Unitárius Élet, 1961 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1961-01-01 / 1. szám

van benne. Ezek pedig sokszor keresztülhúzzák számí­tásainkat. Tudjuk tehát, hogy még mindig lehetnek előre nem látott akadályok, de mégis szeretnék, ha ez az év valahogy másabb, jobb, még kedvünkrevalóbb lenne, mint az összes eddigiek együtt. Mit tegyünk hát? Hogyan vágjunk neki ennek az ismeretlen meredek­nek? Ha gondosan átvizsgáljuk a terveink matematikai számításait s megbizonyosodhatunk, hogy nincs hiba bennük. Ha számbavettük feladatainkat és vállalkozá­sainkat s azokhoz hozzámértük testi és lelki adottsá­gainkat, fizikai és szellemi képességeinket s tudjuk, hogy megbirkózhatunk velük. Ha gondosan ügyelünk, hogy ne ejtsünk hibát sehol s okosan és megfontoltan végezzük mindig minden ténykedésünket, akkor úgy lesz minden, ahogy mi akarjuk. Szép lesz az esztendő és gazdag s az élet boldog és nyugodt, békés, megelé­gedett. Igen! Csakhogy jórészt így volt ezzel minden nemzedék. És mégis milyen szerencsétlen korszakok csúsztak be a történelembe az idők rendjén. Engesztel­hetetlen, sötét, fekete évek. Posihadt, penészes lelkű, fanyar századok. Miért? Miért nem tudott minden nemzedék olyan boldog lenni, mint amilyen szeretett volna? Miért nem volt minden esztendő olyan szép, napfényes életű, tündöklő ékességű, mint amilyennek megálmodta a szilveszteri éjszakák, vidám, pajkos, jó­kedvű, mulatós népe? Azért, mert sohasem az esztendők teszik boldoggá vagy boldogtalanná az embereket, hanem az emberek teszik széppé, vagy szomorúvá az esztendőket, így te­hát az esztendők mindig csak olyanok lehetnek, mint amilyenek maguk az emberek. Az ember pedig az utóbbi néhány évtized alatt rop­pant sokat fejlődött. Kiszélesedett horizontja már majdnem átöleli az egész kozmikus világot. Techniká­jával bámulatos dolgokat produkál. Filozófiájából ki­hagyta mind a képzeletbeli dolgokat s okfejtése a való világ logikáján épül fel. A poszulátumok, az ideák és a magától való dolgok elvesztették értelmüket és az el­korhadt eszmények humuszából reális tudományok sarjadtak ki, hogy káprázatosan gazdagítsák meg a mai ember tudás- és ismeretvilágát. Elmondhatjuk hát, hogy ennek a nemzedéknek minden adottsága megvan ahhoz, hogy valóban boldog lehessen. És mégis tele van az életünk bizonytalanságokkal s a veszélyek úgy megnőttek körülöttünk, mint az árnyalt alkonyat ide­jén. Mi tehát a tennivaló? A mi unitárius hitvilágunk és egész életszemléletünk azt mondja erre a kérdésre, hogy újra meg újra vissza kell térjünk minden szép és jó, de minden rossz és veszedelmes dolog forrásához, magához az emberhez. Az esztendő most még csak olyan, mint egy újszülött gyermek, de az ember fogja nevelni és ő tölti meg életét tartalommal napról napra. Éppen ezért tehát valahol itt van a lényeg. Itt van a titka a boldog új esztendőnek: az embereknél és a na­poknál. Mint ahogy minden embernek, úgy minden napnak is külön felelőssége van. Aki az utolsó dekád­ban akar behozni és elintézni mindent, annak sohasem lehet boldog az esztendő a maga teljességében, mert minden napnak megvan a maga külön gondja, melyet ha elhanyagoltunk, másnap már nem lehet jóvátenni. Úgy végezzük hát a dolgainkat egész éven át, hogy szüntelenül lebegjen a szemünk előtt a tudata annak, hogy az egész nagyvilág-közösségnek egy embernyi részéért minden nap mindnyájan egyenként felelősek vagyunk. Ez a felelősségtudat segítsen, hogy valóban boldoggá és békéssé tegyük a beállott új esztendőt. Ehhez adjon Isten erőt és jó egészséget mindnyá­junknak. Pethő István püspöki helynök 2 UNITÁRIUS ÉLET Az evangélium fényénél... „Ezt mondja az Isten: kitöltők az én telkemből minden testre és pró­fétáinak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti is jaitok látásokat látnak és a ti véneitek álmokat álmodnak.” (Csel. 2:17.) „És lakozik a farkas a báránnyal és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlánkölyök együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat.” (Ézsaiás 11:6.) Új év kezdetét jelzi naptárunk, de változást, újat hiába keresünk az évek számszerű múlásában. Az idő végtelen síkján a naptári évek csak figyelmeztető szimbólumok, hogy az életet nem lehet megállítani. Hogy az állandóság nem valóság, csak fokozati meg­határozás. Az új, a világmindenség örök törvénye. A megújulás, az életnek, az ember életének lényege. ..Vetkőzzétek le az ó-embert — hív az apostol — és öl­­tözzétek fel az új­ embert.” „De hogyan — kérdezhetik sokan —, hogy kapcso­lódhatunk mi egyénileg bele a megújulás végtelen fo­lyamatába?” Olvassátok a próféták válaszát, mondani­valóim bevezetőjéül írtam oda: álomlátásokban! Nem hiú álmodozásokra gondolok, melyeket jóllakásról, gazdagságról, hatalomról szövögetünk nyomorúságos életkörülményeik között a szükség napjaiban, hanem álmokra, melyeket nagy célok, jövőt formáló tervek valósításáról, prófétai ihlettel álmodunk. Életünk mai formája, kultúránk, tudásunk káprázatos alkotásaink, mind-mind ilyen álmok valósulásai. Nemzedékek soro­zatos álmai az emberiség jövőjéről, a megigazult ember jobb világáról. Itt van bennünk ez a látási képesség, lényünk szerves része és nyilatkozik valahányszor vál­ság fenyegeti az emberiséget. Ez a csodálatos erő működött Jézusban is, mikor el­hagyta az ácsműhelyt letette a megélhetést, biztos ke­nyeret adó szerszámokat. Követte lelkének titkos su­gallatát s elindult, hogy megszabadítsa az emberiségét nyomasztó terheitől. Látások égtek benne, melyek leg­élesebben világítottak az utolsó órák szorongattatásai között, a Gecsemáné kertjében. Álmokat látott egy jobb világról, Isten országáról, lelkében életre támad és tes­tet ölt cselekedeteiben. A jézusi álmok beteljesedését várjuk ma is a jövő felé fordított aggódó tekintettel. Úgy érezzük, mintha ott térdelnénk mi is véle a Gecsemáné kertjében re­megve a holnap kenyeréért s aggódva a felgyógyulásáért annak, ki szívünkhöz oly közel áll. Félünk, hogy el­pusztul a hajlék, mely otthont biztosít családunknak. Elveszítjük a „biztonság” érzetét, ha kitekintünk a for­rongó nagyvilágba. Ma mind ott járunk a halálfélel­mek Gecsemáné kertjében s az atomfelhő, mint óriás kereszt árnyéka borul fölénk. A kishitűek kétségbe­esetten ássák, mélyítik az óvóhelyeket, hogy a maguk életét biztosítsák. De akik hisznek a látomásokban, erőt és bátorságot merítenek a jézusi álmokból, me­lyeket így fogalmazhatunk meg mai nyelven: általános leszerelés, világparlament, nemzetközi rendőrség, és nem találják utópisztikusnak a prófétai látást egy új világról, mikor az igazság öleli át a világot „és lako­zik a farkas a báránnyal és a párduc a kecskefiúval fekszik és egy kis gyermek őrzi azokat”. Bizonyos, hogy új világot teremt a magára talált ember, melyben nők és férfiak, öregek és fiatalok, népek és nemzetek, fe­hérek és színesek békében és szeretetben élnek együtt. Mi ez? Prófétai kitekintés a jövőbe? Álom? Nem, kedves testvérem, nem álom, hanem valóság, ha hiszel benne. Örömüzenet számodra az új esztendő boldogsá­gáról. Mert ..elvész a nép, mely látások nélkül való”. Rázzuk le látomásainkban korlátoltságunk terhét, gyógyuljunk ki a lelki vakság végzetes betegségéből. Lássunk magunk előtt szüntelen egy jövőt, mely von­zóbb, boldogabb, tökéletesebb, mint a küzdelmes jelen. Lássuk meg ezt a jövőt, az egyéni munkával és áldo­zatokból felépített jövőt, hogy jelenünkben semmiféle áldozatot se tartsunk nagynak, sem terhesnek, sőt fáj­dalmasak sem annak eléréséhez. Ámen. „ ~­T

Next