Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1960-03-25 / 12. szám

—10 FREDERIC JULIOT-CURIE ! Cikkem egyetlen célja az, hogy el­mondjam életem során, kutatásaim köz­ben felmerült néhány gondolatomat, és közöljem felfogásomat a tudomány hu­manisztikus értékére, az emberek és a tu­domány — sokszor ellentmondásos — viszonyára vonatkozólag. * Mindenki ismeri a csodálkozásnak azt az érzését, amely elfog bennünket, ami­kor tevékenységre serkentő, eredetinek vélt saját eszménket megtaláljuk más, még időben többé-kevésbé távolálló szer­zőnél is, és néha a mienknél jobb meg­fogalmazásban. Az ilyen felfedezés na­gyobb bölcsességre, több szerénységre int bennünket saját eredetiségünket ille­tően. És van más értéke is: szolidaritást teremt azok között, akik még élnek vagy már távoztak az életből; erősíti önbizal­munkat, fokozza tetterőnket és megmu­tatja, mekkora a tá­volság gondolat és tett között. Hányszor kell megismételni egy és ugyanazt a gondola­tot , míg a tömegek tudatába hatol? Hányszor fejeződnek ki a múltban és a jelenben ugyanazok az eszmék, a lét gondjainak megol­dását célzó értelmes eszmék anélkül, hogy érezhető eredményre vezettek volna? A folyamat, amely­ben az eleven ember gazdagítja környeze­tét, amelyben az esz­me­tömegek cselek­vésévé válik, látszó­lag nagyon lassú és kevéssé termelékeny. De nézzük csak meg, hogyan törté­nik e folyamat gyor­saságának értékelé­se... Ha jelentős em­beri közösségeket é­­rintő változásokat vizsgálunk, akkor nem az egyéni mér­tékegységet, hanem az átlagos emberöl­tőét, mondjuk, har­minc évet kell átte­kintenünk ahhoz, hogy felbecsülhes­sük a bennünket érdeklő folyamat mozgá­sát. Nyomban megértik, miért nem tar­tom én, mint általában tartják, annyira lassúnak a folyamatot, ha velem együtt kiszámítják, hogy mindössze 200 nemze­dék, hatezer év választ el bennünket az emberiség őstörténetétől. Kétszáz előd , ha így nézzük az óriási fejlődést, amit az emberiség elért, már gyorsnak látjuk a haladás folyamatát. A nagy történelmi események nem lát­szanának annyira távoliaknak, ha a tőlük elválasztó emberöltők számával vizsgál­nák őket, és nem száraz adatok alapján. Ez az egyszerű számítás mutatja, vi­szonylag mennyire fiatal még a gondol­kodó ember, s ez bizonyos mértékben megmagyarázza a hibákat, amelyeket el­követett és — sajnos! — még elkövet. De az érettségnek azon a fokán, amely már elvárható tőle, nem lehetünk szelí­den elnézőek fiatalkori hibák ismétlődé­sével szemben. * Néhány nemzedékkel ezelőtt nemigen kételkedtek abban, hogy az emberi érte­lem legmagasabb fokú megnyilvánulása, vagyis a tudomány, az anyagi és szel­lemi értékek legtermékenyebb forrása. Természetesen, a tudományos ismeretek terjedése a néptömegekben mindig ha­talmas ellenfelekre talált a misztikus pa­rancsolatok híveiben és azokban, akik uralmukat és előjogaikat az emberek fé­lénk tudatlanságára alapozták és tartot­ták fenn. Nehézségek és igazságtalansá­gok ellenére is, a néptömegek mindin­kább hittek a tudományban. Az utóbbi ötven év története azonban jelentős változást mutat. A XIX. század vége óta mind gyakrabban hallani aggo­dalmaskodást: a tudományos haladó végzetes következményekkel is járhat, közelmúlt eseményei, az atombomba meg­jelenése még fokozta az általános tanács­talanságot a tudománnyal szemben, és e még tudósokra is kihatott. Annak elle­né­re, hogy a történelem és a közelmúl a tudomány káros alkalmazásának is­yen egy példáját mutatja, én azok közé tarto­zom — és szerencsére sokan vagyunk — akik valljuk, hogy hála a tudománynak az anyagi felszabadulás magas fokára jutottunk, és ez egyik feltétele a szel­lemi felszabadulásnak is . . . Esztelenség volna Prométheusz újak megbilincselésére törekedni, amikor a tu­dományt létünk súlyos problémáinak meg­oldása felé kell irányítanunk. A tudósok, akik ilyen felelősség hordo­zói, nem maradhatnak passzívak. Sokan helyesen látják: a tudomány rossz irány­ban történő elhajlása nem elkerülhetetlen Ezek a tudósok nem akarnak bűntársa lenni azoknak, akiknek a rossz társadalm rendszer megengedi, hogy a tudományo munkát önző, ártalmas célokra kizsákmá­nyolják. Szellemi nyugtalanság fogta a tudományos világot, és nap mint nap láthatjuk: a tudósokat mindinkább át­hatja a társadalmi felelősségérzet A tudósok nem alkothatják kiválasztot­tak kis csoportját, nem állhatnak távol Az Editions Sociales Paris nemrég köszreadta Frederic Joliot-Curie váloga­tott cikkeit. A nagy tudós, békehar­cos és emberbarát 60. születésnapjára emlékezve közöljük rövidített formá­ban az alábbi írást, amelyet John Bernal a kötethez írt előszavában Fre­deric Joliot-Curie szellemi végrendele­tének nevez. más emberektől, a gyakorlati követelmé­nyektől, mint a dolgozók óriási közössé­gének tagjai, szívügyüknek kell tekinte­niük, hogy mire szolgálnak felfedezéseik. Az atomenergia felszabadítása és az ebből létrehozott borzalmas fegyver pa­rancsolván cselekvésre szólítja a tudóso­kat, mert a játék ezzel a fegyverrel az emberiség jövőjét fenyegeti. A tudomány főeleme a földgolyón szét­szórt emberek gondolatainak egyesítése — és ez a tudomány egyik magasrendű hivatása. Szerintem, nincs az emberi te­vékenységnek még egy olyan területe, ahol ennyire megnyilvánulna az emberi egy­ség. A tudományos megfigyelések — függetlenül földrajzi szélességtől és hosszúságtól — egyazon gondolat-reak­ciókban fejeződnek ki. És feltételezhet­jük, hogy azonos a helyzet a világegye­tem más élőlényeivel kapcsolatban is, ha léteznek és gondolkodni képesek. Ez az egyetemes tudomány egyik aszpektusa. " * Victor Hugó mondotta: .......a tudomány állandóan kitépi az előzőleg teleírt lapokat ... A tudomány — lépcső ... A költészet — szárnyalás. A műalkotás egyszer s mindenkorra ér­vényes . . . Dante nem semmisíti meg Homéroszt.“ A műalkotás, kétségtelenül, kevésbé mozgó jellegű, mint a tudományos alko­tás, de meggyőződésem, hogy művésznél és tudósnál az ihlet azonos, éppúgy, mint a gondolkodás és a cselekvés más sajá­tossága. A tudományos alkotás a maga legmagasabb csúcsain ugyancsak szárnya­lás . .. Művészt és tudóst egyesít, különböző formáit alkotják a szépségnek és boldogságnak, melyek nélkül az élet sivár, egyhangú mozgás volna. A tudomány embere hasonlít ahhoz a munkáshoz vagy művészhez, aki valaha katedrálisokat emelt. Részt vett a mű­ben, amely jó néhány nemzedék munka­VÉGRE IGAZ MŰVÉSZETET LÁ­TUNK! Ezek a képek a valóságot ábrázolják, ezt megértjük! — így nyilatkoznak a Montrealban meg­nyílt szovjet képzőművészeti kiállí­tás látogatói. A kiállítás megnyi­tásán, amelyet nagy érdeklődés­sel vártak Kanadában, több mint ezer ember vett részt. A PRÁDAI NAGY OKTÓBER TÉRÉN Lenin-szobrot állítanak fel. Lelep­lezése Csehszlovákia felszabadulá­sának 15. évfordulóján lesz. A tíz méter magas szobor V. Zdrubeckij műve. FIATAL SZOVJET ÍRÓK RÉSZVÉ­TELÉVEL ötnapos tartományközi konferenciát rendezett a Szovjet Írószövetség leningrádi fiókja. Sze­mináriumok keretében neves írók és kritikusok a próza, a költészet, a drámairodalom, a bírálat kérdéseit ismertették és tárgyalták meg a fia­tal írókkal, akik között jó néhány komoly tehetség is jelentkezett. A SZOVJET-AMERIKAI KUL­TÚR­­CSERE keretében 10 tagú amerikai színész-együttes látogat el a Szov­jetunióba. Műsorán Shaw Pygma-­­ ionjának megzenésített változata szerepel. ját követelte, de nem csökkentette buz­galmát, nem hűtötte le szeretetét a mű iránt, hogy befejeződését nem láthatta. Milyen csodálatos alkotásokat adhatna nekünk a mai technika, ha nemcsak köz­vetlen eredményekért, hanem a jövő nem­zedékeiért is dolgoznánk! A tudomány szolgálói előtt grandiózus távlatok nyílnak meg, a tudós a maga szolgálatába nap mint nap beleadja az erejét, és nem érez sürgető kívánságot, hogy lássa is munkája befejezését. Azok a javak, amelyekhez az emberi­ség hozzájut, századok során felhalmozott kollektív erőfeszítésből, ismeretekből erednek, minden egyes ember erőfeszíté­séből, bármily rövid ideig élt is. Ezért hiszek én az emberiség jövő k­edadásában. Megértettem azt, hogy ezen a földön járva valamennyien feltétlenül kisebb­-na­­gyobb befolyást gyakorolunk a jövő nem­zedékekre, és ez már fiatal koromban vi­lágosan kialakította bennem, mit tartsak a halálról. Minden ember ösztönösen til­takozik a nemlét gondolata ellen. A nem­lét gondolata annyira elviselhetetlen szá­mukra, hogy ettől menekülve folyamodtak a túlvilágban való Iliihez. Kar­­onál­is alkatom már kora ifjúsá­gomban megszabadított ettől az alapta­lan, ingatag hittől. Nemegyszer voltam tanúja, milyen szörnyű megrázkódtatást okoz embereknek hitük hirtelen elvesz­tése ... — Vigye el az ördög! — mon­dottam, — minek kell túl világi életről képzelegni? És viszonyulásomat a halál­hoz már nagyon fiatalon tisztára földi, emberi problémákba foglaltam. Vajon nem a halhatatlanság rejlik-e abban az eleven, érzékletes láncban, amely az előt­tünk élők létéhez, alkotásaihoz fűz ben­nünket? Ha megengedik, elmondom egy élmé­nyemet. Serdülő korom­ban egy este is­kolai feladataimat készítettem. Kezem minduntalan egy bronz gyertyatartóhoz — régi családi ereklyéhez — ért. Hirtelen erős izgalom fogott el, abbahagytam az írást. Képzeletemben jelenetek játszódtak le, amelyeknek ez a gyertyatartó tanúja lehetett: vele mentek a pincébe borért, búsan virrasztott koporsó mellett ... Úgy tűnt, érzem azoknak a kezeknek az érin­tését, amelyek századok során megfog­ták ezt a gyertyatartót, emberi arcokat képzeltem magam elé. Úgy éreztem, nagy erő áramlik belém, amikor felidézem a rég eltávozott embereket, akikhez erős kapcsolatom megvilágosodott előttem. Tisztára képzelődés volt, persze, de ez a gyertyatartó arra indított, hogy eltávo­zott, ismeretlen emberekre emlékezzem, eleven valójukban magam elé képzeljem őket, és a nemlét félelme végleg eltűnt tudatomból. Minden földünkön járó lény kitörölhe­tetlen nyomot hagy maga után: emberi kezek érintette lépcsőkarfákon, emberi lá­bak járta küszöbökön. Szeretem a kezek­től fényesített fát, szeretem az elkopta­­tott lépcsőfokokat, szeretem régi bronz gyertyatartómat. Az öröklétet jelentik ne­kem. Végül még szeretném elmondani, hogy hiszek a tudományban és hiszek az em­berben. A hibák ellenére, amelyeket el­követett és még nagyon gyakran elkövet, hiszem — mint Pierre Curie —, hogy a tudomány minden új vívmánya végső fo­kon több jót hoz, mint rosszat. A tudósok talán mindenkinél jobban el tudják képzelni azt a hatalmas életörö­mét, amit a tudomány egy igazságos és békés világítón minden emberi lénynek adhat. Igen, olyan világban a tudósok minden pillanatban jó híreket hoznak majd testvéreiknek, olyan felfedezésekről szóló híreket, amelyek örökre megszünte­tik a nagy természeti csapásokat, az em­bereket éltük világában pusztító súlyos betegségeket, csekéllyé csökkentik az életszükségletek ellátásához szükséges időt, és megszabadítva az anyagi terhek­től minden embert, megadják neki a leg­nagyobb örömet — az alkotás, a felfe­de­zés örömét. SZÁNTÓ IstEN fordítása ■Kfónika— A CRUZ NÉPI TÁNCEGYÜTTES március végén a New York-i Metro­politan Operában megkezdi amerikai vendégszereplését, utána számos más városban is fellép. A VI. NEMZETKÖZI CHOPIN-ZON­­GORAVERSENY első díját a 18 éves olasz Mauresio Pollini nyerte el. A második helyezett a szovjet Irina Zarickaja, a harmadik Tanis Ac­ot-N­aroutounian iráni verseny­ző. NAGY NÉPSZERŰSÉGNEK ÖRVEND a Szovjetunióban a román dráma­­irodalom: a moszkvai színházak az utóbbi évek során hat román szín­darabot, a leningrádi, rigai és más színházak kilenc román színdarabot mutattak be. Különösen nagy sikert aratott Caragiale'/Az elveszett levél és M. Sebastian Névtelen csillag című színjátéka. Mindkét darabot negyvennél több színház mutatta be a Szovjetunióban. NAGY SIKERREL JÁTSSZÁK Len­gyelországban Mihai Sebastian Név­telen csillag című színművét. A darab eddig kétszáz előadást ért meg. Varsóban és vidéken egyaránt változatlan sikere van. LENIN MAGÁNKÖNYVTÁRÁNAK teljes katalógusát állítják össze a szovjet bibliográfusok. A katalógus Lenin Kremlben lévő múzeum­ laká­sában, a Gorkij-i múzeumban, vala­mint a Marxizmus-Leninizmus Inté­zete tulajdonában lévő könyvek cí­meit tartalmazza. A FŐVÁROSI IFJÚSÁGI SZÍNHÁZ Virgil Stoenescu új darabját, Szerelmes­ levelek című víg­játéka próbálja. A főszerepeket Al. Critice érdemes művész, Doina Tufescu Mircea Anghelescu stb. játsszák, D­relcanu rendezésében. LEVITÁN, a nagy orosz festő szüle­tésének­ 100. évfordulóját augusz­tusban ünnepük a Szovjetunióban A jubileum előkészítésére Sz. V Geraszimov elnökletével bizottság alakult. FILARET BARBU, a Plutaşul de pt Bistriţa (A besztercei tuta­jos) cí­mű operett szerzője nemrég tért vissza Csehszlovákiából, ahol részt vett az operett előkészítő próbáin és bemutatóján. A zeneszerző el­mondta, hogy a bemutatón több mint kétezer néző vett részt. SZÁRNYALÁS PABLO PICASSO rajza SZERV,EJ VASZIYEV És győztek! Irigylem, kinek formás, munkált versben adatott dicsérni a hírt, a hősöket. Négy szív dobogott forró egy­etem­re, s visszaverte az óceán dühét. És győztek! Tudtak szemtől szembe állni a veszéllyel, a halál tenyerén, s méltók lenni — történjen akármi — a Hazához, mely drágább mindennél. Csodás tettük bejárta már a földet, legendaként terjedt és száll tovább. — Igen, ilyenek, hősökké így nőnek, az eskü tartó bátor katonák. KÓNYA GÁBOR fordítása BORISZ POLEVOJ E­zekben a napokban valamennyien "■rendkívül izgatottan ültünk estén­ként a rádió mellé: mi van velük, hogy érzik magukat, miképpen viselték el nem mindennapi utazásukat? A legfrissebb hírekre várakozva csa­vargattuk a rádió gombját, ugráltunk egyik hullámhosszról a másikra. Az éter­ben zsúfolódnak a hangok, és sok idegen nyelv szavaiból csendül ki a tegnap még ismeretlen, ma minden szovjet embernek kedves négy ember neve: Zigansin, Krjucskovszkij, Poplavszkij, Fjodorov ... Négy fiatalember — egy tatár, két ukrán, egy orosz. Egyszerű s eddigi éle­tükben semmiben sem kie­melkedő, hét­köznapi emberek. De éppen abban rejlik példátlan, a beláthatatlan óceánon vég­hezvitt hőstettük nagysága, hogy a vá­ratlanul rájuk szakadt csapás egyszer­­csak hőst faragott ebből a négy egy­szerű szovjet fiatalemberből. Bátorság, kitartás, emelkedettség, szerénység, lelki nemesség — a szovjet jellem e bennük megnyilvánuló vonásai győztesekké tet­ték őket az óceánnal negyvenkilenc napig vívott hallatlan küzdelmükben. Néhány évvel ezelőtt a nyugati világ összes lapjai, mint sosem volt, sosem látott hőstettet írták le Alain Bombard doktor, francia orvos gumicsónakon meg­tett hatvanöt napos déltengeri útját. Bombard doktor, aki bátor, merész em­ber, sokáig készült erre az útra. Elő­készítette és átvizsgálta kis hajóját, el­látta tartalék-vitorlákkal, a legkitűnőbb halászfelszerelést és olyan műszereket szerzett be, amelyekkel ivóvizet vonha­tott ki a halakból. Hőstettet vitt vég­hez. Bebizonyította, hogy a hajótörést szenvedett ember akkor is életben marad­hat, ha a segítség csak tíz-húsz nap múlva érkezik meg. A nyugati sajtó a hősies­ség csúcsát látta ebben. Cikkeket írtak róla, fényképét minden lap közölte, min­den rádió- és televízióállomás foglalko­zott vele. Legkevésbé se akarjuk Bombard dok­tor bátorságát lekicsinyelni. A szovjet embereknél senki sem becsüli jobban a tudomány érdekében vállalt áldozatot. Most csak összehasonlítani akarjuk azt, amit ő tett, a csodálatos eposszal, amely oly szerencsésen végződött a San Fran­ciscoi kikötőben. A négy szovjet ifjú nem készült fel hallatlan hőstettére. Váratlanul kezdték el utazásukat , hősi harcot vívtak az óriáserejű viharral, ők már az emberte­lenül nehéz viaskodástól kimerülten sod­ródtak ki a nyílt tengerre. Kormányát vesztett hajójuk a hullámok játékszere lett. A nyílt óceánra kerültek, jóformán élelmiszer és víztartalék nélkül. Nem volt náluk térkép, sem hajózási műszer. Nem volt halászfelszerelésük, sem ivóvizet ki­vonó készülékük. Sodródtak az ismeret­len vizeken, és tájékoztatást csak a nap és a csillagok adtak nekik. De szovjet emberek voltak. Szovjet a szívük és jellemük. És ezért tudnak a mi embereink csodákat művelni. A hajó­zásról szóló irodalom tele van leírások­kal, hogy a hajótörést szenvedett em­berek szörnyű szerencsét­lenség­ük­ben mi­ként vesztik el lassanként emberi arcu­latukat. Hány ilyen nagyon szomorú, borzalmas történetet jegyzett fel a világ­­irodalom ! A négy szovjet ifjú mostoha körül­mények közé került. A fergeteg dobálta kormányát vesztett bárkájukat. De az utolsó darab kenyérhéjat, amelyet a Szovjet Hadsereg napján fogyasztottak el, négy egyenlő részre osztották. És a legnehezebb órákban, amikor az éhségtől már-már eszméletüket vesztették, azzal tartották egymásban a lelket, hogy elhaló hangon könyvek tartalmát mondták el egymásnak, vagy távoli ha­zájuk dalait énekelték. A hazáról szőtt álmokban született mindig újjá bennük a győzniakarás. És a hit erejükben vé­gül is valóra váltotta a hihetetlent. Győz­tek. S a négy egyszerű szovjet fiatal­embert az egész világ, mint mesebeli hősöket köszönti, mint olyan embereket, akik elérték az eddig elérhetetlent. De ők most sem veszítették el fejüket. Erő­sen megszorították a segítő amerikai hadi­­tengerészek kezét, ők valószínűleg nem is látnak semmi különöset abban, amit tettek, hiszen ők a szovjet emberek. Tehettek-e mást? Akármelyik szovjet ka­tona, akármelyik szovjet ember megtette volna ugyanezt az ő helyzetükben, így válaszoltak a nyugati sajtó ámuldozó tudósítóinak, akik a parton fogadták őket. Nézem az óceánon túlról érkezett fény­kép-táviratot és úgy érzem, eleven való­jukban látom a négy szovjet ifjút. Né­zem arcukat és az jut eszembe: igen, ezek szovjet emberek! Ezért küldte ne­kik a szovjet nép nevében meleg, apai üdvözletét Nyikita Szergejevics Hruscsov. Nézem fényképüket, és azon gondol­kozom: nem hasonlítanak Jack London Életszeretet című elbeszélésének hőséhez, aki embertelenül nehéz hányódás után, amikor a megmentő amerikai hajóra ke­rült, matracába rejtette kétszersültjét és konzervjeit. Nem, ők egy parányit sem vesztettek emberségükből. Nagy emberi méltóság csendült ki szavaikból, amikor a külföldi újságírókkal beszélgettek. Fel­háborodtak, amikor valamelyik újság­­konszern óriási összeget kínált nekik azért, hogy kizárólagos joggal „adják el történetüket“. Emberi módon örültek az amerikai tengerészek jóságos, barát­ságos szívélyességének. Emberi méltóság­gal, melegen köszönték meg L. R. Town­send parancsnok vendégszeretetét. És ugyanúgy fogadták Cristopher polgár­­mestertől a megtisztelő ajándékot: San­ Francisco városának kulcsait. Négy egyszerű fiatalember. Négy ka­tona. Négy ember, aki csak nemrég kezdte tudatosan élni az életet. De szovjet fia­talemberek. Szovjet katonák. A szocia­lizmus országának emberei — és mind­azt, amin ámuldozik a külföldi sajtó, mi szovjet emberek törvényszerűnek tart­juk. És mégis, megvallom, irigylem azt az írót, vagy költőt, aki könyvet ír majd erről a négy egyszerű szovjet emberről. N. É. fordítása Qieqfis hős UTUNK HIBAIGAZÍTÁS Az Utunk március 18-i számának 2. oldalán megjelent Kányád­ Sándor: Kék volt az ég, mint a bánat című versének negyedik szakasza helyesen így hangzik: Könyvekké vált, hangszalaggá,­­ örök­párnát, anyaföldet temettünk a feje alá. Igazgató: NAGY ISTVÁN Főszerkesztő: LÉTAY LAJOS Szerkesztőbizottság: CSEHI GYULA, HORVÁTH ISTVÁN KALLÓS MIKLÓS, KISS JENŐ, MAJTÉNYI ERIK, MÁRKI ZOLTÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SÜTŐ ANDRÁS, SZABÓ GYULA, TAMÁS GÁSPÁR A szerkesztőség kéziratokat nem őriz meg és nem ad vissza Az Utunk előfizetési díja 26 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ fiókjainál. A SZERKESZTŐSÉG címe: MÁRCIUS 6 utca 3. Telefon: 24—20. Intr. Poligr. Cluj. —2703/960

Next