Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1960-03-25 / 12. szám
UTUNK intuteprénete | J\j /7 17 A IM ■ ,í .. _ 7 -V y\ / · A nagyváradi bábszínházat a Báb ^ és Marionettszínházak két év előtti bukaresti nemzetközi fesztiválján ezüst éremmel tüntették ki s ma is a műfaj legjobbjai között tartják számon ! Fennállásának tíz éve során nyolcvanöt darabot mutatt be, nem kevesebb, mint háromezer-egyszáz előadásban, amelyet közel ötszázezer néző — többnyire gyermekek — tekintett meg. A darabok túlnyomó többsége románés magyar népmesékből s klasszikusaink népmese-feldolgozásaiból meríti tárgyát, alakjait, mondanivalóját. A bábszínházak esetében azonban maga a darab, a szöveg még nem dönti el olyan mértékben a játékot, mint a „nagyszínházakénál. A mesevilág törvényei, naiv bája megköveteli, hogy a Juhász, a Tündér, a Király, a Királylány mindig azonos legyen önmagával s mégse legyen kétszer sem ugyanolyan. Jórészt a bábtervező fantáziájától, művészetétől függ tehát, hogy a népmesealakok elő tudják-e tölteni szerepüket a bábszínpadon, ahol egyszersmind minden önmaga karikatúrájaként is hat, s mindent a bábjáték sajátos nyelvére kell „lefordítani“ ahhoz, hogy az erkölcsi tanulság elevenen hasson. Fux Pál bán érett, eredeti művészt, bátor és sikeres útkeresőt vall magáénak a váradi bábszínház, körötte pedig jól öszszeforrott együttest, amely megérti intencióit s bábjaival stílusosan, alkotó játékossággal tudja betölteni a színpadot. Útkeresésük irányára talán a legjellemzőbb az Ezüst Furulya, Csodaszőnyeg és a Srófocska kalandjai előadása. (Nagyvárad, 1910. március 12-20.) Kisbíró*k'| ' T°eCúS«neT K- -JC | mi|gv('^ m,ezt a rabló Sárkánytól. ■ ' ja"k" Tündértől ezüst varázsfogat kap s ennek segítségével legyőzi Sárkány, Király „hálából“ el akarja ,u,? K CSI .hnUl- ''OS? ai ígért Jalmat ne kelljen megadnia, de végül ,s ő Pusztul el talpnyalójával, Udvarmesterrel együtt. Tanulságos tehát, de végeredményben egy „szabványos“ mese. De milyen érdekistenivé vált a nagyváradiak előadásában! Mindjárt az első jelenet U?y ,mu*u*’ ll08y jókora cserépköcsög úszik be a színre, még a fedője is rajta van. A fedő egyszerre emelkedni kezd, a köcsögből kibújik a Kisbíró feje (a fedő rajta maradt kalapnak), azu.,an. a karja, s nagy köcsöghatára a 2._ Ja- A gyermeknéző egyszerre mintegy Köcsögországban érzi magát, s igen természetesnek tűnik neki, hogy a többi figura testét is escrépköcsögből, fejét pedig eszrépdugóból képezték ki. Nemcsak a bábuk arcának, hanem köcsögtestüknek is van jellegzetessége, már formájukra is ,olyanok, hogy első látásra rokonszenvet vagy ellenszenvet váltanak ki. Amikor pl. a dühös kis köcsöglány megjelenik a színen, szinte mindig felkiált egy-egy gyermekhang: „Kicsi köcsög hamar felfő“. A Csodaszőnyeg (Covorul cu minuni, — a román nyelvű szekció előadása) más oldalról mutatja be a nagyváradi bábos útkeresőket. Egy megelevenedett román népi szőnyeg Juhászát felszólítja a Tündér, hogy mondja el három kívánságát. A Juhász megtanácskozza a dolgot állatkáival, s először is óriás káposztafejet kér, aztán a csillagok közé akar utazni, végül pedig arra kéri a Tündért, hogy éjszaka is legyen nappali világosság. Kiderül, hogy a Tündér egyik kívánságát sem tudja teljesíteni, viszont amire ő nem képes, a tudomány segítségével elvégzi az ember. A Juhász hatalmas könyvből (fedőlapján vastag betűkkel: MICSURIN) akumlálja ki, hogy miképp kell óriásfej káposztát termeszteni. A csillagok közé szputnyik röpíti őket, nappali fényt pedig az áramfejlesztő központ áraszt az éjszakában. A népi szőnyeg klasszikus alakjait — Juhászt, Tündért, állatkákat — a népművészet stílusában formálták meg. Annál frappánsabban hatnak azután a „mai“ elemek, melyeket a bábtervező fantáziája, útkereső ösztöne igyekszik minél bábszerűbben s mégis a lehető legvalóságosabban megjeleníteni. Hozzátehetjük, hogy teljes sikerrel. Micsoda ováció fogadja a báb-villanytelepet s a csillagok felé süvítő báb-szputnyikot! Egyiket sem fogja egykönnyen elfelejteni a gyermeknéző, s emlékezetébe vésődik a tanulság is a tudománnyal bánni tudó ember erejéről. Minden elemében mai tárgyú bábszínmű azonban még nagyon kevés van; Nagyváradon most mutattak be ilyent először. A Szófócska kalandjainak meséje (Necazurile lui Burubel, — a román nyelvű szekció előadása) napjainkban egy gyárban játszódik. Hősei: Szófócska, a derék ipari tanuló, a kitűnő Mester, az emberi tulajdonságokkal felruházott Gép, no meg a szökdécselést kedvelő Grafikon. Rozsda, Por és Pók szövetségre lép Lustasággal, Nemtörődömséggel és Reggeli Álommal; ők legyűrik Srófocska szorgalmát, elhanyagolja munkáját, s így Gép legveszedelmesebb ellensége martalékává lesz: megbetegszik. Mester műtétet hajt végre rajta, visszaadja egészségét. Srófocska megérti, milyen nagy bajt okozott, megfogadja, hogy megjavul. Mester és Gép most az egyszer még megbocsátanak neki, ő ismét munkába áll, s Grafikon ismét vidáman szökdécselhet felfelé. Srófocska és Mester népmese-őseit nem nehéz Kisbojtárban és öreg juhászban felfedezni. De a bábjáték világa éppen azáltal gazdagodhatott két új „pozitív figurával“, hogy a bábtervező — mozgásban, kifejezésben, karakterben — modernekké varázsolta őket. A bábfigurák karikatúraszerfsége Srófocska esetében a legényke fiatalos báját, üdeségét, Mester esetében pedig ennek jovialitását hangsúlyozza. Ugyanígy az „ellenséges“ elemeket megjelenítő bábukon a boszorkány-vonások „negatív“-nak ismert emberi vonásokkal keverednek (pl. Nemtörődömségnek unott, szemtelen az arckifejezése stb.), s éppen ezért erősen hatnak a gyermeki képzeletre. Az egyetlen „ős nélküli“ figura, az emberi tulajdonságokkal felruházott Gép, ember formájú, de merev testével-fejével, emberi szemként világító égőivel valószínűleg maga válik majd új meséink hasonló figuráinak ősévé. De nemcsak díszleteikről vagy bábjaikról lehetne még sokat írni. Szólni kellene fejlett technikájukról, szcenikai megoldásaikról, a játék koreográfiájáról, amelyek előadásaikat magas színvonalúvá teszik, és nagyrészt Francisca Mirişanu rendezői képességeit dicsérik. Művészete titkait jól ismerő, tehetséges kis csoport ez. Sok kitűnő alakítást láttunk tőlük, ne tűnjék ünneprontásnak azonban, ha megemlítjük, hogy sok még a bizonytalanság is, különösen a dikció terén. Az előadásokat sokszor zavarja a hamisan negédes hangvétel vagy a nem eléggé tiszta és érthető beszéd. A Punguta cu dói bani-t moldvai tájnyelven adták elő, szem elől tévesztve, hogy a bábszínpad is, mint minden színpad, az irodalmi nyelv propagálója kell hogy legyen, sőt éppen egyik fő feladata. Mindent egybevéve azonban a nagyváradi Állami Bábszínház március 12—20 közötti ünnepi előadássorozata valóban megismertetett a műfaj legszebb eredményeivel. Jó lenne, ha ezek az eredmények minél hamarabb egész bábjátékmozgalmunk közkincsévé válnának. SOMLYAI LÁSZLÓ mini FUX PÁL rajzai Sigismund Toduta Harmadik Szimfóniája programja, eszmei terve jelez. Mert lehetne ugyan másról is szó, nem pusztán Ovidiusról, de a nagy fájdalom amilyen a hazát vesztett hazafi fájdalma , az egyedüllét vigasztalan, gyötrő élménye, a „világ végén“, a semmi határán vergődő ember szenvedése ebben a zenében benne van. A tételes tartalom s a mű szelleme közli összefüggéseket kutatja George Bálán bukaresti mozikollens jelentős Todutá-cikke is (Tribuna, 1960. II. 18.). Bálán nem túlságosan hisz a szimfónia programjában — különösen azért, mert szerinte S. Todutá jellegzetesen gondolkodó, nem pedig ábrázoló („illusztratív ) egyéniség. Végső összegezése a szimfónia lényegére tapint: „Sigismund Todutá ókori témához nyúlt, mely korunk problémáitól látszólag távol esik — viszont ezt a témát fénnyel töltötte meg, s a hiteles korszellem, a mi korunk szellemének áramát ömlesztette bele. Kitűnő lecke sok szimfónia- és nyitányszerzőnk számára, akik hangoskodva választanak mai címeket, míg zenei érzés- és gondolatviláguk két évszázaddal a cím mögött marad.“ A harmadik és egyben utolsó tétel „Ovidius felmagasztalása“, hálaének, hála-passacaglia. Sigismund Toduta valódi ,,poéta doctus“ — aki pl. Vonószenekari Concertojának lapjain a román folklór s a klaszszikus polifónia elemeit oly bámulatos tudással szőtte egybe költő és gondolkodó, akinél a tartalom a lényeg, az ugyanakkor a forma elismert mestere is. Nem csoda hát, ha a harmadik tételben a változat egyik legrégibb formáját, a passacagliát töltötte meg új tartalommal. Anatol Chisadji — akit mindhárom Todula-szimfónia kolozsvári bemutatásának komoly érdeme illet — nagy és elismerésre méltó munkát végzett. * Az Ovidius-szimfónia élménye után találkoztam Sigismund Todula val, az emberrel is, aki jelenleg negyedik. Békeszimfóniáján dolgozik. Zenéjével rokon, bámulatosan kerek és csiszolt mondatokban beszél Ovidiusról, Goethéről, Bartókról, azokról, akik hozzá legközelebb állnak. A legmelegebben Bartókról. — Micsoda távlat, mekkora sokoldalúság ! — mondja. — Bartók, e ritka, polikróm lángész már nemcsak zeneszerző, hanem fogalom. A mesterségesen szított gyűlölködés korszakában a tudomány és a művészet eszközeivel szolgálta a népeink közötti közeledést; a Mikrokozmosz hat füzetében pedagógiai remekművet alkotott; két zongorára és ütőhangszerekre írt szonátáia, második zongoraversenye, hegedű-szólószonátája s a Concerto a modern zene legnagyobb kincsei közé tartoznak. Ennek a Bartóknak, az ő emberségének, az ő művészetének magam is sokkal tartozom. — Itt eltűnődik, azután lassan hozzáteszi: Sok időnek kell eltelnie, míg valaki túlszárnyalja Bartók hatodik vonósnégyesét... így vallott Bartókról — s közvetve önmagáról — a római Academia Santa Cecília doktora, a kétszeres állami díjas, az RNK művészetének érdemes mestere, aki nagyot alkotott nemcsak nagyzenekari szimfóniájában, hanem az „egyszerű“ fuvolaszonátában is — Sigismund Toduta, aki a legjelentősebb román zeneszerzők között is az első sorban áll. KOVÁTS IVÁN Pillanatfelvételek Rajongó 7 7agyon sokáig rejtély volt előttem ez a lány. Szőke haja ■C szikrázott a napfényben, vagy elrejtőzött nylonkendőbe szorítva. De nem ez volt a rejtély, sem nyúlánk, formás alakja, amikor bevágódott a tömegbe, és utat tört a tömörülő „férfi-dzsungelén.“ Hanem az, ahogy államidíjas szobrászok vésőjére méltó karja szenvedélyesen hárított el útjából minden akadályt, ahogy rést találva szétfeszítette a lomhán igyekvőket, ahogy csókolnivaló bársonyos könyöke hordatáji fájdalmakat osztogatva lendült előre, mintha hóvégi hajrában akarná behozni a szinte behozhatatlan késést. Leopárdra emlékeztető mozdulatainak szívós erőfeszítésénél csak lobogva szikrázó szeme volt rejtélyesebb. Honnan került a szőke álomalakba ekkora izzása szenvedély, mindent magával sodró, forró indulat? Csak rajongók hitben fogant emésztő tüze adhat ekkora erőt a törékeny testbe, amikor vasárnap délutánonként, válogatott meccsek előtt benyomult a futballpályára. Kicsit szokatlan volt számomra ez a viharos törtetés, ez a rajongó nekifeszülés, ez a diadalmas ostrom, és lényegében nem értettem, hogy épp ez a lány mit keres a futballpályán, ez a lány, akinek a lába nyomán szonettek zizzennek, akinek szőke hajából szálló orgonaillat pezsdít tavaszi vallomásokat. Vagy Vokurka II. a szerelme, és nem akar egy pillanatot se elveszíteni az életből nélküle? De nem zavarja rajongó érzéseit harminc-negyvenezer sporttárs colosseumi oroszlánüvöltése? Vagy talán ő is felrikolt, s monalisai mosolya szörnyű fintorba torzul, amikor a bálvány, Vokurka II. mesteri cselezés után húsz méterről a felső léc alá szúrja a labdát . . . Nem láthattam, sokáig nem láthattam, mert mindig elsodródott szemem elől. De egyszer mégis megpillantottam szőke haját, tíz perccel a kezdés után. Nem törődve a szellemes figyelmeztetésekkel, átgázoltam három sort, s akkor elstülten álltam meg két fej között. A toporzékoló, üvöltő, viharzó tribün kellős közepén egy göndör hajú fickó széles vállára hajtva fejét, édesdeden aludt a rajongó, szőke tündér. * Turisták Ablakom előtt visz el az út a közeli dombok, hegyek, őt zöld pázsitos lankák, a folyópart felé. Vasárnaponként, a heti munka után szabadba vágyók ezrei özönölnek az úton. Motorbiciklin, kerékpáron, autón is, de főképp gyalog. A gyalogló elvtársak közül már hosszabb idő óta különösen ketten keltették fel kissé irigykedő érdeklődésemet. Két szép férfikorú, de pompás izomzatú atléta, akiken csak szorgos figyeléssel fedezhető fel némi kezdődő pocak. Ha egyszer is hiányoznának, bizonyosan nyugtalan lennék, és magánnyomozásba kezdenék távolmaradásuk okának kiderítésére. Erre azonban eddig még nem került sor. Jönnek pontosan, késedelem nélkül, s már felruháztam őket minden kiváló tulajdonsággal. Ilyen pontosan mennek munkahelyükre, ilyen késedelem nélkül végzik el feladataikat, ilyen magabiztosan tájékozódnak a világ dolgai között, mint ahogy jönnek vastag talpú turista bakancsban, b biztos vagyok már abban, hogy életük is olyan kiegyensúlyozott, mint kemény lépésük a szürke aszfalton. Lám, az új idők emberei, gondolom, de vasárnap csak turisták, edzettek és derűsek, kacagásuk maga az egészséges életöröm. Gyapjúharisnyájuk megfeszül erős bicepszükön, rövid sportnadrágjukból kilátszó izmos lábukat a nap cserezte barnára, tirolisra szabott nadrágtartójukat feszíti szét hatalmas mellkasuk, széles hátuk, duzzadó váljuk traktorok erejét sejteti, zöld színű pörge kalapjuk nem kihívó, de kamaszosan hetyke, mint a tavaszi reggel. Vajon kik lehetnek, tűnődöm, míg nézem vonulásukat, amikor egy kerékpáros férfi fékez le mellettük, és kirobbanó örömmel üdvözlik egymást. A két turista vállon is veregeti barátját, aki fájdalmasan nyög az erős tenyerek kedveskedésétől. — Ki a zöldbe? — kérdi, ahogy magához tér. — Persze — mondja az egyik atléta —, ilyenkor az ember már kívánja a természetet. — S az asszonyok? — Természetesen ők is, itt mennek elöl, nekik is kell a vasárnapi kikapcsolódás, egy kis pihenés a dupla műszak után — bök előre bikafejével a másik. És valóban ott kopog előttük két kis, kedves asszony, zihálva, és már pilledten, hátukon két hatalmas hátizsákkal, a homokon átdugott plédekkel, a zsákok zsebeiből kikandikáló sörösüvegekkel, kezükben tömött sportzsákokkal — szótlan nekifeszülésben. Udvariasság letem itt történt, és a szó sem itt jutott eszembe, teszem -t- azt a kolozsvári ötös autóbuszon, hanem Prágában, Arany Prágában a Vaclav téren, miközben villamosra vártam, hogy megkeressem Egon Erwin Kisch szülőházát. A prágaiak magatartása juttatta eszembe, és megfelelő kifejezést kerestem viselkedésükre. Udvariasság — gondoltam, ez nem jó, még érzik rajta valami monarchikus íz és delnek előtti hajbókolás. Előzékenység, kerestem tovább a szavakat, de ebben, ha enyhén is, szolgai lapulás érezhető; figyelmesség, fűztem tovább, de ez sem szokott kölcsönös lenni — valaki figyelmes, és valaki elfogadja ezt a figyelmességet. Mosolyogva, de elfogadja. Szabad emberhez nem méltó az ilyen kapcsolat. A megfelelő kifejezést nem találtam meg, mert késés nélkül jött a várt villamos, és a prágaiak sem osztoztak töprengésemben, hanem egymás iránti udvariassággal, figyelmességgel és előzékenységgel felszálltak. Az ülőhelyeket elfoglalták, én a kocsi közepén álltam, s a Vitáva fölött előtűnő Hradzsint csodáltam, amikor magamon éreztem valakinek a tekintetét. Körülpillantottam, és mindjárt észrevettem egy közelemben ülő, tizennyolc év körüli lány rám mosolygó szemét. Nem feltűnően, de kihúztam magam, már mennyire termetem engedi, és mélyen, sokat sejtetően a lány szemébe néztem. És a lány visszanézett, már nemcsak kedves mosolygással, hanem lobbanva igéző tekintettel, amitől nemcsak én, de a kicsipkézett kőpaloták is kigyúltak volna, s a másik pillanatban felállt, átadta a helyét. Hát ezt nem kellett, ezt mégsem kellett volna megtennie, kedves elvtársnő. Vendégjog is van a világon... így megsérteni egy vendéget... TAMÁS GÁSPÁR SURÁNY ERZSÉBET rajzai .9—