Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1960-03-25 / 12. szám
—10 FREDERIC JULIOT-CURIE ! Cikkem egyetlen célja az, hogy elmondjam életem során, kutatásaim közben felmerült néhány gondolatomat, és közöljem felfogásomat a tudomány humanisztikus értékére, az emberek és a tudomány — sokszor ellentmondásos — viszonyára vonatkozólag. * Mindenki ismeri a csodálkozásnak azt az érzését, amely elfog bennünket, amikor tevékenységre serkentő, eredetinek vélt saját eszménket megtaláljuk más, még időben többé-kevésbé távolálló szerzőnél is, és néha a mienknél jobb megfogalmazásban. Az ilyen felfedezés nagyobb bölcsességre, több szerénységre int bennünket saját eredetiségünket illetően. És van más értéke is: szolidaritást teremt azok között, akik még élnek vagy már távoztak az életből; erősíti önbizalmunkat, fokozza tetterőnket és megmutatja, mekkora a távolság gondolat és tett között. Hányszor kell megismételni egy és ugyanazt a gondolatot , míg a tömegek tudatába hatol? Hányszor fejeződnek ki a múltban és a jelenben ugyanazok az eszmék, a lét gondjainak megoldását célzó értelmes eszmék anélkül, hogy érezhető eredményre vezettek volna? A folyamat, amelyben az eleven ember gazdagítja környezetét, amelyben az eszmetömegek cselekvésévé válik, látszólag nagyon lassú és kevéssé termelékeny. De nézzük csak meg, hogyan történik e folyamat gyorsaságának értékelése... Ha jelentős emberi közösségeket érintő változásokat vizsgálunk, akkor nem az egyéni mértékegységet, hanem az átlagos emberöltőét, mondjuk, harminc évet kell áttekintenünk ahhoz, hogy felbecsülhessük a bennünket érdeklő folyamat mozgását. Nyomban megértik, miért nem tartom én, mint általában tartják, annyira lassúnak a folyamatot, ha velem együtt kiszámítják, hogy mindössze 200 nemzedék, hatezer év választ el bennünket az emberiség őstörténetétől. Kétszáz előd , ha így nézzük az óriási fejlődést, amit az emberiség elért, már gyorsnak látjuk a haladás folyamatát. A nagy történelmi események nem látszanának annyira távoliaknak, ha a tőlük elválasztó emberöltők számával vizsgálnák őket, és nem száraz adatok alapján. Ez az egyszerű számítás mutatja, viszonylag mennyire fiatal még a gondolkodó ember, s ez bizonyos mértékben megmagyarázza a hibákat, amelyeket elkövetett és — sajnos! — még elkövet. De az érettségnek azon a fokán, amely már elvárható tőle, nem lehetünk szelíden elnézőek fiatalkori hibák ismétlődésével szemben. * Néhány nemzedékkel ezelőtt nemigen kételkedtek abban, hogy az emberi értelem legmagasabb fokú megnyilvánulása, vagyis a tudomány, az anyagi és szellemi értékek legtermékenyebb forrása. Természetesen, a tudományos ismeretek terjedése a néptömegekben mindig hatalmas ellenfelekre talált a misztikus parancsolatok híveiben és azokban, akik uralmukat és előjogaikat az emberek félénk tudatlanságára alapozták és tartották fenn. Nehézségek és igazságtalanságok ellenére is, a néptömegek mindinkább hittek a tudományban. Az utóbbi ötven év története azonban jelentős változást mutat. A XIX. század vége óta mind gyakrabban hallani aggodalmaskodást: a tudományos haladó végzetes következményekkel is járhat, közelmúlt eseményei, az atombomba megjelenése még fokozta az általános tanácstalanságot a tudománnyal szemben, és e még tudósokra is kihatott. Annak ellenére, hogy a történelem és a közelmúl a tudomány káros alkalmazásának isyen egy példáját mutatja, én azok közé tartozom — és szerencsére sokan vagyunk — akik valljuk, hogy hála a tudománynak az anyagi felszabadulás magas fokára jutottunk, és ez egyik feltétele a szellemi felszabadulásnak is . . . Esztelenség volna Prométheusz újak megbilincselésére törekedni, amikor a tudományt létünk súlyos problémáinak megoldása felé kell irányítanunk. A tudósok, akik ilyen felelősség hordozói, nem maradhatnak passzívak. Sokan helyesen látják: a tudomány rossz irányban történő elhajlása nem elkerülhetetlen Ezek a tudósok nem akarnak bűntársa lenni azoknak, akiknek a rossz társadalm rendszer megengedi, hogy a tudományo munkát önző, ártalmas célokra kizsákmányolják. Szellemi nyugtalanság fogta a tudományos világot, és nap mint nap láthatjuk: a tudósokat mindinkább áthatja a társadalmi felelősségérzet A tudósok nem alkothatják kiválasztottak kis csoportját, nem állhatnak távol Az Editions Sociales Paris nemrég köszreadta Frederic Joliot-Curie válogatott cikkeit. A nagy tudós, békeharcos és emberbarát 60. születésnapjára emlékezve közöljük rövidített formában az alábbi írást, amelyet John Bernal a kötethez írt előszavában Frederic Joliot-Curie szellemi végrendeletének nevez. más emberektől, a gyakorlati követelményektől, mint a dolgozók óriási közösségének tagjai, szívügyüknek kell tekinteniük, hogy mire szolgálnak felfedezéseik. Az atomenergia felszabadítása és az ebből létrehozott borzalmas fegyver parancsolván cselekvésre szólítja a tudósokat, mert a játék ezzel a fegyverrel az emberiség jövőjét fenyegeti. A tudomány főeleme a földgolyón szétszórt emberek gondolatainak egyesítése — és ez a tudomány egyik magasrendű hivatása. Szerintem, nincs az emberi tevékenységnek még egy olyan területe, ahol ennyire megnyilvánulna az emberi egység. A tudományos megfigyelések — függetlenül földrajzi szélességtől és hosszúságtól — egyazon gondolat-reakciókban fejeződnek ki. És feltételezhetjük, hogy azonos a helyzet a világegyetem más élőlényeivel kapcsolatban is, ha léteznek és gondolkodni képesek. Ez az egyetemes tudomány egyik aszpektusa. " * Victor Hugó mondotta: .......a tudomány állandóan kitépi az előzőleg teleírt lapokat ... A tudomány — lépcső ... A költészet — szárnyalás. A műalkotás egyszer s mindenkorra érvényes . . . Dante nem semmisíti meg Homéroszt.“ A műalkotás, kétségtelenül, kevésbé mozgó jellegű, mint a tudományos alkotás, de meggyőződésem, hogy művésznél és tudósnál az ihlet azonos, éppúgy, mint a gondolkodás és a cselekvés más sajátossága. A tudományos alkotás a maga legmagasabb csúcsain ugyancsak szárnyalás . .. Művészt és tudóst egyesít, különböző formáit alkotják a szépségnek és boldogságnak, melyek nélkül az élet sivár, egyhangú mozgás volna. A tudomány embere hasonlít ahhoz a munkáshoz vagy művészhez, aki valaha katedrálisokat emelt. Részt vett a műben, amely jó néhány nemzedék munkaVÉGRE IGAZ MŰVÉSZETET LÁTUNK! Ezek a képek a valóságot ábrázolják, ezt megértjük! — így nyilatkoznak a Montrealban megnyílt szovjet képzőművészeti kiállítás látogatói. A kiállítás megnyitásán, amelyet nagy érdeklődéssel vártak Kanadában, több mint ezer ember vett részt. A PRÁDAI NAGY OKTÓBER TÉRÉN Lenin-szobrot állítanak fel. Leleplezése Csehszlovákia felszabadulásának 15. évfordulóján lesz. A tíz méter magas szobor V. Zdrubeckij műve. FIATAL SZOVJET ÍRÓK RÉSZVÉTELÉVEL ötnapos tartományközi konferenciát rendezett a Szovjet Írószövetség leningrádi fiókja. Szemináriumok keretében neves írók és kritikusok a próza, a költészet, a drámairodalom, a bírálat kérdéseit ismertették és tárgyalták meg a fiatal írókkal, akik között jó néhány komoly tehetség is jelentkezett. A SZOVJET-AMERIKAI KULTÚRCSERE keretében 10 tagú amerikai színész-együttes látogat el a Szovjetunióba. Műsorán Shaw Pygma- ionjának megzenésített változata szerepel. ját követelte, de nem csökkentette buzgalmát, nem hűtötte le szeretetét a mű iránt, hogy befejeződését nem láthatta. Milyen csodálatos alkotásokat adhatna nekünk a mai technika, ha nemcsak közvetlen eredményekért, hanem a jövő nemzedékeiért is dolgoznánk! A tudomány szolgálói előtt grandiózus távlatok nyílnak meg, a tudós a maga szolgálatába nap mint nap beleadja az erejét, és nem érez sürgető kívánságot, hogy lássa is munkája befejezését. Azok a javak, amelyekhez az emberiség hozzájut, századok során felhalmozott kollektív erőfeszítésből, ismeretekből erednek, minden egyes ember erőfeszítéséből, bármily rövid ideig élt is. Ezért hiszek én az emberiség jövő kedadásában. Megértettem azt, hogy ezen a földön járva valamennyien feltétlenül kisebb-nagyobb befolyást gyakorolunk a jövő nemzedékekre, és ez már fiatal koromban világosan kialakította bennem, mit tartsak a halálról. Minden ember ösztönösen tiltakozik a nemlét gondolata ellen. A nemlét gondolata annyira elviselhetetlen számukra, hogy ettől menekülve folyamodtak a túlvilágban való Iliihez. Karonális alkatom már kora ifjúságomban megszabadított ettől az alaptalan, ingatag hittől. Nemegyszer voltam tanúja, milyen szörnyű megrázkódtatást okoz embereknek hitük hirtelen elvesztése ... — Vigye el az ördög! — mondottam, — minek kell túl világi életről képzelegni? És viszonyulásomat a halálhoz már nagyon fiatalon tisztára földi, emberi problémákba foglaltam. Vajon nem a halhatatlanság rejlik-e abban az eleven, érzékletes láncban, amely az előttünk élők létéhez, alkotásaihoz fűz bennünket? Ha megengedik, elmondom egy élményemet. Serdülő koromban egy este iskolai feladataimat készítettem. Kezem minduntalan egy bronz gyertyatartóhoz — régi családi ereklyéhez — ért. Hirtelen erős izgalom fogott el, abbahagytam az írást. Képzeletemben jelenetek játszódtak le, amelyeknek ez a gyertyatartó tanúja lehetett: vele mentek a pincébe borért, búsan virrasztott koporsó mellett ... Úgy tűnt, érzem azoknak a kezeknek az érintését, amelyek századok során megfogták ezt a gyertyatartót, emberi arcokat képzeltem magam elé. Úgy éreztem, nagy erő áramlik belém, amikor felidézem a rég eltávozott embereket, akikhez erős kapcsolatom megvilágosodott előttem. Tisztára képzelődés volt, persze, de ez a gyertyatartó arra indított, hogy eltávozott, ismeretlen emberekre emlékezzem, eleven valójukban magam elé képzeljem őket, és a nemlét félelme végleg eltűnt tudatomból. Minden földünkön járó lény kitörölhetetlen nyomot hagy maga után: emberi kezek érintette lépcsőkarfákon, emberi lábak járta küszöbökön. Szeretem a kezektől fényesített fát, szeretem az elkoptatott lépcsőfokokat, szeretem régi bronz gyertyatartómat. Az öröklétet jelentik nekem. Végül még szeretném elmondani, hogy hiszek a tudományban és hiszek az emberben. A hibák ellenére, amelyeket elkövetett és még nagyon gyakran elkövet, hiszem — mint Pierre Curie —, hogy a tudomány minden új vívmánya végső fokon több jót hoz, mint rosszat. A tudósok talán mindenkinél jobban el tudják képzelni azt a hatalmas életörömét, amit a tudomány egy igazságos és békés világítón minden emberi lénynek adhat. Igen, olyan világban a tudósok minden pillanatban jó híreket hoznak majd testvéreiknek, olyan felfedezésekről szóló híreket, amelyek örökre megszüntetik a nagy természeti csapásokat, az embereket éltük világában pusztító súlyos betegségeket, csekéllyé csökkentik az életszükségletek ellátásához szükséges időt, és megszabadítva az anyagi terhektől minden embert, megadják neki a legnagyobb örömet — az alkotás, a felfedezés örömét. SZÁNTÓ IstEN fordítása ■Kfónika— A CRUZ NÉPI TÁNCEGYÜTTES március végén a New York-i Metropolitan Operában megkezdi amerikai vendégszereplését, utána számos más városban is fellép. A VI. NEMZETKÖZI CHOPIN-ZONGORAVERSENY első díját a 18 éves olasz Mauresio Pollini nyerte el. A második helyezett a szovjet Irina Zarickaja, a harmadik Tanis Acot-Naroutounian iráni versenyző. NAGY NÉPSZERŰSÉGNEK ÖRVEND a Szovjetunióban a román drámairodalom: a moszkvai színházak az utóbbi évek során hat román színdarabot, a leningrádi, rigai és más színházak kilenc román színdarabot mutattak be. Különösen nagy sikert aratott Caragiale'/Az elveszett levél és M. Sebastian Névtelen csillag című színjátéka. Mindkét darabot negyvennél több színház mutatta be a Szovjetunióban. NAGY SIKERREL JÁTSSZÁK Lengyelországban Mihai Sebastian Névtelen csillag című színművét. A darab eddig kétszáz előadást ért meg. Varsóban és vidéken egyaránt változatlan sikere van. LENIN MAGÁNKÖNYVTÁRÁNAK teljes katalógusát állítják össze a szovjet bibliográfusok. A katalógus Lenin Kremlben lévő múzeum lakásában, a Gorkij-i múzeumban, valamint a Marxizmus-Leninizmus Intézete tulajdonában lévő könyvek címeit tartalmazza. A FŐVÁROSI IFJÚSÁGI SZÍNHÁZ Virgil Stoenescu új darabját, Szerelmes levelek című vígjátéka próbálja. A főszerepeket Al. Critice érdemes művész, Doina Tufescu Mircea Anghelescu stb. játsszák, Drelcanu rendezésében. LEVITÁN, a nagy orosz festő születésének 100. évfordulóját augusztusban ünnepük a Szovjetunióban A jubileum előkészítésére Sz. V Geraszimov elnökletével bizottság alakult. FILARET BARBU, a Plutaşul de pt Bistriţa (A besztercei tutajos) című operett szerzője nemrég tért vissza Csehszlovákiából, ahol részt vett az operett előkészítő próbáin és bemutatóján. A zeneszerző elmondta, hogy a bemutatón több mint kétezer néző vett részt. SZÁRNYALÁS PABLO PICASSO rajza SZERV,EJ VASZIYEV És győztek! Irigylem, kinek formás, munkált versben adatott dicsérni a hírt, a hősöket. Négy szív dobogott forró egyetemre, s visszaverte az óceán dühét. És győztek! Tudtak szemtől szembe állni a veszéllyel, a halál tenyerén, s méltók lenni — történjen akármi — a Hazához, mely drágább mindennél. Csodás tettük bejárta már a földet, legendaként terjedt és száll tovább. — Igen, ilyenek, hősökké így nőnek, az eskü tartó bátor katonák. KÓNYA GÁBOR fordítása BORISZ POLEVOJ Ezekben a napokban valamennyien "■rendkívül izgatottan ültünk esténként a rádió mellé: mi van velük, hogy érzik magukat, miképpen viselték el nem mindennapi utazásukat? A legfrissebb hírekre várakozva csavargattuk a rádió gombját, ugráltunk egyik hullámhosszról a másikra. Az éterben zsúfolódnak a hangok, és sok idegen nyelv szavaiból csendül ki a tegnap még ismeretlen, ma minden szovjet embernek kedves négy ember neve: Zigansin, Krjucskovszkij, Poplavszkij, Fjodorov ... Négy fiatalember — egy tatár, két ukrán, egy orosz. Egyszerű s eddigi életükben semmiben sem kiemelkedő, hétköznapi emberek. De éppen abban rejlik példátlan, a beláthatatlan óceánon véghezvitt hőstettük nagysága, hogy a váratlanul rájuk szakadt csapás egyszercsak hőst faragott ebből a négy egyszerű szovjet fiatalemberből. Bátorság, kitartás, emelkedettség, szerénység, lelki nemesség — a szovjet jellem e bennük megnyilvánuló vonásai győztesekké tették őket az óceánnal negyvenkilenc napig vívott hallatlan küzdelmükben. Néhány évvel ezelőtt a nyugati világ összes lapjai, mint sosem volt, sosem látott hőstettet írták le Alain Bombard doktor, francia orvos gumicsónakon megtett hatvanöt napos déltengeri útját. Bombard doktor, aki bátor, merész ember, sokáig készült erre az útra. Előkészítette és átvizsgálta kis hajóját, ellátta tartalék-vitorlákkal, a legkitűnőbb halászfelszerelést és olyan műszereket szerzett be, amelyekkel ivóvizet vonhatott ki a halakból. Hőstettet vitt véghez. Bebizonyította, hogy a hajótörést szenvedett ember akkor is életben maradhat, ha a segítség csak tíz-húsz nap múlva érkezik meg. A nyugati sajtó a hősiesség csúcsát látta ebben. Cikkeket írtak róla, fényképét minden lap közölte, minden rádió- és televízióállomás foglalkozott vele. Legkevésbé se akarjuk Bombard doktor bátorságát lekicsinyelni. A szovjet embereknél senki sem becsüli jobban a tudomány érdekében vállalt áldozatot. Most csak összehasonlítani akarjuk azt, amit ő tett, a csodálatos eposszal, amely oly szerencsésen végződött a San Franciscoi kikötőben. A négy szovjet ifjú nem készült fel hallatlan hőstettére. Váratlanul kezdték el utazásukat , hősi harcot vívtak az óriáserejű viharral, ők már az embertelenül nehéz viaskodástól kimerülten sodródtak ki a nyílt tengerre. Kormányát vesztett hajójuk a hullámok játékszere lett. A nyílt óceánra kerültek, jóformán élelmiszer és víztartalék nélkül. Nem volt náluk térkép, sem hajózási műszer. Nem volt halászfelszerelésük, sem ivóvizet kivonó készülékük. Sodródtak az ismeretlen vizeken, és tájékoztatást csak a nap és a csillagok adtak nekik. De szovjet emberek voltak. Szovjet a szívük és jellemük. És ezért tudnak a mi embereink csodákat művelni. A hajózásról szóló irodalom tele van leírásokkal, hogy a hajótörést szenvedett emberek szörnyű szerencsétlenségükben miként vesztik el lassanként emberi arculatukat. Hány ilyen nagyon szomorú, borzalmas történetet jegyzett fel a világirodalom ! A négy szovjet ifjú mostoha körülmények közé került. A fergeteg dobálta kormányát vesztett bárkájukat. De az utolsó darab kenyérhéjat, amelyet a Szovjet Hadsereg napján fogyasztottak el, négy egyenlő részre osztották. És a legnehezebb órákban, amikor az éhségtől már-már eszméletüket vesztették, azzal tartották egymásban a lelket, hogy elhaló hangon könyvek tartalmát mondták el egymásnak, vagy távoli hazájuk dalait énekelték. A hazáról szőtt álmokban született mindig újjá bennük a győzniakarás. És a hit erejükben végül is valóra váltotta a hihetetlent. Győztek. S a négy egyszerű szovjet fiatalembert az egész világ, mint mesebeli hősöket köszönti, mint olyan embereket, akik elérték az eddig elérhetetlent. De ők most sem veszítették el fejüket. Erősen megszorították a segítő amerikai haditengerészek kezét, ők valószínűleg nem is látnak semmi különöset abban, amit tettek, hiszen ők a szovjet emberek. Tehettek-e mást? Akármelyik szovjet katona, akármelyik szovjet ember megtette volna ugyanezt az ő helyzetükben, így válaszoltak a nyugati sajtó ámuldozó tudósítóinak, akik a parton fogadták őket. Nézem az óceánon túlról érkezett fénykép-táviratot és úgy érzem, eleven valójukban látom a négy szovjet ifjút. Nézem arcukat és az jut eszembe: igen, ezek szovjet emberek! Ezért küldte nekik a szovjet nép nevében meleg, apai üdvözletét Nyikita Szergejevics Hruscsov. Nézem fényképüket, és azon gondolkozom: nem hasonlítanak Jack London Életszeretet című elbeszélésének hőséhez, aki embertelenül nehéz hányódás után, amikor a megmentő amerikai hajóra került, matracába rejtette kétszersültjét és konzervjeit. Nem, ők egy parányit sem vesztettek emberségükből. Nagy emberi méltóság csendült ki szavaikból, amikor a külföldi újságírókkal beszélgettek. Felháborodtak, amikor valamelyik újságkonszern óriási összeget kínált nekik azért, hogy kizárólagos joggal „adják el történetüket“. Emberi módon örültek az amerikai tengerészek jóságos, barátságos szívélyességének. Emberi méltósággal, melegen köszönték meg L. R. Townsend parancsnok vendégszeretetét. És ugyanúgy fogadták Cristopher polgármestertől a megtisztelő ajándékot: San Francisco városának kulcsait. Négy egyszerű fiatalember. Négy katona. Négy ember, aki csak nemrég kezdte tudatosan élni az életet. De szovjet fiatalemberek. Szovjet katonák. A szocializmus országának emberei — és mindazt, amin ámuldozik a külföldi sajtó, mi szovjet emberek törvényszerűnek tartjuk. És mégis, megvallom, irigylem azt az írót, vagy költőt, aki könyvet ír majd erről a négy egyszerű szovjet emberről. N. É. fordítása Qieqfis hős UTUNK HIBAIGAZÍTÁS Az Utunk március 18-i számának 2. oldalán megjelent Kányád Sándor: Kék volt az ég, mint a bánat című versének negyedik szakasza helyesen így hangzik: Könyvekké vált, hangszalaggá, örökpárnát, anyaföldet temettünk a feje alá. Igazgató: NAGY ISTVÁN Főszerkesztő: LÉTAY LAJOS Szerkesztőbizottság: CSEHI GYULA, HORVÁTH ISTVÁN KALLÓS MIKLÓS, KISS JENŐ, MAJTÉNYI ERIK, MÁRKI ZOLTÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SÜTŐ ANDRÁS, SZABÓ GYULA, TAMÁS GÁSPÁR A szerkesztőség kéziratokat nem őriz meg és nem ad vissza Az Utunk előfizetési díja 26 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ fiókjainál. A SZERKESZTŐSÉG címe: MÁRCIUS 6 utca 3. Telefon: 24—20. Intr. Poligr. Cluj. —2703/960