Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-11-17 / 46. szám

UTUNK Ion Slavici: ANYJA LÁNYA é­vszázados, bevett szokás „öröm­­mel üdvözölni” az újonnan meg­jelent könyvet. A recenzens megpró­bálhatja színezni az öröm kifejezését azzal, hogy „a kirakatban pillantja meg az ízléses kötetet“, esetleg be­szélhet a még fel sem száradt nyom­dafestékről. A lényeg azonban mindig ugyanaz: örömmel üdvözli az újonnan megjelent könyvet. Mikor Slavici Anyja lánya című regényének magyar kiadásáról beszé­lek, szeretnék fényt adni a megkopott formulának. Ez annál is kívánatosabb, mivel a könyv jó­ pár hónapja meg­jelent, az üdvözléssel tehát minden­képpen lekéstem. Megmaradt viszont és tovább tart az öröm. Az öröm afö­lött, hogy Slavici, ez a sajátosan er­délyi román író — két évvel novellái­nak magyar nyelvű kiadása után — most még egy lépést tesz a magyar olvasó felé. Ha az Erdélyben élő nem­zetiségeket hol ilyen, hol olyan na­cionalisták nem taszítják szinte her­­metikus kulturális elkülönülésbe, ez a lépés már rég megtörtént volna, s valószínűleg az erdélyi vagy erdélyi származású magyar írók — Mikes és Kemény Zsigmond és Kuncz Aladár és a többiek sem állnának oly távol a román olvasótól. Minthogy azonban a történelem lezárt korszakait legfel­jebb magyarázni, jóvátenni lehet, de megváltoztatni semmi esetre, nekünk, utódoknak meg kell elégednünk azzal, hogy a nagyapák hibáit, mulasztásait korrigáljuk. Az Anyja lánya magyar fordítása ilyen, rég esedékes adósság­­törlesztés, posthumus jóvátétel. Slavici 1848-ban született Világoson, ahol a bécsi kamarillával összefogott cári önkény vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot és 1925-ben halt meg Bukarestben, az Ó-királyságban, ahol mindig félszeg „mokány“-nak érezte magát, élete végére pedig formálisan kiközösítették. Nem szabad azonban az életrajznak minden esetben döntő fontosságot tulajdonítani: az író éle­téről elsősorban és legfőképpen alko­tásai beszélnek, vallanak, s csak az­után az alkalmi cikkek, „gesztusok“, nyilatkozatok. Gyermekkorában Slavici szülőhelye füstölgött még a vérlázító ellenforradalmár karabélyoktól; a sze­­lidlelkű, békés életre vágyó komlósi segédjegyzőt mégse tudta 48-assá for­­rósítani. És az 1918 utáni román fő­városban győzelmi mámorban tombol­ a burzsoá nacionalizmus, de az író mégse tud megbarátkozni azzal a gon­dolattal, „hogy a románok elnyom­janak másokat, mint ahogy őket is elnyomták volt“. A hősi 48 vérbefutá­­sából nem a helyes, előre vivő, forra­dalmár következtetést, a Bécs elleni közös szabadságharc folytatásának szükségességét vonja le. S 1918-ban sem örül annak, hogy a megingatha­tatlannak látszó monarchia a dara­bokra esett. Egy dolgot azonban: a különböző ajkú, de együtt élő népek egymásrautaltságát, e népek megbé­kélésének parancsoló szükségességét mindvégig őszintén vallotta, hirdette. Mi kifogásolhatjuk Slavici politikai ál­lásfoglalását 48-cal, a kiegyezéssel, vagy akár a 18-as egyesüléssel szem­ben. Irodalmi tevékenységét azonban csak a műveivel szabad lemérnünk. Mit mutatnak meg — és hogyan Sla­vici irodalmi alkotásai? Milyen célt szolgálnak, mit ébresztettek és ébresz­tenek ma is az olvasóban? Ha ilyen kérdésekkel közelítjük meg Slavici életművét, nem lesz alkalmunk szem­rehányásokat tenni neki. A méreteiben terjedelmesnek nem mondható életművéből magyar nyelven eddig csak a novelláit ismer­hettük meg. De elmondhatjuk, hogy a mindenkori román irodalomtörténet és az olvasó is az elbeszélő Slavicira teszi a hangsúlyt. Ennek nem utolsó sorban az az oka, hogy egyetlen regé­nye, az Anyja lánya („Mara“) in­kább az erdélyi nemzetiségek freskó­szerű társadalomrajza, míg novellái­ban az erdélyi román falusi burzsoá­zia fiai a főszereplők. Slavici nem volt híve a románok politikai egyesülésé­nek — a császáriul Saguna vonalát követte —, de híve volt a román kul­turális egységnek. Nos, novellái te­kintélyesebb hozzájárulást jelentettek ehhez az egységhez, mint a Mara, melynek hősei, konfliktusa, társadalmi atmoszférája többet mondott a Kárpá­tokon innenieknek. A román-magyar testvéri együttélés szilárd alapjainak kiépítése során ma természetszerűleg fokozott figyelemmel fordulunk a re­gényíró Slavicihoz. De — éppen azért, mert összekötőnek tekintjük — szá­munkra novellisztikája is értékes, ér­dekes, őszinte népszeretet, az erdélyi ro­mán falu osztálytagozódásának vilá­gos felismerése, a patriarchális viszo­nyok tudatos ápolgatása, a feltörő ré­tegekre oly jellemző egészséges op­timizmus, és ugyanakkor ösztönös idegenkedés, sőt félelem a fékevesztett tőke pusztításaitól: körülbelül ezek a vonások dominálnak Slavici novellái­ban, hosszabb elbeszéléseiben. Együtt­véve meglehetősen vegyes érzelmeket tápláló, ellentmondásokban minden­esetre nem szűkölködő képet alkotnak. Az ellentmondások gyökerét azonban nem az író „alacsony ideológiai szín­vonalában“ kell keresnünk (és ezt nem viccnek szántam, mert egyes átérté­kelésre megérett... átértékeléseinkből ki-ki­ csendül ez a rosszaié®),­­ ha­nem a Slavici művészetét éltető ta­lajban. A 48-at követő évtizedek az er­délyi román burzsoázia gyorsuló kiala­kulásának évtizedei. Bécs nem tartja be Avram Iancuéknak tett ígéreteit, hisz azok csak a kedélyek lecsilla­pítására és főleg a magyar forradalom leverésére szolgáltak, de juttat­ó morzsákat: egy kevéske földet a fel­szabadított jobbágyoknak, az ipar és kereskedelem gyakorlásának jogát a vásárhelyek románjainak, néhány is­kolát, szabadabb utat Bécs és Róma egyetemei felé. És az addig szinte összességében jobbágy erdélyi román­ság­a differenciálódni kezd. Falva­kon megjelenik egy, a többi paraszt­nál alig valamivel módosabb kisgazda: a későbbi kulák. Városon zsírosodik már az „okosan“, szemfülesen forgo­lódó iparos és kereskedő, a későbbi tőkés. Slavici ennek a szemlátomást tollasodó rétegnek a szülöttje, írója. Édesapja jómódú szűcsmester, jómaga — bár nem könnyűszerrel, de mégis felvergődik az egyetemig. Novellái pe­dig — saját osztályhelyzetének meg­felelően — az erdélyi román falvak kis hányadának fokozatos elpolgária­­sodását ábrázolják. Tanda pap, a sze­gényfalvi, addig jár elől jó példával, míg összes hívei, az egész falu (!) felvirágzik. Budulea pedig, az Apó örö­me című elbeszélés főhőse az espe­­rességig viszi. Némely esetben az író nem nagyon tapsol az átrétegződés­­nek. A kuláklegénybe szerelmes sze­gényleányt például (a Padureanca című novellában) így próbálja vissza­tartani az édesapja: „ ... Nem tudsz te az asztaluknál ülni, sem a kanaluk­kal enni; nem tudod az ő viseletüket hordani, sem a nyelvüket beszélni. Ka­­kukfióka lennél — varjúfészekben.“ Máskor viszont Slavici a társadalmi kapaszkodás himnuszát zengi: lásd például Budulea lankadatlan — csak jó magasan megtört emelkedését. Más kérdés aztán az, hogy az emelkedés biztosítékát miben látja. Ebből a szem­pontból Slavici, a marxizmus megala­pítóinak kortársa, a párizsi Kommün és az 1907-es lázadá® „szemtanúja“ nem­­ sokkal jutott előbbre az i. e. Hésziodosznál, aki dicséri a dolgos parasztot, mert „szántani-vetni igyek­szik, rendben tartja a házát, s éppen ezért gazdag". Evangéliumi morállal keveredő munkaszeretet, hagyomány­féltés és bátor előrelendülés, mérsék­let és nagyravágyás jellemzi Slavici legtöbb novellahősét. Megtorpanásuk akkor következik be, mikor az álmaik­ban dédelgetett (tőkés) állapot erköl­csi arculatával közelebbről megismer­kednek. Kétségbeesetten kiált fel pél­dául Dutu, a Bukarestben alaposan megkopasztott, embertelenül meghur­colt kincstaláló: „Ó, a falu! Milyen jó volt otthon, a faluban! Milyen bol­dog volt az ő szegényes házikójában!“ És addig nem is nyugszik, míg utolsó aranyain is túl nem ad és haza nem tér. Slavici hősei nem ismerik a stend­­hali mérhetetlen ambíciót, sem Victor Hugó vagy Jókai romantikus végle­teit; elindulnak, szárnyalnak, ívelnek, de aztán visszakanyarodnak „az arany középútra“. Félig befutott karrierek keresztény mintaképei. Dezsida és Náci, a Mara főszerep­­­lői tipikus megtestesítői a fenti emberideálnak. Amit szétszórtan a novellák és elbeszélések nyelvén Sla­vici elmondott, azt csokorba kötve, egy­ szuszra mutatja be regényében. Nagyobb lélegzetvétel jellemzi, a tár­sadalomrajz szélesebb perspektívája. És nekünk, erdélyieknek, valamivel is­merősebb környezet. A 48-as idők, Garibaldiék mozgolódása mélyen a háttérben maradnak, — a szerzőt nem érdekelték különösképpen —, de a sok­­nemzetiségű osztrák-magyar monarchia polgáriasodó-kapitalizálódó rétegeinek életét annál élesebb képekbel­­ exponál­­ja. Apáink és nagyapáink elbeszélé­séből, no meg az irodalom dokumen­tumaiból elég jól ismerjük ezt a vilá­got. Furcsa társítások jönnek a tol­lamra: a Slavici regényében szereplő szerelmes pár Bécsben keres menedé­ket, és a galíciai Iván Franko egyik elbeszélésében a fiatalok szerelme azért nem teljesedhetik ki, mert a fiút, aki K­ u. K. tiszt, hirtelen át­helyezték ... Aradra. A Mara cselek­ményének színhelye Lippa, Arad, Radna, Bécs, — hősei románok, né­metek, magyarok, szerbek, szlovákok. A regényíró a monarchia nemzetiségi tükörképét s ennek társadalmi hátte­rét rakja össze hiteles, realista eszkö­zökkel. Náci és Persida szeretik egymást. Véletlenül találkozott a tekintetük, s azóta képtelenek egyébre gondolni, mást tenni, mint szerelmi lázban per­­zselődni. De Náci német, Persida ro­mán. ■ „Semmiféle nemzetségem sem szennyezte be még vérünket“ — kala­pálja Mara leánya fülébe. Náci csa­ládjában — az apja bécsi szárma­zású, beamterekkel bratyizó tekintélyes mészáros — még fel sem merülhet a „vérrontás“ gondolata. Megejtő ro­mantikával bonyolódik hát tovább a konfliktus. Bujkálás a világ elől, lánc­­ravert szenvedélyekből kicsapó vesze­kedések, „örök­ harag“, kibékülés. Sze­relem. S ha legalább a szülők maka­csul szembeszegülnének a szerelmesek boldogság-vágyával. De nem: a szívet­­tépő gyötrődés belülről, az íratlan élet­szabályok kérődhetetlenségéből fa­kad. Elsősorban nekik: a zárdában nevelkedett Persidának és az édesapját fogcsikorgatva is tisztelő Nácinak ne­héz átgázolni az előítéletek mezején. Igyekeznek „normálisan“ gondolkozni. Nem megy. Megpróbálnak egymástól elszakadni. Hiába. Náci idő előtt visz­­szatér a mesterré avatásához szüksé­ges vándorútról, Persida nemet mond a körülötte legyeskedő fajtájabeli pap­nak. Szerelmük akkor lesz a legelvi­­selhetetlenebbül forró, mikor szüleik a holmi üzleti ügyek fölött összevesz­nek. Az előítéletek vétóját nyílt el­lenségeskedés tetézi. S a végső el­keseredés adja meg Persidáéknak a dön­tő lökést: titokban összeházasodnak, Bécsbe szöknek, mészárszéket nyit­nak. Az önmarcangolás és egymást kínzás sötét felhői közül felragyog végre a kielégült szerelem napja, a boldogság. Felragyog, de kevés időre. Mert Slavici hősei csak kezdeni tudnak na­gyot, szépet, felemelőt, végig járni a megkezdett utat — nem. S a szerelem öröknek hitt lángolását megint nem külső erők fojtják el, hanem a belső vívódás. (Mert semmi sem nehezebb a múlttal való végleges szakításnál.) Nácin érthetetlen nyugtalanság vesz erőt. Úgy érzi, hogy elrontotta az éle­tét, Persida átkot hozott reá. Bűnbánó rajongással váltakozó durváskodás lép a boldog együttlét helyébe. Per­sida szenved, tűr és kitart, igazi hős­sé magasodik izgága férje mellett, de a szíve mélyén ő sem helyesli azt, amit tettek; látását teljesen elhomá­lyosítja a fájó csalódás, s megnyug­vásért a zárdában magába szívott sablon-magyarázatokhoz fordul: „Nem! — mondta mélyen megrendülve —, a szülők áldása nélkül nincs boldog házasság!“ A szökevények visszatérése szülő­városkájukba szomorú beismerése an­nak, hogy rosszul cselekedtek. Ez pe­dig — tisztában kell lennünk vele — több két rakoncátlan gyermek meg­­szelidülésénél. Slavici vallás-erkölcsi világszemléletével nem fér össze a fennálló rend elleni felkelés, ő azt tartja, hogy járatlan, új csapásokon csak addig merészkedjék az ember, míg a kitaposott utat szem elől nem téveszti; azon túl sötétben­ botorkálás, isteni büntetés az életünk. Persida és Náci hazajövetele tehát mélyebb ér­telmet kap: jelképe a forradalmi tett (Slavici szerint) elkerülhetetlenül be­következő kudarcának, szimbolikus ki­fejezése annak a haladásellenes gon­dolatnak, hogy a világot csak az ural­kodó társadalmi viszonyok tisztelet­­ben tartásával, istenfélő emberek békés munkálkodása révén lehet és kell előre mozdítani. Persidáék nem is jutnak révbe addig, míg a szülői tekintély mindenhatósága előtt fejet nem haj­tanak. Eleinte nem érintkeznek sem Marával, sem Huberrel; kocsmát nyit­nak, melyben Persida kiszolgál, Náci meg a beamtervendégekkel kártyázik. A civódás, veszekedés, asszony­verés azonban csak az újszülött megérkezé­sével ér véget. A bölcső megenyhíti a szíveket, béke és nyugalom költözik a lelkekbe. A szülők és nagyszülők kibékülését két rendkívül sokatmondó mozzanat színezi. Huber azt hiszi, hogy az unokája törvénytelen gyer­mek. (Neki magának van ugyan egy házasságon kívüli gyermeke, de az most nem jut eszébe.) Ezért a követ­kezőképpen üdvözli az évek óta nem látott fiát: „— Te semmirekellő! Hogy tudtál ilyen szégyent hozni rám? — kiáltotta s kijőve a sodrából, lehúzott a fiának két pofont. A plébános felemelte a kezét. — Tűrd el fiam — mondta —, mert megérdemled, s mert az apád adta Náci lehajtotta­ a fejét, aztán előre­lépett, megragadta a kezet, amely megütötte, és megcsókolta.“ Kell ehhez kommentár? A lázadó fiú — aki pedig csak egy kis boldogságot akart — megszelídült. Helyre állt a rend: a pofonok rendje. A másik tanulságos jelenet hősnője: Mara. Harmincezer forintot tartogatott leánya számára. De mikor át kellene adnia, okoskodni kezd: „Elég lesz, ha átad ... huszonöt, vagy húszezret. Per­­sidáé marad a többi is, de biztosabb helyen. Végül magával vitt tízezret. Mégiscsak több ez, mint amennyit Huberné adott, talán még nagyon is sok... és kísértésben volt Mara, hogy visszaforduljon az útból.“ A vé­gén magánál őrzi az egész hozományt, mert hiszen „jobb helyen, mint ná­lam, hol is lehetne?“ A konfliktus megoldása világosan érvényre juttatja az író moralizáló célkitűzését. Ikáruszi szárnyszegettség húzza le a szabadon felröppent fiatalo­kat. Jéttek csak vissza — rendelkezik az író —, illeszkedjetek bele a rendbe, s tietek lesz a szülöttek vagyona és a mennyeknek országa. De így szárny­­szegetten is, a fiatal pár győzelmes: diadalra vitték a szerelmüket, bár anyanyelv, vallás, eleinte társadalmi helyzet,­­ elválasztotta őket egymás­tól. Megmutatták, hogy német férfi és román leány, katolikus ember és or­todox asszony élhet boldog házasság­ban. A könyv vezérlő gondolata két­ségkívül ez. De nem csak ez. Mara sose kerülhetett volna rokonságba Hű­bérikkel, ha a kofáskodástól — szí­vós garasgyűjtéssel és leleményes üz­leteléssel — nem emelkedik a pénzes polgárok kasztjába. A nemzetiségi bé­ke mellett tehát Slavici az osztály­­különbséget békés áthidalását állítja eszményként az olvasó elé. Felismeri , és realista élethűséggel bemutatja az erdélyi románok „nemzeti egysé­gét“ jócskán felborító osztályellentéte­ket, mint ahogy a fejlődő kapitaliz­mussal ikertestvér polgári nacionaliz­mus térhódítását sem hallgatja el. A végső következtetéssel azonban nem mer szembenézni: a tőkés világot, a rendszer alapvető hibáit, embertelen­ségét nem ítéli el. Azazhogy elítéli, de nem szépirodal­mi alkotásokban. Élete végére — egy börtönben — szocialistákkal kerül ösz­­sze. (A váci és văcăreşti fogházat egyaránt megízlelte.) Megdöbbenve észleli, hogy neki tulajdonképpen köz­tük lett volna a helye. „Azt akartam — olvassuk Börtöneim című emlék­iratában —, hogy szűnjék meg végül a gyűlölség és az elnyomás, hogy azok az emberek, akiket a sors közös életre rendelt, akiknek ma és a jövő­ben közösen kell élniök, élvezzék a békés együttélés jótéteményeit, ne nyomják el egymást, egyforma legyen a joguk és egyenlő a kötelességük akár románok, akár magyarok, szá­szok, svábok, szerbek, rutének vagy zsidók. Ezt akarták a szüleid és őseid, ezt akartad immár elég hosszú éle­teden át, és ezek az üldözött szocia­listák sem akarnak mást...“ Mikor Slavici e sorokat írta, a faji megkü­lönböztetés és népelnyomás ideológu­sai már azonos nyíltsággal vették üldözőbe a szocialista forradalmáro­kat és a népek békés együttélését csu­pán humanizmusból hirdető apostolo­kat. Nem kétséges, hogy Persidáék sorsának írói továbbvitelében ez a gon­dolat szóhoz jutott volna. Slavici nem önthette művekbe a szocialistáktól tanultakat. De a békés együttélés nagy-nagy leckéjét meg­írta. S nekünk ezt a leckét nem sza­bad elhanyagolnunk, hanem emléke­zetünkbe kell vésnünk, hogy tetteink­ben minden adódó alkalommal alkal­mazni tudjuk. Mert Lippán és Aradon, Temesvárott és Marosvásárhelyen ma is együtt, élnek Slavici hőseinek le­származottai. Közös érdekük, életérde­kük, hogy a faji megkülönböztetés „legártatlanabb“ megnyilvánulását se engedjék érvényesülni, hogy minden nemzetiség a legmesszebbmenően ott­hon érezze magát a közös hazában. Ha minden igyekezetünkkel nem ezt tesszük, homokra építjük a jövőnket. C­lavici regényét Kacsó Sándor for­­­dította magyarra, aki egyszers­mind utószóval is ellátta. A regény magyar címe — Anyja lánya — szin­te jobb az eredetinél. A könyv tar­talmát, mindenesetre, átfogóbban ösz­­szegezi, mint az anya szerepét egyol­dalúan kidomborító Mara­ Slaviciot magyarul tolmácsolni különben csak látszólag könnyebb, mint Sadoveanut vagy Creangăt. Ott a moldvai tájsza­vak okozzák a legnagyobb gondot, itt viszont közhasználatú kifejezések se­gítségével kell a sajátosan erdélyi ro­mán atmoszférát megteremteni. Kacsó fordítása ezen az úton halad. Nem enged meg magának sem mutatós cifrázást, sem hűtlen színtelenítést, hanem lépésről-lépésre, árnyalatról árnyalatra követi — mérnöki pontos­sággal — az eredeti szöveget és a so­rok közt bujkáló írói szándékot. Talán ez okozza, hogy olvasás közben helyen­ként romanizmusra bukkanunk: „elve­szítette a kedvét“ (ai pierdut voia bună), „elhatározott szándéka, hogy itt marad“ (eşti hotărîtă să răm­îi aici), „Csalódik!“ (Te-nşeli!), „nekem mond­hatsz, ami az eszedbe jut“ (mie poţi să-mi spui ce-ţi trece prin minte), „megverte a pap ablakát“ (să bată la fereastra popii). Ezek kigyomlálására egyetlen, a közlést megelőző „átfésü­­lés“ elég lett volna. A fordítást pedig általában a szöveghűséggel párosuló magyarosság, a táji levegő természe­tes áramlása, az életszerű párbeszédek, egyszóval: az apró hűtlenségeivel is hűséges tolmácsolás jellemzi. Értékes útbaigazítást jelent az ol­vasó számára az utószó (melyről, őszintén szólva, nem tudom elképzelni miért nem lehetett előszó). Kacsó kisebb tanulmányban elemzi­­ az író élet­művébe és a korba beleágyazva a lefordított regényt. Slavici­ értékelése elveti a pár évvel ezelőtti román ér­tékelések proletkultos szűkkeblűségét és elsőként szolgáltat igazságot a múltban többnyire mellőzött regény­nek. Azt, hogy Slavici Mara című re­génye „a XIX. század román regény­­irodalmának legkiválóbb alkotása, — nem merném mégse, a Kacsó Sán­doréhoz hasonló határozottsággal állí­tani. OLÁH TIBOR V / /’ Y' rt m MÁRCIUS 6 UTCA (Fapác) BEDE ISTVÁN munkái ŐRTORONY (Fapác) -\ Száját is ellátva lóg, úgy alszik már a fogó. Az üllő sem háborog. Nem dong a nagy kopogó. Már a fúvó sem sziszeg. Nem vét a szén parazsat. Pihenés csendje zizeg. Pilinkél a pillanat. Penész nyílik virágként. Az árnyék lágy, puha pók. Beszövi a verőfényt a falon, s az ablakok Vasüzem műhelye előtt alatt az est kuporog, fenn rőt fellegnyár üget, az égaljról vér csorog. Felnyalja a szürkület. Az udvaron gyűl a csend. Fal tövében vashordók. Míg az üllő csattogott zúgtak, mint a lázadók. Munkás ül egy vasfúvón. Veszi számba a napot. Elbeszélget egyedül. Mit adott ma, s mit kapott. Két nagy bütykös ökle lóg. Homlokán még a korom. Feloldozta a dolog. Mereng, s én őt bámulom. Ráncos, busa, nagy fején a kormos folt mind nagyobb. S az estben, míg nézem én, nő fenséges feketén. Túl nő a torony fokán, s úgy nézem, a homlokán gyúlnak ki a csillagok. HORVÁTH ISTVÁN Esős-éjféltájon Az ég bakacsin. Az esőcseppek fekete gyöngyként hullanak. Kint a zaj röfög. Nézek, s úgy látok, ahogy színeket tapint, s érző lelkével lát a vak. A zaj, mint a húrt hárfásnak keze, rezegtet, szaggat, zúgva tép. S rezgem száz ősöm, ezer utódom: a múlt kínos és jövőnk gazdag, küzdelmes életét-Elem millió más dolgos ember vágyait s gondom, álmaim, miként viharzó felleg ködjének paránycsöppjei, együtt szállnak életünk szárnyain. Nyári vihar zúg. Az éjbe nézek. Sötéten át is látok éveket. Szívemben jelez tüzes új század, s fullaszt, torkomat fogja a múlt, a súlyos, éveteg. Ülök hallgatag és kavarognak gondjaim, s nézem kint az éjt . . . Mi süt rajta át, mi vonz derűvel mégis, s vet a telkembe fáklyafényt?. .. 1949. Egy nagy színházi ember: JANOVICS JENŐ Janovics Jenő neve elválaszt­hatatlan a XX. század magyar színjátszásának történetétől. Ti­zenegy évvel ezelőtt, 1945 no­vember 16-án ragadta el a halál. Jelen cikk részlet egy na­­gyobb — Janovics Jenő tevé­kenységét méltató — tanul­mányból. A magyar színjátszás világában ** ritka az olyan ember, aki egy­szerre készül írónak, rendezőnek és színésznek, és mindezt oly szerves egységben valósítja meg, hogy egy­­időben lesz művész és propagandista. Janovics Jenő könyvei, tanulmányai és újságcikkei az irodalmon keresztül a színházat, színházi tevékenysége pedig ugyanakkor az irodalmat szol­gálja. S mindkettő a haladást. Janovics Jenő a magyar dráma­­irodalomról két jelentős könyvet írt. Az egyikben (A magyar dráma irá­nyai) felvázolta a magyar dráma fejlődését a hitvitázó drámáktól a századforduló utáni évek polgári szín­­műirodalmáig. A könyv a pozitiviz­mus jegyében bő adatközlésre támasz­kodik és Taine miliő-elmélete alapján hozza kapcsolatba a társadalmi fej­lődéssel a dráma kialakulását és tör­téneti útját. Nem marxista, a szocializ­mus csak megérintette s a marxizmust Bebel, Kautsky és Liebknecht néhány könyvéből ismerte. Mindenesetre sok tanulsággal olvas­ható még ma is Janovics könyve, amely a magyar dráma irányainak alapos és szép szintézise. A könyv utolsó ol­dalainak konklúzióiban a szocializmus­sal rokonszenvező Janovics jelenik meg, amikor a drámaíró elé forra­dalmi célkitűzéseket állít s elveti a századforduló naturalizmusban, im­presszionizmusban és még ezeknél is „modernistább“ irányzatokban vergő­dő színműirodalmát. Legélesebben azonban a hazafiaskodó, frázispuffog­­tató, népellenes hazai irodalmat bí­rálja. ..... A mi drámaíróink minden téren olcsó eszközökkel akarnak hat­ni“ ........Hazafias drámáink üres puf­fogtatások, vezércikksorozatok, görög­tüzes, díszmagyaros felvonulások ...“ és „nagyrészt lélektelen utánzásai a külföldi divatoknak, gyakran hóbor­toknak“. Határozottan jelöli meg az új drá­ma útjának legfontosabb előfeltétele­ként az új társadalmi rend és felfogás szükségességét. „Az élet nagy kérdé­sei döngetik a színpad ajtaját” s „drá­maíróinknak egész figyelmükkel e kérdések felé kell fordulniok“. Az írók nem bújhatnak el a szociális küzdel­mek elől, részt kell venniök bennük tevékenyen és harcosan. „A lelkeket úgy kell formálni, a gondolkodást úgy kell irányítani, a szíveket úgy kell acélozni, hogy élesszemű, felvilágo­sodott szellemű, sziklaszilárd akaratú katonái támadjanak az egyenlő em­beri jogok, a testvéri szeretet s a minden béklyót lerázó szabadság nagy táborának.“ Mit jelent az, hogy az írónak részt kell vennie a társadalmi harcban? Nyilvánvaló, hogy a mi korunkban — Janovicsról s a századfordulóról van szó — értékelnünk kell, de nem követhetjük Kisfaludy, Szigligeti és Csiky útját. Céljukat az anyanyelv védelme és diadalra juttatása, a nem­zeti függetlenség szellemének felve­tése és elfogadtatása, sőt még a tár­sadalmi kérdések napirendre tűzése területén is elérték. Az emberi tár­sadalom s benne a magyarság is a fejlődés új szakaszába került. A hu­szadik század embere elvárja írójától, hogy elsőrendű feladatának tekintse „az élet fájó kelevényeinek, a létező rend sajgó sebeinek, a társadalom vértforraló igazta­lanságainak és ször­nyű visszásságainak feltárását“. S — mintegy programként — könyvét olyan kívánsággal fejezi be, amelyet a mai realizmus esztétikája is válto­zatlanul magáévá tehet: „Ennek az elaggott, korhadt társadalmi rendnek a romjain, az új világ hajnalhasadá­sának égő pírjában fakadhat csak meg a jövő várva várt nagy drámája.“ Másik nagy, kétkötetes művében (Csiky Gergely élete és művei) a kri­tikai realizmus legkiválóbb magyar színpadi írójának fejlődését és mű­vészetének alapjait elemzi ugyancsak Taine módszerét követve. Fejezetről fejezetre, a társadalomtörténeti háttér megrajzolásával követi Csiky és a társadalmi színmű fejlődését. „A ma­gyar drámaírás szerves fejlődéséről csupán a magyar színpad létrejötté­nek pillanatától beszélhetünk. Hogy előbb miért nem, annak — a színpad hiányán kívül is — sok oka volt. Hiányoztak a nagy városok, hiányzott az erős polgárság, hiányzott a hazai élet igazi középpontja, stb.“ Csiky Gergely olyan korszakban tű­nik fel, amikor egy hozzá hasonló írónak a megjelenése társadalmi szük­ségszerűség volt. Kivételes tehetség, aki a társadalom ellentmondásait éles szemmel veszi észre, de hiányzik be­lőle „a zseni sugárzó fénye, szertelen lángolása, magával ragadó vulkanikus ereje“. Csiky Gergely „gondolkodása fegyelmezett“, tisztában van a drá­maírás minden paragrafusával és ra­gaszkodik hozzájuk, nem töri szét a régi korlátokat, hogy új szabályokat teremtsen, jó adag konzervativizmus is van benne — a szerzetes lelkülete alól nem képes soha teljesen felsza­badulni —, és általában „óvakodik attól, hogy a szenvedély mindent le­gázoló ereje vegye át az uralmat s ragadja magával ismeretlen világok­ba múzsáját”. Janovics Jenő igen élesen veszi észre a naturalizmus és realiz­mus közötti különbségeket, ami­kor Csiky Gergely munkásságát jellemzi. „A társadalomnak nem egy nyavalyáját, nem egy csúnya fekélyét tárta fel, de sohasem visszataszító mó­don, sohasem a maga undorító mezí­telenségében. A való életet rajzolta legtöbbször, de ott, ahol a rajz hű­sége által a jó ízlést sértette volna, megnemesítette színeit. Az ő ecsetje merészen kalandozik, de sohasem té­ved a rút kietlen birodalmába. A szín­pad iránt való ideális rajongása min­dig megóvta őt a naturalizmus ocs­mányságaitól.“ Mindössze néhány gondolatot sza­kítottunk ki gazdag könyveiből. A Csiky Gergelyről szóló könyve da­rabelemzéseivel kincsesbánya rendezők és színészek számára. Persze a könyv­nek részleteiben vannak hiányosságai is. A magyar dráma fejlődésének irá­nyait vizsgálva éppen az erdélyi színházirodalom történeti alakulásá­ról feledkezik meg. A lényeg azonban az, hoogy könyvei nem elvont elmél­kedések, hanem az elmélet és a szín­padi gyakorlat szoros kapcsolatának eredményei. Ahogyan könyvei elmé­letileg készítették elő gyakorlati szín­házi tevékenységét, ugyanúgy az­­ a több, mint száz bevezető előadás, amelynek nagy része nyomtatásban is megjelent, a közönség nevelését szol­gálta. A Sztáray Mihály, Csokonai, Vörös­marty, Nagy Ignác, Szigligeti, Dóczy, Herczeg-bemutatók előtti bevezető előadások és tíz Shakespeare darabról tartott előadása: irodalmi gyöngy­szemek. Nemcsak a drámákat s a kor szellemét vitték közel nézőhöz és ol­vasóhoz, hanem a rendezés alapvető szempontjait is a nyilvánosság kri­tikája alá bocsátotta bennük. A magyar drámatörténeti ciklus megrendezését az ismert szakembe­rek, így Bayer József, a magyar drá­matörténet akkori szakértője is, s őrültségnek tartották. „Én fanatikusan bíztam színészeimben, akiket öt előző évi készüléssel hozzászoktattam a ko­moly feladatokhoz és fanatikusan bíz­tam abban a közönségben, amelyben céltudatosan igyekeztem újjáéleszteni a századéves hagyományok megbecsü­lését“. De ennek ellenére nem őrült­ség színpadra vinni három évszázad­dal előbb írt hitvitázó drámát? — vetődött fel Janovicsban az aggasztó kérdés, egészen az utolsó pillanatig. Ha elbukik a közönség előtt, veszé­lyezteti az egész ciklust. És elérkezik az előadás estéje. Rendező és színé­szek életük legizgalmasabb perceit élik át. A bevezető­ előadást félelem­mel és aggodalommal teli lélekkel kezdi Janovics Jenő. Felmegy a füg­göny, peregnek­­a párbeszédek, folyik a cselekmény. Megtörténik a csoda, a diadal teljes. „Életemnek az volt legváratlanabb eseménye — olvasom visszaemlékezéseiben. — Minden hi­temet, amellyel ebben a közönségben és színészeim munkabírásában bíztam, messze túlszárnyalta az, ami ezen az emlékezetes estén történt. Csoda vált valóra. A közönség megértett mindent és halomra döntötte az elméleti tudó­soknak azt a megállapítását, hogy Sztáray Hitvitája soha nem kerülhet színre, mert nem is színpadra való“. Janovics Jenő egész tehetségét a köznevelés ügyének szenteli. A cikkek tömegét írja: — az új magyar drá­máért hadakozik, színészek alakítását örökíti meg, az új európai realizmust népszerűsíti s közben előadásokat tart a főiskolai ifjúság szervezeteiben és a szocialista munkásság szakszerveze­teiben. Csak egyet emeljünk ki itt ezekből. Alighogy megkezdi 1902-ben igazgatói ténykedését, a polgárság megrökönyödésére a szociáldemokrata párt helyiségében „Szocializmus és színészet“ címen tart előadást s eb­ben a jövő társadalma, a szocializmus s e társadalom hordozója, a munkás­­osztály mellett tesz vallomást. A mun­kásmozgalom vezetőihez fűződő kap­csolatait élete utolsó pillanatáig ápolta. Színészetünk történetének van né­hány olyan lapja, amelyet Janovics Jenő nélkül nem is tudna kellő módon értékelni az utókor. Szentgyörgyi Ist­ván Tiborcot olyan részletekbe menő finomsággal írta le, ahogyan irodal­munkban színészi alakítást papíron még nem örökítettek meg. Egy másik cikkében — ugyancsak Szentgyörgyit értékelve — részletesen elemzi hatal­mas színészegyéniségét. „Szentgyör­­gyi nem közönséges talentum, hanem egy tartalmas és hatalmas színész­zseni; nem széles a tehetsége, de oly mély, aminővel senki sem dicseked­hetik. A maga kis körében szuverén, mindenekfölött álló fejedelme a mai színpadnak. Nem is virtuóz, mert vir­tuóz is lehet valaki, anélkül, hogy mű­vész lenne, hanem egy istentől meg­­a­dott m­­émtőerő, aki a művészet leg­egyszerűbb, legtermészetesebb s így tehát legigazabb eszközeivel hozza létre alkjait”. És ha valakivel össze lehet hasonlítani bár a színészet­ben „összehasonlításnak helye nincs,“ mert a színművészetben „az egyetlen eszköz a művész saját meghamisítat­­lan egyénisége“ — akkor „ami a mű­vészet eszközeit illeti, a mi Szentgyör­­gyink az egyetlen Duse-hoz hasonlít­ható“. És hogy az olvasónak alaposabb képe legyen Duse-ről is, a modern francia dráma nagyvilági és félvilági nőinek zseniális alakítójáról, a leg­nagyobb Kaméliás hölgy­ről — hát legközelebb Duse-ről írt mélyenszántó cikket. Azután Jászai Mariról, E. Ko­vács Gyuláról, Hettyey Arankáról, Várady Miklósról, Dezséri Gyuláról és színészetünk annyi más kiváló rea­lista alakítójáról. Janovics Jenő klasz­­szikusan festi le őket, mindig a leg­jellemzőbbet mondja róluk. Azt, ami egyszerre jellemzi a művészt a szín­padon és a néző lelkében. „Ha a színpadra lép — írja E. Kovács Gyuláról —, úgy érezzük, mintha egy darab romantika szállott volna azokra a deszkákra ... Meg­jelenésének fenségéből, arcvonásainak klasszikus szépségéből, hangjának ér­ces csengéséből, beszédének sajátos zenéjéből, mozdulatainak súlyából, já­rásának méltóságából, sőt még taglej­téseiből is a legtisztább romanticiz­­mus árad és sugárzik a néző ámuló szeme elé a maga kimért, nyugodt, klasszikus forma­szépségében“ ... „Ha semmit sem tanult volna — olvassuk Jászai Mariról — zsenijének varázsereje akkor is naggyá tette volna őt, de mert nagyon sokat ta­nult, a legnagyobbak közé emelke­dett ... Az ő művészete nem csöndes gyönyörűséget, nem bánatos megha­­tottságot kelt, hanem felizgatja a ke­­délyvilágunkat, megrázza lelkünket, feldúlja egész bensőnket: az a vad, fékezhetetlen erő, ami ebben a nagy asszonyban van, nem játszik a szívek húrjaival, hanem ezer körömmel mar­cangolja, tépi, szakasztja őket.“ A kolozsvári színészet iránti hódo­latát Janovics Jenő könyvben (A Far­kas­ utcai színház) és kéziratban (A Hunyady-téri színház) fejezte ki. A szerkezetileg kissé laza kötet lapjain a múlt és jelen fonódik össze a színes emlékek harmóniájában. Innen-onnan idézgetve, csupán szel­lemének gazdagságát illusztráljuk. Nem lenne utolsó feladat azonban haladó irodalmi és színjátszási ha­gyományainkat felidézve, egy csokor­ra való Janovics-tanulmányt is ki­adni. Nem keveset tanulhatnának tőle színészeink és rendezőink mellett kri­tikusaink és esztétáink is. Program­jának határozottságát nem egy írónk és művészünk szívlelhetné meg. Egyik tanulmányában, amelyet 1920-ban, a forradalmi hullám alig emelkedő sza­kaszában írt Strindbergről, — a szá­zadforduló legnagyobb íróinak külön­ben a három skandinávot, Strind­­berg-et, Ibs°n-t és Björnson-t tartotta —, az irodalomról ezeket a kemény szavakat írja: „Az irodalomnak e sorsdöntő percekben nem jámbor cuk­ros­ víz keverőkre, hanem korokba látó, jövőbe néző, kemény elszántságú, zárt­­szívű vezérharcosokra volt szüksége, akik felelni tudnak, vagy legalább fel­érni próbálnak e vészesen fenyegető kérdésekre.“ I­novics azt kívánta az írótól és művésztől, hogy lankadatlanul keresse az igazságot, akadályozza meg, hogy az emberi lé­lkben az egykedvű bele­­törődöttség uralkodjék el, új vágyakat lobbantson fel, de kíméletlenül leplez­ze le a társadalmi bűnöket, kavar­jon vihart, ha szükséges, vádoljon és leplezzen le, de tiszta és becsüle­tes lélekkel álmodozzon az új világról és hősein keresztül formálja és épít- SG azt JORDAKY LAJOS

Next