Az Üstökös, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-08 / 14. szám

Egy ember, a­ki még életében megérte azt, hogy harangoztak rá. Van a Kiskunságban egy város, a­mely régi idők­től fogva híres volt tömérdek „okos emberéről ,“ ven­dégszeretetéről, és hét országra szóló, néha igen is vas­tag tréfáiról. Még a jobb világban, a­midőn több volt a pénz és a jó kedv, rendszeres mulató klubbok voltak, melyeknek tagjai úgy gyakorták egymást a türelem eré­nyében , hogy egymás kaput gallérja mögé és csizma­szárába — természetesen ivás közben — tüzes parazsat raktak, — s az illető csak akkor vette észre, midőn bő­rig égett. Ennek a jó kedvnek némi maradéka fel-fel­­csillan még most is néha-néha, mint a föld alá rejtett pénz, a melynek bizonyságául szolgáljon a következő történetbe, mely épen a napokban folyt le. A híres városnak még híresebb „Bika“ korcsmá­jában együtt ült a rendes ivó kompánia. Épen egy pol­­­­gártárs hirtelen kimúlása képezte a beszéd tárgyát, mi­dőn egy vacsoráló, nagy széles jó kedvében, öklével az asztalt verve, azon óhajtást fejezé ki, miszerint szeretné­­ hallani még életében, hogy harangoznak ő rá ? — Haljon meg kigyelmed előbb János bácsi, mon-­­­dá egyik bús magyar, bekönyökölve a fél asztalt, de ad­­­­dig nem lesz abból semmi. — Mibe fogadjunk, — hogy lesz ? — vete oda János bácsi, az ilyenkor igen természetes ellenmondási ösztönénél fogva. — Fogadjunk 100 forintba. A fogadás megtörtént, s a mi emberünk mindjárt ment a paphoz, ki mellesleg legyen mondva, igen ked­ves, kedélyes ember. — No H. János uram, mivel szolgálhatok? — Hát kérem a lassan tisztelendő uram, szeretném megérni azt, mikor én rám harangoznak. — Hát haljon meg H. János uram. — Hal az ördög, elég idő lesz még arra ezután is, hanem így szeretném én élve meghallani a harangszót. A lelkész látván, hogy állanak a dolgok, így szól­­lott a sajátságos kérelmezőhöz : tudja mit figyelmed,­­ menjen el az orvoshoz, kérjen halotti bizonyítványt, s akkor elharangoztatom. János bácsi nem hagyta magát confundáltatni, ment az orvoshoz. De már ezzel sehogy sem boldogult, nem tudta a bizonyítványt kikönyörögni, s nagy búsan ment­­ vissza a „Bikába,“ fűnek-fának panaszoskodva, hogy milyen szívtelen a pap is, meg a doktor is, hogy így , cserbe hagyták. A 100 forintot persze elengedte a fogadó fél,­­talán a fél városban sem lehetne annyit összeszedni), azonban még most jó a java a dolognak. A­mint így János bácsi keserűen panaszoskodnék, belép egyik rendes tagja a kugli és makaó kompániá­nak. Megértvén ez János bácsi panaszának okát, azt mondja neki : soha­se búsuljon bátyám­, mindjárt meg­lesz , hogy harangoznak kigyelmedre, én leszek a fu­­nerátor. — Nem lehet az öcsém. — De bizony lehet bátyám, ha nem adjon ide 6 fo­rintot a harangokért, kettőt meg a harangozóknak, ha nem lesz harangszó, én fizetek kigyelmednek nyolc­at. János bácsi kifizette a 8 forintot, gondolván, hogy ha a 100-at nem nyerhette, a nyolc­at bizonyosan meg­nyeri , a funerátor pedig átment a korcsmával szemközt lakó lakatos komájához, ki szinte nagy mestere az ilyen tréfáknak. — Koma te! vannak-e valami ócska kolompjaid, adjál vagy négyet. — Talán lesznek a rosz vasak közt, de mit akarsz velük ? Ez elmondta a dolgot, amaz is mindjárt kapott a tréfán, s inasaival félbehagyatva a munkát, vitette át a kolompokat, hol azokat az ivószoba melletti benyílóban egy ágason keresztül tett villanyélre felkötözték, s az­­ inasok mellé állottak. Mindezek megtörténvén, a funerátor ment be jó lélekkel jelenteni, hogy minden jól van, mindjárt kezdik a harangozást, s egyszersmind az átvett 8 forinton egy­szerre bort hozatott, — minden asztalt üvegekkel ra­katva teli, — hogy a halottnak a torát is megüljék. Egyszer csak valami csörömpölés hallatszik a be­nyílóban. — No János bácsi most húzzák az elsőt kigyel­medre, mondá a funerátor. De János bácsi még ezt fel se vette, egész komoly­sággal várván a toronybani harangozást, azonban kis­vártatva elkezdik ám az inasok rángatni mind a négy kolompot. — No itt a harangszó, hallhatja kigyelmed , ki­gyelmedre harangoznak. — De öcsém itt nem bolondozunk, hanem csak vissza a nyolcz forintot, meg a másik nyolczat is. — Az már jó helyen van bátyám, aztán meg csak abba fogadtunk, hogy kigyelmedre harangoznak, de az nem volt mondva, hogy hol. Az öreget ette a méreg, de azért ma az ő rovására mulattak, s még a mellett minden belépőnek megsúgták, hogy János bácsi torát isszák, s az áhítatos képet vágva, legelőször mindnyájukat eláldotta, hogy az Isten vigasz­talja meg a szomorodott szivüeket, a megholtnak pedig adjon csendes nyugodalmat. Azután ittak, míg a boruk tartott.

Next