Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1954-05-21 / 21. szám

V DUMITRU CORBEA A SZERETŐM MEGÍGÉRTE Vígan vagyok s vájjon miért ne? A szeretőm megígérte: már mi ketten, amíg élünk, a világon együtt élünk. 1952. Szeretőmet ha meglátom, mint a virág, kivirágzom, kapunk mögül ügyelem őt, csillag ragyog lába előtt. Mint egy simogató szellő, közeledik kapunk mellé, meleg szellő csap arcomra, közeledik látásomra. SZABÉDI LÁSZLÓ fordítása ___________________ DÁR VAK Vándordarvak, megtértetek újra Partjairól a Nílus vizének — Még mint gyermek égretartott ujjal Számláltam, hogy vissza hányan tértek. Míg szárnyatok átzúgott az égen, Surrogása mennyi érzést keltett. Számlálták a lányok is széltében Hadd lássák, hogy férjhez mikor mennek. A vének is titeket számláltak, Tölgyek törzsén tükröztek az évek, — A számok csak énnékem nem fájtak, Pucér talpam csiklandtak a rétek. De madár­ék jövőbe nem lendít, Suhogtak a lágyan ivett szárnyak S nem betűztem ki belőlük semmit, Nem sejtettem jövőmben mi várhat. De az évek szép sorjában teltek, Úgy szálltak, mint tavasszal a darvak, — S homlokomon mind több lett a jelleg S *az­ egünkre más madarak csaptak. ...Felhők között vakítnak a szárnyak, A raj mintha ismét égrekelne, A fülembe dübörgő zúgás csap, Majd eltűnnek mind a szárnyak rendre. Mint a riadt veréb, bújt bokorba Minden gyermek. — robbanás remegtet, Fény, láng csap fel, futunk Az öregek hányják a keresztet, így volt. S ezért tavasz hirdetői, Hirtelenül s egyben akaratlan, Hogy most látlak titeket megjönni Szemem elé e sötét kép pattan, fuldokolva, — S megújítom rég tett fogadalmam: Küzdök érte, hogy beteljék álmom: Csak ti darvak szálljatok csapatban S jövőnk egén más raj sose szálljon! HORVATH IMRE fordítása A Ljascsenko Megtalálták a lustálkodót A. E. BACONSKY STEAU A l­elkes fiatalok gyűltek össze 6—7 esztendővel ezelőtt Kolozsvár egyik ódon L. házában. Verseikből, karcolataikból olvastak fel egymásnak és fáradhatat­lanul vitatkoztak művészetről, életről, politikáról. Micsoda idők! Micsoda feladatok álltak az író előtt! S az ő írásaik csak ritkán láttak napvilágot, a helyi pártlap vasárnapi hasábjain. Idősebb kartársaik, szeretett mesterük, Isac Emil is úgy vélte: folyóiratra lenne szükség. Lelkes fiatal írók folyóirata volt a később meginduló Almanahul Literar. Munkatársai sok nehézséggel küzdöttek és nem mindig kerültek ki győztesen a harcból. De a folyóirat fejlődött, pártos bírálat, írószövetségi segítség siettette tisztulását. S ma, többesztendei szívós munka gyümölcseként új szemle megjele­nését üdvözölhetjük, a STEAUA-ét. A Steaua a RNK írószövetsége országos folyóirata. Lapjain hazánk neves tollforgatóinak alkotásaival találkozunk. Első számának gazdag tartalma céltuda­tos szerkesztői munkára vall, a munkatársak első seregszemléje valóban vonzó, színdús felsorakozás. Meghatódással olvassuk a nemrég elhúnyt Isac Emil felejthetetlen sorait, posthumus verseit, melyeket kevéssel halála előtt vetett papírra. Mihai Beniuc két tömörségében erőteljes verse mellett ott találjuk A. E. Baconsky, Aurél Rau, Victor Felea, Leonida Neamțu fiatalságtól lüktető költeményeit. Külön megemlí­tést érdemelnek Aurel Gurghianu mélyről jövő vallomásai szülőföldjéről, gyer­mekkoráról, arról az örvendetes változásról, mely a kis mezőségi faluban végbe­ment. A sok verset kiegészítőleg regényrészletet is közöl az első szám Petru Dumitriu Viharmadár című készülő könyvéből. Igen gazdag a Steaua tanulmány-, krónika- és ismertetés-rovata. Az itt közölt írások közül kiemelkedik D. Florec-Rariste tanulmánya Beniuc költé­szetéről és A. Adalis Vers és gondolat című értekezése. Cikkez még Gh. Meli­­nescu Az orosz opera igaza és költészete és Silviu Gál A hazafiság melege cím­mel. Méltón emlékezik meg a szemle Michelangelo halálának 390., Gribojedov halálának 125. évfordulójáról. Figyelemreméltó, bátor cikkeket tartalmaz a Steaua Széljegyzetek rovata, mely éles bírálattal ostorozza kulturális életünk ferdeségeit, utasít vissza felületes, kevés felelősséggel megírt alkotásokat. Gondos szerkesztői munka eredménye, igen bíztató kezdet a Steaua első száma. További megjelenéséhez sok sikert kívánunk. (td­. 7.) A terem elsötétül. Csajkovszkij zenéje­**■ nek dallamai szólalnak meg, a Hattyúk tavából látunk részleteket. A né­zőtéren hirtelen a csodálkozás moraja hal­latszik. A fejek összehajolnak. Popovics Eugénia, az Állami Román Opera príma­ballerinája ül előttem; izgatottan súg va­lamit mellette ülő kollegájának. A vász­non a balettkar tömegéből kiválik négy fehér „hattyú“ és bámulatos táncba kezd: a négy lány minden tagja olyan tökéletes egyöntetűséggel mozog, mintha egyetlen óramű mozgatná őket. — Hiába, meglátszik rajtuk az egysé­ges, jó iskola, — jegyzi meg a közelben Stroia Octavian, a mozgásművészeti közép­iskola igazgatója. Most Ulanovát látjuk, Odette szerepé­ben. Hattyúként úszik a levegőben, úgy táncol, olyan könnyedén és természetesen, mint akinek a számára ez a mozgás és a kifejezés legegyszerűbb, legmagától értető­­dőbb módja. Azután Dutyinszkaja, a „fekete hattyú“ boszorkányos technikai készség­gel és biztonsággal előadott variációi kö­vetkeznek. A körülöttem ülő néhány fiatal táncosnő szinte kővé meredve nézi, néme­lyik halkan felsóhajt. Szergej­ev (a her­ceg) szemkápráztató forgásának láttára álmélkodó sziszegés suhan végig a termen, néhány tenyér akaratlanul összeverődik. A Hattyúk tava után a Magyar Opera színpadáról nálunk is jól ismert Bahcsi­­szeráji szökőkút legszebb részletei követ­keznek, Ulanovával, Pliszeckajával és Gu­­szevvel a főszerepekben. Ismét megeleve­nedik előttünk Gires kán tragédiája, aki­nek el kell veszítenie az egyetlen nőt, aki igazi, mély emberi érzést ébresztett benne. A Paris lángjaival, a francia forrada­lomnak ezzel a táncba öntött remek hős­költeményével zárul a műsor, mikor a győzelmes forradalmi néptömegek örömét „megszólaltató“ hatalmas finálé után is­mét felgyúlnak a teremben a lámpák, a nézőtéren kitör a taps. A közönség alig akar felkelni helyéről, mintha odaszögezte volna a csodálatos művészi élmény bű­völete. A boltíves kapualjban élénk beszélgetés közepette tódulnak kifelé a nézők. A kapu előtt népes csoport áll: táncosok és táncosnők vitatkoznak a látottakról. Sza­­koray Zoltán, a Magyar Opera első szóló­táncosa, a csoporttáncok koreográfiájáról, a Hattyúk tava pezsgő spanyol táncáról, a Badicsiszeráji szökőkút vérforraló tatár táncáról, s főképpen a Páris lángjai for­radalmi hangulattól izzó tömegtáncairól áradozik ragyogó arccal. Imre Mária, a Bahcsiszeráji szökőkút kolozsvári előadá­sának Zaremája, Pliszeckája kiváló Zare­­ma-alakítását és fölényes technikáját mél­tatja lelkesülten. Stroia Octavian éppen azt magyarázza Domby Imrének, a Magyar Opera balett­mesterének, hogy ez a film is azt bizo­nyítja, milyen óriási előnyei vannak a táncban is a specializálódásnak, annak, hogy a szovjet balettmesterek és tánco­sok vagy teljesen a klasszikus, vagy egé­szen a karaktertáncnak szentelik magu­kat és így a választott ágban sokkal ma­gasabb színvonalat érhetnek el, mintha idejüket és figyelmüket megosztanák a kettő között. Megkérem Dombyt, hogy mondja el, miben látja a most bemutatott balettfilm legfőbb tanulságait, amelyeknek gyümöl­­csöztetése legjobban szolgálhatja ba­lettművészetünk helyes irányban való to­vábbfejlődését.­­ Egyik legszembetűnőbb sajátosság a koreográfiai elemek s a jelmezek és egyéb külsőségek zavartalan összhangja. A dísz­letek és jelmezek tervezői nem járnak külön utakon, hanem művészi képzeletük teljes kiélésével, alárendelik magukat a rendezés célkitűzéseinek, az előadás végső céljának. Ez teszi lehetővé az előadás külső képének tökéletes művészi egységét és részben a hiteles nemzeti jelleg bizto­sítását is.­­ De azért az igazi nemzeti jelleg el­sősorban mégis a koreográfus érdeme, — veti közbe Imre Mária. — Emlékezzünk csak a tatár táncra, vagy a Páris láng­jaira ... — Egy másik fontos tanulsága a film­nek, — folytatja Domby Imre, — hogy fejlett és biztos technika nélkül nem lehet komoly művészi eredményeket elérni eb­ben a művészetben, amint nem lehet más művészetben sem. S ami a leglényege­sebb: Ulanova, Dudinszkaja, Szergejev vagy Csabukiani művészi teljesítményé­ben ez a virtuóz technika sohasem válik öncélúvá, mindig a mondanivaló szolgá­latában áll. Az orosz balettben a táncnak cselekményereje van; a táncnak és panto­mimnek az az éles elhatárolása, a forma­nyelvükben, kifejezési eszközeikben any­­nyira elütő tánc- és pantomimjelenetek­nek az a váltakozása, amely balettelőadá­sainkon oly gyakori, a szovjet balettsz­ín­­padokon ismeretlen. A tánc nem valami betétféle, hanem egymaga a cselekmény hordozója is és nincs szüksége semmiféle pantomimkiegészítésre. Gondoljunk csak a Bahcsiszeráji szökőkút keringő­ duettjére, vagy a gyilkosság jelenetére ... — Ez valóban szép példája a tisztán koreográfiai kifejezésnek, — jegyzi meg Stroia igazgató. — És mindezt a legegyszerűbb eszkö­zökkel érik el, — fűzi hozzá Imre Mária. — Éppen ez az egyszerűség, a fölösleges taglejtések kerülése, az eszmei és drámai tartalomban való elmélyülés, a finom arc­játék és a kevés, de sokatmondó mozgás teszi olyan természetessé és meggyőzővé Gires kán, a herceg és a francia forradal­márnő alakját, vagy Mária halálát. — Még egy döntő tanulságot vonhatunk le, — veszi át ismét a szót Domby. — A zene és tánc viszonyáról van szó. A mi gyakorlatunkat többé-kevésbbé még min­dig az a törekvés irányítja, hogy az adott zeneszámot ritmikai szempontból helyesen végigtáncoljuk, természetesen alkalmaz­kodva a dallam jellegéhez is. A szovjet balettművészek a zene legmélyebb mon­danivalóját kutatják és hozzák felszínre. A zene pedig elsősorban nem külső tör­ténéseket illusztrál, hanem érzéseket, bel­ső cselekményt, lelki folyamatokat érzé­keltet. Ez magyarázza azt, hogy némely­kor, éppen a zene dinamikai csúcspont­jain, a külső cselekményben látszólagos szünet következik be: a cselekmény egy ideig csak a szereplők lelkében zajlik to­vább. Erre ismét kitűnő példa a gyilkos­ságot előkészítő Mária—Zarema jelenet a bahcsiszeráji szökőkútban ... Szavait újból félbeszakítják. Mindenki­nek van valami észrevétele, valami meg­jegyzése. Miután elbúcsúzom tőlük, még sokáig hallom élénk vitájukat ... Bizonyosak lehetünk abban, hogy az orosz balett mestereinek nagyszerű mű­vészi példamutatása termékeny talajra ta­lált és — miként a szovjet kultúra ered­ményeivel való minden megismerkedésünk — hamarosan művészeti életünk újabb kézzelfogható sikereiben gyümölcsözik majd. (iv) /íz orosz balett mesterei — TÁNCMŰVÉSZEK A SZOVJET BALETTE­­LMRŐL — % r ÚJ KÖNYVEK ILJA ERENBURG: Kilencedik hullám (új Magyar Könyvkiadó) LEÓ TOLSZTOJ: Feltámadás (Új Magyar Könyvkiadó) ASCHER OSZKÁR: A versmondás művészete (Művelt Nép Könyvkiadó) ► ★ IRODALOM ÉS MŰVELŐDÉS * 4 IX ÉVFOLYAM, 21. (290) SZÁM ÁRA 40 BANI KOLOZSVÁR, 1954. MÁJUS 21. PÉNTEK ASZTALOS ISTVÁN ÚJ IFJÚSÁGI KÖNYVEI Két könyve jelent meg Asztalos Istvánnak, az Ifjúsági Kiadónál. A termé­szet megfejthető csodáiról mesélő író je­lentkezik az egyikben (Miért kerek az alma). Fiatalok életéről szóló régi és új novelláit válogatta össze a másikba (Jóska). Gyermekeknek és ifjúságnak írni, gyer­mekekről és ifjakról írni — ez a szándék izgatja Asztalost évek óta. A Fiatal szív­vel minden bírálója örömmel emlegette a regényben első személyben beszéltetett árva gyermek, rendkívül indokolt é­­megkapó fejlődését. Asztalos most novel­lákon dolgozik, de hamarosan hozzálát a felszabadulás utáni gyermekélet, a pioní­rok regényének megírásához. Ez a két ifjúsági könyv tehát sok min­dennel kiegészíti a Fiatal szívvel világát és bepillantást nyújt a következő regény világába. Ugyanakkor egymás mellé ke­rült Asztalos két régi és három új novel­lája, vagyis az író fejlődésének távlata is felvillan ezekben a kiadványokban. Eb­ben a két könyvben, természetesen, nem kereshetjük és nem találhatjuk meg sem a romániai magyar ifjúsági irodalom, sem a regényíró, vagy a novellista Asztalos István minden értékét és minden kérdé­sét. Néhány szempontot vetünk csak fel — és válaszunk a két kiadvány nyújtotta lehetőségeket nem haladja túl. Itt van mindjárt Asztalos hu­mora. Mennyire elhatárolható és elhatá­rolandó a felszabadulás előtti évtizedben a Tamásiétól, a felszabadulás után pedig a Sütőétől. Milyen mondanivaló és milyen írói magatartás alakította ki éppen ezt a humort és hogyan jelentkezik az író leg­újabb műveiben? Erre az átfogó kérdésre itt nem válaszolhatunk, de felfigyelhetünk a humor sajátos jelentkezésére Asztalos új ifjúsági írásaiban. Az elsőként említett kötet két elbeszé­lésében érdekesen bomlik ki az írói-peda­gógiai szándékból fakadó öngúny. És véleményünk szerint helyesen, hasznosan bomlik ki. Az egyik írásban (Miért kerek az alma) Asztalos arra figyelmezteti a gyermekeket, hogy a természet hogyan biztosította az egyes növények szaporodását, hogyan ala­kította ki természetes kiválasztás útján azokat az „okos szerkezeteket“, amelyek lehetővé teszik a növények fennmaradá­sát. A másik mese egy erdei sétáról szól (Mindenki erős a maga módján) s azt mondja el, hogy milyen különleges fegy­verekkel védik meg életüket az állatok. Egyik írás se tanmese. Ilyen kísérletek ma is jelentkeznek, de módszeres isme­retközlést nem pótolhatnak, művészi ha­tásuk pedig nincsen s így haszontalan portékák. Asztalos írói célja, hogy meg­­gondolkoztassa olvasóit és éppen a termé­szet kutatására irányítsa figyelmüket. Az író nem akarja pótolni a természetrajz tanárt és a tankönyveket. Asztalos segíti a gyermekeket, a nevelőket, a pinír egysé­geket, az iskolai micsurinista köröket, mert ezek az írások kutatásra, tanulásra, munkára ösztönöznek. Hogyan szolgálja ezt a szándékot az írói öngúny?­­ Asztalos azzal kezdi első elbeszélését, hogy gyermekkorában sokat gondolkozott, miért is kerek az alma. De „addig mind gondolkoztam, amíg megnőttem s elfelej­tettem tovább gondolkozni rajta.“ Azonban a fiában is mozdul a kérdés (mennyi mindent kérdez a gyermeki) és az író itt áll tanácstalanul. „Lám, ha nem találtam ki idejében, törhetem a fejem most, nagykoromban.“ Milyen komikus a felnőtt szorultsága! Mihez fog most már? Megkérdezi a feleségét, meg az írótár­sait egy gyűlésen, de minden hiába. Nincs más megoldás, mint az elutasító válasz. Járjon utána a fiú maga. Na, az két nap alatt meg is tud min­dent ... természetrajz tanárától. Nehezen magyarázza meg a nagy „titkot“ apjának, aki érthetetlenkedik. A gyerek tanításának az az eredménye, hogy az író ezután na­gyobb figyelemmel vizsgálja a fákat és növényeket. Sőt, lelkesen beszél a termé­szet nagyszerű berendezéséről. Végül így szól ifjú olvasóihoz, mintha gyűlés végén fordulna hozzájuk: „Javasolom, hogy mi­nél többet tanuljatok a természettől is.“ Miért humorosak ezek a helyzetek? Mert a szereplő felnőttek állandóan oktondiak az írásban, a gyermek magatartása pedig bölcs és ügyes. Nagyon gyakori írói fogás, hogy a gyermekeket apró felnőttekként mutatják be s ezáltal komikussá teszik komolykodásukat, hogy az ellentét ereje világítson meg valamilyen más írói mon­danivalót. (Ilyen Bogár Zsuzsika beállítása Sütőnél.) Asztalosnál ennek a fordítottja történik. Állandóan ügyefogyottnak mutat egy-egy felnőttet (sokszor magát), hogy ebben a komikus helyzetben hangsúlyozza pionírjaink új érdeklődését, vagy megmu­­t­ass­a a felvilágosulatlanság visszássá­gát. Az olvasó gyerek elkacagja magát a bácsi, az író elvtárs félszegségén s meg­mozdul benne a vágy, hogy ő „minden­tudó“ legyen. Ez a humor nem vág általában minden felnőtt felé. A gyermeket a tanára tanítja ebben a mesében. A gúny éle­­tt a ter­mészet titkait nem ismerők, a természet és tudomány titkai iránt érdektelenek fele­tt. (Inkább tréfásan csíp, mint itt...) Hi­szen harminc-negyven évet éltek le és azt sem tudják, „miért kerek az alma“. A második mesében éppen azáltal érez­teti Asztalos az állatok fegyvereinek hatá­sát, erejét, hogy az író komikusan ijedezik apró, veszélytelen állatkáktól. És milyen komikusnak tartják magatartását maguk az erdő apró lakói is: „Miféle ostoba em­ber! — gondolja a mókus... — Egy be­csületes mókus mit sem sejtve fogyasztja nehezen megszerzett eledelét, ő meg se szó, se beszéd, ráijesztő.Vagy milyen végtelenül nevetséges a találkozás a szu­­szogó-muszogó sünnel, amit medvének hisz az író „rémült“ képzelete. A szeretetteljes gúnyolódás derűs bizal­maskodásban oldódik fel sokhelyt. A mé­hek védelmében című elbeszélésben ilyen találkozásról olvasunk: „— Ez harkály — gondoltam és megálltam. — Ez ember! — gondolta ő és elrepült.“ Fák, füvek, ál­latok válnak ezeken az oldalakon az író­k és a gyermekek barátaivá. Ez a humor emberszeretetből és a nagyszerű termé­szet szeretetéből fakad. A­z első kötet tájleírásai rendkívül gazdagok. Méltó társai a Fiatal szívvel legszebb részleteinek. A méhek védelmé­ben című rövid útleírásban az író a dol­gos vadméheket segíti meg, amikor a rabló hangyák rájuk támadnak. A Hamvas című írásban arról beszél, hogy az ember ho­gyan szelídíti meg a vad természetet és hogyan nő be mindent az erdő ott, ahon­nan az ember távozik. Ez a karcolat újra elvezet a Fiatal szívvel munkatelepére. S a gazdag tájrajzban történet is jelentke­zik. Hamvas macska története. Ez az apró írás mintha kimaradt volna abból a re­gényből. Az első könyv legmegkapóbb karcolata Az érdemtelen. Modern fabula a szarkáról. Úgy szedi fel a gyerek ezt a madarat a verekedő fiúk közül s otthon alig téríti életre. A gonosz szarkafióka azonban visz­­szaél a háziak jóságával, uralkodni, majd uralkodni kezd embereken, háziállatokon egyaránt. A hamis szánalom és meghu­­nyászkodás egy ideig lehetővé teszi a pi­masz rémuralmat. Végül a csibéit féltő hős kotló menti meg a házat, agyoncsípi a kiscsirkéknek támadó szarkát. Mennyi hu­mor, gúny, öngúny, csúfság és meleg derű árad ebből a meséből. Asztalosnak ez a karcolata éppen a jellemrajz egysége miatt válik emlékezetes olvasmánnyá. Ezek az apró írások Asztalos stílusának egyszerűsödését bizonyítják. Ez a törek­vés nem abból támad, mintha az ifjúság­gal közérthetőbben szeretne beszélni. Ez a folyamat — a Szél furatlan nem indul-lal szemben — már a Fiatal szívvel-ben ki­mutatható. Asztalos nyelve és stílusa csi­szoltabbá vált anélkül, hogy népi kifejező erejéből, közvetlenségéből veszített volna, íróinknál ritkán érezzük a mondat, vagy az egész bekezdés nyelvi kiformáltságának, belső ritmusának, természetes kifejező­­erejének, magától értetődő könnyedségé­nek azt a hatását, melyet Asztalos meséi­nek olvasása ébreszt. Nem tartjuk szerencsésnek Az állatok szólása című gyűjtemény hozzáfűzését a kötethez. Asztalos néhánysoros történetecs­­kékben felsorolja, mit is mondanak külön­böző helyzetekben az egyes állatok. Az anyag nagy részét sok ifjúsági író, így Móricz Zsigmond gazdagabb történetek­ben és jellemrajzokban írta meg. Megír­hatta volna most Asztalos is. Csakhogy ezek a részletek olyan szűkszavúak, mintha néhány éves gyermekek számára rajzolt képeskönyvhöz készültek volna, öt­éves gyermekeknek már túl egyszerű ez a feldolgozás. Az egész könyv, a többi mese pedig nagyobb fiúknak és leányoknak szól. A második kötetben két régebbi, még a felszabadulás előtt írt novelláját találjuk Asztalosnak. Mindkettő lázító írás hatásában, anélkül azonban, hogy lázadó gesztus jelentkezne bennük. Mindkettő igen jellemző Asztalos felszabadulás előtti művészetére. A kakas­ban karácsonyra készülődik egy munkás­család. Elkeseredetten vá­gyakoznak legalább a jobb ünnepi falatra. Minden reményük a kisebb fiúnak járó, régóta esedékes betegsegélyben van. A gyerek begyalogol a hófúvásban Szent­­györgyre, rettenetes éjszakát tölt az állo­máson és másnap, az utolsó pillanatban kiderül, hogy nincs arcképes igazolványa, s a segélyt nem veheti fel. Otthon két­ségbeesett hangulat fogadja. Bátyja zokog­ni kezd, összevesznek a szegénységükön. Az utolsó pillanatban anyjuk mégis le­vágja a sánta kakast, pedig már „család­tagnak“ számítottak. A kabát című novellában ugyanezek az elemek jelentkeznek. Egyetlen télikabátot vehet az anya az ószeren. Ez persze a na­gyobbik fiúnak jut, a kisebb pedig visel­heti amúgy „sportosan“ az apjuktól örö­költ, elnyűtt szvettert. A testvérek vesze­kedése után a kisfiú elhatározza, hogy ki­keresi a második télikabátra valót. Ké­sőbb az anya s a fiú vesznek össze, mert a szegény asszony elköltötte a gyűjtött pénz egy részét. A kisfiú tüdőgyulladást kap a sok nehéz munkától. Mire kikerül a kórházból, meleg márciusi napok kö­szöntenek be s a gyerek odaadja anyjának az eldugott­ pénzecskét. Úgy sem kell már télikabátra. Tragikomikum árad ezekből az írások­ból. Komikum, mert a szegényemberek szépíteni próbálják nehéz helyzetüket és sokszor önmagukat csalják. Amikor a kofa rászól a gyerekre, hogy miért nem húz télikabátot, a fiú gyorsan azt mondja, van neki kabátja, mégpedig ... csontgombos. Mégsem viseli, mert ez is megteszi, ez a szvetter. Hiszen „jó meleg ez, sportos ... Csak tetszik tudni, bő“. És tragikus ez a helyzet, mert Asztalos megmutatja a tarthatatlanságát, a dol­gozó kisemberek elnyomottságát és nyo­morát a kapitalista társadalomban, de nem mutatja és a hősei nem látják, hogyan szabadulhatnának helyzetükből. Ezért a sok tehetetlen ingerkedés, veszekedés, ezért törnek ki zokogva mindegyre a meg­kínzott emberek. Ezekben a novellákban Asztalos mást mond, mint azok a polgári humanisták, akik sokszor idillnek hazudták a dolgozó tömegek helyzetét. Nincs ezekben szó szá­nalomkeltésről, vagy „becsületes, szép“ szegénységről. Asztalos leleplező erővel beszél a dolgozó emberek millióinak igazi helyzetéről, a nagy gazdasági válságot követő évtizedben. De nem ábrázolja még (ezekben az írásokban) azokat, akik erről a helyzetről tehettek és azokat, akik felis­merték már a lázadás szükségét, vagy azokat, akik el is jutottak a szervezett osztályharc útjára. Nemrég jelent meg Asztalos Vád és pa­nasz című gyűjteményes kötete. Ezeknek a novelláknak ma valószínűleg élesebb a hatásuk, mint megjelenésük idejében. Hi­szen ma, az ideológiai nevelésben része­sülő olvasó beleérti, hozzáérti azt is az egykori leleplező írásokba, ami akkor hiányzott belőlük. Végtelenül hasznos elő­venni ezeket a novellákat, mert a kizsák­mányolok világa iránti gyűlöletet és mai szabad életünk megbecsülését sugallják. Asztalos felszabadulás előtti írásainak tra­gikomikus hangja ma hazaszeretetünket és küzdőképességünket növeli — hatásában. Az író szemléletének fejlődéséről beszél A hörcsög című új karcolat. A vasúti töl­tésnél dolgozó két legény hörcsögásásra indul. Készülődésük, helyzetük ugyanolyan tragikomikus, mint az előző írások hő­seié. Számolgatják, hogy mennyi gabonát szerezhetnek. Szomorkásan mérsékelik ál­maikat. S amikor mégis megtelik egy zsák és egy átalvető, közbelép a nagygazda és a csendőr. Itt már szembefordul Asztalos hőse a rablókkal, itt már ütni mer. Meg­verten kerül ki az őrsről és megnő a sze­münkben. Ebben az írásban az előbb elem­zett tragikomikus hangütés feloldódik a lázadó tettben. A két utolsó novella (Jóska, Jó kis kirándulás) nemcsak írói-pedagógiai szándékból született, hanem pedagógiai kérdéseket vet fel. Ez a két írás, valószí­nűleg, előtanulmány a következő Asztalos regényhez. Egy-egy gyerek a hőse ezeknek a no­velláknak. Hogyan válik öntudatos, fele­lősséget érző kis emberré Kovács Jóska, erről szól a Jóska. A Jó kis kirándulás­t pedig Pataki Gyurka nézőpontjáról mutatja be a szerző. Mind a két gyermek körül harc dúl. Ennek a harcnak a kimenetele Asztalos újabb írásainak egyik legfonto­sabb kérdése. Kispolgárok, vagy kispolgári gondolko­zású nevelők és kommunista szülők é­s nevelők küzdenek meg a formálódó gyer­mekekért. Manci néni, a hölgyfodrász özvegye, Korda és Hann tanár urak állanak az egyik oldalon. Megvetik a népi demokrá­cia minden vívmányát, lenézik a dolgo­zókat, hamis álmot, kizsákmányolók iránti rajongást és alázatot oltanának a gyer­mekbe. Különösen Manci néni alakját raj­zolja meg rendkívül sikerülten Asztalos. Lehetett volna becsületes munkás ember, de urakat utánzó, urakat imádó asszony­­nyá vált. Korda és Hann egyáltalán nem szakított a polgári világgal, amely a fel­­szabadulás előtt nevelte őket. Az író ugyan nem mondja meg, hogy ez a két tanár miért maradt idegen az új iskolában, de az olvasó képzelete kiegészítheti a néhány vonással élesen jellemzett alakokat. A két gyermek szocialista öntudatának kialakulásáért ezekben a novellákban a két Szabó természetrajztanár (tulajdonképpen egy alak a kettő) és Jóska kemény nagy­anyja harcol. Az író igen komolyan fölveti a családi nevelés kérdését is. Kovács Jóska szülei öntudatos emberek, de gyermekük nevelésével nem törődnek. Mindkét írásban csillog Asztalos hu­mora, különösen a gyermekek belső fej­lődésének érzékeltetésénél. Jóska először költőnek készül — amolyan Manci néni által lefestett „ködevőnek“. Később micsu­rinista lenne, de elhatározása éppen olyan felelőtlen, mint az előbbi. Végül megta­nulja, hogy tervei csak akkor teljesedhet­nek, ha keményen dolgozni kezd. Ugyan­ilyen folyamat bomlik ki Pataki Gyurká­ban. A humor ezekben a novellákban éles szatírába csap át — Manci néni és Hann tanár ábrázolásánál. A nevelés fontos kérdéseit feszegeti Asztalos, mégpedig íróink közül a legbát­rabban és a legmélyebb gyermekismeret alapján. Százszorosan igaza van a Korda és Hann tanár urak (és társaik) leleple­zésében. Nem kell ettől félteni az igazi tanári tekintélyt. Jóska nagymamájának szívós harca Manci néni ellen pedig bizo­nyára sok, nagyon sok becsületes szülőt meggondolkoztat. Szabó tanárral egyetértünk­­ a céljai­ban. De éppen Szabó módszereinek elég­telensége okozza, hogy a Jóska című no­vellában végül nem elég meggyőző a Ko­vács gyerek átalakulásának utolsó sza­kasza. Az író ezt úgy hidalja át, hogy vá­ratlanul összehozza Kovács Jóskát, Szabó tanárt és az előzőleg emlegetett hóstáti kulákot egy jelenetben s ezzel az esettel indokolja a gyermek végleges változását. Azt hisszük, az ilyen véletlenek nem pó­tolhatják az iskolai nevelő kollektíva, az iskolai pionír szervezet és a szülői nevelés együttes hatását. Vagyis Szabó tanár elvtárs jól teszi, hogy szemléletességre törekszik, hogy az apró, öntudatos embert keresi és neveli tanítványaiban. Az író által kivá­lasztott helyzetekben nagyrészt elfogad­ható és helyeselhető a magatartása. De Szabó tanár más nevelői módszereire nin­csen utalás s így az a látszat, hogy csak szubjektív módszerei vannak. Asztalos István új regényében bizonyára sokolda­lúan rajzolja meg a szocialista nevelők alakját, akik szakítani tudnak a polgári pedagógia úgynevezett „szabad­ iskolájá­nak“, vagy a „játszva-tanításnak“ az em­lékeivel. , MAROSI PÉTER

Next