Az Üstökös, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1876-04-08 / 15. szám
170 NE HAGYD MAGAD Nyomorúságos elbeszélés JÓKAI MÓRTÓL. III. Egy vesztére született házi úr, folgyiért hát tudják az urak, az így van. Midjgftkor Bécsben beüt a krach, s a bankok bukfenczet vetnek, mikor Magyarországon a jég, rozsda vándorhörcsög elpusztítja a vetést, hát akkor nem a bankár, meg a földes úr bukik meg, hanem én, akinek soha se volt egyéb status papirosom, mint a retourbilet a közúti vaspályán, s a föld minden termékeiből egyedül a földi szeder az enyim, a mi a garádon terem. Hanem azért mégis én bukom meg. És az így megy. A krachos bank nem fizet adót, a rozsdás földesúr nem fizet adót. A nem fizetett adó a pénzügyminiszer tárczájában lyukat csinál. A pénzügyminiszter, hogy egyik lyukat a másik lyukkal foldozza be, előveszi a miniszter társai tárczáját s azt mondja: ti is üssetek a magatokon lyukat! Reducáljatok. A miniszterek aztán keresik, hogy mit reducálhatnának? Persze, hogy sokkal könynyebb öt darab hatszáz forintos hivatalnokot kitenni a hús szellőre, mint egy darab háromezer forintost. Egy szép napon hivatja a főnök a szorgalmas fiatal hivatalnokot. Ez megörül, bizonyosan drágasági pótlékkal lesz megbiztatva. Vagy valami exmissio. A főnök azon kezdi, hogy megdicsér, milyen szorgalmas, pontos, értelmes hivatalnok vagyok. Valóban nagy szükség volt már rám, mert a hivataltársam nagyon öreg már, s olyan roszak a szemei, hogy csak a nyulat látja meg a mezőn, a betűt alig a papiroson, azért inkább is szeret vadászni járni, mint irodában ülni. No de dolgozom én kettő helyett. Amióta itt vagyok, csak úgy ég a retardátum halmaz a kezem alatt. Igazán példánya vagyok a hivatalnoknak. Én bíztam a nagy magasztalástól. Nem merek a szemközti tükörbe nézni, nehogy szétnyomjam a rámát felfuvalkodásomban. Akkor aztán előrukkol a főnök, hogy itt van egy miniszteri rendelet, mely két számtiszt közül egyiknek elbocsátatását elrendeli. Már most mit csináljon é? adjak neki tanácsot. Kettőnk közül melyikünket ereszszen szélnek? Igaz, hogy én szorgalmas vagyok, társam pedig rest is, vak is, de ez már itt öregedett meg, felesége, négy gyereke, hogy ereszsze azt el? Igaz, hogy ha én megyek el, majd megint felnő a retardátumhalom. De hát mit csináljon? Ő nem tudja. —No hát tudom én.— Vedd az iszákodat a hátadra, barátom, s indulj neki a világnak. Had maradjon itt az a másik. Igaz, hogy az több hasznot tesz a mezőn, mint az irodában, mert ott csak nyulat lő, de itt bakot, hanem hát négy gyereke, felesége van, te neked csak egy anyád. Rajtad a sor. Elég nagy a világ. Majd eltart az. El is tart. Nem lehet ellene semmi panaszom. Eleinte ugyan egy kicsit nehezen ment, amíg bele nem tanultam a dologba. Én is abba a hibába estem, ami minden kezdő emberrel közös, hogy a nagy urakhoz megy könyörögni. Legtöbb esetben anynyira sem jut az ember, hogy beszélhessen velük. S amelyiknek nagyon jó szeme van, s meglátja, hogy télen is nyári kabátban járok: megszán, és ad egy forintot köpönyegre, de aztán már most neki békét hagyjak. Hivatalról persze szó sincs, hisz anynyi most a hivatal kereső Pesten, hogy ha az utczán egy kutya megtámad, kő helyet egy hivatalkeresőt kapok fel s még a kutya helyett is egy hivatalkereresőt hajitok meg vele. Még a szabók, csizmadiák is odahagyták műhelyeiket s hivatal után járnak. Eljártam a szerkesztőkhöz is, s ajánlottam magamat mindennek a világon, a mihez írás tudás kell. Azt mondták: praenumeráns kell nekik több, nem munkatárs. Utoljára kitaláltam a nyitját. Az iroda szolgákkal tettem magamat öszszeköttetésbe. Ez az igazi patronátus. Egy ilyen derék ember megígérte, hogy majd segít ő rajtam. Elárulta, hogy az ő szerkesztőjének a lapja correctura nélkül szokott sajtó alá menni, a minap is a helyett hogy »félisten« az jött a lapjában, hogy »filister.« Mert a corrector, aki szászhusz forintot kap, este a kis pipában sörözik s a kire bízta a dolgát, a segédkorrector, negyven forintért, s nem bolond, hogy végig olvasson tizenkét hasábot, ez nekem hajlandó lesz kiadni subárenciába a correcturát tizenöt forintért. Ez aztán már valami. Mindennapra ötven krajczár. A Április 8. 1876 ÜSTÖKÖS.