Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1954-05-21 / 21. szám
V DUMITRU CORBEA A SZERETŐM MEGÍGÉRTE Vígan vagyok s vájjon miért ne? A szeretőm megígérte: már mi ketten, amíg élünk, a világon együtt élünk. 1952. Szeretőmet ha meglátom, mint a virág, kivirágzom, kapunk mögül ügyelem őt, csillag ragyog lába előtt. Mint egy simogató szellő, közeledik kapunk mellé, meleg szellő csap arcomra, közeledik látásomra. SZABÉDI LÁSZLÓ fordítása ___________________ DÁR VAK Vándordarvak, megtértetek újra Partjairól a Nílus vizének — Még mint gyermek égretartott ujjal Számláltam, hogy vissza hányan tértek. Míg szárnyatok átzúgott az égen, Surrogása mennyi érzést keltett. Számlálták a lányok is széltében Hadd lássák, hogy férjhez mikor mennek. A vének is titeket számláltak, Tölgyek törzsén tükröztek az évek, — A számok csak énnékem nem fájtak, Pucér talpam csiklandtak a rétek. De madárék jövőbe nem lendít, Suhogtak a lágyan ivett szárnyak S nem betűztem ki belőlük semmit, Nem sejtettem jövőmben mi várhat. De az évek szép sorjában teltek, Úgy szálltak, mint tavasszal a darvak, — S homlokomon mind több lett a jelleg S *az egünkre más madarak csaptak. ...Felhők között vakítnak a szárnyak, A raj mintha ismét égrekelne, A fülembe dübörgő zúgás csap, Majd eltűnnek mind a szárnyak rendre. Mint a riadt veréb, bújt bokorba Minden gyermek. — robbanás remegtet, Fény, láng csap fel, futunk Az öregek hányják a keresztet, így volt. S ezért tavasz hirdetői, Hirtelenül s egyben akaratlan, Hogy most látlak titeket megjönni Szemem elé e sötét kép pattan, fuldokolva, — S megújítom rég tett fogadalmam: Küzdök érte, hogy beteljék álmom: Csak ti darvak szálljatok csapatban S jövőnk egén más raj sose szálljon! HORVATH IMRE fordítása A Ljascsenko Megtalálták a lustálkodót A. E. BACONSKY STEAU A lelkes fiatalok gyűltek össze 6—7 esztendővel ezelőtt Kolozsvár egyik ódon L. házában. Verseikből, karcolataikból olvastak fel egymásnak és fáradhatatlanul vitatkoztak művészetről, életről, politikáról. Micsoda idők! Micsoda feladatok álltak az író előtt! S az ő írásaik csak ritkán láttak napvilágot, a helyi pártlap vasárnapi hasábjain. Idősebb kartársaik, szeretett mesterük, Isac Emil is úgy vélte: folyóiratra lenne szükség. Lelkes fiatal írók folyóirata volt a később meginduló Almanahul Literar. Munkatársai sok nehézséggel küzdöttek és nem mindig kerültek ki győztesen a harcból. De a folyóirat fejlődött, pártos bírálat, írószövetségi segítség siettette tisztulását. S ma, többesztendei szívós munka gyümölcseként új szemle megjelenését üdvözölhetjük, a STEAUA-ét. A Steaua a RNK írószövetsége országos folyóirata. Lapjain hazánk neves tollforgatóinak alkotásaival találkozunk. Első számának gazdag tartalma céltudatos szerkesztői munkára vall, a munkatársak első seregszemléje valóban vonzó, színdús felsorakozás. Meghatódással olvassuk a nemrég elhúnyt Isac Emil felejthetetlen sorait, posthumus verseit, melyeket kevéssel halála előtt vetett papírra. Mihai Beniuc két tömörségében erőteljes verse mellett ott találjuk A. E. Baconsky, Aurél Rau, Victor Felea, Leonida Neamțu fiatalságtól lüktető költeményeit. Külön megemlítést érdemelnek Aurel Gurghianu mélyről jövő vallomásai szülőföldjéről, gyermekkoráról, arról az örvendetes változásról, mely a kis mezőségi faluban végbement. A sok verset kiegészítőleg regényrészletet is közöl az első szám Petru Dumitriu Viharmadár című készülő könyvéből. Igen gazdag a Steaua tanulmány-, krónika- és ismertetés-rovata. Az itt közölt írások közül kiemelkedik D. Florec-Rariste tanulmánya Beniuc költészetéről és A. Adalis Vers és gondolat című értekezése. Cikkez még Gh. Melinescu Az orosz opera igaza és költészete és Silviu Gál A hazafiság melege címmel. Méltón emlékezik meg a szemle Michelangelo halálának 390., Gribojedov halálának 125. évfordulójáról. Figyelemreméltó, bátor cikkeket tartalmaz a Steaua Széljegyzetek rovata, mely éles bírálattal ostorozza kulturális életünk ferdeségeit, utasít vissza felületes, kevés felelősséggel megírt alkotásokat. Gondos szerkesztői munka eredménye, igen bíztató kezdet a Steaua első száma. További megjelenéséhez sok sikert kívánunk. (td. 7.) A terem elsötétül. Csajkovszkij zenéje**■ nek dallamai szólalnak meg, a Hattyúk tavából látunk részleteket. A nézőtéren hirtelen a csodálkozás moraja hallatszik. A fejek összehajolnak. Popovics Eugénia, az Állami Román Opera prímaballerinája ül előttem; izgatottan súg valamit mellette ülő kollegájának. A vásznon a balettkar tömegéből kiválik négy fehér „hattyú“ és bámulatos táncba kezd: a négy lány minden tagja olyan tökéletes egyöntetűséggel mozog, mintha egyetlen óramű mozgatná őket. — Hiába, meglátszik rajtuk az egységes, jó iskola, — jegyzi meg a közelben Stroia Octavian, a mozgásművészeti középiskola igazgatója. Most Ulanovát látjuk, Odette szerepében. Hattyúként úszik a levegőben, úgy táncol, olyan könnyedén és természetesen, mint akinek a számára ez a mozgás és a kifejezés legegyszerűbb, legmagától értetődőbb módja. Azután Dutyinszkaja, a „fekete hattyú“ boszorkányos technikai készséggel és biztonsággal előadott variációi következnek. A körülöttem ülő néhány fiatal táncosnő szinte kővé meredve nézi, némelyik halkan felsóhajt. Szergejev (a herceg) szemkápráztató forgásának láttára álmélkodó sziszegés suhan végig a termen, néhány tenyér akaratlanul összeverődik. A Hattyúk tava után a Magyar Opera színpadáról nálunk is jól ismert Bahcsiszeráji szökőkút legszebb részletei következnek, Ulanovával, Pliszeckajával és Guszevvel a főszerepekben. Ismét megelevenedik előttünk Gires kán tragédiája, akinek el kell veszítenie az egyetlen nőt, aki igazi, mély emberi érzést ébresztett benne. A Paris lángjaival, a francia forradalomnak ezzel a táncba öntött remek hőskölteményével zárul a műsor, mikor a győzelmes forradalmi néptömegek örömét „megszólaltató“ hatalmas finálé után ismét felgyúlnak a teremben a lámpák, a nézőtéren kitör a taps. A közönség alig akar felkelni helyéről, mintha odaszögezte volna a csodálatos művészi élmény bűvölete. A boltíves kapualjban élénk beszélgetés közepette tódulnak kifelé a nézők. A kapu előtt népes csoport áll: táncosok és táncosnők vitatkoznak a látottakról. Szakoray Zoltán, a Magyar Opera első szólótáncosa, a csoporttáncok koreográfiájáról, a Hattyúk tava pezsgő spanyol táncáról, a Badicsiszeráji szökőkút vérforraló tatár táncáról, s főképpen a Páris lángjai forradalmi hangulattól izzó tömegtáncairól áradozik ragyogó arccal. Imre Mária, a Bahcsiszeráji szökőkút kolozsvári előadásának Zaremája, Pliszeckája kiváló Zarema-alakítását és fölényes technikáját méltatja lelkesülten. Stroia Octavian éppen azt magyarázza Domby Imrének, a Magyar Opera balettmesterének, hogy ez a film is azt bizonyítja, milyen óriási előnyei vannak a táncban is a specializálódásnak, annak, hogy a szovjet balettmesterek és táncosok vagy teljesen a klasszikus, vagy egészen a karaktertáncnak szentelik magukat és így a választott ágban sokkal magasabb színvonalat érhetnek el, mintha idejüket és figyelmüket megosztanák a kettő között. Megkérem Dombyt, hogy mondja el, miben látja a most bemutatott balettfilm legfőbb tanulságait, amelyeknek gyümölcsöztetése legjobban szolgálhatja balettművészetünk helyes irányban való továbbfejlődését. Egyik legszembetűnőbb sajátosság a koreográfiai elemek s a jelmezek és egyéb külsőségek zavartalan összhangja. A díszletek és jelmezek tervezői nem járnak külön utakon, hanem művészi képzeletük teljes kiélésével, alárendelik magukat a rendezés célkitűzéseinek, az előadás végső céljának. Ez teszi lehetővé az előadás külső képének tökéletes művészi egységét és részben a hiteles nemzeti jelleg biztosítását is. De azért az igazi nemzeti jelleg elsősorban mégis a koreográfus érdeme, — veti közbe Imre Mária. — Emlékezzünk csak a tatár táncra, vagy a Páris lángjaira ... — Egy másik fontos tanulsága a filmnek, — folytatja Domby Imre, — hogy fejlett és biztos technika nélkül nem lehet komoly művészi eredményeket elérni ebben a művészetben, amint nem lehet más művészetben sem. S ami a leglényegesebb: Ulanova, Dudinszkaja, Szergejev vagy Csabukiani művészi teljesítményében ez a virtuóz technika sohasem válik öncélúvá, mindig a mondanivaló szolgálatában áll. Az orosz balettben a táncnak cselekményereje van; a táncnak és pantomimnek az az éles elhatárolása, a formanyelvükben, kifejezési eszközeikben anynyira elütő tánc- és pantomimjeleneteknek az a váltakozása, amely balettelőadásainkon oly gyakori, a szovjet balettszínpadokon ismeretlen. A tánc nem valami betétféle, hanem egymaga a cselekmény hordozója is és nincs szüksége semmiféle pantomimkiegészítésre. Gondoljunk csak a Bahcsiszeráji szökőkút keringő duettjére, vagy a gyilkosság jelenetére ... — Ez valóban szép példája a tisztán koreográfiai kifejezésnek, — jegyzi meg Stroia igazgató. — És mindezt a legegyszerűbb eszközökkel érik el, — fűzi hozzá Imre Mária. — Éppen ez az egyszerűség, a fölösleges taglejtések kerülése, az eszmei és drámai tartalomban való elmélyülés, a finom arcjáték és a kevés, de sokatmondó mozgás teszi olyan természetessé és meggyőzővé Gires kán, a herceg és a francia forradalmárnő alakját, vagy Mária halálát. — Még egy döntő tanulságot vonhatunk le, — veszi át ismét a szót Domby. — A zene és tánc viszonyáról van szó. A mi gyakorlatunkat többé-kevésbbé még mindig az a törekvés irányítja, hogy az adott zeneszámot ritmikai szempontból helyesen végigtáncoljuk, természetesen alkalmazkodva a dallam jellegéhez is. A szovjet balettművészek a zene legmélyebb mondanivalóját kutatják és hozzák felszínre. A zene pedig elsősorban nem külső történéseket illusztrál, hanem érzéseket, belső cselekményt, lelki folyamatokat érzékeltet. Ez magyarázza azt, hogy némelykor, éppen a zene dinamikai csúcspontjain, a külső cselekményben látszólagos szünet következik be: a cselekmény egy ideig csak a szereplők lelkében zajlik tovább. Erre ismét kitűnő példa a gyilkosságot előkészítő Mária—Zarema jelenet a bahcsiszeráji szökőkútban ... Szavait újból félbeszakítják. Mindenkinek van valami észrevétele, valami megjegyzése. Miután elbúcsúzom tőlük, még sokáig hallom élénk vitájukat ... Bizonyosak lehetünk abban, hogy az orosz balett mestereinek nagyszerű művészi példamutatása termékeny talajra talált és — miként a szovjet kultúra eredményeivel való minden megismerkedésünk — hamarosan művészeti életünk újabb kézzelfogható sikereiben gyümölcsözik majd. (iv) /íz orosz balett mesterei — TÁNCMŰVÉSZEK A SZOVJET BALETTELMRŐL — % r ÚJ KÖNYVEK ILJA ERENBURG: Kilencedik hullám (új Magyar Könyvkiadó) LEÓ TOLSZTOJ: Feltámadás (Új Magyar Könyvkiadó) ASCHER OSZKÁR: A versmondás művészete (Művelt Nép Könyvkiadó) ► ★ IRODALOM ÉS MŰVELŐDÉS * 4 IX ÉVFOLYAM, 21. (290) SZÁM ÁRA 40 BANI KOLOZSVÁR, 1954. MÁJUS 21. PÉNTEK ASZTALOS ISTVÁN ÚJ IFJÚSÁGI KÖNYVEI Két könyve jelent meg Asztalos Istvánnak, az Ifjúsági Kiadónál. A természet megfejthető csodáiról mesélő író jelentkezik az egyikben (Miért kerek az alma). Fiatalok életéről szóló régi és új novelláit válogatta össze a másikba (Jóska). Gyermekeknek és ifjúságnak írni, gyermekekről és ifjakról írni — ez a szándék izgatja Asztalost évek óta. A Fiatal szívvel minden bírálója örömmel emlegette a regényben első személyben beszéltetett árva gyermek, rendkívül indokolt émegkapó fejlődését. Asztalos most novellákon dolgozik, de hamarosan hozzálát a felszabadulás utáni gyermekélet, a pionírok regényének megírásához. Ez a két ifjúsági könyv tehát sok mindennel kiegészíti a Fiatal szívvel világát és bepillantást nyújt a következő regény világába. Ugyanakkor egymás mellé került Asztalos két régi és három új novellája, vagyis az író fejlődésének távlata is felvillan ezekben a kiadványokban. Ebben a két könyvben, természetesen, nem kereshetjük és nem találhatjuk meg sem a romániai magyar ifjúsági irodalom, sem a regényíró, vagy a novellista Asztalos István minden értékét és minden kérdését. Néhány szempontot vetünk csak fel — és válaszunk a két kiadvány nyújtotta lehetőségeket nem haladja túl. Itt van mindjárt Asztalos humora. Mennyire elhatárolható és elhatárolandó a felszabadulás előtti évtizedben a Tamásiétól, a felszabadulás után pedig a Sütőétől. Milyen mondanivaló és milyen írói magatartás alakította ki éppen ezt a humort és hogyan jelentkezik az író legújabb műveiben? Erre az átfogó kérdésre itt nem válaszolhatunk, de felfigyelhetünk a humor sajátos jelentkezésére Asztalos új ifjúsági írásaiban. Az elsőként említett kötet két elbeszélésében érdekesen bomlik ki az írói-pedagógiai szándékból fakadó öngúny. És véleményünk szerint helyesen, hasznosan bomlik ki. Az egyik írásban (Miért kerek az alma) Asztalos arra figyelmezteti a gyermekeket, hogy a természet hogyan biztosította az egyes növények szaporodását, hogyan alakította ki természetes kiválasztás útján azokat az „okos szerkezeteket“, amelyek lehetővé teszik a növények fennmaradását. A másik mese egy erdei sétáról szól (Mindenki erős a maga módján) s azt mondja el, hogy milyen különleges fegyverekkel védik meg életüket az állatok. Egyik írás se tanmese. Ilyen kísérletek ma is jelentkeznek, de módszeres ismeretközlést nem pótolhatnak, művészi hatásuk pedig nincsen s így haszontalan portékák. Asztalos írói célja, hogy meggondolkoztassa olvasóit és éppen a természet kutatására irányítsa figyelmüket. Az író nem akarja pótolni a természetrajz tanárt és a tankönyveket. Asztalos segíti a gyermekeket, a nevelőket, a pinír egységeket, az iskolai micsurinista köröket, mert ezek az írások kutatásra, tanulásra, munkára ösztönöznek. Hogyan szolgálja ezt a szándékot az írói öngúny? Asztalos azzal kezdi első elbeszélését, hogy gyermekkorában sokat gondolkozott, miért is kerek az alma. De „addig mind gondolkoztam, amíg megnőttem s elfelejtettem tovább gondolkozni rajta.“ Azonban a fiában is mozdul a kérdés (mennyi mindent kérdez a gyermeki) és az író itt áll tanácstalanul. „Lám, ha nem találtam ki idejében, törhetem a fejem most, nagykoromban.“ Milyen komikus a felnőtt szorultsága! Mihez fog most már? Megkérdezi a feleségét, meg az írótársait egy gyűlésen, de minden hiába. Nincs más megoldás, mint az elutasító válasz. Járjon utána a fiú maga. Na, az két nap alatt meg is tud mindent ... természetrajz tanárától. Nehezen magyarázza meg a nagy „titkot“ apjának, aki érthetetlenkedik. A gyerek tanításának az az eredménye, hogy az író ezután nagyobb figyelemmel vizsgálja a fákat és növényeket. Sőt, lelkesen beszél a természet nagyszerű berendezéséről. Végül így szól ifjú olvasóihoz, mintha gyűlés végén fordulna hozzájuk: „Javasolom, hogy minél többet tanuljatok a természettől is.“ Miért humorosak ezek a helyzetek? Mert a szereplő felnőttek állandóan oktondiak az írásban, a gyermek magatartása pedig bölcs és ügyes. Nagyon gyakori írói fogás, hogy a gyermekeket apró felnőttekként mutatják be s ezáltal komikussá teszik komolykodásukat, hogy az ellentét ereje világítson meg valamilyen más írói mondanivalót. (Ilyen Bogár Zsuzsika beállítása Sütőnél.) Asztalosnál ennek a fordítottja történik. Állandóan ügyefogyottnak mutat egy-egy felnőttet (sokszor magát), hogy ebben a komikus helyzetben hangsúlyozza pionírjaink új érdeklődését, vagy megmutassa a felvilágosulatlanság visszásságát. Az olvasó gyerek elkacagja magát a bácsi, az író elvtárs félszegségén s megmozdul benne a vágy, hogy ő „mindentudó“ legyen. Ez a humor nem vág általában minden felnőtt felé. A gyermeket a tanára tanítja ebben a mesében. A gúny élett a természet titkait nem ismerők, a természet és tudomány titkai iránt érdektelenek felett. (Inkább tréfásan csíp, mint itt...) Hiszen harminc-negyven évet éltek le és azt sem tudják, „miért kerek az alma“. A második mesében éppen azáltal érezteti Asztalos az állatok fegyvereinek hatását, erejét, hogy az író komikusan ijedezik apró, veszélytelen állatkáktól. És milyen komikusnak tartják magatartását maguk az erdő apró lakói is: „Miféle ostoba ember! — gondolja a mókus... — Egy becsületes mókus mit sem sejtve fogyasztja nehezen megszerzett eledelét, ő meg se szó, se beszéd, ráijesztő.Vagy milyen végtelenül nevetséges a találkozás a szuszogó-muszogó sünnel, amit medvének hisz az író „rémült“ képzelete. A szeretetteljes gúnyolódás derűs bizalmaskodásban oldódik fel sokhelyt. A méhek védelmében című elbeszélésben ilyen találkozásról olvasunk: „— Ez harkály — gondoltam és megálltam. — Ez ember! — gondolta ő és elrepült.“ Fák, füvek, állatok válnak ezeken az oldalakon az írók és a gyermekek barátaivá. Ez a humor emberszeretetből és a nagyszerű természet szeretetéből fakad. Az első kötet tájleírásai rendkívül gazdagok. Méltó társai a Fiatal szívvel legszebb részleteinek. A méhek védelmében című rövid útleírásban az író a dolgos vadméheket segíti meg, amikor a rabló hangyák rájuk támadnak. A Hamvas című írásban arról beszél, hogy az ember hogyan szelídíti meg a vad természetet és hogyan nő be mindent az erdő ott, ahonnan az ember távozik. Ez a karcolat újra elvezet a Fiatal szívvel munkatelepére. S a gazdag tájrajzban történet is jelentkezik. Hamvas macska története. Ez az apró írás mintha kimaradt volna abból a regényből. Az első könyv legmegkapóbb karcolata Az érdemtelen. Modern fabula a szarkáról. Úgy szedi fel a gyerek ezt a madarat a verekedő fiúk közül s otthon alig téríti életre. A gonosz szarkafióka azonban viszszaél a háziak jóságával, uralkodni, majd uralkodni kezd embereken, háziállatokon egyaránt. A hamis szánalom és meghunyászkodás egy ideig lehetővé teszi a pimasz rémuralmat. Végül a csibéit féltő hős kotló menti meg a házat, agyoncsípi a kiscsirkéknek támadó szarkát. Mennyi humor, gúny, öngúny, csúfság és meleg derű árad ebből a meséből. Asztalosnak ez a karcolata éppen a jellemrajz egysége miatt válik emlékezetes olvasmánnyá. Ezek az apró írások Asztalos stílusának egyszerűsödését bizonyítják. Ez a törekvés nem abból támad, mintha az ifjúsággal közérthetőbben szeretne beszélni. Ez a folyamat — a Szél furatlan nem indul-lal szemben — már a Fiatal szívvel-ben kimutatható. Asztalos nyelve és stílusa csiszoltabbá vált anélkül, hogy népi kifejező erejéből, közvetlenségéből veszített volna, íróinknál ritkán érezzük a mondat, vagy az egész bekezdés nyelvi kiformáltságának, belső ritmusának, természetes kifejezőerejének, magától értetődő könnyedségének azt a hatását, melyet Asztalos meséinek olvasása ébreszt. Nem tartjuk szerencsésnek Az állatok szólása című gyűjtemény hozzáfűzését a kötethez. Asztalos néhánysoros történetecskékben felsorolja, mit is mondanak különböző helyzetekben az egyes állatok. Az anyag nagy részét sok ifjúsági író, így Móricz Zsigmond gazdagabb történetekben és jellemrajzokban írta meg. Megírhatta volna most Asztalos is. Csakhogy ezek a részletek olyan szűkszavúak, mintha néhány éves gyermekek számára rajzolt képeskönyvhöz készültek volna, ötéves gyermekeknek már túl egyszerű ez a feldolgozás. Az egész könyv, a többi mese pedig nagyobb fiúknak és leányoknak szól. A második kötetben két régebbi, még a felszabadulás előtt írt novelláját találjuk Asztalosnak. Mindkettő lázító írás hatásában, anélkül azonban, hogy lázadó gesztus jelentkezne bennük. Mindkettő igen jellemző Asztalos felszabadulás előtti művészetére. A kakasban karácsonyra készülődik egy munkáscsalád. Elkeseredetten vágyakoznak legalább a jobb ünnepi falatra. Minden reményük a kisebb fiúnak járó, régóta esedékes betegsegélyben van. A gyerek begyalogol a hófúvásban Szentgyörgyre, rettenetes éjszakát tölt az állomáson és másnap, az utolsó pillanatban kiderül, hogy nincs arcképes igazolványa, s a segélyt nem veheti fel. Otthon kétségbeesett hangulat fogadja. Bátyja zokogni kezd, összevesznek a szegénységükön. Az utolsó pillanatban anyjuk mégis levágja a sánta kakast, pedig már „családtagnak“ számítottak. A kabát című novellában ugyanezek az elemek jelentkeznek. Egyetlen télikabátot vehet az anya az ószeren. Ez persze a nagyobbik fiúnak jut, a kisebb pedig viselheti amúgy „sportosan“ az apjuktól örökölt, elnyűtt szvettert. A testvérek veszekedése után a kisfiú elhatározza, hogy kikeresi a második télikabátra valót. Később az anya s a fiú vesznek össze, mert a szegény asszony elköltötte a gyűjtött pénz egy részét. A kisfiú tüdőgyulladást kap a sok nehéz munkától. Mire kikerül a kórházból, meleg márciusi napok köszöntenek be s a gyerek odaadja anyjának az eldugott pénzecskét. Úgy sem kell már télikabátra. Tragikomikum árad ezekből az írásokból. Komikum, mert a szegényemberek szépíteni próbálják nehéz helyzetüket és sokszor önmagukat csalják. Amikor a kofa rászól a gyerekre, hogy miért nem húz télikabátot, a fiú gyorsan azt mondja, van neki kabátja, mégpedig ... csontgombos. Mégsem viseli, mert ez is megteszi, ez a szvetter. Hiszen „jó meleg ez, sportos ... Csak tetszik tudni, bő“. És tragikus ez a helyzet, mert Asztalos megmutatja a tarthatatlanságát, a dolgozó kisemberek elnyomottságát és nyomorát a kapitalista társadalomban, de nem mutatja és a hősei nem látják, hogyan szabadulhatnának helyzetükből. Ezért a sok tehetetlen ingerkedés, veszekedés, ezért törnek ki zokogva mindegyre a megkínzott emberek. Ezekben a novellákban Asztalos mást mond, mint azok a polgári humanisták, akik sokszor idillnek hazudták a dolgozó tömegek helyzetét. Nincs ezekben szó szánalomkeltésről, vagy „becsületes, szép“ szegénységről. Asztalos leleplező erővel beszél a dolgozó emberek millióinak igazi helyzetéről, a nagy gazdasági válságot követő évtizedben. De nem ábrázolja még (ezekben az írásokban) azokat, akik erről a helyzetről tehettek és azokat, akik felismerték már a lázadás szükségét, vagy azokat, akik el is jutottak a szervezett osztályharc útjára. Nemrég jelent meg Asztalos Vád és panasz című gyűjteményes kötete. Ezeknek a novelláknak ma valószínűleg élesebb a hatásuk, mint megjelenésük idejében. Hiszen ma, az ideológiai nevelésben részesülő olvasó beleérti, hozzáérti azt is az egykori leleplező írásokba, ami akkor hiányzott belőlük. Végtelenül hasznos elővenni ezeket a novellákat, mert a kizsákmányolok világa iránti gyűlöletet és mai szabad életünk megbecsülését sugallják. Asztalos felszabadulás előtti írásainak tragikomikus hangja ma hazaszeretetünket és küzdőképességünket növeli — hatásában. Az író szemléletének fejlődéséről beszél A hörcsög című új karcolat. A vasúti töltésnél dolgozó két legény hörcsögásásra indul. Készülődésük, helyzetük ugyanolyan tragikomikus, mint az előző írások hőseié. Számolgatják, hogy mennyi gabonát szerezhetnek. Szomorkásan mérsékelik álmaikat. S amikor mégis megtelik egy zsák és egy átalvető, közbelép a nagygazda és a csendőr. Itt már szembefordul Asztalos hőse a rablókkal, itt már ütni mer. Megverten kerül ki az őrsről és megnő a szemünkben. Ebben az írásban az előbb elemzett tragikomikus hangütés feloldódik a lázadó tettben. A két utolsó novella (Jóska, Jó kis kirándulás) nemcsak írói-pedagógiai szándékból született, hanem pedagógiai kérdéseket vet fel. Ez a két írás, valószínűleg, előtanulmány a következő Asztalos regényhez. Egy-egy gyerek a hőse ezeknek a novelláknak. Hogyan válik öntudatos, felelősséget érző kis emberré Kovács Jóska, erről szól a Jóska. A Jó kis kirándulást pedig Pataki Gyurka nézőpontjáról mutatja be a szerző. Mind a két gyermek körül harc dúl. Ennek a harcnak a kimenetele Asztalos újabb írásainak egyik legfontosabb kérdése. Kispolgárok, vagy kispolgári gondolkozású nevelők és kommunista szülők és nevelők küzdenek meg a formálódó gyermekekért. Manci néni, a hölgyfodrász özvegye, Korda és Hann tanár urak állanak az egyik oldalon. Megvetik a népi demokrácia minden vívmányát, lenézik a dolgozókat, hamis álmot, kizsákmányolók iránti rajongást és alázatot oltanának a gyermekbe. Különösen Manci néni alakját rajzolja meg rendkívül sikerülten Asztalos. Lehetett volna becsületes munkás ember, de urakat utánzó, urakat imádó asszonynyá vált. Korda és Hann egyáltalán nem szakított a polgári világgal, amely a felszabadulás előtt nevelte őket. Az író ugyan nem mondja meg, hogy ez a két tanár miért maradt idegen az új iskolában, de az olvasó képzelete kiegészítheti a néhány vonással élesen jellemzett alakokat. A két gyermek szocialista öntudatának kialakulásáért ezekben a novellákban a két Szabó természetrajztanár (tulajdonképpen egy alak a kettő) és Jóska kemény nagyanyja harcol. Az író igen komolyan fölveti a családi nevelés kérdését is. Kovács Jóska szülei öntudatos emberek, de gyermekük nevelésével nem törődnek. Mindkét írásban csillog Asztalos humora, különösen a gyermekek belső fejlődésének érzékeltetésénél. Jóska először költőnek készül — amolyan Manci néni által lefestett „ködevőnek“. Később micsurinista lenne, de elhatározása éppen olyan felelőtlen, mint az előbbi. Végül megtanulja, hogy tervei csak akkor teljesedhetnek, ha keményen dolgozni kezd. Ugyanilyen folyamat bomlik ki Pataki Gyurkában. A humor ezekben a novellákban éles szatírába csap át — Manci néni és Hann tanár ábrázolásánál. A nevelés fontos kérdéseit feszegeti Asztalos, mégpedig íróink közül a legbátrabban és a legmélyebb gyermekismeret alapján. Százszorosan igaza van a Korda és Hann tanár urak (és társaik) leleplezésében. Nem kell ettől félteni az igazi tanári tekintélyt. Jóska nagymamájának szívós harca Manci néni ellen pedig bizonyára sok, nagyon sok becsületes szülőt meggondolkoztat. Szabó tanárral egyetértünk a céljaiban. De éppen Szabó módszereinek elégtelensége okozza, hogy a Jóska című novellában végül nem elég meggyőző a Kovács gyerek átalakulásának utolsó szakasza. Az író ezt úgy hidalja át, hogy váratlanul összehozza Kovács Jóskát, Szabó tanárt és az előzőleg emlegetett hóstáti kulákot egy jelenetben s ezzel az esettel indokolja a gyermek végleges változását. Azt hisszük, az ilyen véletlenek nem pótolhatják az iskolai nevelő kollektíva, az iskolai pionír szervezet és a szülői nevelés együttes hatását. Vagyis Szabó tanár elvtárs jól teszi, hogy szemléletességre törekszik, hogy az apró, öntudatos embert keresi és neveli tanítványaiban. Az író által kiválasztott helyzetekben nagyrészt elfogadható és helyeselhető a magatartása. De Szabó tanár más nevelői módszereire nincsen utalás s így az a látszat, hogy csak szubjektív módszerei vannak. Asztalos István új regényében bizonyára sokoldalúan rajzolja meg a szocialista nevelők alakját, akik szakítani tudnak a polgári pedagógia úgynevezett „szabad iskolájának“, vagy a „játszva-tanításnak“ az emlékeivel. , MAROSI PÉTER