Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-11-17 / 46. szám
UTUNK Ion Slavici: ANYJA LÁNYA évszázados, bevett szokás „örömmel üdvözölni” az újonnan megjelent könyvet. A recenzens megpróbálhatja színezni az öröm kifejezését azzal, hogy „a kirakatban pillantja meg az ízléses kötetet“, esetleg beszélhet a még fel sem száradt nyomdafestékről. A lényeg azonban mindig ugyanaz: örömmel üdvözli az újonnan megjelent könyvet. Mikor Slavici Anyja lánya című regényének magyar kiadásáról beszélek, szeretnék fényt adni a megkopott formulának. Ez annál is kívánatosabb, mivel a könyv jó pár hónapja megjelent, az üdvözléssel tehát mindenképpen lekéstem. Megmaradt viszont és tovább tart az öröm. Az öröm afölött, hogy Slavici, ez a sajátosan erdélyi román író — két évvel novelláinak magyar nyelvű kiadása után — most még egy lépést tesz a magyar olvasó felé. Ha az Erdélyben élő nemzetiségeket hol ilyen, hol olyan nacionalisták nem taszítják szinte hermetikus kulturális elkülönülésbe, ez a lépés már rég megtörtént volna, s valószínűleg az erdélyi vagy erdélyi származású magyar írók — Mikes és Kemény Zsigmond és Kuncz Aladár és a többiek sem állnának oly távol a román olvasótól. Minthogy azonban a történelem lezárt korszakait legfeljebb magyarázni, jóvátenni lehet, de megváltoztatni semmi esetre, nekünk, utódoknak meg kell elégednünk azzal, hogy a nagyapák hibáit, mulasztásait korrigáljuk. Az Anyja lánya magyar fordítása ilyen, rég esedékes adósságtörlesztés, posthumus jóvátétel. Slavici 1848-ban született Világoson, ahol a bécsi kamarillával összefogott cári önkény vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot és 1925-ben halt meg Bukarestben, az Ó-királyságban, ahol mindig félszeg „mokány“-nak érezte magát, élete végére pedig formálisan kiközösítették. Nem szabad azonban az életrajznak minden esetben döntő fontosságot tulajdonítani: az író életéről elsősorban és legfőképpen alkotásai beszélnek, vallanak, s csak azután az alkalmi cikkek, „gesztusok“, nyilatkozatok. Gyermekkorában Slavici szülőhelye füstölgött még a vérlázító ellenforradalmár karabélyoktól; a szelidlelkű, békés életre vágyó komlósi segédjegyzőt mégse tudta 48-assá forrósítani. És az 1918 utáni román fővárosban győzelmi mámorban tombol a burzsoá nacionalizmus, de az író mégse tud megbarátkozni azzal a gondolattal, „hogy a románok elnyomjanak másokat, mint ahogy őket is elnyomták volt“. A hősi 48 vérbefutásából nem a helyes, előre vivő, forradalmár következtetést, a Bécs elleni közös szabadságharc folytatásának szükségességét vonja le. S 1918-ban sem örül annak, hogy a megingathatatlannak látszó monarchia a darabokra esett. Egy dolgot azonban: a különböző ajkú, de együtt élő népek egymásrautaltságát, e népek megbékélésének parancsoló szükségességét mindvégig őszintén vallotta, hirdette. Mi kifogásolhatjuk Slavici politikai állásfoglalását 48-cal, a kiegyezéssel, vagy akár a 18-as egyesüléssel szemben. Irodalmi tevékenységét azonban csak a műveivel szabad lemérnünk. Mit mutatnak meg — és hogyan Slavici irodalmi alkotásai? Milyen célt szolgálnak, mit ébresztettek és ébresztenek ma is az olvasóban? Ha ilyen kérdésekkel közelítjük meg Slavici életművét, nem lesz alkalmunk szemrehányásokat tenni neki. A méreteiben terjedelmesnek nem mondható életművéből magyar nyelven eddig csak a novelláit ismerhettük meg. De elmondhatjuk, hogy a mindenkori román irodalomtörténet és az olvasó is az elbeszélő Slavicira teszi a hangsúlyt. Ennek nem utolsó sorban az az oka, hogy egyetlen regénye, az Anyja lánya („Mara“) inkább az erdélyi nemzetiségek freskószerű társadalomrajza, míg novelláiban az erdélyi román falusi burzsoázia fiai a főszereplők. Slavici nem volt híve a románok politikai egyesülésének — a császáriul Saguna vonalát követte —, de híve volt a román kulturális egységnek. Nos, novellái tekintélyesebb hozzájárulást jelentettek ehhez az egységhez, mint a Mara, melynek hősei, konfliktusa, társadalmi atmoszférája többet mondott a Kárpátokon innenieknek. A román-magyar testvéri együttélés szilárd alapjainak kiépítése során ma természetszerűleg fokozott figyelemmel fordulunk a regényíró Slavicihoz. De — éppen azért, mert összekötőnek tekintjük — számunkra novellisztikája is értékes, érdekes, őszinte népszeretet, az erdélyi román falu osztálytagozódásának világos felismerése, a patriarchális viszonyok tudatos ápolgatása, a feltörő rétegekre oly jellemző egészséges optimizmus, és ugyanakkor ösztönös idegenkedés, sőt félelem a fékevesztett tőke pusztításaitól: körülbelül ezek a vonások dominálnak Slavici novelláiban, hosszabb elbeszéléseiben. Együttvéve meglehetősen vegyes érzelmeket tápláló, ellentmondásokban mindenesetre nem szűkölködő képet alkotnak. Az ellentmondások gyökerét azonban nem az író „alacsony ideológiai színvonalában“ kell keresnünk (és ezt nem viccnek szántam, mert egyes átértékelésre megérett... átértékeléseinkből ki-ki csendül ez a rosszaié®), hanem a Slavici művészetét éltető talajban. A 48-at követő évtizedek az erdélyi román burzsoázia gyorsuló kialakulásának évtizedei. Bécs nem tartja be Avram Iancuéknak tett ígéreteit, hisz azok csak a kedélyek lecsillapítására és főleg a magyar forradalom leverésére szolgáltak, de juttató morzsákat: egy kevéske földet a felszabadított jobbágyoknak, az ipar és kereskedelem gyakorlásának jogát a vásárhelyek románjainak, néhány iskolát, szabadabb utat Bécs és Róma egyetemei felé. És az addig szinte összességében jobbágy erdélyi románsága differenciálódni kezd. Falvakon megjelenik egy, a többi parasztnál alig valamivel módosabb kisgazda: a későbbi kulák. Városon zsírosodik már az „okosan“, szemfülesen forgolódó iparos és kereskedő, a későbbi tőkés. Slavici ennek a szemlátomást tollasodó rétegnek a szülöttje, írója. Édesapja jómódú szűcsmester, jómaga — bár nem könnyűszerrel, de mégis felvergődik az egyetemig. Novellái pedig — saját osztályhelyzetének megfelelően — az erdélyi román falvak kis hányadának fokozatos elpolgáriasodását ábrázolják. Tanda pap, a szegényfalvi, addig jár elől jó példával, míg összes hívei, az egész falu (!) felvirágzik. Budulea pedig, az Apó öröme című elbeszélés főhőse az esperességig viszi. Némely esetben az író nem nagyon tapsol az átrétegződésnek. A kuláklegénybe szerelmes szegényleányt például (a Padureanca című novellában) így próbálja visszatartani az édesapja: „ ... Nem tudsz te az asztaluknál ülni, sem a kanalukkal enni; nem tudod az ő viseletüket hordani, sem a nyelvüket beszélni. Kakukfióka lennél — varjúfészekben.“ Máskor viszont Slavici a társadalmi kapaszkodás himnuszát zengi: lásd például Budulea lankadatlan — csak jó magasan megtört emelkedését. Más kérdés aztán az, hogy az emelkedés biztosítékát miben látja. Ebből a szempontból Slavici, a marxizmus megalapítóinak kortársa, a párizsi Kommün és az 1907-es lázadá® „szemtanúja“ nem sokkal jutott előbbre az i. e. Hésziodosznál, aki dicséri a dolgos parasztot, mert „szántani-vetni igyekszik, rendben tartja a házát, s éppen ezért gazdag". Evangéliumi morállal keveredő munkaszeretet, hagyományféltés és bátor előrelendülés, mérséklet és nagyravágyás jellemzi Slavici legtöbb novellahősét. Megtorpanásuk akkor következik be, mikor az álmaikban dédelgetett (tőkés) állapot erkölcsi arculatával közelebbről megismerkednek. Kétségbeesetten kiált fel például Dutu, a Bukarestben alaposan megkopasztott, embertelenül meghurcolt kincstaláló: „Ó, a falu! Milyen jó volt otthon, a faluban! Milyen boldog volt az ő szegényes házikójában!“ És addig nem is nyugszik, míg utolsó aranyain is túl nem ad és haza nem tér. Slavici hősei nem ismerik a stendhali mérhetetlen ambíciót, sem Victor Hugó vagy Jókai romantikus végleteit; elindulnak, szárnyalnak, ívelnek, de aztán visszakanyarodnak „az arany középútra“. Félig befutott karrierek keresztény mintaképei. Dezsida és Náci, a Mara főszereplői tipikus megtestesítői a fenti emberideálnak. Amit szétszórtan a novellák és elbeszélések nyelvén Slavici elmondott, azt csokorba kötve, egy szuszra mutatja be regényében. Nagyobb lélegzetvétel jellemzi, a társadalomrajz szélesebb perspektívája. És nekünk, erdélyieknek, valamivel ismerősebb környezet. A 48-as idők, Garibaldiék mozgolódása mélyen a háttérben maradnak, — a szerzőt nem érdekelték különösképpen —, de a soknemzetiségű osztrák-magyar monarchia polgáriasodó-kapitalizálódó rétegeinek életét annál élesebb képekbel exponálja. Apáink és nagyapáink elbeszéléséből, no meg az irodalom dokumentumaiból elég jól ismerjük ezt a világot. Furcsa társítások jönnek a tollamra: a Slavici regényében szereplő szerelmes pár Bécsben keres menedéket, és a galíciai Iván Franko egyik elbeszélésében a fiatalok szerelme azért nem teljesedhetik ki, mert a fiút, aki K u. K. tiszt, hirtelen áthelyezték ... Aradra. A Mara cselekményének színhelye Lippa, Arad, Radna, Bécs, — hősei románok, németek, magyarok, szerbek, szlovákok. A regényíró a monarchia nemzetiségi tükörképét s ennek társadalmi hátterét rakja össze hiteles, realista eszközökkel. Náci és Persida szeretik egymást. Véletlenül találkozott a tekintetük, s azóta képtelenek egyébre gondolni, mást tenni, mint szerelmi lázban perzselődni. De Náci német, Persida román. ■ „Semmiféle nemzetségem sem szennyezte be még vérünket“ — kalapálja Mara leánya fülébe. Náci családjában — az apja bécsi származású, beamterekkel bratyizó tekintélyes mészáros — még fel sem merülhet a „vérrontás“ gondolata. Megejtő romantikával bonyolódik hát tovább a konfliktus. Bujkálás a világ elől, láncravert szenvedélyekből kicsapó veszekedések, „örök harag“, kibékülés. Szerelem. S ha legalább a szülők makacsul szembeszegülnének a szerelmesek boldogság-vágyával. De nem: a szívettépő gyötrődés belülről, az íratlan életszabályok kérődhetetlenségéből fakad. Elsősorban nekik: a zárdában nevelkedett Persidának és az édesapját fogcsikorgatva is tisztelő Nácinak nehéz átgázolni az előítéletek mezején. Igyekeznek „normálisan“ gondolkozni. Nem megy. Megpróbálnak egymástól elszakadni. Hiába. Náci idő előtt viszszatér a mesterré avatásához szükséges vándorútról, Persida nemet mond a körülötte legyeskedő fajtájabeli papnak. Szerelmük akkor lesz a legelviselhetetlenebbül forró, mikor szüleik a holmi üzleti ügyek fölött összevesznek. Az előítéletek vétóját nyílt ellenségeskedés tetézi. S a végső elkeseredés adja meg Persidáéknak a döntő lökést: titokban összeházasodnak, Bécsbe szöknek, mészárszéket nyitnak. Az önmarcangolás és egymást kínzás sötét felhői közül felragyog végre a kielégült szerelem napja, a boldogság. Felragyog, de kevés időre. Mert Slavici hősei csak kezdeni tudnak nagyot, szépet, felemelőt, végig járni a megkezdett utat — nem. S a szerelem öröknek hitt lángolását megint nem külső erők fojtják el, hanem a belső vívódás. (Mert semmi sem nehezebb a múlttal való végleges szakításnál.) Nácin érthetetlen nyugtalanság vesz erőt. Úgy érzi, hogy elrontotta az életét, Persida átkot hozott reá. Bűnbánó rajongással váltakozó durváskodás lép a boldog együttlét helyébe. Persida szenved, tűr és kitart, igazi hőssé magasodik izgága férje mellett, de a szíve mélyén ő sem helyesli azt, amit tettek; látását teljesen elhomályosítja a fájó csalódás, s megnyugvásért a zárdában magába szívott sablon-magyarázatokhoz fordul: „Nem! — mondta mélyen megrendülve —, a szülők áldása nélkül nincs boldog házasság!“ A szökevények visszatérése szülővároskájukba szomorú beismerése annak, hogy rosszul cselekedtek. Ez pedig — tisztában kell lennünk vele — több két rakoncátlan gyermek megszelidülésénél. Slavici vallás-erkölcsi világszemléletével nem fér össze a fennálló rend elleni felkelés, ő azt tartja, hogy járatlan, új csapásokon csak addig merészkedjék az ember, míg a kitaposott utat szem elől nem téveszti; azon túl sötétben botorkálás, isteni büntetés az életünk. Persida és Náci hazajövetele tehát mélyebb értelmet kap: jelképe a forradalmi tett (Slavici szerint) elkerülhetetlenül bekövetkező kudarcának, szimbolikus kifejezése annak a haladásellenes gondolatnak, hogy a világot csak az uralkodó társadalmi viszonyok tiszteletben tartásával, istenfélő emberek békés munkálkodása révén lehet és kell előre mozdítani. Persidáék nem is jutnak révbe addig, míg a szülői tekintély mindenhatósága előtt fejet nem hajtanak. Eleinte nem érintkeznek sem Marával, sem Huberrel; kocsmát nyitnak, melyben Persida kiszolgál, Náci meg a beamtervendégekkel kártyázik. A civódás, veszekedés, asszonyverés azonban csak az újszülött megérkezésével ér véget. A bölcső megenyhíti a szíveket, béke és nyugalom költözik a lelkekbe. A szülők és nagyszülők kibékülését két rendkívül sokatmondó mozzanat színezi. Huber azt hiszi, hogy az unokája törvénytelen gyermek. (Neki magának van ugyan egy házasságon kívüli gyermeke, de az most nem jut eszébe.) Ezért a következőképpen üdvözli az évek óta nem látott fiát: „— Te semmirekellő! Hogy tudtál ilyen szégyent hozni rám? — kiáltotta s kijőve a sodrából, lehúzott a fiának két pofont. A plébános felemelte a kezét. — Tűrd el fiam — mondta —, mert megérdemled, s mert az apád adta Náci lehajtotta a fejét, aztán előrelépett, megragadta a kezet, amely megütötte, és megcsókolta.“ Kell ehhez kommentár? A lázadó fiú — aki pedig csak egy kis boldogságot akart — megszelídült. Helyre állt a rend: a pofonok rendje. A másik tanulságos jelenet hősnője: Mara. Harmincezer forintot tartogatott leánya számára. De mikor át kellene adnia, okoskodni kezd: „Elég lesz, ha átad ... huszonöt, vagy húszezret. Persidáé marad a többi is, de biztosabb helyen. Végül magával vitt tízezret. Mégiscsak több ez, mint amennyit Huberné adott, talán még nagyon is sok... és kísértésben volt Mara, hogy visszaforduljon az útból.“ A végén magánál őrzi az egész hozományt, mert hiszen „jobb helyen, mint nálam, hol is lehetne?“ A konfliktus megoldása világosan érvényre juttatja az író moralizáló célkitűzését. Ikáruszi szárnyszegettség húzza le a szabadon felröppent fiatalokat. Jéttek csak vissza — rendelkezik az író —, illeszkedjetek bele a rendbe, s tietek lesz a szülöttek vagyona és a mennyeknek országa. De így szárnyszegetten is, a fiatal pár győzelmes: diadalra vitték a szerelmüket, bár anyanyelv, vallás, eleinte társadalmi helyzet, elválasztotta őket egymástól. Megmutatták, hogy német férfi és román leány, katolikus ember és ortodox asszony élhet boldog házasságban. A könyv vezérlő gondolata kétségkívül ez. De nem csak ez. Mara sose kerülhetett volna rokonságba Hűbérikkel, ha a kofáskodástól — szívós garasgyűjtéssel és leleményes üzleteléssel — nem emelkedik a pénzes polgárok kasztjába. A nemzetiségi béke mellett tehát Slavici az osztálykülönbséget békés áthidalását állítja eszményként az olvasó elé. Felismeri , és realista élethűséggel bemutatja az erdélyi románok „nemzeti egységét“ jócskán felborító osztályellentéteket, mint ahogy a fejlődő kapitalizmussal ikertestvér polgári nacionalizmus térhódítását sem hallgatja el. A végső következtetéssel azonban nem mer szembenézni: a tőkés világot, a rendszer alapvető hibáit, embertelenségét nem ítéli el. Azazhogy elítéli, de nem szépirodalmi alkotásokban. Élete végére — egy börtönben — szocialistákkal kerül öszsze. (A váci és văcăreşti fogházat egyaránt megízlelte.) Megdöbbenve észleli, hogy neki tulajdonképpen köztük lett volna a helye. „Azt akartam — olvassuk Börtöneim című emlékiratában —, hogy szűnjék meg végül a gyűlölség és az elnyomás, hogy azok az emberek, akiket a sors közös életre rendelt, akiknek ma és a jövőben közösen kell élniök, élvezzék a békés együttélés jótéteményeit, ne nyomják el egymást, egyforma legyen a joguk és egyenlő a kötelességük akár románok, akár magyarok, szászok, svábok, szerbek, rutének vagy zsidók. Ezt akarták a szüleid és őseid, ezt akartad immár elég hosszú életeden át, és ezek az üldözött szocialisták sem akarnak mást...“ Mikor Slavici e sorokat írta, a faji megkülönböztetés és népelnyomás ideológusai már azonos nyíltsággal vették üldözőbe a szocialista forradalmárokat és a népek békés együttélését csupán humanizmusból hirdető apostolokat. Nem kétséges, hogy Persidáék sorsának írói továbbvitelében ez a gondolat szóhoz jutott volna. Slavici nem önthette művekbe a szocialistáktól tanultakat. De a békés együttélés nagy-nagy leckéjét megírta. S nekünk ezt a leckét nem szabad elhanyagolnunk, hanem emlékezetünkbe kell vésnünk, hogy tetteinkben minden adódó alkalommal alkalmazni tudjuk. Mert Lippán és Aradon, Temesvárott és Marosvásárhelyen ma is együtt, élnek Slavici hőseinek leszármazottai. Közös érdekük, életérdekük, hogy a faji megkülönböztetés „legártatlanabb“ megnyilvánulását se engedjék érvényesülni, hogy minden nemzetiség a legmesszebbmenően otthon érezze magát a közös hazában. Ha minden igyekezetünkkel nem ezt tesszük, homokra építjük a jövőnket. Clavici regényét Kacsó Sándor fordította magyarra, aki egyszersmind utószóval is ellátta. A regény magyar címe — Anyja lánya — szinte jobb az eredetinél. A könyv tartalmát, mindenesetre, átfogóbban öszszegezi, mint az anya szerepét egyoldalúan kidomborító Mara Slaviciot magyarul tolmácsolni különben csak látszólag könnyebb, mint Sadoveanut vagy Creangăt. Ott a moldvai tájszavak okozzák a legnagyobb gondot, itt viszont közhasználatú kifejezések segítségével kell a sajátosan erdélyi román atmoszférát megteremteni. Kacsó fordítása ezen az úton halad. Nem enged meg magának sem mutatós cifrázást, sem hűtlen színtelenítést, hanem lépésről-lépésre, árnyalatról árnyalatra követi — mérnöki pontossággal — az eredeti szöveget és a sorok közt bujkáló írói szándékot. Talán ez okozza, hogy olvasás közben helyenként romanizmusra bukkanunk: „elveszítette a kedvét“ (ai pierdut voia bună), „elhatározott szándéka, hogy itt marad“ (eşti hotărîtă să rămîi aici), „Csalódik!“ (Te-nşeli!), „nekem mondhatsz, ami az eszedbe jut“ (mie poţi să-mi spui ce-ţi trece prin minte), „megverte a pap ablakát“ (să bată la fereastra popii). Ezek kigyomlálására egyetlen, a közlést megelőző „átfésülés“ elég lett volna. A fordítást pedig általában a szöveghűséggel párosuló magyarosság, a táji levegő természetes áramlása, az életszerű párbeszédek, egyszóval: az apró hűtlenségeivel is hűséges tolmácsolás jellemzi. Értékes útbaigazítást jelent az olvasó számára az utószó (melyről, őszintén szólva, nem tudom elképzelni miért nem lehetett előszó). Kacsó kisebb tanulmányban elemzi az író életművébe és a korba beleágyazva a lefordított regényt. Slavici értékelése elveti a pár évvel ezelőtti román értékelések proletkultos szűkkeblűségét és elsőként szolgáltat igazságot a múltban többnyire mellőzött regénynek. Azt, hogy Slavici Mara című regénye „a XIX. század román regényirodalmának legkiválóbb alkotása, — nem merném mégse, a Kacsó Sándoréhoz hasonló határozottsággal állítani. OLÁH TIBOR V / /’ Y' rt m MÁRCIUS 6 UTCA (Fapác) BEDE ISTVÁN munkái ŐRTORONY (Fapác) -\ Száját is ellátva lóg, úgy alszik már a fogó. Az üllő sem háborog. Nem dong a nagy kopogó. Már a fúvó sem sziszeg. Nem vét a szén parazsat. Pihenés csendje zizeg. Pilinkél a pillanat. Penész nyílik virágként. Az árnyék lágy, puha pók. Beszövi a verőfényt a falon, s az ablakok Vasüzem műhelye előtt alatt az est kuporog, fenn rőt fellegnyár üget, az égaljról vér csorog. Felnyalja a szürkület. Az udvaron gyűl a csend. Fal tövében vashordók. Míg az üllő csattogott zúgtak, mint a lázadók. Munkás ül egy vasfúvón. Veszi számba a napot. Elbeszélget egyedül. Mit adott ma, s mit kapott. Két nagy bütykös ökle lóg. Homlokán még a korom. Feloldozta a dolog. Mereng, s én őt bámulom. Ráncos, busa, nagy fején a kormos folt mind nagyobb. S az estben, míg nézem én, nő fenséges feketén. Túl nő a torony fokán, s úgy nézem, a homlokán gyúlnak ki a csillagok. HORVÁTH ISTVÁN Esős-éjféltájon Az ég bakacsin. Az esőcseppek fekete gyöngyként hullanak. Kint a zaj röfög. Nézek, s úgy látok, ahogy színeket tapint, s érző lelkével lát a vak. A zaj, mint a húrt hárfásnak keze, rezegtet, szaggat, zúgva tép. S rezgem száz ősöm, ezer utódom: a múlt kínos és jövőnk gazdag, küzdelmes életét-Elem millió más dolgos ember vágyait s gondom, álmaim, miként viharzó felleg ködjének paránycsöppjei, együtt szállnak életünk szárnyain. Nyári vihar zúg. Az éjbe nézek. Sötéten át is látok éveket. Szívemben jelez tüzes új század, s fullaszt, torkomat fogja a múlt, a súlyos, éveteg. Ülök hallgatag és kavarognak gondjaim, s nézem kint az éjt . . . Mi süt rajta át, mi vonz derűvel mégis, s vet a telkembe fáklyafényt?. .. 1949. Egy nagy színházi ember: JANOVICS JENŐ Janovics Jenő neve elválaszthatatlan a XX. század magyar színjátszásának történetétől. Tizenegy évvel ezelőtt, 1945 november 16-án ragadta el a halál. Jelen cikk részlet egy nagyobb — Janovics Jenő tevékenységét méltató — tanulmányból. A magyar színjátszás világában ** ritka az olyan ember, aki egyszerre készül írónak, rendezőnek és színésznek, és mindezt oly szerves egységben valósítja meg, hogy egyidőben lesz művész és propagandista. Janovics Jenő könyvei, tanulmányai és újságcikkei az irodalmon keresztül a színházat, színházi tevékenysége pedig ugyanakkor az irodalmat szolgálja. S mindkettő a haladást. Janovics Jenő a magyar drámairodalomról két jelentős könyvet írt. Az egyikben (A magyar dráma irányai) felvázolta a magyar dráma fejlődését a hitvitázó drámáktól a századforduló utáni évek polgári színműirodalmáig. A könyv a pozitivizmus jegyében bő adatközlésre támaszkodik és Taine miliő-elmélete alapján hozza kapcsolatba a társadalmi fejlődéssel a dráma kialakulását és történeti útját. Nem marxista, a szocializmus csak megérintette s a marxizmust Bebel, Kautsky és Liebknecht néhány könyvéből ismerte. Mindenesetre sok tanulsággal olvasható még ma is Janovics könyve, amely a magyar dráma irányainak alapos és szép szintézise. A könyv utolsó oldalainak konklúzióiban a szocializmussal rokonszenvező Janovics jelenik meg, amikor a drámaíró elé forradalmi célkitűzéseket állít s elveti a századforduló naturalizmusban, impresszionizmusban és még ezeknél is „modernistább“ irányzatokban vergődő színműirodalmát. Legélesebben azonban a hazafiaskodó, frázispuffogtató, népellenes hazai irodalmat bírálja. ..... A mi drámaíróink minden téren olcsó eszközökkel akarnak hatni“ ........Hazafias drámáink üres puffogtatások, vezércikksorozatok, görögtüzes, díszmagyaros felvonulások ...“ és „nagyrészt lélektelen utánzásai a külföldi divatoknak, gyakran hóbortoknak“. Határozottan jelöli meg az új dráma útjának legfontosabb előfeltételeként az új társadalmi rend és felfogás szükségességét. „Az élet nagy kérdései döngetik a színpad ajtaját” s „drámaíróinknak egész figyelmükkel e kérdések felé kell fordulniok“. Az írók nem bújhatnak el a szociális küzdelmek elől, részt kell venniök bennük tevékenyen és harcosan. „A lelkeket úgy kell formálni, a gondolkodást úgy kell irányítani, a szíveket úgy kell acélozni, hogy élesszemű, felvilágosodott szellemű, sziklaszilárd akaratú katonái támadjanak az egyenlő emberi jogok, a testvéri szeretet s a minden béklyót lerázó szabadság nagy táborának.“ Mit jelent az, hogy az írónak részt kell vennie a társadalmi harcban? Nyilvánvaló, hogy a mi korunkban — Janovicsról s a századfordulóról van szó — értékelnünk kell, de nem követhetjük Kisfaludy, Szigligeti és Csiky útját. Céljukat az anyanyelv védelme és diadalra juttatása, a nemzeti függetlenség szellemének felvetése és elfogadtatása, sőt még a társadalmi kérdések napirendre tűzése területén is elérték. Az emberi társadalom s benne a magyarság is a fejlődés új szakaszába került. A huszadik század embere elvárja írójától, hogy elsőrendű feladatának tekintse „az élet fájó kelevényeinek, a létező rend sajgó sebeinek, a társadalom vértforraló igaztalanságainak és szörnyű visszásságainak feltárását“. S — mintegy programként — könyvét olyan kívánsággal fejezi be, amelyet a mai realizmus esztétikája is változatlanul magáévá tehet: „Ennek az elaggott, korhadt társadalmi rendnek a romjain, az új világ hajnalhasadásának égő pírjában fakadhat csak meg a jövő várva várt nagy drámája.“ Másik nagy, kétkötetes művében (Csiky Gergely élete és művei) a kritikai realizmus legkiválóbb magyar színpadi írójának fejlődését és művészetének alapjait elemzi ugyancsak Taine módszerét követve. Fejezetről fejezetre, a társadalomtörténeti háttér megrajzolásával követi Csiky és a társadalmi színmű fejlődését. „A magyar drámaírás szerves fejlődéséről csupán a magyar színpad létrejöttének pillanatától beszélhetünk. Hogy előbb miért nem, annak — a színpad hiányán kívül is — sok oka volt. Hiányoztak a nagy városok, hiányzott az erős polgárság, hiányzott a hazai élet igazi középpontja, stb.“ Csiky Gergely olyan korszakban tűnik fel, amikor egy hozzá hasonló írónak a megjelenése társadalmi szükségszerűség volt. Kivételes tehetség, aki a társadalom ellentmondásait éles szemmel veszi észre, de hiányzik belőle „a zseni sugárzó fénye, szertelen lángolása, magával ragadó vulkanikus ereje“. Csiky Gergely „gondolkodása fegyelmezett“, tisztában van a drámaírás minden paragrafusával és ragaszkodik hozzájuk, nem töri szét a régi korlátokat, hogy új szabályokat teremtsen, jó adag konzervativizmus is van benne — a szerzetes lelkülete alól nem képes soha teljesen felszabadulni —, és általában „óvakodik attól, hogy a szenvedély mindent legázoló ereje vegye át az uralmat s ragadja magával ismeretlen világokba múzsáját”. Janovics Jenő igen élesen veszi észre a naturalizmus és realizmus közötti különbségeket, amikor Csiky Gergely munkásságát jellemzi. „A társadalomnak nem egy nyavalyáját, nem egy csúnya fekélyét tárta fel, de sohasem visszataszító módon, sohasem a maga undorító mezítelenségében. A való életet rajzolta legtöbbször, de ott, ahol a rajz hűsége által a jó ízlést sértette volna, megnemesítette színeit. Az ő ecsetje merészen kalandozik, de sohasem téved a rút kietlen birodalmába. A színpad iránt való ideális rajongása mindig megóvta őt a naturalizmus ocsmányságaitól.“ Mindössze néhány gondolatot szakítottunk ki gazdag könyveiből. A Csiky Gergelyről szóló könyve darabelemzéseivel kincsesbánya rendezők és színészek számára. Persze a könyvnek részleteiben vannak hiányosságai is. A magyar dráma fejlődésének irányait vizsgálva éppen az erdélyi színházirodalom történeti alakulásáról feledkezik meg. A lényeg azonban az, hoogy könyvei nem elvont elmélkedések, hanem az elmélet és a színpadi gyakorlat szoros kapcsolatának eredményei. Ahogyan könyvei elméletileg készítették elő gyakorlati színházi tevékenységét, ugyanúgy az a több, mint száz bevezető előadás, amelynek nagy része nyomtatásban is megjelent, a közönség nevelését szolgálta. A Sztáray Mihály, Csokonai, Vörösmarty, Nagy Ignác, Szigligeti, Dóczy, Herczeg-bemutatók előtti bevezető előadások és tíz Shakespeare darabról tartott előadása: irodalmi gyöngyszemek. Nemcsak a drámákat s a kor szellemét vitték közel nézőhöz és olvasóhoz, hanem a rendezés alapvető szempontjait is a nyilvánosság kritikája alá bocsátotta bennük. A magyar drámatörténeti ciklus megrendezését az ismert szakemberek, így Bayer József, a magyar drámatörténet akkori szakértője is, s őrültségnek tartották. „Én fanatikusan bíztam színészeimben, akiket öt előző évi készüléssel hozzászoktattam a komoly feladatokhoz és fanatikusan bíztam abban a közönségben, amelyben céltudatosan igyekeztem újjáéleszteni a századéves hagyományok megbecsülését“. De ennek ellenére nem őrültség színpadra vinni három évszázaddal előbb írt hitvitázó drámát? — vetődött fel Janovicsban az aggasztó kérdés, egészen az utolsó pillanatig. Ha elbukik a közönség előtt, veszélyezteti az egész ciklust. És elérkezik az előadás estéje. Rendező és színészek életük legizgalmasabb perceit élik át. A bevezető előadást félelemmel és aggodalommal teli lélekkel kezdi Janovics Jenő. Felmegy a függöny, peregneka párbeszédek, folyik a cselekmény. Megtörténik a csoda, a diadal teljes. „Életemnek az volt legváratlanabb eseménye — olvasom visszaemlékezéseiben. — Minden hitemet, amellyel ebben a közönségben és színészeim munkabírásában bíztam, messze túlszárnyalta az, ami ezen az emlékezetes estén történt. Csoda vált valóra. A közönség megértett mindent és halomra döntötte az elméleti tudósoknak azt a megállapítását, hogy Sztáray Hitvitája soha nem kerülhet színre, mert nem is színpadra való“. Janovics Jenő egész tehetségét a köznevelés ügyének szenteli. A cikkek tömegét írja: — az új magyar drámáért hadakozik, színészek alakítását örökíti meg, az új európai realizmust népszerűsíti s közben előadásokat tart a főiskolai ifjúság szervezeteiben és a szocialista munkásság szakszervezeteiben. Csak egyet emeljünk ki itt ezekből. Alighogy megkezdi 1902-ben igazgatói ténykedését, a polgárság megrökönyödésére a szociáldemokrata párt helyiségében „Szocializmus és színészet“ címen tart előadást s ebben a jövő társadalma, a szocializmus s e társadalom hordozója, a munkásosztály mellett tesz vallomást. A munkásmozgalom vezetőihez fűződő kapcsolatait élete utolsó pillanatáig ápolta. Színészetünk történetének van néhány olyan lapja, amelyet Janovics Jenő nélkül nem is tudna kellő módon értékelni az utókor. Szentgyörgyi István Tiborcot olyan részletekbe menő finomsággal írta le, ahogyan irodalmunkban színészi alakítást papíron még nem örökítettek meg. Egy másik cikkében — ugyancsak Szentgyörgyit értékelve — részletesen elemzi hatalmas színészegyéniségét. „Szentgyörgyi nem közönséges talentum, hanem egy tartalmas és hatalmas színészzseni; nem széles a tehetsége, de oly mély, aminővel senki sem dicsekedhetik. A maga kis körében szuverén, mindenekfölött álló fejedelme a mai színpadnak. Nem is virtuóz, mert virtuóz is lehet valaki, anélkül, hogy művész lenne, hanem egy istentől megadott mémtőerő, aki a művészet legegyszerűbb, legtermészetesebb s így tehát legigazabb eszközeivel hozza létre alkjait”. És ha valakivel össze lehet hasonlítani bár a színészetben „összehasonlításnak helye nincs,“ mert a színművészetben „az egyetlen eszköz a művész saját meghamisítatlan egyénisége“ — akkor „ami a művészet eszközeit illeti, a mi Szentgyörgyink az egyetlen Duse-hoz hasonlítható“. És hogy az olvasónak alaposabb képe legyen Duse-ről is, a modern francia dráma nagyvilági és félvilági nőinek zseniális alakítójáról, a legnagyobb Kaméliás hölgyről — hát legközelebb Duse-ről írt mélyenszántó cikket. Azután Jászai Mariról, E. Kovács Gyuláról, Hettyey Arankáról, Várady Miklósról, Dezséri Gyuláról és színészetünk annyi más kiváló realista alakítójáról. Janovics Jenő klaszszikusan festi le őket, mindig a legjellemzőbbet mondja róluk. Azt, ami egyszerre jellemzi a művészt a színpadon és a néző lelkében. „Ha a színpadra lép — írja E. Kovács Gyuláról —, úgy érezzük, mintha egy darab romantika szállott volna azokra a deszkákra ... Megjelenésének fenségéből, arcvonásainak klasszikus szépségéből, hangjának érces csengéséből, beszédének sajátos zenéjéből, mozdulatainak súlyából, járásának méltóságából, sőt még taglejtéseiből is a legtisztább romanticizmus árad és sugárzik a néző ámuló szeme elé a maga kimért, nyugodt, klasszikus formaszépségében“ ... „Ha semmit sem tanult volna — olvassuk Jászai Mariról — zsenijének varázsereje akkor is naggyá tette volna őt, de mert nagyon sokat tanult, a legnagyobbak közé emelkedett ... Az ő művészete nem csöndes gyönyörűséget, nem bánatos meghatottságot kelt, hanem felizgatja a kedélyvilágunkat, megrázza lelkünket, feldúlja egész bensőnket: az a vad, fékezhetetlen erő, ami ebben a nagy asszonyban van, nem játszik a szívek húrjaival, hanem ezer körömmel marcangolja, tépi, szakasztja őket.“ A kolozsvári színészet iránti hódolatát Janovics Jenő könyvben (A Farkas utcai színház) és kéziratban (A Hunyady-téri színház) fejezte ki. A szerkezetileg kissé laza kötet lapjain a múlt és jelen fonódik össze a színes emlékek harmóniájában. Innen-onnan idézgetve, csupán szellemének gazdagságát illusztráljuk. Nem lenne utolsó feladat azonban haladó irodalmi és színjátszási hagyományainkat felidézve, egy csokorra való Janovics-tanulmányt is kiadni. Nem keveset tanulhatnának tőle színészeink és rendezőink mellett kritikusaink és esztétáink is. Programjának határozottságát nem egy írónk és művészünk szívlelhetné meg. Egyik tanulmányában, amelyet 1920-ban, a forradalmi hullám alig emelkedő szakaszában írt Strindbergről, — a századforduló legnagyobb íróinak különben a három skandinávot, Strindberg-et, Ibs°n-t és Björnson-t tartotta —, az irodalomról ezeket a kemény szavakat írja: „Az irodalomnak e sorsdöntő percekben nem jámbor cukros víz keverőkre, hanem korokba látó, jövőbe néző, kemény elszántságú, zártszívű vezérharcosokra volt szüksége, akik felelni tudnak, vagy legalább felérni próbálnak e vészesen fenyegető kérdésekre.“ Inovics azt kívánta az írótól és művésztől, hogy lankadatlanul keresse az igazságot, akadályozza meg, hogy az emberi lélkben az egykedvű beletörődöttség uralkodjék el, új vágyakat lobbantson fel, de kíméletlenül leplezze le a társadalmi bűnöket, kavarjon vihart, ha szükséges, vádoljon és leplezzen le, de tiszta és becsületes lélekkel álmodozzon az új világról és hősein keresztül formálja és épít- SG azt JORDAKY LAJOS