Az Üstökös, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1876-02-19 / 8. szám
92 Az „öreg úrról.“ Hogyan ölelt meg bennünket az öreg úr? 1857-ben történt, hogy bizonyos körút alkalmából b. Kemény Zsigmond ki merte írni ezt: »Nagy hazánkfia Deák Ferencz egészségi szempontból jószágaira Zalaj megyébe utazott,« — pedig akkor már nem is volt jószága. Mi pápai deákok voltunk s amint olvastuk, ezt mondogattuk egymás közt, de szeretnénk az öreg urat látni. Akkor történt, hogy tanulótársunk, Kerkápoly István, jelenleg héviz-györki rcf. pap — Deák keresztfia — kivesz kebléből egy levelet. — Nézzétek — mondá — ez az ő sajátkezű levele, melyet édes apámhoz intézett, mikor a pecsovicsok ellenében nagy korteskedéssel két észtül vitt követséget s visszautasitá. — 1843-ban (Atyja volt a hires zalai J Kerkápoly alispán.) A levelet néztük, néztük s minden betűjét szi Ivünkbe véstük. A mint ezen tanakodnánk, kedves tanárunk Tarczy lep meg bennünket s mondja, hogy Deák itt van a szomszédban Kéttornyú Lakon Koller uraságnál, jó volna valami szép csöndben a dalárdának estére kivonulni s egy pár dalt énekelni az ablakja alatt. Szép csöndben?? bizony csak kedves tanárunknak minden diák felbuzdulást megjuhászitani tudó tekintélye őrzött meg, hogy azonnal el-ki nem rohantunk, s fel nem lármáztuk az egész várost. — A szép csöndben való kivonulás tehát megtörtént, s körbe álltunk Koller úr háza előtt a gyepen, — minthogy a folyosói előszobában vacsoráltak — s rá kezdtük a »Tied vagyok tied hazám«-ot Molnár Ádám dallama szerint. — Azért írom, hogy kinek a dallama szerént, mert sokan iparkodtak már arra a szövegre dallamot írni, de így nem tudta senki megteremteni, mint az öreg Adám bácsi! A dal közepe táján lépeget kifelé ez öreg úr, utána az öreg Bocsor, Tarczy, Kerkápoly tanárok s a szives házigazda. — A dal végeztével belépett az öreg úr a körbe, szintöl színre láttuk őt a históriai nevezetségü fehér mellényben s szürke köpenynyel vállain. — A főiskolai szenior, Héjjas Pál előlépett s igy szólt: »Örömmel vettük a hirt, hogy honatyáink egyike isko Iánk falai alatt jár, mi ez iskolának egyszerű deákjai szent örömmel üdvözöljük hazánk legnagyobb Deákját«! Erre az Öreg úr körbe járván mindnyájunkkal kezet fogott s azt kérdezte, hogy tudunk-e népdalokat? Persze hogy tudtunk akármennyit, s kért hogy hát csak hadd szóljon. Mondjunk aztán népdalokat a javából! Egyszer aztán az öreg úr szépen megköszönte a szívességünket, sorban megölelgetett bennünket, s azt mondá: nagyon köszönöm, édes fiaim, a jószivüségteket az isten áldjon meg benneteket, tandíjatok, iparkodjatok, hogy amilyen remekül éneklitek ezeket az örök szép népdalokat, olyan remek fiai váljanak belőletek a mi szegény hazánknak« ! Így következett el tőlünk. — Mi pedig hogy mit éreztünk, azt én sem akkor, sem azóta, sem most leírni vagy elmondani nem tudtam, s nem is tudom. Csak akkor jöttünk magunkhoz mikor — a szintén jelenlevő — Pálffy Károly úr szives hajlékában a terített asztal s mosolygó poharak előtt álltunk, hol is aztán igazi lelkesedéssel kaczintgatunk kivilágos kivirradtig a kedves öreg úr egészségére! — Mit ajándékozott egyszer nekem az öreg úr. Az ötvenes években egy közszerencsétlenség kezdett jöni a magyar nemzetre. A búsulás után ettek - ittak, vendégeskedtek mindenfelé, a fényes báloknak, házi mulatságoknak nem volt vége hoszsza! Különösen Zala megyében s a vasmegyei Kemenes alján a fiatalság excellált a tivornyákban, még a legközönségesebb házi-bálokban is. Bécsből hozatott ‘ máncsetlik ■ frakkok, tászli-ingek s laktopánokban jelentek meg. — Némely fiatal ember azt is megtette, hogy anyai örökét kezéhez kapván, egyszerre 12 pár knapon-stiklit csináltatott!— stb. Az ilyenek az öreg urat igen sokszor keserű megjegyzésekre, és keményen maró életekre inditották. — Egyszer egy ebéd utáni állapotkor hegedülgettünk ketten a boldogult S............al az öreg úrnak, régi jó Lavotta és Bihari-féle nótákat, — egy régi jó barátjánál. Megszólamlik az öreg úr: — Ugye öreg pajtás! a mi ifjú korunkban még a nóták sem olyanok voltak mint most, hagyján még a fiatalság ?! — De nem ám ! mi még ezt a sok eziezomát híréből sem ismertük, legfelebb ha egy-egy szerény smizli gombunk volt, ennyiből állott a gavalléria. — ÜSTÖKÖS. Február 19. 1876-