaszt. Az ivóvíz nyomorúságait sem éreztük soha jobban, mint az idén. Az egyetlen iható viz a város területén, az Ung vize, úgy látszik az egész nyár folyamán hasznavehetetlen lesz. Eddig a folytonos esőzések miatt az iszap, a nagymennyiségű szerves anyagok teszik a természet ezen ajándékát élvezhetetlenné, később, talán egy két nap múlva, a kánikulai hőség lúggá forralja a város egyetlen élő vizét. De hát azért ki törődnek nálunk az ilyen csekélységekkel? Nem azért fizetjük a polgármestert, kapitányt is a LObWi'ipTV" grütligtjét, hogy a mi testi és lelki jóvoltunkról, kényelmünkről gondoskodjanak? Igenis nem. A hatóság arra való, hogy a városi közigazgatás napi teendőit ellássa s azokat a közintézményeket, amelyeket mi jóknak látunk, megvalósítsa. Ha nekünk villamos világítás és vízvezeték kell, mondjuk ki érthetően s a hatóság meg fogja azokat valósítani, mondja ki Ungvár város képviselőtestülete, hogy nem a városi formulák, hanem a városi alkotások által akar Ungváritól modern várost teremteni; mondja ki, hogy akarja a vízvezetéket, akarja a villamos világítást és meglesz. Szinte megfoghatatlan jelenség, hogy nálunk, hol a képviselő-testületnek annyi intelligens és termékeny elméjű tagja van, maga az egész testület egyebet sem teszen, mint hogy kántor módjára áment mond a tanács előterjesztéseire. Mintha azért képviselő-testületre volna szükség, nem lehetne ezt a szerepet sokkal kisebb aparátussal is betölteni ! A sajnos jelenség okát mi abban véljük feltalálni, hogy azok a férfiak, kiknek érzékük van a városi élet követelményei iránt, nem egyesülnek, a reformok ügyét kezükbe nem veszik. Lelkükre kötjük ezeknek, hogy ne késedelmezzenek, vegyék fel mielőbb a cselekvés fonalát. Ha a mi gyenge szavunkat még nem hallanák, hallják meg az északkeleti felvidék testvérvárosainak, M.-Szigetnek, Munkácsnak, Szatmárnak stb. hangos intését. A szomszéd városokban mindenütt pezseg az élet, a városi intézmények alkotásának s fejlesztésének vágya és az elmékben s e vágy tettekben nyilvánul; egyedül mi bajlódunk pusztán a megélhetés gondjával. Nem szabad ennek sokáig így maradnia! Ha azt nem akarjuk, hogy az északkeleti felvidék kellő közepén ahelyett, hogy — mint illenék — előljárnánk, leghátulra kerüljünk, cselekvéshez kell fognunk mielőbb ! Az adókivetés eredménye. Az ungvári egyenesadó kivető bizottság 1893—1895. évekre szóló működését f. hó 22-én fejezte be. Május hó 15-én ült össze, s 38 napi időtartama alatt vasár s ünnepnapok kivételével 31 nyilvános ülést tartott. Az ülésezések tartama alatt az államkincstár s a telek érdekeinek figyelembe vétele mellett 39.520 frt 22‘/s kr. III-ad oszt. kereseti adónak megállapítása mellett, 1770. téteit tárgyalta le. A tételek és az adó, következő számarány szerint Lapunk mai számához fél iv melléklet van csatolva. Az önzésről. I. — Az »Ung« eredeti tárczája. — Az ember rész tulajdonságai között az önzés az, melyet leginkább gyűlölünk és megvetünk. De mi hát az önzés tulajdonképen ? Mi rendesen azt nevezük önzőnek, aki saját mivoltát és érdekét mindenek fejébe helyezi és embertársai sorsával nem törődik. Önzetlennek pedig azt tartjuk, aki saját anyagi érdekét másnak feláldozza. Amazt gyűlöljük és megvetjük, emezt pedig, mint erényes embert tiszteljük és becsüljük. Van-e ferdébb logika, mint ez az észjárás ? Az önzőt gyűlöljük, mert nekünk nem ad vagyonából. Másban tehát gyűlöljük azon tulajdonságot, amely nekünk is sajátunk, másnak nem szabad annak lenni, ami mi vagyunk. Ha mi önzetlenek volnánk, békében és felháborodás nélkül eltűrnek, hogy valaki csak a maga érdekeit oltalmazza. De önzők vagyunk mindnyájan. Önző a világegyetem minden paránya, minden molekulája. A legkisebb öntudatos parány is a világ központjának gondolja magát, amely körül a mindenség forog. Az önzés ösztöne az anyag világában mint nehézkedési és vonzó erő nyilvánul; az egyén világában pedig előbb mint létezés, aztán fokonkint, mint a haszonlesés, a kapzsiság, a szerelem és végül mint az uralkodási vágy tolul előtérbe. A világ fennállása csak az egyedek megkülönböztető jellemvonásainak fennmaradása, mely mint ilyen, az egyéniségek kidomboritására irányuló vonzások és eltaszitások, vetélkedések és versengésektől függ. Midőn pedig a különböző elemek, az elvált parányok egymással békét kötnének, lefegyverkeznének és önzetlenül szeretetteljesen ölelkeznének, akkor a világegyetem a nirvana örök álmát aludná. Közönségesen az erényes embereket, a szenteket, költőket, bölcsészeket, martyrokat és héroszokat önzetlenségük miatt csodáljuk és imádjuk, pedig ők sem önzetlenek, sőt életük — szerintem — egy neme a fokozottabb önzésnek, mert míg a haszonleső, a torkos stb. csak a pillanatra érvényesíti egyéniségét, a halhatatlanok az örökkévalóságot igénylik és mintegy elemi erőhatalommal vésik be magukat a világ művelődési történelmének elpusztíthatlan érczlapjaira és befolyásukkal uralkodnak a jövő nemzedékein. Gould az újkor leggazdabb és talán legnagyobb egoistája, habár milliókat milliókra halmozott, nem ő maga használta el a roppant vagyont, nem vitte magával sírjába, sőt inkább mint ügyes és példátlan hű munkása a társadalomnak, a kezére bízott vagyont termékenyítette, s gyümölcsözővé tette úgy, hogy a világnak számtalan hasznos és jól kamatozó intézményt hagyott hátra és habár életében mindezzel kizárólagosan rendelkezett is, csak mint a nagy vagyon érdeme szerint díjjazott igazgatója élt, első embere volt az általa jól vezetet intézményeknek, aki tényleg az általa épített távidákat, vasutakat, hajókat stb. az emberiség közös kincseivé tette Az úgynevezett önzetlen nagy emberek ellenben még haláluk után is uralkodnak az emberiség felett. A nagy vallásalapítók vallás-erkölcsisége mindörökké cselekedeteink szabályozója, Homeros hőskölteményei költészetünknek vezércsillaga, Aristoteles filozófiája gondolkozásunk szabályozója lesz. Lehet-e önzőbb halhatatlanság ezeknél? S napjainkban, kinek sorsa irigylésreméltóbb ? Petőfié-e, aki ugyan néhány éven át koplalt, de halála után 70—80 ezer Írtba került emlékszobrot kapott, mely örökidőkre őrzi nevét, vagy a százmilliomos Gould, vagy Vanderbilté-e, akik néhány évtized alatt élveztek és jóllaktak ugyan, de halálukkal mindenüket elhagyták és a kamera obskurába vándorolni kénytelenek , akik önző önzetlenségükben arra sem gondoltak, hogy örököseiknek végrendeletileg legalább egy középszerű emlékszobor felállítását meghagyták volna. Felfogásom szerint önzetlenebb az, aki százmillió forintból álló vagyonát minden további teketória és követelés nélkül az utókornak hátrahagyja, mint az, aki néhány 100 írott papirosért majdnem kényszeríti a világot, hogy nevét megörökítse. Mi csak a jelent tartjuk szem előtt, a jövővel nem törődünk. Ha valaki földi javakat szeret, s másnak nem adományoz, saját önzésünkben irigységgel szívünkben őt önzőnek kárhoztatjuk, ha pedig valaki örökké tartó hírnevet, dicsőséget, halhatatlanságot, századokra tartó befolyást biztosít magának, azt tőle nem irigyeljük. Csak az anyagiság elenyésző, a jelen pillanatra tartó, hamar