Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1968-06-28 / 26. szám

DEKANY KALMAN (MNK) m­ásnap Ezen a reggelen is együtt in­dultak a kórházba. Rosszked­vűen ébredtek, nyomott han­gulatban ültek a kocsijukba. Szirmai megcsavarta az önin­dító gombot, a motor felsiví­­tott. — Rémes! — mondta a fele­sége, tenyerét a fülére nyom­va. — Megszokhattad volna már. — Rémes — ismételte az asszony. A motor egyenletes búgásba csendesedett. — Leveheted a kezed — mondta a férfi. Az asszony alig mozdult, ahogy halántékára csúsztatta a kezét. — Úgy látszik, nem tudom megszokni — mondta. Sovány nyaka megfeszült, erősen ki­rajzolva az elágazó kulcscson­tokat. — Mi bajod van? — nézett rá a férje a volán mellől. — Anémiás fejgörcs. — Hát, ami azt illeti, én sem érzem magam valami fénye­sen ... A férfi a kormánykerékre fektette a karját. Még mindig egyhelyben vesztegeltek, a mo­tor üresen járt. Az asszony rászólt: — Mire vársz? — Igaz! — mondta a férfi, megrántotta a kapcsolófogan­tyút, de rögtön vissza is tolta. Nyakát csavarva a hátsó ülés­re lesett. — Mit nézel? — türelmet­lenkedett az asszony. A férfi gázt adott. Az asszony ingerült ma­kacssággal ismételte a kérdést: — Mit láttál hátul? Férje csak a fejét ingatta: — Semmit. — Valóban nem tudta, miért lesett hátra. Már tegnap éjjel, amikor Szentes­ről hazafelé hajtottak, több­ször rajtakapta magát ezen az indokolatlan mozdulaton. — Nem tudom! — válaszolt élesen a férfi az asszony nyű­­gölődésére. Mi az úristen ütött Trudiba? — bosszankodott ma­gában. Mit piszkálódik? Az asszony a férjére pillan­tott: — Ideges vagy? — Nem vagyok. — Nehéz napod lesz? Az orvos megvonta a vállát: — Csak a szokásos adag. — Leferdülő szájjal hozzátette: — Amióta az eszem tudom, nem is emlékszem, hogy kevesebb lett volna. — Ugye, ezért nem marad­hattunk ki a koncert után? — pillantott rá a felesége. Úgy tervezték, hogy a hang­verseny után mutatnak egyet, két hónapja nem jutottak be a megyeszékhelyre, mindig közbejött valami, csak késő es­te vethették le a fehér kö­penyt. A lumpolásból azonban nem lett semmi. Épp hogy megitták a feketekávéjukat a bárpultnál, elszívtak egy-egy cigarettát, máris visszamene­kültek az autóba. A kocsi egyenletes iramban haladt. Az utcán reggeli csillo­gás. Az orvos szemét csípte a fényesség. Hunyorogva veze­tett. — öt műtét — mormolta, aztán hangosabban megismé­telte: k­ét műtét, ha semmi rendkívüli nem jön közbe. Mint tegnap. Még délután is operált, majdnem lekésték emiatt a koncertet. De hát sürgős eset volt. Perforáció. Hat előtt tíz perccel még a beteg ágyánál ült, a pulzusát leste. Talicskás parasztok vonultak az út közepén, libasorban. Tül­kölve előzött. Hirtelen hőhul­lám lepte meg. Legszívesebben gyalog folytatná az utat. Leve­gőre, mozgásra szomjazott, az autó fullasztotta. Furcsa ellen­érzéssel ült be már reggel, mintha bezárná magát. Ez még sosem fordult elő, amióta kocsijuk van. — Felőled is nyisd meg az ablakot — szólt a feleségének. — Árt a szemednek. — Ne törődj vele. — Ahogy akarod — mondta az asszony, s lecsavarta az ab­lakot. A szél lobogva kavarodott körülötte. Az asszony nyakig begombolta lila kardigánját. A Főtér előtt balra kanyarod­tak, a kórházhoz vezető nyíl­egyenes úton futott az autó. Az emeletes épülettömb a vén házak fölé magasodott. — Meg kellene tudni a rész­leteket — szólalt meg várat­lanul a férfi. Az asszony mereven előre nézett a hajlított szélvédőüve­gen át. — Biztos benne lesz az új­ságban — mondta. — A karambol mindig szen­záció. — Rémes karambol lehetett — mondta az asszony. — Lát­tad, hogy össze volt törve a motorház? Sok sebesült lehe­tett. Talán halálos is. — Aligha — felelt habozás nélkül a férfi — A mentők gyorsan dolgoztak, ha veszé­lyes sérülés van, a civil ko­csikat is leállítják. Nekünk nem intettek. — Talán csak nem vettük észre . .. — Ugyan! Ilyesmit észrevesz az ember. — Gyorsan hajtottál — mondta az asszony. — Nagyon gyorsan. — Ha lassabban hajtok, nem érünk be kezdésig, így is az utolsó pillanatban érkeztünk. — Az árokban kötözték őket — mondta az útra figyelő asszony. — Sokan feküdtek az árokban. — Rémeket látsz, szívem. Megérkeztek. Szirmai doktor levette a gázt, a portás jó előre kinyi­totta az ismerős gépkocsi előtt a vasrácsos kapuszárnyat. Sza­lutálva állt félre az útból, az orvosházaspár otthonos kézfel­emeléssel viszonozta üdvözlé­sét. Az udvar végében, két másik autó mellett parkíroz­tak. — Hánykor van lap? — kérdezte az asszony, míg férje kikapcsolta a motort. — Nem tudom, sosem volt időm reggel újságot olvasni. — Pesti lapokat szoktam lát­ni — mondta az asszony. — Nem hinném, hogy azok­ban már benne lehet — vála­szolta a férfi, kilökte az aj­tót, a másik oldalon a felesé­ge is kiszállt. — A megyei lapokat kell megnézni. Na, szervusz — mondta a férfi. — Szervusz — intett vissza az asszony. Más-más épületszárnyban dolgoztak. Szirmai doktor a szobájában magára öltötte köpenyét, s mi­közben átfutotta emlékeztető feljegyzéseit, önkéntelenül a tükörre pillantott, kuszáltnak látta magát. Egy pillanatig tétován állt, aztán elindult a tegnap ope­­ráltakat levizitelni. Miatta kel­lett annyira rohanniuk. Per­forált vakbél nem várhat. Ha nem lépett fel éjjel sebláz, megmentette. Megrázta a fejét. Végül tegnap este magánember volt. A kórterem előtt balra le­tért, a kis mellékfolyosó végé­ben benyitott a gazdasági iro­dába, és a megyei lapot kérte. A könyvelő sajnálkozott: már szétvitték a példányokat, mind közben ■ n. — A Pokló­­ úr hallotta? — kérdezte Az orvos megrezzent. — Mit? — Steiner doktor az autó­­nyeremény-sorsoláson Traban­tot nyert. — Nem, erről nem hallot­tam — dünnyögte Szirmai, és sarkon fordult. Sietett a hetesbe, megmérte a kettes beteg pulzusát, hi­vatalos barátságossággal hogy­­léte felől érdeklődött. A válasz kielégítette, túl van a krízi­sen. A hármas beteg az ágy szé­lén ült, kezében nyitott új­ság. — A doktor úrék biztosan látták — szólalt meg. — Mit, Margit néni? — A karambolt. Benne van az újságban. Az autóbusz ösz­­szeütközött egy exportszállító teherautóval. Sokan megsebe­sültek. — Összeütközésnél ez köny­­nyen megtörténhet — felelt Szirmai doktor. — A szentesi országúton történt — mondta a beteg, ölébe engedte a lapot. — A doktor úrék is arra mentek. Lehet, hogy később történt? — Valószínű. Nagyon való­színű — az orvos hirtelen le­akasztotta az ágyvasról a kór­lapot, és elmerülten tanulmá­nyozni kezdte. — Még szerencse, hogy nem látták — beszélt közben fog­híjas szájával az asszony. — Ahogy én a doktor urat isme­rem, inkább lemondott volna a szórakozásról, hogy segíthes­sen a mentősöknek ... Az orvos nem felelt. Ellép­delt az ágyak előtt, az asszony utána szólt: — Képzelje, az a magán­autó nem állt meg. Szirmai arcán végigrángott egy ideg. — Miféle autó? — Még nem tudják, de a rendszámát felírták. Itt áll az újságban ... Szirmai doktor az arcát bab­rálta, mintha rátapadó pók­hálótól tisztogatná. — Milyen rendszáma volt? — kérdezte köhécselve. Az asszony feléje nyújtotta az újságot. — Tessék, én már kiolvas­tam — mondta. Szirmai gyors mozdulattal kikapta kezéből az újságot, de nem volt türelme elolvasni a tudósítást a betegek előtt, kiment a teremből. A folyosón nem olvashatott zavartalanul, ápolónők jöttek, tisztelettel köszöntötték. Kar­órájára pillantott: még húsz­ perce volt a kiírt műtétig. Húsz perc múlva ott lesz a műtő elektromos csendjében, a lüktető testbe döf a sterili­zált kés, a szétváló húsrostok mögött kibomlik az emberi belső­ mirigyek, a hártyák, a zsigerek. Minden anyagszerűen tapintható lesz. Bement a szobájába, a leve­gő ott is sűrű és nehéz volt, szinte lélegezhetetlen. A sze­mével végigrohant a tudósítá­son, megakadt a kövér, fekete számjegyeken. Nem az ő rend­száma volt. Szirmai homlokát az asztalra szorította, hogy a fejéből kifu­tó vért visszakényszerítse. A nyomdafesték szaga könnyí­tett a levegőn. A mögöttük jövő autó lehe­tett — gondolta, felemelte a fejét, összehúzott szemmel az ablakhoz lépett. Nagyot lélegzett, pár pilla­natig élvezte a napsütést, a frissen sarjadt lombok és a kerti pázsit zöldjét a kórház kertjében. Aztán eszébe jutott a zaklatott Trudi, és levitte neki az újságot a laborató­riumba. — Minden rendben, Trudi — mondta. — Mit mondasz? — nézett fel az asszony. Szeme előtt a mikroszkóplencsében látott pa­rányi lények nyüzsögtek. — A nyomunkban rohanó­, Skodának integettek — ma­gyarázta. — De az nem állt meg. — És? — A rendszámát felírták. — És? — Trudi csak ráfüg­gesztette a tekintetét. — Nem szólsz semmit? — kérdezte a férje. — Dehogynem, éppen mon­dani akartam . .. — Mit akartál mondani? — Hogy nagyszerű! Trudi élesre hegyezett kör­meivel az asztallapot karcolta. — Ránk nem is volt szük­ségük — szólt a férfi. — Ak­kor nekünk is intettek volna, nem igaz? — Nagyszerű, igazán nagy­szerű — hajtogatta egykedvű­en Trudi. A férfi felvonta a szemöldö­két: — Te ennek nem örülsz? — Dehogynem — felelt hi­deg mosollyal az asszony. — Tudod, hogy mindig örülök, ha valami rendben van... A lakásunknak is örülök, ha rendben van . .. Nagyon-na­­gyon örülök, ha rendben men­nek a dolgaink ... — Én is — mondta a fér­fi, és letette az újságot az asz­talra. A sofőr váratlanul lefékezett, forgalmi dugóba kerültek. Tudtam, hogy át kell haladniuk a kettes őrhely előtt. Ki­dugtam a fejem az őrszoba ablakán, és törve az anyanyel­vét, megszólítottam az oroszt: — Mit keresnek a brit övezetben? Valamit mormogott, hogy parancsa van rá. — Ki adta a parancsot? Látni akarom. Megjegyeztem az aláírást. Jó tudni az ilyesmit. — A parancs értelmében — mondtam — őrizetbe kell vennie egy magyar illetőségű háborús bűnöst, aki a brit övezetben él hamis papírokkal. Mutassa az iratokat. Hosszas magyarázatba kezdett. — Ezek az iratok — szakítottam félbe — teljesen rend­ben levőknek látszanak. De meg fogom vizsgáltatni, és majd írásban értesítem az ezredesét. Természetesen, ha az ezre­des óhajtja, kikérheti a nőt is. Ez esetben csupán bűnvádi tevékenységének bizonyítását kérjük. — Szálljon ki — mondtam Annának. Egy csomag cigarettát nyomtam az orosz kezébe. — Szívja el az egészségemre — mondtam. Intettem a többieknek, és megkönnyebbülten felsóhajtot­tam. Az incidens lezárult. Tizenharmadik fejezet Miközben Martins beszámolt róla, miként tért vissza An­nához, és hogy nem találta már a lakásban, én lázasan gon­dolkoztam. Nem tudtam elhinni, hogy ez az egész kísértet­­história, Harry Lime hasonmásának felbukkanása, csak ré­szeg hallucináció lenne. Bécs két térképét is elővettem, és összehasonlítottam őket. Martinsot megkínáltam egy pohár whiskyvel, s míg ő azzal volt elfoglalva, felhívtam a segéd­tisztemet, és Harbin felől érdeklődtem. Még mindig nem akadtak nyomára. Annyit tudott mindössze, hogy Harbin a múlt héten eltávozott Klagenfurtból. A­ szomszédos övezetbe indult felkeresni a családját. Az ember mindig mindent ma­ga szeretne elvégezni, óvakodnunk kell tehát, nehogy mér­téktelenül szigorúak legyünk alárendeltjeinkkel szemben. No­ha meggyőződésem, hogy sose tévesztettem volna szem elől Harbint, közben viszont bizonyára sok olyan hibát elkö­vetek, amiket cserében beosztottam elkerült. — Rendben van, folytassa a nyomozást, és igyekezzék megtalálni. — Kétségbe vagyok esve, uram! — Nem tesz semmit. Megtörténik. Fiatalos hangja lelkesen vibrált a kagylóban. Bárcsak megőrizhetnők lelkesedésünket a rutinos munkában is . . . Mennyi kitűnő alkalmat szalasztunk el, mennyi ragyogó öt­letet hagyunk kihasználatlanul pusztán azért, mert belefá­sultunk a munkába. — Tudja, uram, képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy túlságosan is könnyedén siklottunk át a gyilkosság lehetősége fölött. Van egy-két dolog ... — Nyújtsa be írásban, Carte. — Igenis, uram. Engedelmével, uram (Carte nagyon fiatal még), azt hiszem, exhumálást kellene elrendelnünk. Nincs meggyőző bizonyítékunk arra nézve, hogy Lime pontosan akkor halt volna meg, amikor a többiek állítják. — Egyetértek magával, Carte. Vegye fel a kapcsolatot az illetékesekkel. harmadik ____________ . Martinsnak igaza volt. Tisztára úgy viselkedtem, mint valami agyalágyult. De ne feledjék el, hogy egy megszállt városban teljesen más a rendőrségi munka, mint otthon. Minden újszerű, szokatlan. Mások az idegen kollégák mód­szerei, a tanúvallomások értéke, még az is különbözik, ahogy egy vizsgálatot levezetünk. Azt hiszem, emiatt végül is túl gyakran támaszkodtam pusztán a saját ítélőképességemre. Lime halálhíre végtelen megkönnyebbülést szerzett. Kapóra jött a baleset-változat. — Benézett az újságos bódéba, vagy kulcsra volt zárva? — Ó, tulajdonképpen nem is volt újságos bódé — felelte. — Közönséges öntöttvas oszlop, mindenütt ott látni, hirdető­oszlop, telis-tele plakátokkal. — Szeretném, ha megmutatná. — De ... Anna biztonságban van? — Az embereim figyelik a lakását. Pillanatnyilag nem fe­nyegeti veszély. A rendőrségi autó mindig feltűnő, s mivel nem akartam izgalmat kelteni a negyedben, villamoson mentünk. Több­ször át kellett szállnunk, s végül gyalog jutottunk el a hely­színre. Civilben voltam, de különben sem tartottam valószí­­ nűnek, hogy az Anna elleni merénylet kudarca után meg mernék kockáztatni, hogy kövessenek. — Itt kell betérni — mondta Martins, és egy mellékut­cába vezetett. Megálltunk a bódénál. — Megkerülte, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. — Pontosan! — Hogyhogy? Egy gyanútlan járókelő nem jöhetett rá, hogy a bódénak ajtaja van. Különben is, amikor az a férfi eltűnt, éjszaka volt. Rántottam egyet az ajtón, és rámutattam a keskeny csiga­lépcsőre, amely a mélybe vezetett. — Szent isten! — kiáltott föl. — Akkor hát mégsem kép­zelődtem! — Ez a főcsatorna egyik bejárata. — És bárki lejuthat? — Aki csak akar. — Hova vezet ez a csatorna? — Behálózza egész Bécset. Az emberek ide menekültek a légitámadások elől, és ugyancsak itt bújt el egy-két fog­ságba esett katonánk. Volt aki két évig is kihúzta. Katona­­szökevények és tolvajok is használták menedékül. Ha valaki jól ismeri a várost, ott jöhet ki belőle, ahol kedve tartja: a csatornanyílásokon vagy ilyen bódékon keresztül. Az osztrá­kok kénytelenek külön rendőrosztagokat foglalkoztatni a csa­tornahálózat ellenőrzésére. Becsuktam a bódé ajtaját. — Nos, így nyelte el a föld az ön Harry barátját. — Igazán azt hiszi, hogy Harry volt? — Minden jel szerint. — Akkor hát kit temettek el? — Fogalmam sincs. De nemsokára megtudjuk. Exhumálni fogjuk a holttestet. Az a gyanúm, hogy nem Koch volt az egyetlen, akit eltettek láb alól, mert kényelmetlennek talál­ták. — Úgy érzem magam, mint akit fejbe kólintottak! — Elhiszem. — És most mi a szándéka? — Nem tudom. De mérget vehet rá, hogy Lime jelen pil­lanatban egy másik övezetben bujkál. Most, hogy Harbin lebukott, már Kurtzot sem tudjuk elérni. Biztosra veszem, hogy lebukott, különben nem rendezték volna meg az egész temetési komédiát. — De nem találja érthetetlennek, hogy Koch nem ismerte fel a halottat az ablakból? — Az ablak elég magasan van, és feltételezem, hogy a holttestet felismerhetetlenné tették, mielőtt kivették volna a kocsiból. (Folytatjuk) Keresztesi R. Miklós fordítása SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), BODOR PÁL, HORNYÁK JÓZSEF, MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN (szerkesztőségi titkár), NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN küldünk vissza. Kéziratokat mm önünk meg és SALVATORE OUASIMODO Ha l­eszáll az est, újra elhagytok, kedves képei a földnek, fák, állatok, katonaköpenybe zárt szegény emberek, a könnyektől kiszáradt ölű anyáit. És a rétek felől a hó úgy világít, miként a hold. Ó, ezek a halottak. Üssetek a homlokotokra, üssetek a szívetekre. Legalább üvöltsön valaki a csöndben, e holtak szegélyezte fehér körben. Nap nap után Nap nap után: átkozott szavak, a vér és az arany. Reálok ismerek, a emberek, a föld­ szörnyei. Harapásotokra leomlott a kegyelet, és a nyájas kereszt elhagyott bennünket. Többé már nem térhetek vissza kedves ligetembe. Sírokat emelünk a tengerparton, a letaposott mezőkön, nem emlékműveket a hősök tiszteletére. Velünk többször játszott a halál: hallottuk a levelek egyhangú zörgését a levegőben, miként a lápon, ha a síró szél leheletére a szárcsa fölrepül a fellegekbe. Lőrinczi László fordításai SALVATORE QUASIMODO Halálára Az UTUNK előfizetési díja egy évre 52 lej. A szerkesztőség címe: Cluj, str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 1-24-20 90 440 I. P. Cluj 1968,­­ 2764

Next