Ung, 1894. július-december (32. évfolyam, 26-52. szám)
1894-07-01 / 26. szám
XXXII. ÉVFOLYAM. Ungvár, vasárnap, 1894. julius 1. 26. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér I. szám. I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 1 > Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. - Nyilttér soronként 20 kr. -UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Az iskolai év végén. Akkor e sorok napvilágra jönnek, a vármegye összes iskoláiban megkezdődik a nagy szünidő. Midőn tanítók és tanítványok nyugalomra telnek a tíz havi munka után, nem lesz érdektelen dolog a végzett munka minőségére vetni egy szempillantást. Kell, hogy érdekelje e dolog főleg a szülőket, mert tudnivaló, hogy az iskolai munka becse nem annyira az elsajátított ismeret mennyiségétől, mint az elsajátíttatás módjától függ. Sajnos dolog, hogy a szülők 99%-a csak így közvetve értesül gyermeke iskolájának szellemi életéről; nagyon sajnos, hogy a munka ideje alatt oly kevesen vesznek maguknak fáradságot arra, hogy gyermekeiknek a tanulásban segítségére legyenek, értelmi képzésük műhelyének szellemével tisztába jöjjenek. Pedig, ha ezt tennék, nagyot lendítenének az iskolák belső életén. A legkitűnőbb tanfelügyelők a gyermekek s különösen a szülők, kiknek az a természetadta joguk, hogy helyetteseik, a tanítók munkáját figyelemmel kísérjék, nagyobb buzdítás a tanítókra nézve, mint akárminő hivatalos dressura. Mi, akik iskoláink szellemi állapotát figyelemmel kísértük, konstatálhatjuk, hogy haladás mindenfelé észlelhető, bár ez a haladás nincs arányban a külső fejlődéssel. A lelketlen dressura, a haszontalan czéltalan szajkóztatás még mindig kisért; azok a vívmányok, melyeket az újabb időben nálunk is erősebb lendületet vett neveléstudományi irodalom felmutathat, alig részesülnek valami figyelemben A tanítók eljárásában sok a gépiesség, kevés az önkritika, fogyatékos a czéltudatosság. Munkájukban a kézi mesterség unott fogásai még mindig igen szembeötlők. A mutatós külső, gyakran belső szegénységet takar, melyet csak az veszen észre, aki szeretettel foglalkozik a dolgokkal. Iskoláink úgy a külsők, mint a belsők keveset törődnek az élettel, á sok „ tantárgy és eredmény “-ezés mellett csaknem elfelejtik, mire van szüksége a gyermeknek az életben. A magyarság teli szájjal hangoztatásának kor*szakában alig hinné el az ember, milyen gyarló mindenfelé a magyar nyelvi oktatás. A nem magyar anyanyelvű gyermekek a legtöbb iskolában szajkó-módra vágják be a vezérkönyvek előmondott leczkéit; az elevenítő lélek távol van e műveletektől s a szerzett úgynevezett ismeretek csak éppen a vizsgálatra valók, mely után minden kár nélkül elpárologhatnak, a minthogy ez is lesz a sorsuk. A magyar anyanyelvű, vagy magyarul már tudó gyermekek nyelvoktatása talán még gyarlóbb. A lelketlen, czéltalan, merőben haszontalan grammatizálás még mindig virágjában van. Komikus dolog volna, ha el nem szomorítaná az ember lelkét mennyi rengeteg drága időt pocsékolnak iskoláink a Jó rúg“, a „tábla fekete“-féle szellemdús mondatok gyártására. Június végén, a vizsgálatok alkalmával már szakmányba megy a „ló rugatás“ és „tehén bőgetés.“ De nemcsak rugatni tudnak a mi gyermekeink, úgy fújják a különféle mondatokat és mondatrészeket, hogy szinte beleszédül az ember feje a nagy tudományukba. A helyesírási ügyesség azonban nem kenyerük e tudósoknak, kik úgy széttráncsírozzák a mondatot, mint az ügyes szakácsnő a csirkét, mert a szabály, az elmélet, önezés, vizsgára, vagy iskolalátogatásra való előkészülés és nem a helyesírás támogatója. Fújják a gyermekek a mondatokat, úgy „elemeznek, mint a „vízfolyás“ ; csinálják a lelketlen, czikornyás „mondatokat“ (jobban mondva, egymás mellé rakosgatnak egy csomó szót); de egy igazi mondatnak, melyet az elme, a szív alkotott, nem képesek az értelmét felfogni, annál kevésbbé kerülnek a nemes gondolatok hatása alá. Nem csuda A tanító nem ér rá, hogy a mondat lelkét mutassa meg tanítványának, mert a „nyelvtanira kell a drága idő. A számolás tanításában is sok a gépiesség és felszínesség. A métermérték ritka helyen van kellő figyelembe véve. A számvetési példák csaknem olyan mondva csináltak, mint a híres nyelvtani mondatok. A nagy tudomány e téren is az alaposság rovására terjed. Nem csuda aztán, ha a gyermek alig tudja magát feltalálni, midőn az élet által nyújtott példák megfejtésére kerül a sor. Az olvasás-tanítás is a régi verkliztető nyomon halad. Az értelmezés vagy teljesen elmarad, vagy az aprólékoskodás árjába fulad. Ilyen körülmények között ritka gyermek szokja meg az iskolában az értelmes, a tudatos beszédet; a beszélő emberek száma alig szaporodik, az üres fecsegőké alig fogy. Gyermekeink az iskolában tanulják azt az életfilozófiát, hogy: beszéljünk semmit! így marad a nyelv a szavak világra hozatalának eszköze, ahelyett, hogy a gondolat tolmácsává válnék. Ahhoz értő ember előtt a kézimunka-tanítás fogyatékossága is szembeötlő. A kiállítások meglepően szépek, sok nagyon tetszetős és hasznos dolgot mutatnak, de keveset a szükségesek közül. Egy foltozott ruhadarab sehol sem „ékteleníti“ a tárlatot. S ennek nem annyira az iskola, mint a szülő az oka. Ugyan melyikünk írná rá gyermeke nevét egy foltozott rokkocskára? A mutatás és feszítés mai korszakában szívesebben viseljük lelkünkön, mint ruhánkon a foltot. Szomorú, de való. De nem részletezzük a dolgot. Ennyi is elég annak konstatálására, hogy iskolai nevelésünk még mindig fogyatékos és hiányos. Befejezésül ki kell emelnünk, hogy megjegyzéseink éle nem annyira a tanítók, mint a társadalom ellen irányul, mely a tanítót nehéz munkájában magára hagyja; megfelelő anyagi ellátásáról nem gondoskodik E mostoha bánásmód a legiparkodóbb, legképesebb tanítót, is többé-kevésbbé megakadályozza abban, hogy egész erejét hivatásának szentelje. S a helyzet gyökeres változása mindaddig hiába való reménykedés, míg a társadalom be nem látja, hogy nagy czélokat kicsiny eszközökkel elérni nem lehet A közigazgatási pálya mostohasága. Köztudomású dolog, hogy az ungvári járás főszolgabirája, Sztáray Gábor gróf, lemondott hivataláról és e napokban tényleg meg is válik állásától. Lemondási nyilatkozatában, melyben az a meleg Lapunk mai számához fél iv melléklet van csatolva. Sztrájk — Az »Ung« eredeti tárczája. — Az Anarchia rohamos léptekkel közeledik felénk. Előfutárja, a Sztrájk immár megjött. Egyik helybeli tápintézetünkben ütött ki a baj. A fiúk elhatározták, hogy nem esznek — turóshaluskát. És szavuknak álltak a haluskás tálak, amelyeknek mosogatása máskor könnyű munka volt, érintetlenül kerültek le az asztalokról. A sztrájkok történetében egyedülálló eme sztrájk okának felderítésére a jelen soraim feladata. A tulajdonképeni ok ennél a mi sztrájkunknál is ugyanaz, ami a többinél : keresd az asszonyt! Nélkülöző, siró-rivó nő bírja rá a munkást, hogy abbahagyja a dolgát, éreztesse hatalmát az ipari termelésbe fektetett tőkével s ökölre szorított kezével megfenyegesse a vén társadalmi rendet. Siró-rivó nők valának okozói ama sztrájknak is, melyről lapunk olvasóit értesítem. Hogy történt, mint történt a dolog, elzengi dorombom. Anka és Mizsu szerették egymást. Egy szempillantás, egy kis pecsenye-maradék az Anka részéről elég volt hozzá, hogy halálosan egymásba szeresssenek s együtt turbékoljanak és együtt szőjjék a jövő ábránd - képeit. A történelmi hűség kedvéért előre kell bocsátanom, hogy az együtt turbékolást, ábrándozást és tervezgetést szerfelett megkönnyítette az a körülmény, hogy egy fedél alatt lakhattak. Anka konyhaszolgáló, Mizsu pedig hetes volt ama tápintézetben, hol a végzetes sztrájk kitörésére .»esetük«- okot szolgáltatott. A két szerető szív büszkeségét helyezte abba, hogy a szigorú fegyelem, mely az intézetben uralkodott, nem tudta megakadályozni szerelmük kifejezésre jutását.Mihelyt Mizsu Ankara egy széleset és laposat mosolygott, az Anka szíve abban a pillanatban tüzet fogott, akár csak a jól kilőtt s megpuhított bükkfa tapló az aczélszikra érintésére, s Mizsu az első pecsenyemaradék elköltése után menten nyilatkozott is. Hónapokig éldegélt boldog egyetértésben a szerepes pár. Százszor, ezerszer elbeszélték úgy mosogatás után, hogy megépítik a boldog családi fészket, mihelyt Anka eléri a szakácsnő, Mizsu pedig az inasi rangot. Akkor nagyobb lesz a hivatal, szebb a fizetés, kényelmesebb a munka, bátran egymásé lehetnek, hisz mire a családi fészeknek új lakója támad, félre is tehetnek valamit járandóságukból. Azonban Anka és Mizsu tervez, Háfa pedig végez; elvégzi az ördög munkáját, midőn »konkolyt hint két szerelő szívnek tiszta búzája közé.« Háfa, a fiatalabb, de kevésbé szép pályatárs, vagy társává lett Ankának. Szerette e Mizsut, vagy csok irigységből akarta elcsábítani, azt csak a jövő történetírója döntheti el; elég az hozzá, hogy erősen kifeszítette a hálót. És Mizsu, a szegény vigyázatlan Mizsu úgy belegabalyodott, mint a bamba légy a pók hálójába. Eleinte csak szerelmes pillantásokkal tett Hála kísérletet, de eredménytelenül. Az ő savószínü szemei hiába mosolyogtak, mint a »kék nefelejts a tó szélén«, Mizsu rá sem hederitett. Hálát a sikertelen kisérlet nem ejtette kétségbe, a helyet, hogy lúgot, vagy gyufalevet ivott volna, ivott egy kis akovilát, hogy nagyobb legyen a bátorsága. Mikor aztán megjött a kurázsi, erősen nekifogott az udvarlásnak, olyan szerelmes buktákat osztogatott Mizsunak, hogy csak úgy rengett bele a nagy széles háta, sőt tovább menve, a mosogató ronggyal is megczirógatta, minden jó falatját neki adta, a színházba vitte és egy szál vergániát is vásárolt neki. Ennyi szerelemnek ki állhat ellen, hacsak kőből nincs a szíve? Senki. Hát nem állott ellen Mizsu sem. A gyöngy élettel teljesen meg volt elégedve. A sok jótól hízott, mint a szerb malac, s megnőtt, meggömbölyödött ábrázatával olyanokat mosolygott, hogy bátran beérhette volna vele Anka is, meg Háfa is. De nem akarták beérni. Anka az elsőségéhez ragaszkodott, Háfa a hódítás jogát, vitatta. A versengés daczára sem tört ki köztük a háború ; az ármányos Mizsu olyan ügyesen el tudta egyikkel is, másikkal is hitetni, hogy ő az »igazi«, hogy titkon mindegyik a másikat mosolyogta. Azonban nincs olyan hosszú kolbász, amelynek vége ne lenne , vége szakadt hát a Mizsu boldog életének is. A siker nagyon elbizakodottá tette. Megfeledkezett magáról, vesztébe rohant. Szegény Mizsu ! Egy vasárnap délután Mizsu korán eltávozott hazulról. Hölgyei egy óra múlva utána mentek. Hát uram fia! mit kellett látniok? Mizsu egy harmadik hölgynek adta a szépet azzal a vergóniával a szájában, melyet Ankától kapott s azzal a dinnyehéj-kalappal, melynek szép piros bokrétáját Hála vette. Mizsu úgy tett, mintha legalább is frájler volna, fel sem vette a megsértődött lányokat. Szegény Mizsu még akkor nem tudta, hogy ami a bakának illik, a czibilnek nem szabad, hogy a baka-virtus nem hetesnek való. Meg is adta tudatlansága árát. A kijátszott lányok szörnyű bosszút esküdtek majd adnak ők Mizsunak, csak hozzájuk merjen közeledni Mizsu érezte a pecsenyeszagot s pár napig meg sem mert állni a konyhában; az a négy szem, mint négyágú vasvilla volt rászegezve. Pár nap múlva azonban neki bátorkodott s hol egyiknek, hol másiknak; énekelte nagy érzéssel e gyönyörű verset: