Az Üstökös, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-04-08 / 15. szám

170 NE HAGYD MAGAD Nyomorúságos elbeszélés JÓKAI MÓRTÓL. III. Egy vesztére született házi úr, fol­­gyi­ért hát tudják az urak, az így van. Mi­­djgft­kor Bécsben beüt a krach, s a bankok buk­­fenczet vetnek, mikor Magyarországon a jég, rozsda vándorhörcsög elpusztítja a vetést, hát akkor nem a bankár, meg a földes úr bukik meg, hanem én, a­kinek soha se volt egyéb status papirosom, mint a retourbilet a közúti vas­pályán, s a föld minden termékeiből egyedül a földi szeder az enyim, a mi a garádon terem. Hanem azért még­is én bukom meg. És az így megy. A krachos bank nem fizet adót, a rozs­dás földes­úr nem fizet adót. A nem fizetett adó a pénzügyminiszer tárczájában lyukat csi­nál. A pénzügyminiszter, hogy egyik lyukat a másik lyukkal foldozza be, előveszi a minisz­ter társai tárczáját s azt mondja: ti is üssetek a magatokon lyukat! Reducáljatok. A miniszte­rek aztán keresik, hogy mit reducálhatnának? Persze, hogy sokkal könynyebb öt darab hat­szá­z forintos hivatalnokot kitenni a hús szel­lőre, mint egy darab háromezer forintost. Egy szép napon hivatja a főnök a szorgalmas fiatal hivatalnokot. Ez megörül, bizonyosan drága­sági pótlékkal lesz megbiztatva. Vagy valami exmissio. A főnök azon kezdi, hogy megdicsér, milyen szorgalmas, pontos, értelmes hivatalnok vagyok. Valóban nagy szükség volt már rám, mert a hivataltársam nagyon öreg már, s olyan roszak a szemei, hogy csak a nyulat látja meg a mezőn, a betűt alig a papiroson, azért inkább is szeret vadászni járni, mint irodában ülni. No de dolgozom én kettő helyett. A­mióta itt va­gyok, csak úgy ég a retardátum halmaz a ke­zem alatt. Igazán példánya vagyok a hivatal­noknak. Én bíztam a nagy magasztalástól. Nem merek a szemközti tükörbe nézni, nehogy szét­nyomjam a rámát felfuvalkodásomban. Ak­­­­kor aztán előrukkol a főnök, hogy itt van egy miniszteri rendelet, mely két számtiszt közül egyiknek elbocsátatását elrendeli. Már most mit csináljon é? adjak neki tanácsot. Kettőnk közül melyikünket ereszszen szélnek? Igaz, hogy én szorgalmas vagyok, társam pedig rest is, vak is, de ez már itt öregedett meg, felesége, négy gyereke, hogy ereszsze azt el? Igaz, hogy ha én megyek el, majd megint felnő a retardátumha­­lom. De hát mit csináljon? Ő nem tudja. —No hát tudom én.— Vedd az iszákodat a hátadra, barátom, s indulj neki a világnak. Had marad­jon itt az a másik. Igaz, hogy az több hasznot tesz a mezőn, mint az irodában, mert ott csak nyulat lő, de itt bakot, hanem hát négy gye­reke, felesége van, te neked csak egy anyád. Rajtad a sor. Elég nagy a világ. Majd eltart az. El is tart. Nem lehet ellene semmi pana­szom. Eleinte ugyan egy kicsit nehezen ment,­­ amíg bele nem tanultam a dologba. Én is abba a hibába estem, a­mi minden kezdő emberrel közös, hogy a nagy urakhoz megy könyörögni. Legtöbb esetben anynyira sem jut az ember, hogy beszélhessen velük. S a­melyiknek nagyon jó szeme van, s meglátja, hogy télen is nyári kabátban járok: megszán, és ad egy forintot köpönyegre, de aztán már most neki békét hagy­jak. Hivatalról persze szó sincs, hisz anynyi most a hivatal kereső Pesten, hogy ha az ut­­czán egy kutya megtámad, kő helyet egy hiva­­talkeresőt kapok fel s még a kutya helyett is egy hivatalkereresőt hajitok meg vele. Még a szabók, csizmadiák is odahagyták műhelyeiket s hivatal után járnak. Eljártam a szerkesztők­höz is, s ajánlottam magamat mindennek a vi­lágon, a mihez írás tudás kell. Azt mondták: praenumeráns kell nekik több, nem munkatárs. Utoljára kitaláltam a nyitját. Az iroda szolgák­kal tettem magamat öszszeköttetésbe. Ez az igazi patronátus. Egy ilyen derék ember meg­ígérte, hogy majd segít ő rajtam. Elárulta, hogy az ő szerkesztőjének a lapja correctura nélkül szokott sajtó alá menni, a minap is a helyett hogy »félisten« az jött a lapjában, hogy »filis­­ter.« Mert a corrector, a­ki szászhusz forintot kap, este a kis pipában sörözik s a kire bízta a dolgát, a segédkorrector, negyven forintért, s nem bolond, hogy végig olvasson tizenkét ha­sábot, ez nekem hajlandó lesz kiadni subáren­­ciába a correcturát tizenöt forintért. Ez aztán már valami. Mindennapra ötven krajczár. A Április 8. 1876 ÜSTÖKÖS.

Next