Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1960-03-25 / 12. szám

UTUNK intuteprénete | J\j /7 17 A IM ■ ,í .. _ 7 -V y\ / · A nagyváradi bábszínházat a Báb ^ és Marionettszínházak két év előtti bukaresti nemzetközi fesztiválján ezüst éremmel tüntették ki s ma is a m­űfaj legjobbjai között tartják számon ! Fennállásának tíz éve során nyolcvan­öt darabot mutatt be, nem kevesebb, mint háromezer-egyszáz előadásban, ame­lyet közel ötszázezer néző — többnyire gyermekek — tekintett meg. A darabok túlnyomó többsége román­­és magyar népmesékből s klasszikusaink népmese-feldolgozásaiból meríti tárgyát, alakjait, mondanivalóját. A bábszínházak esetében azonban maga a darab, a szö­veg még nem dönti el olyan mértékben a játékot, mint a „nagyszínházakénál. A mesevilág törvényei, naiv bája meg­követeli, hogy a Juhász, a Tündér, a Király, a Királylány mindig azonos le­gyen önmagával s mégse legyen kétszer sem ugyanolyan. Jórészt a bábtervező fantáziájától, művészetétől függ tehát, hogy a népmesealakok elő tudják-e töl­teni szerepüket a bábszínpadon, ahol egyszersmind minden önmaga karikatú­rájaként is hat, s mindent a bábjáték sajátos nyelvére kell „lefordítani“ ah­hoz, hogy az erkölcsi tanulság elevenen hasson. Fux Pál bán érett, eredeti művészt, bá­tor és sikeres útkeresőt vall magáénak a váradi bábszínház, körötte pedig jól ösz­­szeforrott együttest, amely megérti in­tencióit s bábjaival stílusosan, alkotó já­tékossággal tudja betölteni a színpadot. Útkeresésük irányára talán a legjellem­zőbb az Ezüst Furulya, Csodaszőnyeg és a Srófocska kalandjai előadása. (Nagyvárad, 19­10. március 12-20.) Kisbíró*k'| ' T°eCúS«neT K- -JC | mi|gv('^ m­,ezt a rabló Sárkánytól. ■ ' ja"k" Tündértől ezüst varázsfo­­gat kap s ennek segítségével legyőzi Sárkány, Király „hálából“ el akarja ,u,? K CSI .hnUl- ''OS? ai ígért J­almat ne kelljen megadnia, de végül ,s ő Pusztul el talpnyalójával, Udvar­­mesterrel együtt. Tanulságos tehát, de végeredményben e­gy „szabványos“ mese. De milyen érde­­kistenivé vált a nagyváradiak előadásában! Mindjárt az első jelenet U?y ,m­u­*u*’ ll08y jókora cserépköcsög úszik be a színre, még a fedője is rajta van. A fedő egyszerre emelkedni kezd, a köcsögből kibújik a Kisbíró feje (a fedő rajta maradt kalapnak), az­­u.,an. a karja, s nagy köcsöghatára a 2._ Ja- A gyermeknéző egyszerre mintegy Köcsögországban érzi magát, s igen ter­mészetesnek tűnik neki, hogy a többi fi­gura testét is escrépköcsögből, fejét pe­dig eszrépdugóból képezték ki. Nemcsak a bábuk arcának, hanem köcsögtestük­nek is van jellegzetessége, már formá­jukra is ,olyanok, hogy első látásra ro­­konszenvet vagy ellenszenvet váltanak ki. Amikor pl. a dühös kis köcsöglány meg­jelenik a színen, szinte mindig felkiált egy-egy gyermekhang: „Kicsi köcsög ha­mar felfő“. A Csodaszőnyeg (Covorul cu minuni, — a román nyelvű szekció előadása) más oldalról mutatja be a nagyváradi bábos útkeresőket. Egy megelevenedett román népi szőnyeg Juhászát felszólítja a Tündér, hogy mondja el három kíván­ságát. A Juhász megtanácskozza a dol­got állatkáival, s először is óriás ká­posztafejet kér, aztán a csillagok közé akar utazni, végül pedig arra kéri a Tündért, hogy éjszaka is legyen nappali világosság. Kiderül, hogy a Tündér egyik kívánságát sem tudja teljesíteni, viszont amire ő nem képes, a tudomány segítségével elvégzi az ember. A Juhász hatalmas könyvből (fedőlapján vastag betűkkel: MICSU­RIN) akumlálja ki, hogy miképp kell óriásfej káposztát ter­meszteni. A csillagok közé szputnyik röpíti őket, nappali fényt pedig az áram­fejlesztő központ áraszt az éjszakában. A népi szőnyeg klasszikus alakjait — Juhászt, Tündért, állatkákat — a nép­művészet stílusában formálták meg. An­nál frappánsabban hatnak azután a „mai“ elemek, melyeket a bábtervező fantáziá­ja, útkereső ösztöne igyekszik minél bábszerűbben s mégis a lehető legvaló­ságosabban megjeleníteni. Hozzátehetjük, hogy teljes sikerrel. Micsoda ováció fo­gadja a báb-villanytelepet s a csillagok felé süvítő báb-szputnyikot! Egyiket sem fogja egykönnyen elfelejteni a gyermeknéző, s emlékezetébe vésődik a tanulság is a tudománnyal bánni tudó ember erejéről. Minden elemében mai tárgyú bábszín­mű azonban még nagyon kevés van; Nagyváradon most mutattak be ilyent először. A Szó­fócska kaland­jainak me­séje (Necazurile lui Burubel, — a ro­mán nyelvű szekció előadása) napjaink­ban egy gyárban játszódik. Hősei: Szó­­fócska, a derék ipari tanuló, a kitűnő Mester, az emberi tulajdonságokkal fel­ruházott Gép, no meg a szökdécselést kedvelő Grafikon. Rozsda, Por és Pók szövetségre lép Lustasággal, Nemtörő­dömséggel és Reggeli Álommal; ők le­gyűrik Srófocska szorgalmát, elhanyagol­ja munkáját, s így Gép legveszedelme­sebb ellensége martalékává lesz: megbe­tegszik. Mester műtétet hajt végre rajta, visszaadja egészségét. Srófocska megérti, milyen nagy bajt okozott, megfogadja, hogy megjavul. Mester és Gép most az egyszer még megbocsátanak neki, ő is­mét munkába áll, s Grafikon ismét vi­dáman szökdécselhet felfelé. Srófocska és Mester népmese-őseit nem nehéz Kisbojtárban és öreg juhász­ban felfedezni. De a bábjáték világa ép­pen azáltal gazdagodhatott két új „pozitív figurával“, hogy a bábtervező — moz­gásban, kifejezésben, karakterben — modernekké varázsolta őket. A bábfigu­rák karikatúraszerf­sége Srófocska eseté­ben a legényke fiatalos báját, üdeségét, Mester esetében pedig ennek jovialitását hangsúlyozza. Ugyanígy az „ellenséges“ elemeket megjelenítő bábukon a boszor­kány-vonások „negatív“-nak ismert em­beri vonásokkal keverednek (pl. Nemtö­rődömségnek unott, szemtelen az arcki­fejezése stb.), s éppen ezért erősen hat­nak a gyermeki képzeletre. Az egyetlen „ős nélküli“ figura, az emberi tulajdon­ságokkal felruházott Gép, ember formájú, de merev testével-fejével, emberi szem­ként világító égőivel valószínűleg maga válik majd új meséink hasonló figu­ráinak ősévé. De nemcsak díszleteikről vagy bábjaik­ról lehetne még sokat írni. Szólni kel­lene fejlett technikájukról, szcenikai megoldásaikról, a játék koreográfiájáról, amelyek előadásaikat magas színvona­lúvá teszik, és nagyrészt Francisca Mi­­rişanu rendezői képességeit dicsérik. Mű­vészete titkait jól ismerő, tehetséges kis csoport ez. Sok kitűnő alakítást láttunk tőlük, ne tűnjék ünneprontásnak azon­ban, ha megemlítjük, hogy sok még a bizonytalanság is, különösen a dikció terén. Az előadásokat sokszor zavarja a hamisan negédes hangvétel vagy a nem eléggé tiszta és érthető beszéd. A Punguta cu dói bani-t moldvai táj­nyelven adták elő, szem elől tévesztve, hogy a bábszínpad is, mint minden szín­pad, az irodalmi nyelv propagálója kell hogy legyen, sőt éppen egyik fő fel­adata. Mindent egybevéve azonban a nagy­váradi Állami Bábszínház március 12—20 közötti ünnepi előadássorozata valóban megismertetett a műfaj legszebb ered­ményeivel. Jó lenne, ha ezek az ered­mények minél hamarabb egész bábjáték­mozgalmunk közkincsévé válnának. SOMLYAI LÁSZLÓ mini FUX PÁL rajzai Sigismund Toduta Harmadik Szimfóniája programja, eszmei terve jelez. Mert le­hetne ugyan másról is szó, nem pusztán Ovidiusról, de a nagy fájdalom ami­lyen a hazát­ vesztett hazafi fájdalma , az egyedüllét vigasztalan, gyötrő él­ménye, a „világ végén“, a semmi határán vergődő ember szenvedése ebben a zené­ben benne van. A tételes tartalom s a mű szelleme közli összefüggéseket kutatja George Bá­lán bukaresti mozikollens jelentős To­­dutá-cikke is (Tribuna, 1960. II. 18.). Bá­lán nem túlságosan hisz a szimfónia prog­ramjában — különösen azért, mert sze­rinte S. Todutá jellegzetesen gondolkodó, nem pedig ábrázoló („illusztratív ) egyé­niség.­ Végső összegezése a szimfónia lényegére tapint: „Sigismund Todutá ókori témához nyúlt, mely korunk problémáitól látszó­lag távol esik —­ viszont ezt a témát fénnyel töltötte meg, s a hiteles korszel­lem, a mi korunk szellemének áramát öm­lesztette bele. Kitűnő lecke sok szimfónia- és nyitány­szerzőnk számára, akik han­goskodva választanak mai címeket, míg zenei érzés- és gondolatviláguk két év­századdal a cím mögött marad.“ A harmadik és egyben utolsó tétel „Ovidius felmagasztalása“, hálaének, hála-passacaglia. Sigismund Toduta valódi ,,poéta doc­tus“ — aki pl. Vonószenekari Concerto­­jának lapjain a román folklór s a klasz­­szikus polifónia elemeit oly bámulatos tudással szőtte egybe­­ költő és gon­dolkodó, akinél a tartalom a lényeg, az ugyanakkor a forma elismert mestere is. Nem csoda hát, ha a harmadik tételben a változat egyik legrégibb formáját, a passacagliát töltötte meg új tartalommal. Anatol Chisadji — akit mindhárom To­­dula-szimfónia kolozsvári bemutatásának komoly érdeme illet — nagy és elisme­résre méltó munkát végzett. * Az Ovidius-szimfónia élménye után ta­lálkoztam Sigismund Todula­ val, az em­berrel is, aki jelenleg negyedik. Béke­­szimfóniáján dolgozik. Zenéjével rokon, bámulatosan kerek és csiszolt mondatok­ban beszél Ovidiusról, Goethéről, Bartók­ról, azokról, akik hozzá legközelebb áll­nak. A legmelegebben Bartókról. — Mi­csoda távlat, mekkora sokoldalúság ! — mondja. — Bartók, e ritka, polikróm lángész már nemcsak zeneszerző, hanem fogalom. A mesterségesen szított gyűlöl­ködés korszakában a tudomány és a mű­vészet eszközeivel szolgálta a népeink közötti közeledést; a Mikrokozmosz hat füzetében pedagógiai remekművet alko­tott; két zongorára és ütőhangszerekre írt szonátáia, második zongoraversenye, he­­gedű­-szólószonátája s a Concerto a mo­dern zene legnagyobb kincsei közé tar­toznak. Ennek a Bartóknak, az ő ember­ségének, az ő művészetének magam is sokkal tartozom. — Itt eltűnődik, azután lassan hozzáteszi: Sok időnek kell eltel­nie, míg valaki túlszárnyalja Bartók ha­todik vonósnégyesét... így vallott Bartókról — s közvetve önmagáról — a római Academia Santa Cecília doktora, a kétszeres állami díjas, az RNK művészetének érdemes mestere, aki nagyot alkotott nemcsak nagyzene­kari szimfóniájában, hanem az „egy­szerű“ fuvolaszonátában is — Sigismund Toduta, aki a legjelentősebb román ze­neszerzők között is az első sorban áll. KOVÁTS IVÁN Pillanatfelvételek Rajongó 7­ 7­agyon sokáig rejtély volt előttem ez a lány. Szőke haja ■C szikrázott a napfényben, vagy elrejtőzött nylonkendőbe szorítva. De nem ez volt a rejtély, sem nyúlánk, formás alak­ja, amikor bevágódott a tömegbe, és utat tört a tömörülő „férfi-dzsungelén.“ Hanem az, ahogy államidíjas szobrászok vésőjére méltó karja szenvedélyesen hárított el útjából minden akadályt, ahogy rést találva szétfeszítette a lomhán igyekvő­ket, ahogy csókolnivaló bársonyos könyöke hordatáji fájdal­makat osztogatva lendült előre, mintha hóvégi hajrában akar­ná behozni a szinte behozhatatlan késést. Leopárdra emlékez­tető mozdulatainak szívós erőfeszítésénél csak lobogva szik­rázó szeme volt rejtélyesebb. Honnan került a szőke álom­alakba ekkora izzása szenvedély, mindent magával sodró, forró indulat? Csak rajongók hitben fogant emésztő tüze ad­hat ekkora erőt a törékeny testbe, amikor vasárnap délutá­nonként, válogatott meccsek előtt benyomult a futballpályára. Kicsit szokatlan volt számomra ez a viharos törtetés, ez a rajongó nekifeszülés, ez a diadalmas ostrom, és lényegében nem értettem, hogy épp ez a lány mit keres a futballpályán, ez a lány, akinek a lába nyomán szonettek zizzennek, akinek szőke hajából szálló orgonaillat pezsdít tavaszi vallomásokat. Vagy Vokurka II. a szerelme, és nem akar egy pillanatot se elveszíteni az életből nélküle? De nem zavarja rajongó érzé­seit harminc-negyvenezer sporttárs colosseumi oroszlánüvölté­­se? Vagy talán ő is felrikolt, s monalisai mosolya szörnyű fintorba torzul, amikor a bálvány, Vokurka II. mesteri cse­lezés után húsz méterről a felső léc alá szúrja a labdát . . . Nem láthattam, sokáig nem láthattam, mert mindig elsod­ródott szemem elől. De egyszer mégis megpillantottam szőke haját, tíz perccel a kezdés után. Nem törődve a szellemes figyelmeztetésekkel, átgázoltam három sort, s akkor elstül­­ten álltam meg két fej között. A toporzékoló, üvöltő, viharzó tribün kellős közepén egy göndör hajú fickó széles vállára hajtva fejét, édesdeden aludt a rajongó, szőke tündér. * T­uristák A­blakom előtt visz el az út a közeli dombok, hegyek, őt zöld pázsitos lankák, a folyópart felé. Vasárnaponként, a heti munka után szabadba vágyók ezrei özönölnek az úton. Motorbiciklin, kerékpáron, autón is, de főképp gyalog. A gyalogló elvtársak közül már hosszabb idő óta különösen ket­ten keltették fel kissé irigykedő érdeklődésemet. Két szép férfikorú, de pompás izomzatú atléta, akiken csak szorgos figyeléssel fedezhető fel némi kezdődő pocak. Ha egyszer is hiányoznának, bizonyosan nyugtalan lennék, és magánnyomozásba kezdenék távolmaradásuk okának kide­rítésére. Erre azonban eddig még nem került sor. Jönnek pontosan, késedelem nélkül, s már felruháztam őket minden kiváló tulajdonsággal. Ilyen pontosan mennek munkahelyük­re, ilyen késedelem nélkül végzik el feladataikat, ilyen ma­gabiztosan tájékozódnak a világ dolgai között, mint ahogy jönnek vastag talpú turista bakancsban, b biztos vagyok már abban, hogy életük is olyan kiegyensúlyozott, mint kemény lépésük a szürke aszfalton. Lám, az új idők emberei, gondo­lom, de vasárnap csak turisták, edzettek és derűsek, kacagá­suk maga az egészséges életöröm. Gyapjúharisnyájuk megfe­szül erős bicepszükön, rövid sportnadrágjukból kilátszó iz­mos lábukat a nap cserezte barnára, tirolisra szabott nadrág­tartójukat feszíti szét hatalmas mellkasuk, széles hátuk, duz­zadó váljuk traktorok erejét sejteti, zöld színű pörge kalapjuk nem kihívó, de kamaszosan hetyke, mint a tavaszi reggel. Vajon kik lehetnek, tűnődöm, míg nézem vonulásukat, ami­kor egy kerékpáros férfi fékez le mellettük, és kirobbanó örömmel üdvözlik egymást. A két turista vállon is veregeti barátját, aki fájdalmasan nyög az erős tenyerek kedveske­désétől. — Ki a zöldbe? — kérdi, ahogy magához tér. — Persze — mondja az egyik atléta —, ilyenkor az ember már kíván­ja a természetet. — S az asszonyok? — Természetesen ők is, itt mennek elöl, nekik is kell a vasárnapi kikapcsolódás, egy kis pihenés a dupla műszak után — bök előre bikafejével a másik. És valóban ott kopog előttük két kis, kedves asszony, zihálva, és már pilledten, hátukon két hatalmas hátizsákkal, a homokon átdugott plédekkel, a zsákok zsebeiből kikandi­káló sörösüvegekkel, kezükben tömött sportzsákokkal — szót­­lan nekifeszülésben. Udvariasság letem itt történt, és a szó sem itt jutott eszembe, teszem -t-­­ azt a kolozsvári ötös autóbuszon, hanem Prágában, Arany Prágában a Vaclav téren, miközben villamosra vártam, hogy megkeressem Egon Erwin Kisch­ szülőházát. A prágaiak magatartása juttatta eszembe, és megfelelő kifejezést keres­tem viselkedésükre. Udvariasság — gondoltam, ez nem jó, még érzik rajta valami monarchikus íz és delnek előtti haj­bókolás. Előzékenység, kerestem tovább a szavakat, de ebben, ha enyhén is, szolgai lapulás érezhető; figyelmesség, fűztem tovább, de ez sem szokott kölcsönös lenni — valaki figyel­mes, és valaki elfogadja ezt a figyelmességet. Mosolyogva, de elfogadja. Szabad emberhez nem méltó az ilyen kapcsolat. A megfelelő kifejezést nem találtam meg, mert késés nélkül jött a várt villamos, és a prágaiak sem osztoztak töprengé­semben, hanem egymás iránti udvariassággal, figyelmességgel és előzékenységgel felszálltak. Az ülőhelyeket elfoglalták, én a kocsi közepén álltam, s a Vitáva fölött előtűnő Hradzsint csodáltam, amikor magamon éreztem valakinek a tekintetét. Körülpillantottam, és mind­járt észrevettem egy közelemben ülő, tizennyolc év körüli lány rám mosolygó szemét. Nem feltűnően, de kihúztam magam, már mennyire termetem engedi, és mélyen, sokat sejtetően a lány szemébe néztem. És a lány visszanézett, már nemcsak kedves mosolygással, hanem lobbanva igéző tekintettel, ami­től nemcsak én, de a kicsipkézett kőpaloták is kigyúltak vol­na, s a másik pillanatban felállt,­­ átadta a helyét. Hát ezt nem kellett, ezt mégsem kellett volna megtennie, kedves elvtársnő. Vendégjog is van a világon... így meg­sérteni egy vendéget... TAMÁS GÁSPÁR SURÁNY ERZSÉBET rajzai .9—

Next