Utazási Magazin, 1983 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1983-01-01 / 1. szám

unnssi maGflm­ - től. Hiszen a­ balesetemre nem emlékszem, mitől is félnék? Ma is meggyőződésem, hogy a repülőgép a legbiztonságosabb közlekedési eszköz. Vesna Vulovic 23 éves volt akkor. Két évig tartott a lába­dozása, rengeteget kellett gya­­ korlatoznia, edzenie. Újra sze­retett volna dolgozni, mielőbb visszazökkenni a mindennapi kerékvágásba. A repülőtéren kívánt munkába lépni, de a mindennapi buszozást nem ajánlották az orvosai, így ke­rült mai munkahelyére, Bran­­ko Starcevic igazgató mellé: a JAT belgrádi központjában dolgozik, az utazási irodákkal együttműködő részlegben, napi négyórás munkaidővel. Szereti ott vették át a szolgálatot, in­dultak Prága felé. Ami ezután történt, abból semmire sem emlékszik. Csak rémlik neki, hogy átrepülték az NDK és Csehszlovákia határát... — Utólag meséltek el min­dent. A 10 500 méter magasból lezuhant gép roncsai között egyedül én adtam életjelt, állí­tólag még segítségért is kiál­toztam. Srpská Kamenice a neve a helységnek, ahová le­zuhantunk (én szerb vagyok, és e falu lakóinak ősei is szerb származásúak, ún. luzicei vagy lausitzi szerbek, más ne­vükön szorbok), itt bukkant rám a falu talán egyetlen né­met nemzetiségű lakója, az er­dész. Bruno Henke a háború alatt szanitédtanfolyamot vég­zett, s valószínűleg ez volt a szerencsém, hiszen tudta, hogy ilyen súlyos koponya- és ge­rincsérüléssel milyen veszélyes szállítani. Vagy negyven per­cig tartott, mire szinte cen­timéterről centiméterre le­eresztettek, majd a tűzol­tók segítségével a szom­széd helységébe, Ceská Kame­­nicéba vittek. Az ottani kór­házban dr. Randa egy álló hé­tig küzdött az életemért, ugyanis haematoma­­véröm­leny­ volt az agyamon. Éjjel­nappal ügyeleteskedtek körü­löttem a nővérek. S amikor látták, hogy a haematoma visszahúzódik és nincs szükség agyműtétre, helikopterrel Prá­gába vittek. A katonai idegse­bészeti klinikán dr. Fusek és ezt a munkát Évente kétszer­­ járhat külföldre ingyenesen, s mint a külföldi társirodák ven­dége. Európa sok helyét be­járta (csak Koppenhágában nem volt azóta sem!?). Egy-­ szer járt tengeren túl, még­pedig Mexikóban. És talán ha­marosan sikerül eljutnia Rió­ba, Brazíliába. Sajnos, nincs annyi szabadsága, amennyit szeretne látni, tapasztalni. »Imádom a repülést... — 1981-ben voltam először Budapesten, szuper egy város! Álomszép volt, a Duna... a hidak... a látvány a budai Kunc professzor végzett órák hosszat tartó súlyos műtétet a gerincemen. Nekik köszönhe­tem — mindhármuknak — hogy ma járok és dolgozhatok. Nagyon hálás vagyok nekik és a prágaiaknak is, akik szeretet­tel vettek körül és amikor ma­gamhoz tértem, ajándékokkal halmoztak el... — Prágai napjaimra csak villanásokban emlékszem. De tudom, hogy amint erőre kap­tam, azt mondták: „Most haza­viszünk, otthon bizonyára gyorsabban fogsz lábadozni”. Injekciót akartak adni, hogy majd otthon felébredek. Nem engedtem, éberen szerettem volna átélni az utazást, ezzel is bizonyítva, hogy nem félek a géptől, nem félek a repülés­hegyekről... Egy hétvégét töl­töttünk a margitszigeti Ther­­mál szállóban a férjemmel és egy barátunkkal, felejthetetlen volt. Életem nagy vágya, hogy egyszer ott szilveszterezzek, de.. . — Ja, igen, férjem is van, 75-ben mentem férjhez, és most már nem Vulovicnak hívnak, hanem Brekának. Egyébként villamossági mér­nök, intelligens ember, szuper férj, csak ne kívánják, hogy a kamera elé álljon. — Mit kellene még elmon­dani az elmúlt 10—11 év ese­ményeiből? — Súlyos csapás volt, ami­kor öt éve ... vagy már csak­nem hat, elvesztettem édes­ 1972 októbere, felépülése után a csehszlovák fiatalok vendégeként ellátogat a Ces­­ka Kamenice-i kórházba. Dr. Randa, első kezelőorvosa ve­zeti ... Ez maradt a JAT gépéből 1972. január 26-án ! sp- ,■* ■SSffllBÄ v‘.f í • ' V ' ‘ % \ * *• - ' , '1' a

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék