Utunk évkönyv, 1981
Veress Zoltán: Röppentyűk a Jókai tűzijátékból
késéssel megjelent kritikai kiadásának eddig tudtommal egyetlen példánya sem jutott el Kolozsvárra (Dávid Gyulának sincs meg, hát akkor én mit szóljak), s akitől a nemzeti kiadás két kötetét kölcsönkérhettem volna, Kiss László nyugalmazott tűzoltótiszt és színész kiköltözött a Házsongárdba, az Egész az Északi pólusig még hozzáférhetőbb, ámbár az sem utánajárás, magyarázkodás nélkül — de ha az előbbit pillanatnyilag sehogy sem kaphatom meg, az utóbbi hajszolásába kár energiát fektetnem. Rendelkezésemre áll két példányban a Fekete gyémántok, annak közismert tudományos-fantasztikus betétje — a főhős előadása „deletországról“ — és néhány novella az, amivel érdemben foglalkozhatnék, hogy ne jöjjek zavarba, ha egy-egy idézetre, egy-egy szövegrész értelmezésére van szükség. Nekem azonban a szóban forgó tárgykörrel kapcsolatban Jókainak éppen két nagyobb, regény méretű s műfajú scifijéről volna mondandóm. Hogy mégse szalasszam el egészen az alkalmat, ezt próbálom meg felvázolni valahogy így is, a könyvek hiányában, arra kérve az olvasót, hogy higgye el, miszerint az itt következő szürke gondolatmenet a ragyogó Jókai-tűzijáték két különösen fényes röppentyűjének pályáját foglalja képletbe. Vagy ne higgye el, hanem ellenőrizze, azzal jár a legjobban! végül is nem elvi lehetetlenség valahol hozzájutni az illető könyvekhez. • Manapság, amikor a sci-fi egyfelől fogyasztási divat, másfelől a divatot kiszolgáló ipar lett (tisztelet az olyan kivételeknek, mint a költő és filozófus Lem, a tudós Asimov s még néhányan). Jókai két remek tudományos-fantasztikus regénye azt példázza, hogy igazi író számára a sci-fi konvenciórendszere csak eszköz lehet — többnyire olcsó, de hatékony eszköz — bizonyos igazságok feltárására abban a folyamatban, amit a világ művészi megismerésének szoktunk nevezni. Egyikük, az 1875-ben írt Egész az Északi pólusig, éppenséggel Jókai eredeti elképzelése ellenére, öntörvényét követve függetlenült egy történelmi igazság, egy hajdani — és nemcsak hajdani — kollektív életérzés kifejeződésévé. Hallatlanul érdekes jelenség ez, érdemes közelebbről szemügyre venni. Jókai alkalmasint még „komoly“ sci-finek sem szánta a regényt, csak amolyan paródiának; ez látszik abból, hogy szatirikus lapja, az Üstökös közölte (A jövő század regénye folytatásait A Hon jelöltette meg), és látszik magából a szövegből, az indításból, a főhős elnevezéséből és az első epizódokból. A közreadott írásmű kézirata — így a bevezető rész — egy lelőtt vádlód tollazatából került elő, fura nyelvét egyetlen tudós sem értette, végül a szerkesztőség altisztje jött rá, hogy az apró hártyalapokon madárnyelven írt szöveg olvasható: „Galilea Peti jég alatti naplója“, ez a címe, és egy jópofa fickó, az osztrák—magyar északsarki expedíció jégbe fagyott hajóján a hazainduláskor véletlenül otthagyott matróz feljegyzéseit tartalmazza. Még az első fejezetekben tovább folyik az ártatlan nyelvöltögetés hol a kevés haszonnal, de sok költséggel járt expedícióra, hol meg Verne Gyulára (ez a rész kimutathatóan egy ismert Verne-regény, a Prémvadászok paródiája), de már mikor Galilea Peti eljut a frissen felfedezett Ferenc József-föld felszíne alatt fekvő roppant barlangrendszerbe, mikor ott jégbe dermedt ősállatokat és ritkábbnál ritkább ásványokat lát, akkor az őslénytanban az ásva 242