Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1954-04-02 / 14. szám
Lazányi Endre könyve a növények vegetatív hibridizációjáról Az elmúlt évben jelent meg az Állami Tudományos Kiadó kiadásában dr. Lazányi Endrének, a kolozsvári Agrártudományi Intézet tanárának könyve a növények vegetatív hibridizációjáról. A szerző könyvében teljes összefüggésében tárgyalja a növények vegetatív hibridizációjának kérdését. Az első fejezetben a vegetatív hibridizáció történetével foglalkozik. A második fejezetben a szerző a növények legfontosabb életműködéseit tárgyalja s ezen a téren a szovjet biológiai tudomány legújabb eredményeire, T. D. Liszenko és D. B. Lepesinszkaja tanítására támaszkodik. Ugyanebben a fejezetben a szerző részletesen foglalkozik azzal a hatással is, amelyet az oltás a növények szakaszos fejlődésére gyakorol. Az oltóágnak az alany fejlődésére gyakorolt hatását már I. V. Micsurin megfigyelte és rá is mutatott arra, hogy a mentor befolyása megrövidítheti a növények szaporodási szakaszába való átmenetéhez szükséges időtartamot. Az oltások ilyen irányú mentorhatását egyes morganista biológusok arra használták fel, hogy ezzel próbálják igazolni a növények fejlődésének általuk elképzelt „hormon-elméletét“, amely lényegében tagadja a darwini fejlődéselméletet és a növények Liszenko által megfogalmazott szakaszos fejlődésének elméletét. A növények fejlődésének „hormon-elméletét“ A. A. Avakjan, kiváló Sztálin-díjas tudós cáfolta meg, aki bebizonyította, hogy oltás következtében a növények nem valamiféle „virágzási hormon“ hatására lépnek fejlődésük reprodukciós szakaszába, hanem azért, mert ehhez az átmenethez az oltóágtól megkapták a megfelelő szükséges tápanyagokat. Részletesen tárgyalja a szerző, B. Sz. Moskov igen érdekes kísérleteit is, amelyek hasonlóképpen döntő bizonyítékokat szolgáltattak M. H. Csajlahján hormonális elmélete ellen. A harmadik fejezet problémája: az alany és az oltóág kölcsönhatása a kialakult gyümölcs- és szőlőfajtáknál. Micsurin erre vonatkozó tanításaiból kiindulva Lazányi Endre kimutatja annak lehetőségét, hogy oltás útján fokozhatjuk a növények fagyállóságát és ismerteti I. P. Csernyajev és M. P. Taraszenko idevágó kísérleteit. Ugyanennek a fejezetnek a keretében ismerteti a gyümölcstermesztésben használt alanyok különböző típusait is. Különös figyelmet érdemel a harmadik fejezetnek az a része (a 110—134. oldalakon), ahol a szerző Palocsay Rudolfnak, Állami Díjjal kitüntetett micsurinista biológusunknak a különböző alma-, körte-, cseresznye- és meggyfajtákkal végrehajtott eredeti oltásos kísérleteivel ismerteti meg az olvasót. A negyedik fejezetben a mentor hatással, valamint az oltásnak stádiumosan fejletlen növényi szervezetre gyakorolt hatásával foglalkozik a szerző. Bizonyító anyagként részletesen leírja és méltatja azokat a kísérleteket, amelyeket I. V. Micsurin különböző szilva-fajtákkal, a Kandil-kitajka almákkal, különböző körtefajtákkal, mint például a Bergamot-novik, a Börre-pobjeda és a Tolsztobezska-körtékkel, több cseresznye- és meggyfajtával — mint az Észak szépével és a Cerapadus-szal — valamint különböző mandula- és rózsafajtákkal végzett. Külön alfejezetben tárgyalja Lazányi a mentor-módszer alkalmazását a burgonyafajták nemesítésében. Az oltás ivaros folyamatokra gyakorolt hatását az ötödik fejezet tárgyalja. A szerző abból az alapvető micsurini tanításból indul ki, hogy a mentor nemcsak a növények vegetatív szerveit változtatja meg, hanem ivarsejtképzési folyamatait is. Kifejti, hogy mindezek a változások minden esetben a mentor természetének felelnek meg (adequat változások). Az ivaros folyamat befolyásolásának egyik gyakorlati módszere, az előzetes vegetatív közelítés micsurini módszere , amelyet szintén részletesen tárgyal a szerző. Tanulságosan ismerteti a szerző I. V. Micsurin kísérleteit s ezek eredményeit a berkenye és a körte közötti, az uborka, tök és dinnye közötti, a mandula és a cseresznye közötti stb. keresztezésből nyert hibridekre vonatkozólag. Részletesen írja le a burgonyának az előzetes vegetatív megközelítés módszerével való megjavítása terén elért eredményeket, valamint Palocsay Rudolfnak a paradicsom és a Solanaceae családhoz tartozó, vadon termő Phisalis alkekengi (zsidócseresznye) keresztezésére vonatkozó eredményes kísérleteit. Az utolsó fejezet tárgya, az oltás hatása a vegetatív hibridek magvaiból származó nemzedékekre. Mint az előbbi fejezeteknél, itt is a micsurini alapfelfogásból, a vegetatív hibridek előállításának lehetőségéből indul ki a szerző; eza felfogás teljesen megsemmisíti a mendeli-morgani elméletet, mely tagadja a szerzett tulajdonságok átörökölhetőségét. Ennek a kérdésnek a tárgyalásánál a szerző a vegetatív hibridizálás legbeszédesebb kísérletéből, a Kenet-Bergamot vegetatív hibrid alma fajta példájából indul ki. Ezt a hibridet Micsurin úgy állította elő, hogy almafa ágát vadkürtőre oltotta rá. Ezt a kísérletet eredményesen folytatta és fejlesztette tovább Micsurin tanítványa, Sz. I. Iszajev. Számos kísérlete nyomán Iszajev beigazolta, hogy a Renet-Bergamot vegetatív hibrid sajátos tulajdonságait öröklik azok az utódok is,amelyek a Renet-Bergamot és egyéb almafajták (Sáfrány, pepin, Szlavjanka, stb.) között végzett ivaros keresztezéséből származtak. Ugyanitt tárgyalja a szerző a Solanaceae-k családjába tartozó különböző kultúrnövényekkel (paradicsom, burgonya), hüvelyesekkel (paszulyok) és gabonafélékkel (árpa, zab, búza) folytatott sokoldalú kísérletek eredményeit. Ugyanitt ismerteti a szerző a különböző paradicsomfajtákon végrehajtott saját kísérleteit, valamint az így nyert vegetatív hibridek ivaros nemzedékeinél jelentkező új sajátosságokat. Végül az úgynevezett „himérák“ problémáját is megvilágítja a szerző. „Chimérák“-nak nevezik a morganisták azokat a hibrideket, amelyeket sajátos oltási eljárással állítottak elő. I. E. Gluscsenko a „chimérák“ kérdésével foglalkozva megállapította, hogy ebben az esetben nincs egyébről szó, mint az oltóág és az alany közötti kölcsönhatásról, vagyis vegetatív hibridizálásról. Lazányi Endre könyve csupán a növények vegetatív hibridizációját tárgyalja. Ma azonban már tudjuk, hogy a vegetatív hibridizálás az állatoknál is lehetséges. Sajátos és a célnak megfelelő módszerekről van tudomásunk, amelyek alkalmazásával vegetatív hatást hoznak létre két állatfaj között (a tojássárgája, valamint a vér átömlesztése, embrió-átültetések, szövet-átültetések, stb. útján). Elég bő szakirodalom is áll rendelkezésünkre az állatok körében alkalmazott vegetatív hibridizációval kapcsolatban. Éppen ezért — véleményünk szerint — a könyv újabb kiadása esetén már a mű címében fel kell tüntetni, hogy az csupán a növények vegetatív hibridizációját tárgyalja. Lazányi Endre könyve a micsurini biológia alapvető tanításain és elméletein kívül fel, igen gazdag bizonyító anyaggal rendelkezik s emellett részletes műszakimódszertani ismertetéseket is tartalmaz; éppen ezért mind elméleti, mind gyakorlati szempontból igen fontos hozzájárulást jelent a biológia tudományának fejlődéséhez hazánkban. Hasznos kézikönyv és szakmai útmutató biológiai, agrobiológiai, agronómiai, gyümölcs- és zöldségkertészeti, valamint erdészeti felső kádereink részére. A tárgyalt anyag fejezetekre és alfejezetekre való felosztásánál helyes logikai és biológiai rendszert alkalmaz a szerző s minden egyes fejezeten belül szem előtt tartja az alapvető vezérfonalat, a dialektikus egység szempontját, az élő szervezet és a környezet kapcsolatát, amely az oltás esetében* abban az anyagcserében (metabolizmusban) jut kifejezésre, amely az oltás és az alany között végbemegy. Lazányi Endre könyve, a Vegetatív hibridizáció sokoldalúan foglalkozik a növények vegetatív hibridizációjával s ebből a szempontból nemcsak fás növényeinket öleli fel, hanem a különböző egyéves növényeket (gabonafélék, hüvelyesek, burgonya), továbbá a délszaki növényeket (citrusfélék), sőt a baktériumokat is. A vegetatív hibridizáció annak az anyagcsere-folyamatnak tulajdonítható, amely az oltási felék, az oltóág és az alany között lezajlik. Valamely növény metabolizmusának típusát — amely éppen az illető növénytermesztőre jellemző — az az anyagcsere határozza meg, amely a kérdéses növény és környezete között végbemegy. Ebben az anyagcserében igen fontos szerepet játszanak az enzimek. Az enzimek a növény testében keletkeznek , befolyásolják a növény testét alkotó anyagok képződését és felbomlását. Azt a szerepet, amelyet az enzimek az oltási komponensek anyagcseréjében betöltenek, továbbá ennek a szerepnek a fontosságát egyre eredményesebben tanulmányozzák a Bach és Opikrin iskolájához tartozó szovjet biokémikusok. Lazányi Endre könyvében idéz néhány biokémiai adatot a vegetatív hibridekkel kapcsolatban, figyelembe véve azonban az enzimek jelentőségét a növényi anyagcsere-típus átalakulásában, úgy véljük, hogy sokkal nagyobb figyelmet kellett volna fordítania a vegetatív hibridek metabolizmusának biokémiai vonatkozásaira.. Ebben a tekintetben nagyon értékes forrásmunka a N. M. Sziszakján szerkesztésében megjelent mű: A micsurini biológia biokémiai problémái — amely több biokémikus idevonatkozó tanulmányát tartalmazza. A forrásanyagot, amelyre a szerző az egyes fejezetek megírásánál támaszkodott, jól válogatta össze, példás pontossággal és rendszerességgel használta fel. Ebben a forrásanyagban mindenekelőtt bőséges szovjet szakirodalommal találkozunk, amelyhez csatlakoznak az evolucionista biológia klasszikus művei, a hazai bibliográfia, valamint az a bőséges anyag, amelyet a szerző Népköztársaságunk biológusainak és agronómusainak eddig még közzé nem tett kísérleti eredményeire vonatkozólag gyűjtött össze. Ezek között szerepelnek N. Constantinescu (Mezőgazdasági Kutatóintézet, Bukarest), Palocsay Rudolf (Gyümölcstermesztési Kísérleti Állomás, Kolozsvár), V. Nika., Veress I., Lazányi E., Koszi E., Szopos A., Csorba I. (Agrártudományi Intézet, Kolozsvár), valamint Péterfi I. és Brugovitzky E. (kolozsvári Bolyai Tudományegyetem) kísérletei. Erre a gazdag dokumentációs anyagra, úgyszintén saját kísérleteire támaszkodva a szerző nemcsak a példák egyoldalú alkalmazásának veszélyét tudta elkerülni, hanem lehetősége nyílt arra is, hogy anyagát részletes, de ugyanakkor harmonikus szintézisben tárgyalja, anélkül, hogy elveszítené a vezérfonalat, a szervezet egységét környezetével, amelyben él. A könyv érdemei közé tartozik a gazdag képanyag is, melynek jelentős részét eredeti fényképfelvételek alkotják; szemléltetően domborítják ki a különböző kísérletek eredményeit Ugyanezt a célt szolgálják a kísérletek számszerű adatait összefoglaló táblázatok is. Lazányi Endre könyve megerősíti az olvasóban azt a meggyőződést, hogy a vegetatív hibridizáció szolgáltatja a legdöntőbb bizonyítékot az öröklődés kromoszóma-elmélete ellen s hogy a vegetatív hibridizáció az új, jobb és termékenyebb növényfajok előállításának legeredményesebb alkotó módszere. Dr. PÉTERFI ISTVÁN a Bolyai Tudományegyetem biológia professzora r* FEL VIRÁGZIK A NÉPMŰVÉSZET n igában mindig sokan állnak a Leninutcán a MAKSZLA kirakatai előtt. Makszla lett nyelven művészetet jelent. Kirakataiban remekbe készült bőrtárgyak, fafaragványok agyagfigurák és különleges szőttesek láthatók. Pompás új virágzásban kelt életre a régi lett népművészet, kezdve a latgalei s tukumi kerámiától a művészi népi szőttesekig. A Makszia-műtárgyak alkotó és sokszorosító műhelyei szét vannak szórva a város különböző részein; vezető nélkül nem is lehet rájuk akadni. Eldugott sikátorokban, szerény zugokban dolgoznak a műszövők, üvegfestők, keramikusok. A takácsműhelyt ismertem meg először. Az ember elámul, ha belép, annyira szokatlan a mai szem számára ez az ősrégi szövőszékekkel felszerelt üzem, ahol egyetlen új típusú gép sem zúg. Szőkehajú leányka hajtja a falábítót, dobálja egyik oldalról a másikra a súlyos vetélőt és lassanként kibukkan a finom népi jellegű minta az aranyszövetből. — Hol tanulta ezt a művészetet? — kérdem tőle elbűvöltem Csodálkozó tekintetét enyhén hamiskás mosoly kíséri. Ella Martinovna Dvijelisz műhelyvezető válaszol helyette. M Inta Ozolin iparművészeti iskolát végzett. Végigjárjuk a szövőszékekkel teli termet. F nomárnyalatú virágfűzérrel ékesített függönyök, ötletes mintázatú tarka szőnyegek, lehelletszerű selymes rajzolatú, ezüstszálas len asztalterítők és figurális szőttesek vonulnak el a szemünk előtt. Ella Martinovna rövid magyarázattal szolgál: — Takácsaink egytőlegyig művészek. Különleges kiképzésben részesültek az Iparművészeti Iskolában. Hetvenöten vannak, de mindegyikük maga tervezi és szövi meg népi motívumok alapján a saját kompozícióját. Iskolázatlan munkás egy sincs az egész Makszia-üzemben. A Művészeti Akadémia hallgatói, vagy az Iparművészeti Iskola végzett növendékei ülnek a kerámiai műhely fazakaskorongjainál. Nemcsak az ősi mesterséget tanulták meg tökéletesen, hanem maguk is előbbre viszik a népművészetet. Edvard Ledlav, a Lett Művészeti Akadémia negyedéves hallgatója bemutatja néhány művét: a finom mintázatú teáskészletet, a tukumi és latgalei kerámia stílusában készült különféle virágvázákat. — Az agyag remek nyersanyag — mondja meggyőzően. A tárgyak valóban szépek s a kereslet oly nagy, annyira rohamosan nő, hogy korántsem tudnak eleget tenni minden rendelésnek. A lett iparművészetnek nagyon sok lelkes híve van, közöttük a Művészeti Alap vezetői, meg a Szovjet Művészszövetség szervező ■ bizottsága, amely a Makszia-üzem gondnoka. E művészi tevékenység főtámasza persze a műértők és műbarátok széles köre. A nagyarányú fellendülés váratlanul érte őket. Vegyük például az üvegfestészetet. A lett üvegfestészet ötszáz esztendős. Még ma is vannak házak Rigában, ahol az ősrégi üvegfestők művei láthatók. Ez a hanyatlásnak indult, sőt már feledésbe merült művészet most a moszkvai földalatti vasút építése kapcsán új életre kelt. Az első nagy rendelés a Novoszlobodszkaja földalatti vasútállomás díszítő munkálataira szólt és egyszeriben erre a művészeti ágra terelte az építészek, festők figyelmét. Egymásután jöttek az új, nagy rendelések: a Szocsiszanatórium előcsarnokának ablakai, az 1954- es öszszövetségi Mezőgazdasági Kiállás pavillonjainak díszüvegtáblái, a moszkvai Vossztania-téri magasépítkezés díszítő elemei, stb. A lett iparművészek nagyarányú alkotó munkába kezdtek. Sohasem keresték ilyen nagyon műveiket, művészetük soha még nem aratott ilyen széleskörű elismerést. V. JELISZEJEVA AZ ÖTSZÁZADIK ELŐADÁS a Moszkvai Kisszínházban a közelmúltban adták elő ötszázadszor Honoré de Balzac: Eugenie Grandet című regényének színpadi átdolgozását. Ezt a színművet 1939- ben mutatták be először. A Kisszínház akkor találkozott harmadízben a nagy francia író alkotásaival. Az első találkozás 1856 január 30-án, a második 1887 október 11-én történt, amikor a „Pamela Giron“ színre került. Nagy művészek játszották a főszerepeket: Sumszkij, Medvegyeva, Szamarin, Fedotova... Eugénie Grandet ötszázadik, előadása során ugyanazok a színészek működtek közre, mint a bemutató előadáson: Mezsinszkij alakította Félix Grandet-et, Turcsanyinova — madame Grandet-t, Velihov — de Buron-t, A. Gruzinszkij — leváltás nélkül, ötszázadszor — alakította Cruchot közjegyzőt, D. Zerkalova játszotta Eugénie Grandet-t. K. A. Zubov rendező, a nép érdemes művésze, ezt írta a darab első előadása után: „Ez a mű a polgári társadalom ellen szóló nagy vádirat egyik legragyogóbb fejezete. A lángeszű realista művész talán egyetlen alkotásában sem ábrázolta ilyen megrendítő erővel a pénz hatalmát, amely behatol a kapitalista társadalom minden pórusába és kimarja a jóérzést az emberekből.“ Ebben benne van a színmű tendenciája is. A néző — miként tizenöt évvel ezelőtt — most is azzal a mélységes meggyőződéssel távozik, a színházból, hogy emberi boldogság nem is lehetséges abban a világban, ahol az arany uralkodik, ahol mindennek ára van s mindent pénzért adnak-vesznek. Az előadás megteremtői — a rendezőség, V. Kozlinszkij díszletművész és a színészek egyaránt — elmélyülten tanulmányozták a nagy író regényét és pompás összjátékkal tudták érvényre juttatni a darab tanulságát, élesen mutatták be "az 1819—1827 évekbeli francia vidéki élet viszszataszító mocsarát és erkölcsi fertőjét. „Az öreg Grandet alakja a dráma középpontjában áll és bevilágítja azt“ — írta Balzac. A Mezsinszkij alakította Grandet figurája valóban uralkodik is az egész előadáson. Ez a szörnyeteg kalmár egyesíti magában elődeinek ■— Shylocknak, Harpagonnak és a pénzsóvár lovagnak — minden sajátos vonását. Emellett azonban ízig-vérig élő emberi alak. Taglejtése, modora elárulja az egykori kádármestert; minden mozdulatából, cselekvési ritmusából, egész vérmérsékletéből kirí a furfangos, energikus francia üzletember jelleme. Úgyszólván a regény lapjairól kelnek életre a többi szereplő személyek is. Az agyonhajszolt madame Grandet zokszó nélkül, méltósággal és büszkeséggel viseli megaláztatását, beszédhangja kezdettől végig fegyelmezett, egyenletes, mozdulatai nyugodtak s csak egyetlen szívbőljövő kiáltást hallat, mikor a gyermekét védelmező anya szólal meg benne. Eugénie Grandet ereje, erélye, határozottsága és hajthatatlan jelleme szakasztott az apja, csakhogy Eugénie ezeket a tulajdonságokat nagy és nemes emberi szenvedélyek szolgálatába állítja ... A nézőközönség lelkesen megtapsolta az előadás együttesét. Ez a tetszésnyilvánítás a színészek iránti hálaérzet kifejezője volt azokért a felemelően nagy emberi eszmékért, amelyek játékukban testet öltöttek. I. SZEMJONOVA (Az Ogonyok nyomán)g Mari SZOVJET KULTÚRFRONT 2 gy Most fekszel a kórházi ágyon, én édes párom, ki a munkában, jóban, rosszban, az életúton harmincnégy éve vagy már a társam. Együtt voltunk mi fiatalok a szépségben, a szerelemben. Te két szemed tüze csillogott csillagként, annyi sok versemben, A te hűséges, szép életed volt énvelem és kísért engem. Most szívemet adom én neked eddiginél is teljesebben. BARTALIS JÁNOS -------BETEGSÉGEDBEN Együtt voltunk mi fiatalok. És együtt leszünk majd öregek, ha eljönnek az aranynapok, a meleg fényben felkéklő egek. Éjfekete hajad bársonyát most mákkal szórta be az idő. (Az elfutó évek bús nyomát idézi rajtam is a sok redő.) Szíved édes-mély dobbanása, mely úgy zengett arany harangként, most beteg lett — ki hitte volna? És a máj is makranckodik még. De ne csüggedjünk, ha kopik is, ha lazul is a romlandó test s erőnk se a régi,régi friss — az életünk szebb lett és bölcsebb. Az ifjú lázs, a tavasz nagy heve helyett ringat a nyárvég melege. Az aratás, az aranykéve. A szelíd ősz muskotályíze. Az évek futását ne bánjuk! Lepje csak be ezüst a fejünk! Kiknek munkás volt s tiszta tavaszunk, ez új világban boldog lesz telünk. Csak gyógyulj, gyógyulj meg most, kedves! Úgy vár itthon a bús, puszta ház. És két aranyszöszke gyermekfeje várja az arcod mosolyát. Újabb román színművek A román drámaírás gyorsiramú fellendülése örvendetes jelensége irodalmi életünknek. Az irodalmi folyóiratok — elsősorban a Viaţa Românească — gyakran közölnek színdarabot, jelenetet, a színházak szép számmal mutatnak be újkeletű, hazai darabot. Ebben az évadban A. Baranga Kerge birka című szatirikus vígjátéka bejárta az országot s a dolgozók Bacautól Nagyváradig mindenütt gyilkos nevetéssel fogadták a darabban kigúnyolt bürokratákat. I. Ţăranu és Şt. Titu 19. paragrafusa, bár egy alkalomra, a néptanácsi képviselőválasztásokra született, most is ott szerepel több színház műsorán; a nézők újból és újból megtapsolják a tőkésföldesúri áldemokráciát oly csattanósan kifigurázó komédiát. M. Davidoglu legújabb művét, az Ünnepi műszakot (Schimbul de onoare) hónapok óta játsszák az egyik fővárosi színpadon és jelenleg a román dramaturgia érdeklődésének középpontjában áll. Mindez azt bizonyítja, hogy a román drámairodalom erőteljes izmosodásnak indult. A román drámaírók érdeklődésének előterében a mai ember és azok a kérdések állnak, melyeknek a helyes megoldása mindannyiunk számára égetően fontos és sürgős. Megjelent a színpadon mai életünk, a maga teljes bonyolultságával, megjelent átalakuló társadalmunk főkonfliktusa, a tőkés maradványok és a szocialista hajtások összecsapása, hogy a pozitív és negatív erők szikrát hányó érintkezése, összeütközése folytán feszült drámaisággal hassa át az új darabok színpadi cselekményét. A román drámaírók mélyebbre ásták ideológiai hadállásaikat, közelebb férkőztek a valósághoz, tanultak és mind többet tanulnak a klasszikusoktól és a szovjet drámaírás nagyjaitól. Ennek köszönhető, hogy a román színpadi irodalom legújabb termése mind eszmei mondanivalója, mind a művészi kidolgozás tekintetében felülmúlja a két-három évvel ezelőtt közreadott darabok színvonalát.* A legújabb román színművek közül kimagaslik M. Davidoglu Ünnepi műszak című műve (Viaţa Romînească, 1953/5.) A darab egy gépgyárban garázdálkodó szabotőr banda leleplezésének színpadi megjelenítése. A gyár helyettes igazgatója, Stratulat, a „megfontoltság“ nevében aláássa a termelési terv teljesítését. Az újonnan kinevezett vezérigazgatói Anghel viszont nem fél attól, hogy Stratulat őt „kalandornak“ titulázza, hanem a gyár minden belső tartalékát beveti a terv túlszárnyalásáért indított harcba. Anghel adatokra támaszkodó, céltudatos fellépése és a pártszervezet mozgósító ereje felvillanyozza a gyár becsületes dolgozóit, akik a május elseje tiszteletére szervezett ünnepi műszakon akarják az eddigi teljesítményt ötven százalékkal felülmúlni. Az ünnepi műszak előestjén azonban váratlanul megszakad a villanyáram-szolgáltatás, a gyorsan kibogozott szálak Manoliu mérnökhöz, Stratulat „jobbkezéhez“ vezetnek, és Manoliu bukása egyben Stratulat hurokrakerülését is jelenti. Az Ünnepi műszak méltán keltett élénk érdeklődést nézők és kritikusok között egyaránt. Éles konfliktus,, szilárdan megszerkesztett cselekmény, drámai feszültség ragadja magával a nézőt, a megoldás pedig a bonyodalom belső logikájából adódik. Az első képekben, mikor még csak az új termelési terv körül folyik a szóváltás, a néző néhol még el-elfogadja Stratulat „realista, higgadt“ érveit; később, amint kiviláglik, hogy a helyettes igazgató rossz gépeket akar küldeni a petróleumkutakhoz, kezdjük sejteni, hogy egy magas pozícióba befurakodott ellenséggel van dolgunk; végül a rövidzárlat alatt és után már szükségesnek érezzük Stratulat bukását. A szerző tehát — anélkül, hogy a meseszövés érdekességét egy pillantra is csökkentené, s kellőképpen előkészíti mind a drámai összecsapás csúcspontját, mind az ellenség leleplezését. Az Ünnepi műszak újabb bizonyítéka annak, hogy Davidoglu birtokában van azoknak az ideológiai és művészi fegyvereknek, melyek hijján maradandó színmű aligha születhet, mondanivalóját érdekfeszítő mesébe illeszti, ezt a mesét meg kiváló színpadi tudással, a figurák egyszerű, de annál hatásosabb beszélgetésével bonyolítja a végkifejlésig. És mégis, nem véletlen, hogy éppen az Ünnepi műszak körül csapott fel az utóbbi évek egyik leghevesebb dramaturgiai vitája. A cselekmény meggyőző bonyolítása ugyanis nem párosul hasonlóan meggyőző jellemformálással. Stratulathoz viszonyítva, akinek arcélét jól megvilágította az író, a többi alak kevésbbé életes. Itt van például Anghel, a vezérigazgató, újfajtakommunista vezető, aki messze fenylő távlatokban gondolkodik és szorosan együttműködik a dolgozókkal, ezt a vezetőt azonban kizárólag hivatalos minőségében van alkalmunk megismerni és az utolsó felvonásban még ilyen tekintetben is pusztán szemlélője az eseményeknek. Anghelnél alig életesebb Panait: ez a tisztánlátó, szókimondó sztahanovista azelőtt állítólag jóbarátja volt Stratulatnak; de sem ennek a baráti viszonynak a mozgató rúgóit, sem a barátság felmondásának belső indítékait, lefolyását nem tudjuk meg Panait beszédjéből. A pozitív hősök vérszegénységén családi környezetük vázlatszerű ábrázolásával igyekezett enyhíteni a szerző, azonban helyesen jegyezte meg az egyik kritikus, hogy a szereplők családi életét mindössze vékony telefonhuzal kapcsolja a darabhoz. Az Ünnepi műszak legsikerültebb alakja kétségtelenül Stratulat: valamikor az illegalitásban harcolt, azután elfajult antoneszkánus ügynök lett, most pedig hangzatos szólamok mögül igyekszik hátbatámadni a munkásosztályt. A Contemporanul hasábjain folyó vita még nem döntötte el: várjon tudatosan romboló ellenséget, vagy csak „elaljasult munkást“ ábrázolt-e a szerző Stratulatban, ami mindenesetre azt bizonyítja, hogy a helyettes igazgató különben vérbő jellemképe nem töretlen. Egy azonban biztos: az Ünnepi műszak és különösen Stratulat alakja fokozott éberségre serkenti a nézőt. Davidoglu figyelmeztet arra, hogy az osztályellenség — ha látszólag el is tűnt a porondról — egyre „finomabb“ fegyvereket szegez erősödő demokratikus rendszerünknek. Eszmei mondanivalója szempontjából az Ünnepi műszakhoz közelálló alkotás S. Andreescu és Th. Mănescu Simeon Albac című, négyfelvonásos darabja. A szerzők éles megvilágításba helyezik a szocialista építés osztály harcos jellegét. Bemutatják, hogyan akarja meghiúsítani egy szabotőr banda az ország legnagyobb vegyipari gyárának felépítését. Politikai rövidlátásánál fogva a munkatelep igazgatója akaratlanul is az ellenség szekerét tolja: nagyobb gondot fordít az írógépekre, mint az emberekre, nem akarja észrevenni, hogy gaz kártevők hálózták körül. Ezért aztán döcög az anyagbeszerzés, szállingóznak el a munkások, nem teljesül a terv. Simeon Albac, a telep újonnan kinevezett igazgatója határozott kézzel ragadja meg a gyeplőt. Mindent ellenőriz, meghallgatja a munkások véleményét, bizalommal támaszkodik a volt igazgató által agyonrágalmazott párttitkárra, közben pedig éberen figyeli: ki — hogyan dolgozik, ki — hogyan viszonyul a gyárépítéshez. A telepen történő gyilkosság és egy emberáldozattal járó szabotázscselekmény nyomravezetik az igazgatót. Rájön, hogy a telep káderfelelőse, aki annak idején a sziguranca vallató celláiban árulta el kommunista társait, most — az üzemi bizottság elnökével együtt — egy imperialista kém utasításait teljesíti. S. Andreescu és Th. Mănescu darabja elejétől végig a gyárépítők és az osztályellenség közt folyó élet-halál küzdelmet ábrázolja; az élesnek ígérkező konfliktus azonban veszít erejéből azáltal, hogy az ellenség túl gyorsan leleplezi önmagát. Simeon Albac alakjában a szerzőknek sikerült újszerű pozitív hőst alkotniuk, akinek vasakarata, pártos igényessége gyökeres változást hoz a munkatelep életébe. Hasonlóan hiteles a párttitkár jellemrajza: egyszerű, nyugodt, öntudatos, célratörő kommunista; nem azt nézi, hogy ellenfelei szapulják, rágalmazzák, hanem teljes erejéből azért küzd, hogy a párt tanítását helyesen alkalmazza az adott kérdések megoldásában. A negatív figurák egyénítése jóval gyengébben sikerült. Az áruló káderfelelős, akinek belső tépelődését, családi körülményeit is megismerjük, még csak megragadja a figyelmünket; a kém és a szakszervezeti elnök alakja azonban nem növi túl az ellenség-séma annyiszor összefércelt jelmezét. Ennél is súlyosabb hiba az, hogy ebben a darabban az egyszerű munkások, a szocialista építés közkatonái csak statiszta szerephez jutnak. Nincs egyéniségük, nincs arcélük, csak drámai funkciót töltenek be: jelenlétükkel a főszereplők színpadi cselekvését hivatottak aláhúzni, esetleg indokolni. Az ilyenszerű beállítás könnyen életvalóságunk eltorzításához vezethet. S. Andreescu és Thanescu jellemábrázoló eljárása ismételten eszünkbe juttatja Szimonov elvtárs figyelmeztetését, hogy a pozitív hősök leegyszerűsítése, valamint a negatív figurák iavelőtti önleleplezése egyaránt árt a drámai műnek. Népköztársaságunk bátor katonáiról szól NI. Tautu háromfelvonásos színműve, a Hegyipatak (Torente, Viaţa Romînească 1953. ill.) Miután az első felvonásban megkapó képet fest a néphadsereg és a dolgozó parasztság életéről, a szerző magas drámai feszültségű képekben mutatja meg, hogy a nép felfegyverzett fiai milyen hősies elszántsággal szállnak szembe minden olyan kísérlettel, amely szépülő, gazdagodó életünk megfojtására irányul. Amint egy viharos esten a hegyeken át alakulatához siet, Tudor őrvezető banditák karmai közé kerül, akik az illető katonai alakulat lőszerraktáráról és védelmi berendezéséről szeretnének részletes felvilágosítást kapni. Tudorból a legszadistább kínzásokkal sem tudnak egyetlen áruló szót sem kihúzni. Ez a kép a banditák embertelen viselkedése és Tudor hősies helytállása — felejthetetlen mozzanata a darabnak: ez a pont, ahol a drámai konfliktus hiteles megjelenítése pattanásig feszíti a darab cselekményét. Tudort már készülnek kivégezni, mikor az egyik bandita kapzsisága révén (aki a katona csizmáját akarja elszedni s ezért a lábán kioldozza a kötelet) a hős megszabadul, hírűs apja parancsnokainak a banditák készülő támadását s így a következő éjtszaka a haramiahadat megsemmisítik. Tudor őrvezete azonban a harcok során hősi halált hal. M. Tautu jól ismeri néphadseregünk életét és éppen ezért végig érdekfeszítő cselekménybe szövi a darab eszmei mondanivalóját. Az apró részletekig menő valóságismeretnek köszönhető az is, hogy a szereplők legnagyobbrészt hitelesen megformált, élő alakok: a mindig éber, higgadt, jó emberismerő politikai tiszt, akárcsak a „veszélyes“ küldetésekre váró parancsnok, a régi hadseregben dívó verésekről mesélő szakács, vagy a feladatukat lelkesen teljesítő közkatonák egytőlegyig olyan katonatípusok, akiket a dolgozók ügye iránti odaadás és a szovjet hadsereg nevelőpéldája alakított ki kaszárnyáinkban. Tautu nem elszigetelten ábrázolja a katonák életét: Tudor édesanyjának, öccsének magatartása élő bizonyítéka annak, hogy a dolgozók milliói magukénak vallják a néphadsereget, hogy a felfegyverzett dolgozó ifjakat eltephetetlen szálak fonják harcos egységbe magával a dolgozó néppel. E gránitegységen törik meg az ellenség tőre, ez fogja le az imperialista zsoldban álló, minden emberségükből kivetkőzött banditák gyilkos kezét. N. Tăutu kellő színpadi hozzáértéssel bonyolítja a cselekményt és mozgatja a figurákat s ezért a néző érdekelt felként figyeli az eseményeket. Egy ponton azonban a meseszövés erőltetett. A darab elején az író megható színekben ecsetelte Tudor őszinte szerelmét az alakulatnál dolgozó fiatal mosónő iránt; a „barlangban“ azonban kiderül, hogy ez a „lány“ nem más, mint a banditavezér felesége. Az író itt véleményünk szerint két szempontból is téves úton járt. Mindenekelőtt egyáltalán nem valószínű, hogy küldetésben levő állambiztonsági alakulatnál civil egyént alkalmazzanak s méghozzá a legelemibb körültekintés nélkül, egy egyszerű szolgálati bizonyítvány alapján. Ezenkívül Ana jellemképe túlságosan pozitív az első képekben. Tévedés ne essék: nem a negatív figura önleleplezését hiányoljuk, hiszen ez hita volna, hanem helytelennek tartjuk, ha a jól álcázott ellenséget megszerettetik velünk, mert ezt az első érzést a továbbiakban az író legfeljebb semlegesítheti a lepel lerántásával, de már semmi esetre nem tudja izzó gyűlöletté változtatni. Szovjet darabokban, filmekben nem egyszer találkoztunk első látásra megnyerő negatív figurákkal, de ha jól megnézzük, ezekbe mindig vegyül egy-két alig észrevehető ellenszenves vonás, ami — hogy úgy mondjuk — távol tartja őket a néző szívétől. Ezt még akkor is megkívánhatjuk a szerzőtől, ha történetesen olyan kémnőt szerepeltet, aki azelőtt színésznőnek készült. A figura egységét nem lehet egy csattanós fordulat kedvéért megbontani. . Tzrgan Naum A főnök előléptetése (Avansarea şefului) című háromfelvonásos vígjátéka szintén számottevő teljesítménye napjaink román színpadi irodalmának. (Megjelent az Almanahul Literar 1953. 2. számában, de azóta a szerző átdolgozta.) A cselekmény egy vidéki vasútállomáson játszódik: az állomásfőnök, aki harminc esztendeje háborítatlanul kiskirályoskodott, most hirtelen szembetalálja magát egy forgalmistával, aki szóvá teszi, sőt egy újságnak is megírja, hogy az állomáson ott vesztegelnek a szomszéd falubeli malom gabonájával megrakott vagonok, míg egy közeli munkatelepnek nem jut... szállítási eszköz. A vasúti vezérigazgatóságról leküldött ellenőr formalista „kivizsgálása“ nem viszi előre a dolgokat, hanem ellenkezőleg, fehérre mossa a bürokrata (de nem is csak bürokrata) állomásfőnököt, akinek nemsokára azt is megígéri az igazgatóság, hogy előléptetik. Az előléptetésből azonban csúfos bukás lesz, miután a pártszervek Ionescu forgalmista segítségével kiderítik, hogy a főnök a malom könyvelőjével (egy volt kizsákmányolóval) karöltve készakarva vesztegelteti a vagonokat, hogy ezáltal szabotálja a szomszédos munkatelep anyagellátását. E. Naum vígjátéka elsősorban szatirikus élével tűnik ki: a szerző kíméletlen kézzel rántja le a leplet a bírálatot elfojtó, basáskodó főnökről és annak léha, erkölcstelen feleségéről, a közvagyonnal spekuláló könyvelőről és a demagóg inspektorról. A bátor leleplezésen kívül Naum szatírájának komoly érdeme az, hogy gyűlöletes, negatív figurái egyszersmind nevetséges alakok, ami azt jelenti, hogy a hibák feltárásán kívül a vígjáték kitűnően szórakoztatja, mulattatja a nézőt. A kettős eredmény elérésére az író igen változatos művészi eszközöket vesz igénybe: mulatságos félreértések, szellemes „bemondások“, váratlan (de mindig lehetséges) fordulatok és meglepetések viszik, sodorják előre a cselekményt, és a nézőnek ideje sincs arra gondolni, hogy ez a mulattató (de egyben meggondolkoztató) történet máskép is alakulhatott volna. — E. Naum jól egyéníti a negatív figurákat: nem a bürokrata, hanem egy bürokrata, nem a spekuláns, hanem egy spekuláns jelenik meg a színpadon s az egyénben mégis első látásra kitapogatjuk a típust. Ezt csak egyetlen negatív hőséről nem mondhatjuk el: a szakszervezeti elnökről, akinek politikai éretlenségét és csúszó-mászó, haszonleső természetét a karikatúra felé tolta a szerző. (Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy újabban novellákban és színdarabokban egyaránt túl gyakran találkozunk negatív szakszervezeti aktivistákkal. Szinte szabály, hogy a szakszervezeti elnök lemaradt a szekérről, ha nem éppenséggel kerékkötő.) A főnök előléptetésében számos jól megmintázott negatív figura mellett egy sikerült pozitív hőst is találunk: Ionescu forgalmistát. Határozott, öntudatos fiatalember, de anélkül, hogy jelenlétével a darab vidám alapjellegét megbontaná. Egyszóval: Ionescu nem egy akármilyen darabba beillő pozitív hős, hanem egy szatíra pozitív hőse. A párttitkár alakját a szerző már nem tudta ilyen meggyőzően megrajzolni. E. Naum darabját rövidesen a kolozsvári Nemzeti Színházban lesz alkalmunk közelebbről megismerni. OLÁH TIBOR UTUNK .