Utunk évkönyv, 1981

Veress Zoltán: Röppentyűk a Jókai tűzijátékból

Veress Zoltán RÖPPENTYŰK A JÓKAI-TÜZIJÁTÉKBÓL Nemrég egyik kollégám nyilvánosan — bár csak szóban — megdi­csért, hogy Jókai-búvárlásomat fegyelmezetten abbahagytam, hogy ami tanulságot levontam az újraolvasott Jókai-életműből a mai ember szá­mára, egy kis könyvben összefoglaltam, és aztán „leszálltam a témáról“, nem mint az a másik — név szerint emlegetett — kollégánk, aki egy évtizede él egy másik klasszikusunkból, s előreláthatólag még hét bőrt lehúz róla. Minden dicséret jólesik az embernek, a meg nem érdemelt is, de nekem ez fájt. Szinte gúnynak tűnt, bár nyilván akaratlannak az illető részéről, amit mondott, hiszen én nem „leszálltam“ a Jókai-életmű új jelentéseinek kereséséről, hanem a lehetőségeim fogytak el, hogy ezt az oly sok gyönyörűséget adó munkát folytassam; a belső lehetőségeim fogytak el — az időm, amit kis könyvem megjelenése óta más, nem fon­tosabb, de sürgősebb munkákra kellett fordítanom, és a türelmem, hogy a kritikai kiadás köteteit fáradságosan és kockázatosan, nehézkesen és drágán egyenként szerezzem be. Mindezt azonban mindig is hűtlen sá­­fátságnak éreztem, mert ami rám bízatott az­által, hogy én sejtettem meg, kedvezőtlen körülmények között sem maradhat véka alatt, felelős vagyok érte, és így, erre figyelmeztetve, kollégám dicsérete megszégye­nített. Olyan volt, mint amikor soha el nem felejtett, elsősorban engem nyomasztó adósságot juttatnak eszembe — minél több tapintattal, annál fájóbban. Még legalább két nagyobb tanulmányban kellene felmutatnom a Jó­kai-életmű és Jókai Mór élete, alkotói egyénisége és erkölcsisége általam meglátni vélt további, kis Téka-kötetemben (Jókai természettudománya, 1976.) nem érintett tanulságait. Egyik a magát szinte intézménynek — és intézménynél többnek — tekintő, a tollat a léleképítés eszközeként forgató tudatos népnevelő példaképét rajzolná elénk; és épp azért, mert ez a népnevelő nem holmi politikai akarnok volt, sem holmi látó-futó, izzadt vidéki vátesz, hanem egy valósággal olümposzian fenséges és de­rűs lény, egy folyton csodavilágokat álmodó költő, a tanulmány a Jókai­­tűzijáték címet viselné. A másik meg a köl­tő legbelsőbb műhelyébe, az idegrendszerébe, s ahol ennek központja székel, a fejébe nyújtana be­tekintést, nemcsak Jókai esetében érvényes megállapításokat téve az alkotó agyműködésről; ez a tanulmány a Jókai koponyalékelése címet viselné, s ha egyszer — az előbbivel együtt, az után — elkészülne, azt jelentené, hogy tisztességgel leraktam az újraolvasott Jókai-életműből rám nehezült felelősséget. E mostani alkalmat, a felkérést arra, hogy az 1981-as Utunk Év­könyv­ben a tudományos-fantasztikus irodalom talán első és biztosan legnagyobb magyar képviselőjeként méltassam Jókai Mórt, nem tudom felhasználni adósságom törlesztésére. Nincsenek kezemben a művek, amelyekre itt elsősorban hivatkoznom kell. A jövő század regénye nagy 16 — UTUNK Évkönyv — 1981

Next