Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1954-05-14 / 20. szám
Megírtuk, hogy Solohov mindenki által érthető kifejezésekkel helyettes tette a Csendes Donban előforduló tájszavakat. Az Új barázdát szánt az eke második kötetének sajtó alá rendezése alkalmából az első kötetet is átnézte és több mint 1200 javítást végzett benne. * Horváth István a közelmúltban fejezte be új kisregényét, a Csali grófot. Új könyve a közeljövőben jelenik meg az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál. * A Moszfilm stúdióban új szovjet filmvígjáték készült el, Igaz barátok címmel. A forgatókönyv szerzői A. Galics és K Iszajev. (Színdarabjuké.___________________ most játssza a marosvásárhelyi Székely Színház.) A film főszereplői neves szovjet színészek, többek között a jól ismert B. Csirkov és A. Boriszov. * Az idei Goncourt-díjat Pierre Gascard nyerte el A halottak órája című regényével. Gascard francia katonaként volt hadifogoly Németországban és az ott szerzett élményeit dolgozta fel. Regénye német fordítását a bonni kormány elkoboztatta. Gascard nyilatkozott az Európai Védelmi Közösség ellen. A következőket írta a Lettres française-ben: „Azért vagyok az Európai Védelmi Közösség ellen, mert megírtam a Halottak óráját. Mert átéltem, amit leírtam és azért írtam le mindent hogy mégegyszer ne ismétlődhessék meg.“ * A Képzőművészek Szövetségének kolozsvár fiókja rendezéséhez nemsokára kínai képzőművészeti kiállítás nyílik meg.* Elkészült a bukarest Világifjúsági Találkozó filmje. A filmet nagy sikerrel mutatták be Bukarestben.* Új kiadásban jelent meg Cezar Petrescu întunecare és Ion Călugăru Copilăria unui netrebnic című regénye Mindkét regény első kiadása a két világháború között látott napvilágot. * Walter Lowenfels amerikai haladó költő Amerikai hangok c mű terséért a filadelfiai bíóság elé került. A beséért küzdő költőt a régi recept szerint azzal vádolják, hogy „erőszak hján akarta megdönteni a kormányt“. Lowenfels a börtönben is megtalála a módját, hogy költeményeivel a békéért és a haladásért harcoljon. * Hatvan kapitalista országban élő filmszakember és filmkritikus írta alá a Cannes-i filmfesztivál befejezésekor azt a szöveget, mely erőteljes tiltakozás a véleményszabadságra törő kapitalista cenzúra ellen. * Antonyina Koptyajeva új regényét közli folytatásokban az Oktyabr című folyóirat. Az új regény címe Barátság és folytatása az írónő Iván Ivánovics című korábbi regényének.* A Magyar Népköztársaságban az idén három történelmi nevezetességű várat restaurálnak. A sárospataki Rákóczi-várat, a diósgyőri várat és a gyulait, amely a Hunyadiak „sasfészke“ volt. * Ojsztrah, Gilelsz, és Petrov hatalmas sikere után most a moszkvai Nagyszínház balettkara érkezett Párizsba. Az érdeklődés óriási. A jegypénztárak előtt már éjtszaka nagy tömegek gyűlnek össze, hogy másnap reggel jegyhez jussanak. — „LEGYÜNK KORUNK EMBEREI!” DAUMIEN HARCA* — Páris, 1830... A Júliusi forradalma napjai elmúltak. Franciaország trónján már ott ül a nagypolgárság embere, Lajos Fülöp király, a volt orleánsi herceg. Az elárult forradalom után, az ő trónraléptekor jelentette ki Laffitté, a legnagyobb párisi bankár: „Mától fogva a bankárok uralkodnak . . .“ Megkezdődik tehát Lajos Fülöp királysága, melyről Marx így ír: „A júliusi monarchia nem volt egyéb, mint a francia nemzeti vagyon kiaknázására alakult részvénytársaság, melynek osztalékai megoszlottak a miniszterek, a kamara, zau,unó választó és függelékük között. Lajos Fülöp ennek a társaságnak az igazgatója..." A trónrajutott orleánsi herceg ideigóráig nem nyúlhatott a sajtószabadsághoz, így hallathatta szavát a bankár-monarchia ellenzéke is. A La Caricature című lapban szellemes rajzok és gúnyképek jelennek meg. Az emberek nevetnek a „körtefejű“ Lajos Fülöpön, állítólag ő maga is nevetett e rajzok láttán, amelyeket egy bizonyos ,,Rogelin“ írt alá. Később, amikor a rajzok gúnyosabbak lesznek, az emberek már nem nevetnek, hanem kikacagják a királyt, aki szintén nem nevet többé, hanem lecsukatja a Honoré Daumier-t, aki a Rogelin álnevet használta egy ideig. A La Caricature szerkesztőségében valaki gróf Alexandre de B. névvel írta alá cikkeit. Ezt az álnevet Balzac használta, az Emberi Komédia megannyi emberi egyéniségének későbbi megalkotója. Balzac szeme látja meg a fiatalemberben a zsenit: „Ebben a regényben egy Michelangelo rejtőzik“. A jellemábrázolás, a típusalkotás nagymestere a legnagyobbakkal helyezi egy sorba a fiatal Daumiert. Amit Balzac az Emberi Komédiában tollával végzett el, ezt tette Daumier ecsetjével, a szatírában pedig ceruzájával: a kapitalizmus uralomrajutásának idején lerögzítette egy egész társadalom el nem pusztuló és meg nem másítható körképét. Daumier élete és munkássága egybeesik a múlt századi Franciaország legnagyobb népi megmozdulásaival: az 1830-as júliusi, az 1843-as forradalommal, az 1871-es francia-német háborúval és a Párizsi Kommünnel. Az 1830-as események idején húsz éves. Mint gyerek került Párizsba, szüleivel együtt. Végigjárta a nincstelen kisiparos- családból származó gyerek inas útjait. Különböző alkalmazásai alatt megismerte a párizsi utcákat, a külvárosokat és népüket és egész életére elegendő élményanyagot gyűjtött a törvényszékek folyosóiról és tárgyalótermeiből. Nem tud megmaradni egyik munkaadójánál sem, tehetsége, elhivatottsága a rajzolás felé húzza. Felfedezi a Louvre-t, csodálja Rembrandt-ot és rajzolgatja az ingyen modellt álló gyönyörű görög szobrokat. Ebben az időben hódítja meg a közönséget és a művészeket a rajz sokszorosításának új módja, a litográfia. Az új eljárás olcsó volt és nagy művészi lehetőségeket ígért. A kor művészei, akiknek közölnivalójuk vett a nép számára, a haladó művészek, valósággal rávetik magukat, a litográfiára, a kőrajzra. A kép közvetlenebbül hat, mint a betű, s nagyon sokan voltak, akik a betűket nem ismerték, de a képeket nagyon jól megértették, így vett részt az 1830-as, 1848-as barrikádok építésében a litográfia is. A fiatal Daumier is megtanulja az új mesterséget és negyven évig nem teszi le a zsíros litográfus-ceruzát... Daumier rövidesen ismertté vált rajzai révén. Egymás után következnek a rajzok, míg egy év múlva meg nem jelenik a „Gargantua“. Hatalmas fotelben pókhasú óriás trónol. Körtefeje erősen emlékeztet a Lajos Fülöpre. Udvari ruhás emberek puttonyban hordják a néptől összeszedett pénzt, felfelé a létrán, az óriás nyitott szájába, aki testének túlsó végén bő zuhatagban ontja az érdemrendeket, kiváltságleveleket és miniszteri tárcákat, amelyek összegyűjtésénél ugyancsak elegáns úriemberek szert) Ez a cikk csak a művész grafikai munkásságával foglalkozik, a kolozsvári Művészeti Múzeum Daumier karrikatúrakiállítása alkalmából iyalmatoskodnak. Ezért a rajzáért Daumier hat hónapra vesztette el szabadságát s egycsapásra megnyerte a francia dolgozók szívét.. . A börtön — ahol a hozzá hasonló „bűnösökkel“ van összezárva — megerősíti öntudatában, harci elszántságában. Kiszabadulása után tovább rajzol királyellenes karrikatúrákat, amelyekben a gúny egyre élesebb lesz, ahogy az elégedetlenség hulláma 1834-ben felkelésbe sodorja Párizs és a vidék dolgozóit. A felkelést vérbefojtják, az elfogott résztvevőket bebörtönzik. „Ezt szabadon engedhetjük, ez már nem veszélyes többé“ — mondja Lajos Fülöp az ügyésznek, az 1834-es fölkelés egyik haldokló áldozata mellett, aki megláncolva fekszik a börtönágyon. Ezen a litográfián Daumier művészete már kibontakozott. Csak a lényeges megragadására törekszik, minden részlettel jellemez, ellentéteket állít szembe, tudatosan bánik a fénnyel és árnyékkal... 1834-ben jelenik meg Daumier és egyben a „fekete-fehér művészet“ egyik legnagyobb alkotása: Rue Transnonain, 1834 április 15. Ez a cím: egy utcanév és egy dátum. A képen egy félig ruhátlan férfi halálos zuhanásában összezúzott egy kisgyereket. A feldúlt szoba padlóján ott fekszik a férfi felesége és apja is. Mindnyájan halottak, a „polgárkirály“ katonáinak áldozatai. Fény ömlik el a szoba egy részén s kiemeli a fekvő férfi meztelen inas izmos lábszárait, munkás kezét, holtában is gondoktól barázdált arcát, végigsiklik a rendetlen ágyon és megcsillan a halott aggastyán padlón pihenő fején. A rendőrség szabályszerűen elkobozza a sokszorosító litográfiai követ és összetöreti, de mégsem volt képes megakadályozni, hogy több mint egy évszázad után még mindig ismerte a világ, mégpedig úgy, mint az uralomra jutott burzsoázia munkásellenes bűneinek egyik vádló tanúját. A hatalom nem tűrheti tovább a karrikaturisták és általában a szabad sajtó működését. Daumier tevékenységét egy sorba helyezi a tettleges államellenes merénylettel. A művész kénytelen burkoltabban folytatni munkáját. Ezután nem a személyeket támadja, hanem az intézményeket, szokásokat, a polgári életfelfogást. Félelmetes és groteszk, zsarnoki és nevetséges figurák — a kapitalizmus által kitenyésztett típusok játszák a sokezer tipikus jelenetben a balzac-i méretű és mélységű „Emberi komédiát“. Daumier, egy színházban látott ötlet alapján megteremti Robert Macaire figuráját. A minduntalan más-más alakban megjelenő csaló és szélhámos prototípusa a burzsoá társadalomban elburjánzott ember-dudvának, aki termelő munka nélkül, spekulációval, zsarolással, kuruzslással vagy a szélhámosság valamilyen más formájával igyekszik pénzhez, sőt ha lehet, vagyonhoz jutni. A Caricaturana című sorozatot 100 felvonásos színdarabhoz hasonlították, mert lapján 100 különböző szerepben lép fel Róbert Macaire, köztük Thiers miniszter is, Róbert Macaire alakjában. „Lajos Fülöp — állapítja meg Marx — Róbert Macaire a trónon“. Daumier egész életében ilyen szintézisek, a jellegzetes típusok megragadására, kialakítására tört, így jelenik meg rajzlapjain Monsieur Prudhomme, a felfuvalkodott, önző polgár, aki mindenkinél okosabbnak hiszi magát, mert tele van a pénztárcája. Egyetlen ideálja van: a pénz! Nyomon követhetjük Prudhomme urat gyermekkorától kezdve, amikor kedves papája a bankok kirakatait csodáltatta meg vele, „hogy növelje érzékét a szép dolgok iránt“. Daumier tökéletesen ismeri a polgárt: tudja, milyen a hálószobája és milyen az asztala, fejének szerkezete és hogy ez a szerkezet hogyan működik, hogyan gondolkozik. A polgári társadalom semmiféle visszaélése, hibája nem kerüli el Daumier figyelmét. Különösen kitartóan foglalkozott a törvényszékeken lejátszódó tragédiákkal és komédiákkal. Fiatalkorának erős élményanyaga adta ehhez az alapot, amit később állandóan kiegészített. Lerántja a leplet az osztálybíróság korruptságáról, farizeus szemforgatásáról. Díszes galériát állít össze az ügyvédek arcképéből, bemutatja önhittségüket és kapzsiságukat, elárulja, hogyan kalmárkodnak lelkiismeretükkel és tarifaszerinti ékesszólásukkal. Nagyon jól tudja, hogy a törvényszéki paloták útvesztőiben mindig a kisember téved el, míg a Robert Macaire-féle nagyrablók a főkapun lépnek ki a szabadságba. Elsősorban ezekben a témákban és főleg festményeiben használja fel Daumier az ifjabb korában Rembrandtól megtanult leckét. A sötét, ügyvédi és bírói talárokból elővillanó, kifejezően mozgó kezek, a tárgyalóterem sötét hátterére vetődő sápadt arcok, a fény és árnyék játéka ellentéteivel aláhúzza és hangsúlyozza a lejátszódó jeleneteket, kiemeli a nevetségesség szférájából és borzongatóvá teszi még a komédiát is. Az 1830-as években, amikor egyes politikusok karrikatúra-sorozatát készíti, valósággal mintázza a fejeket. (Ebben az időben ténylegesen is készített kis szoborkarrikatúrákat modelljeiről.). Később, a negyvenes években, mikor a polgári élet jeleneteit rajzolja, technikája könnyedebb, kihasználja az enyhe fény-árnyék lehetőségeit. A sürgető munka rákényszeríti az összefoglaló vonalra, szinte rövidíti vonásait, ceruzája valóságos gyorsírást végez. A század közepe táján alkotja fényben leggazdagabb lapjait. Ekkor azonban letűnik a szép litográfia korszaka. A kiadócég mindinkább elhanyagolja a nyomást, gyengébb minőségű papírost használ, amelyeken a finom hatásokat, a bársonyos feketéket és világító fehéreket nem lehet kihozni. Hogy meg lehessen takarítani a kövek szállításával járó nehézséget a művész lakásától a nyomdáig és vissza, rákényszerítik, hogy ne közvetlenül kőre, hanem átvivő papírra rajzoljon, később pedig a még nem tökéletesített cinkográfiai eljárással sokszorosítják rajzait. Daumier úgy alkalmazkodik az új feltételekhez, hogy rajzát egyszerűsíti, vonalasabbá formálja, csak a lényeges formákat jelzi, megteremtve ezzel a századvégi grafika formanyelvét. Daumier nemcsak a technikával tartott lépést, hanem — s ez művészetének egyik legjellemzőbb vonása — a mindennapi élettel. „Legyünk korunk emberei!“ — mondotta. Ezt az elvét ültette át gyakorlatba, amikor mint korának egyik legforradalmibb magatartású művésze, azonnal reagált a napi politikai eseményekre, megfigyelte és ábrázolta a mindennapi életet. Politikai éleslátását igazolja a júliusi forradalom utáni azonnali állásfoglalása a királyság ellen, a köztársaság mellett. 1848-ban ismét a köztársaság oldalán harcol és 48 után bizalmatlanul nézi Bonaparte Lajost, aki — miután „Ratapoil“ és a munkásság ellen a császárságot kijátszó nagypolgárok segítségével feltornázta magát a császári trónra, — rombadöntötte az országot. Daumier, aki a császárság által felajánlott becsületrendet visszautasította, 1871-ben a Párizsi Kommün idején belép a Kommünárd Művészek Föderációjába és egy múzeum igazgatását is elvállalja. Hetvenöt évvel ezelőtt halt meg, 1879- ben. A köztársaságért küzdött egész életén át, a polgárok szűkkeblű köztársasága azonban még nem állított méltó emlékművet neki. De a sírkövére vésett szavak felérnek egy emlékművel, mert igazak: „Itt nyugszik Daumier, a jó ember, a nagy művész és a nagy hazafi“. DITRÓI ERVIN „Miért védekezik azzal, hogy éhes volt? Én is szinte mindennap éhes vagyok, mégsem lopok!“ (A bíró) Operai törzsvendégek Karrikatura ____________________/ A háborús politika gyásza Dien Bien Phu, a vietnami erőd elesett. Helyesebben nem elesett, elfoglalták azt jogos gazdái, Ho Si Minh katonái. Az erődön ma ott leng a népi hadsereg háromszögű zászlaja. Laniel francia miniszterelnök, a nemzeti gyász jeléül, megszakította a parlament munkálatait. Gyászolni azonban csak a francia imperializmus gyászol — a francia nép üdvözli a felszabadító néphadsereget. Ha Eisenhower is olyan „érzékeny“ volna, mint a francia miniszterelnök — a washingtoni kongresszusi palota kupoláján idestova két hete fekete fátyol-lepel vonná be a csillagos lobogót. A genfi értekezlet kapcsán ugyanis minden nap „gyászos“ eseményekről számolnak be a Hearst-lapok. „Amerika csalódott szövetségeseiben“ — ezt a gondolatot árasztják a rikító színekkel nyomott amerikai napilapok. Igen, a „legerélyesebb“ előkészítés ellenére is, Dullest itt jóformán cserbenhagyták szövetségesei. Bidault és Eden a koreai kérdés vitájában még csak fel sem szólalt; itt az amerikai külügyminiszter legszenvedélyesebb, de — tegyük hozzá — legértéktelenebb támogatója a délkoreai küldött volt, akit viszont még szövetségesei sem hallgattak meg. (Bár jelentéktelen, de mégis jellemző momentum: „Eden cigarettatárcájával játszadozott, a küldöttek beszélgettek“ — legalább is így jellemzi az amerikai sajtóközlemény a Phjung úr felszólalása iránti „érdeklődést“.) A genfi tárgyalások éles fényt vetettek az amerikai diplomácia tehetetlenségére. A Fehér Ház urai — úgy tűnik — képtelenek hozzáidomulni ahhoz a gondolathoz, hogy 1954-ben az erőviszonyok már távolról sem azonosak az 1950-es arányokkal. Képtelenek megérteni, hogy amit a koreai háború kirobbantásának időpontjában még megengedhettek maguknak, ma már nem tehetik meg. Ugyanis csak ezzel magyarázható az a felelőtlen merevség, amellyel az amerikai küldöttség nemcsak a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság, de az angol és francia küldöttség javaslatai elől is elzárkózik. Genfben a kezdeményezés — éppen ezért — teljes egészében a békehatalmak kezében van. És ez természetes is. Elvégre érthető, ha béketárgyalásokon az a fél kezdeményez, amely valóban el is akarja érni célját — a békét. A koreai kérdés tárgyalásával világosan kitűnt, hogy az amerikai fél, illetve annak beszélőbábuja, a délkoreai külügyminiszter — egyetlen reális, tárgyalások alapjául szolgáló javaslatot sem tett. És még erőteljesebben megmutatkozott a demokratikus tábor kezdeményezőszelleme az utóbbi napokban, az indokínai kérdés tárgyalása alkalmával. Nemrégiben nyilvánosságra hozták a Vietnami Demokratikus Köztársaság békejavaslatait. E javaslatok lelkesedést váltottak ki a békeszerető emberiség soraiban, megdöbbenést és zavart az agresszív körökben. A vietnami küldöttség mindenekelőtt egyetértett azzal, hogy a Dien Bien Phu erődbeli francia sebesülteket átadják a francia hatóságoknak. (Nyugati körökben előszeretettel beszélnek az „elmaradott“ kelet „barbárságáról“. Most itt az alkalom, hogy a napalm-bombákkal, kivégző-osztagokkal harcoló francia imperializmus emberséget tanuljon.) A vietnami küldöttség javaslatai mindenekelőtt a három indokínai ország függetlenségének elismerését követelik. Ez a követelés olyan természetes, olyan magától értetődő, hogy ez ellen kifogást emelni még a francia kormányban helyet foglaló tartuffe-ok számára is nehéz feladat volna. S bár a vietnami népi erők az utóbbi időben súlyos csapásokat mértek a francia expedíciós hadseregre, bár mint — gyakorlatilag — győztes fél, feltételeket diktálhatnának, a vietnami javaslatok lehetővé teszik, hogy Indokína szabad országai megmaradjanak a Francia Unió keretében. A javaslatok lehetőséget nyújtanak arra, hogy a francia érdekeltségek megőrizzék jogaikat — különösen gazdasági érdekeiket — a szabad országokban. A vietnami javaslatok előirányozzák a világ népeinek legégetőbb óhaját, az azonnali tűzszünetet, s a teljes amnesztiát — mindkét oldalon, íme — ez jellemzi az igazi kezdeményezőszellemet. Megoldani egy háborús tűzfészek felszámolását, kölcsönös engedmények árán, oly módon, hogy az maradéktalanul a békeszerető emberiség céljait szolgálja. S mit állíthat szembe ezzel az amerikai diplomácia? Legfeljebb az egész világ — beleértve a nyugateurópai hatalmak által is elítélt „nemzetköziesítés“ — vagyis a háború kiterjesztésének a módszerét. S mintegy a genfi tárgyalások menetét alátámasztva, három nagyjelentőségű nemzetközi esemény keseríti meg a washingtoni kongresszmannek szájaízét: Churchill szovjet-barát kijelentései, a colombói értekezlet határozatai, és végül az India és Kína közötti egyezmény. Három keserű pilula, amelyet a gyújtogatók kénytelen-kelletlen — le kell nyeljenek. Fekete gyászfátyolt azonban az amerikai imperialisták nem tűznek fel. Ellenkezőleg: arra törekednek, hogy amit elvesztettek a réven, behozzák a vámon. Csődöt mondott az indokínai háború azonnali „nemzetköziesítése“; nem jelent semmit: igyekezzenek létrehozni a „délkeletázsiai szövetséget“. Nem sikerült álláspontjukat a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság küldöttségére kényszeríteni; a fegyverszüneti egyezmény határozatainak megsértésével nagy fegyverszállítmányokat csempésznek Dél-Koreába, ahol a fehérhajú báb, Li Szín Man fenyegetőzik újabb agresszióval. Dulles nem adta még fel a reményt... Az öreg Neville Chamberlain, a repülő miniszterelnök öt esztendő alatt nem utazott annyit, mint Dulles a genfi értekezletet megelőző hetekben, s az értekezlet ideje alatt. Dehát az agresszív hatalmak terveinek előhaladása nem mindig tart és tarthat lépést az e hatalmak képviselői által megtett kilométerek hosszúságával ... Még nem lehet tudni pontosan, meddig jutnak el a tárgyaló felek a genfi értekezlet során, de annyi bizonyos, hogy a tárgyalószellem máris győzelmet aratott a Dulles-féle melegháború szelleme fölött, s bizonyos továbbá az is, hogy a békeszerető emberiség, a béketábor országaira támaszkodva, még nagyobb erőfeszítéseket fog tenni a tárgyalások eredményes kimenetele érdekében. B. E Aa VTVNK. kuní,t«cu dija évi 1*1. a Sajttolomé Központ HóklaiaAi. SZERK.BIZTOSBQ cune: MASGiUS «UTCA ?. i#cm. UTUNK iAtTmysi»msmen Pohjprsie* Cluj — Aoosvv*» Amerikai hadifoglyok Koreában maradnak ÚTUNK ÚJ VILÁGBA VISZ — Nagyon érdekes! De ... nem a mi lapjainkba való. Az Amerikai Egyesült Államok és Anglia sajtójában nem lehet cikket közölni olyan honfitársakról, akik nem hajlandók hazájukba visszatérni Sokszor volt alkalmam ilyen kijelentést hallani azoktól az angol és amerikai polgári laptudósítóktól, akik meglátogatták az „Egyesült Nemzetek katonáinak“ szonkokai hadifogolytáborát. Vagyis: féltek meg mi az igazságot. Ezért aztán szántszándékkal hallgatták el a koreai amerikai parancsnokságra nézve nem kívánatos, kellemetlen tényeket. Valahányszor az Amerikai Egyesült Államok képviselői — hivatalosan vagy nemhivatalosan — találkoztak ezekkel a hadifoglyokkal, mindannyiszor igen heves politikai vita csapott fel az egymással szöges ellentétben álló két felfogás védelmezői között. Így történt aznap is, amikor háromszázhuszonöt délkoreai, huszonegy amerikai és angol hadifogoly megtagadta a hazatérési parancsot. Valamennyien otthagyták a szonkokui fogolytábort és megjelentek, a panmundzsoni sajtóértekezleten. Sok szemtanú figyelte a hadifoglyok felvonulását. Sietség nélkül, kötetlen sorokban, jelmondatokkal, felzászlózva meneteltek. Panmundzson visszhangzott az ifjú békeharcosok himnuszától és a foglyok, angol, meg koreai nyelven, együtt énekeltek velük. A tréfák sem maradtak el. Az egyik amerikai fogoly lópokrócba burkolt kutyát vezetett s a terítő egyik oldalán „Nem óhajtunk visszatérni“, a másikon „Nem vagyunk kíváncsiak az önök magyarázatára“ felírás volt olvasható. A sajtóértekezletet a Békepagodába hívták össze. Ugyanoda, ahol nemrég aláírták a fegyverszünetet. Nagy tömeg zsúfolódott össze. Eljöttek a kínai, koreai, indiai lapok munkatársai meg számos más világlap tudósítói. Mint később kiderült, az amerikai és angol újságírók haboztak: elmenjenek-e vagy sem. De Walfred Burchet, a L’Humanité és Alan Winnington a Daily Worker tudósítója figyelmesen gondoskodott amerikai és angol kartársairól. Értük mentek és elvitték őket a Békepagodába. Sen Tien-tu, a keszoni Szinhua sajtóügynökség főlevelezője nyitotta meg a sajtóértekezletet. Minden zaj elült a teremben, amikor az amerikai Richard Cordian valamennyi jelenlévő hadifogoly nevében nyilatkozatot olvasott fel. „Miért nem térünk haza?“ —’ Ezzel a kérdéssel kezdődött a nyilatkozat, melyben kifejtették: milyen okok indították a hadifoglyokat a hazatérési parancs megtagadására. „Saját tapasztalatunkból tudjuk, — írták a hadifoglyok, — mi megy végbe Délkoreában, az Amerikai Egyesült Államokban és Angliában. Délkoreában a visszatért foglyokat — feltéve hogy az agyonlövést vagy büntetőtábort sikerül elkerülniük — a hadseregbe való besorozás, a földbirtokosi uralom, a nyomorúság és az Amerikát kiszolgáló bábkormány igája várja. Amerikában az üldöztetés, maccarthyzmus lenne az osztályrészük, vagy az, hogy erőszakkal elmegyógyintézetbe zárják őket. A néger származásúakat pedig a lincstörvény és a fajüldözés fenyegeti. Aki Amerikában csak kiejti a „béke‘ szót, azt azonnal kommunistának minősítik és törvényen kívül helyezik.“ A nagy amerikai lapok tudósítói, akik elözönlötték Panmundzson körzetét, s akik a háború és a béke kilátásaitól egészen az amerikai tábornokok ruhatáráig és étlapjáig az égvilágon mindenről írtak, egy árva szóval sem említették meg hadifogoly honfitársaiknak ezt a nyilatkozatát! A Békepagodában tartott sajtóértekezleten a hadifoglyok többször is kínos helyzetbe hozták a polgári lapok tudósítóit. Leleplezték és nevetség tárgyává tették az amerikai propagandának azt a koholmányát, hogy a koreai és kínai hadvezetőség erőszakkal tartotta vissza ezt a hadifogolycsoportot. Hogy koholmányaikat legalább némileg alátámasszák, az amerikai újságírók Dickenson fogoly „vallomását“ kürtölték világgá. Ez a hadifogoly eleinte nem volt hajlandó hazatérni, aztán pedig — éppen az időtájt — mégis hazament Amerikába. Az amerikai lapok úgy tálalták ezt az esetet, mint „egy amerikai fogoly kiszabadulását a vörösök karmai közül“. Nos, a Békepagodában tartott sajtóértekezleten ezt a kérdést tette fel az United Press tudósítója: — Dickenson azt mondotta, hogy a fogolytáborban kések voltak. Igaz ez? — Igaz, — felelte nyomban Charles Adams hadifogoly. — Nem mondaná meg, hol álltak ezek a kések? — A konyhában, a szakácsnál... Száz meg száz ember nevetése harsogott fel a teremben. A derültség akkor hágott tetőfokára, amikor az egyik fogoly pórázon vezetett kutyája két hátsó lábára állt és dühösen megugatta az amerikai ügynökség képviselőjét. — Milyen viszonyok közt éltek a táborban és általában a hadifogságban? — kérdezte az egyik amerikai tudósító szemlátomást uralkodva gőgjén. Richard Cordian amerikai hadifogoly részletesen válaszolt: — Erre a kérdésre már többször megfeleltünk mind a velünk folytatott beszélgetések, mind a sajtónak adott nyilatkozatok során. Az egész világ tudja, hogy az igazi humanizmus követelményei szerint bántak velünk. Ha azonban egyik-másik tudósítónak volnának még kételyei, a következőkre hivatkozom. Szép könyvtárunk volt a táborban, de súlyosan téved, aki azt hiszi, hogy abban csupán kommunista könyveket találhattunk. Olvastuk Mark Twain, Galsworthy, Jack London, Lermontov, Leó Tolsztoj, Shakespeare és a világirodalom többi klasszikusainak műveit. Mellesleg szólva: sokan közülünk csak a fogságban ismerték meg ezeknek az íróknak a műveit. Voltak ott az Amerikai Egyesült Államok történelméről szóló könyvek is, sőt a kínai elvtársak vallásos tárgyú könyvekkel is elláttak bennünket. (Igaz, hogy az ilyen könyvek csak elvétve akadtak olvasóra.) Ez a tény nyilván sehogysem megy egyes amerikaiak fejébe. Ezek az amerikaiak a kínai népet gyalázó, hazug cikkek nyomán hamis képet alkottak maguknak a „Vörös Kínáról“, holott ezt a nagyszerű népet igazi humanizmus hatja át. A koreai és a kínai hatóságok teljesítették a hadifoglyok kérését: valamennyien teljes polgárjogokkal, szabadon élhetnek Kínában meg a Koreai Demokratikus Népköztársaságban. A sajtóértekezletet követő napon megbeszélést folytattunk a számunkra kijelölt keszoni emeletes villában, azokkal az amerikaiakkal, akik megtagadták a hazatérést. Az úgynevezett „szórakozóterem“ben ültünk, ahol játszanak, táncolnak és műkedvelő színielőadásokat tartanak a foglyok. Illatos kínai teát ittunk és kínai, indiai meg amerikai cigarettával kínálgattuk egymást. William Howard, Andrew Fortuna, Lesly Jiegs, Scott Rush, Harold Babb meg a többiek is nagy lelkesedéssel számoltak be arról, milyen emberségesen bántak a foglyokkal a kínai önkéntesek és a koreai Néphadsereg megbízottai. — A békéért fogunk dolgozni — mondotta Samuel Hawkins. — Reméljük, ezzel kitörölhetjük életrajzunkból azt a sötét foltot, hogy ha csak rövid ideig is, de részt vettünk a koreai és a kínai nép ellen folytatott bűnös háborúban. Az amerikai propaganda elbutított bennünket. A fogságban azonban kinyílt a szemünk. Most már tisztán látunk és jól tájékozódunk a nemzetközi események között. Szilárdan haladunk az általunk választott úton. Ez az út új világba visz! Beszélgetésünk megszakadt. A rádió a következő közleményt sugározta: Wilson, az Amerikai Egyesült Államok hadügyminisztere utasította a Pentagont, „fokozzák le megszégyenítésképpen“ azt a huszonegy amerikait, aki az Egyesült Államokba való visszatérést megtagadni merészelte. A hadifoglyok erősen gúnyolták ki a hadügyminisztert, kissé későn zárja ki őket a támadó hadseregből... Félrevonultam Richard Tennysonnal. Életútja érdekes és rendkívül tanulságos. Minnesota állam Alden városában élő polgári család gyermeke. Atyja jómódú üzletember; egyik nagybátyja a Pentagonban dolgozik, a másik a Műszaki Intézet tanára. Egész előkelő atyafiságát lesújtotta a hír, hogy ő nem hajlandó visszatérni Amerikába és a „vörös“ Kínában akar letelepedni. — Véleményem szerint — mondotta Tennyson — rokonaim korántsem miattam aggódnak, hanem, persze, magukat, saját állásukat féltik. Gondolom, hogy egyikmásik Tennyson már meg is ismerte azt a bizonyos Maccarthy-bizottságot. Hát hogyne! Milyen megbízható polgári családnak tartották és íme, most egyszerre kiderül, hogy a család egyik tagja Kínában marad! Abban a Kínában, amelyet az amerikai államférfiak a józan ész minden parancsa ellenére sem hajlandók elismerni! A családi tanács erre elhatározta, hogy megmenti a helyzetet. Anyám összeköttetései révén vízumot szerzett és Tokióba repült. Az indiai tiszt útján csakhamar levelet kaptam tőle: könyörgött, hogy térjek haza. Meg tudom érteni, mit érez édesanyám. De őszinte és immár szilárd meggyőződésem arra kötelezett, hogy lemondjak a visszatérésről. Az amerikai sajtó hihetetlenül felfújja anyám tokiói útját. Három levélváltás történt közöttünk. Utolsó levelében nem is próbált már rábeszélni arra, hogy visszatérjek az Egyesült Államokba. Mindössze arra kért, vigyázzak az egészségemre. Belátta, hogy nem tudjuk egymást meggyőzni és hogy senki sem téríthet le engem arról az útról, amelyet magam választottam. A reakciós amerikai lapok követelték: hozzanak ítéletet a Kínai Népköztársaságban letelepedett fogolycsoport ellen. De minden fenyegetés, zsarolás hatástalan maradt: a huszonegy amerikai hadifogoly — köztük három néger — a leghatározottabban kijelentette, hogy nem tér vissza az Egyesült Államokba ... Andrew Condron angol fogoly anyja nemrégiben cikket írt a londoni Illustratedben. A többi között ezt írja fiáról, aki nem hajlandó hazájába visszatérni: „Nem tudom megmagyarázni magamnak Andrew cselekedetét. Hiszen olyan életvidám és tanulni vágyó fiatalember volt“. Kestonban beszélgettem Andrew Condronnal. Skótországból származik. 1946 augusztusában az angol hajóhadba hívták be katonai szolgálatra. Condron tapasztalt katona, de járta Egyiptomot, Spanyolországot, Franciaországot, Olaszországot, Törökországot és Japánt. Koreában az amerikai tengerészgyalogságnál szolgált és 1950 novemberében Csencszsin közelében esett fogságba. — Sok mindent láttam a fogság éveiben, amitől kinyílt a szemem, — jelentette ki Condron. — Csak az olyan forradalmi hadsereg foglyával, amilyen a kínai vagy koreai hadsereg, történhetik meg az, ami velem és társaimmal történt. N. HOHLOV Panmundzson-Keszon. (Az Ogongok nyomán) angol haditudósító meginterjúvolja egy északkoreai hadifogságban levő honfitársát