Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1968-06-28 / 26. szám
DEKANY KALMAN (MNK) másnap Ezen a reggelen is együtt indultak a kórházba. Rosszkedvűen ébredtek, nyomott hangulatban ültek a kocsijukba. Szirmai megcsavarta az önindító gombot, a motor felsivított. — Rémes! — mondta a felesége, tenyerét a fülére nyomva. — Megszokhattad volna már. — Rémes — ismételte az asszony. A motor egyenletes búgásba csendesedett. — Leveheted a kezed — mondta a férfi. Az asszony alig mozdult, ahogy halántékára csúsztatta a kezét. — Úgy látszik, nem tudom megszokni — mondta. Sovány nyaka megfeszült, erősen kirajzolva az elágazó kulcscsontokat. — Mi bajod van? — nézett rá a férje a volán mellől. — Anémiás fejgörcs. — Hát, ami azt illeti, én sem érzem magam valami fényesen ... A férfi a kormánykerékre fektette a karját. Még mindig egyhelyben vesztegeltek, a motor üresen járt. Az asszony rászólt: — Mire vársz? — Igaz! — mondta a férfi, megrántotta a kapcsolófogantyút, de rögtön vissza is tolta. Nyakát csavarva a hátsó ülésre lesett. — Mit nézel? — türelmetlenkedett az asszony. A férfi gázt adott. Az asszony ingerült makacssággal ismételte a kérdést: — Mit láttál hátul? Férje csak a fejét ingatta: — Semmit. — Valóban nem tudta, miért lesett hátra. Már tegnap éjjel, amikor Szentesről hazafelé hajtottak, többször rajtakapta magát ezen az indokolatlan mozdulaton. — Nem tudom! — válaszolt élesen a férfi az asszony nyűgölődésére. Mi az úristen ütött Trudiba? — bosszankodott magában. Mit piszkálódik? Az asszony a férjére pillantott: — Ideges vagy? — Nem vagyok. — Nehéz napod lesz? Az orvos megvonta a vállát: — Csak a szokásos adag. — Leferdülő szájjal hozzátette: — Amióta az eszem tudom, nem is emlékszem, hogy kevesebb lett volna. — Ugye, ezért nem maradhattunk ki a koncert után? — pillantott rá a felesége. Úgy tervezték, hogy a hangverseny után mutatnak egyet, két hónapja nem jutottak be a megyeszékhelyre, mindig közbejött valami, csak késő este vethették le a fehér köpenyt. A lumpolásból azonban nem lett semmi. Épp hogy megitták a feketekávéjukat a bárpultnál, elszívtak egy-egy cigarettát, máris visszamenekültek az autóba. A kocsi egyenletes iramban haladt. Az utcán reggeli csillogás. Az orvos szemét csípte a fényesség. Hunyorogva vezetett. — öt műtét — mormolta, aztán hangosabban megismételte: két műtét, ha semmi rendkívüli nem jön közbe. Mint tegnap. Még délután is operált, majdnem lekésték emiatt a koncertet. De hát sürgős eset volt. Perforáció. Hat előtt tíz perccel még a beteg ágyánál ült, a pulzusát leste. Talicskás parasztok vonultak az út közepén, libasorban. Tülkölve előzött. Hirtelen hőhullám lepte meg. Legszívesebben gyalog folytatná az utat. Levegőre, mozgásra szomjazott, az autó fullasztotta. Furcsa ellenérzéssel ült be már reggel, mintha bezárná magát. Ez még sosem fordult elő, amióta kocsijuk van. — Felőled is nyisd meg az ablakot — szólt a feleségének. — Árt a szemednek. — Ne törődj vele. — Ahogy akarod — mondta az asszony, s lecsavarta az ablakot. A szél lobogva kavarodott körülötte. Az asszony nyakig begombolta lila kardigánját. A Főtér előtt balra kanyarodtak, a kórházhoz vezető nyílegyenes úton futott az autó. Az emeletes épülettömb a vén házak fölé magasodott. — Meg kellene tudni a részleteket — szólalt meg váratlanul a férfi. Az asszony mereven előre nézett a hajlított szélvédőüvegen át. — Biztos benne lesz az újságban — mondta. — A karambol mindig szenzáció. — Rémes karambol lehetett — mondta az asszony. — Láttad, hogy össze volt törve a motorház? Sok sebesült lehetett. Talán halálos is. — Aligha — felelt habozás nélkül a férfi — A mentők gyorsan dolgoztak, ha veszélyes sérülés van, a civil kocsikat is leállítják. Nekünk nem intettek. — Talán csak nem vettük észre . .. — Ugyan! Ilyesmit észrevesz az ember. — Gyorsan hajtottál — mondta az asszony. — Nagyon gyorsan. — Ha lassabban hajtok, nem érünk be kezdésig, így is az utolsó pillanatban érkeztünk. — Az árokban kötözték őket — mondta az útra figyelő asszony. — Sokan feküdtek az árokban. — Rémeket látsz, szívem. Megérkeztek. Szirmai doktor levette a gázt, a portás jó előre kinyitotta az ismerős gépkocsi előtt a vasrácsos kapuszárnyat. Szalutálva állt félre az útból, az orvosházaspár otthonos kézfelemeléssel viszonozta üdvözlését. Az udvar végében, két másik autó mellett parkíroztak. — Hánykor van lap? — kérdezte az asszony, míg férje kikapcsolta a motort. — Nem tudom, sosem volt időm reggel újságot olvasni. — Pesti lapokat szoktam látni — mondta az asszony. — Nem hinném, hogy azokban már benne lehet — válaszolta a férfi, kilökte az ajtót, a másik oldalon a felesége is kiszállt. — A megyei lapokat kell megnézni. Na, szervusz — mondta a férfi. — Szervusz — intett vissza az asszony. Más-más épületszárnyban dolgoztak. Szirmai doktor a szobájában magára öltötte köpenyét, s miközben átfutotta emlékeztető feljegyzéseit, önkéntelenül a tükörre pillantott, kuszáltnak látta magát. Egy pillanatig tétován állt, aztán elindult a tegnap operáltakat levizitelni. Miatta kellett annyira rohanniuk. Perforált vakbél nem várhat. Ha nem lépett fel éjjel sebláz, megmentette. Megrázta a fejét. Végül tegnap este magánember volt. A kórterem előtt balra letért, a kis mellékfolyosó végében benyitott a gazdasági irodába, és a megyei lapot kérte. A könyvelő sajnálkozott: már szétvitték a példányokat, mind közben ■ n. — A Pokló úr hallotta? — kérdezte Az orvos megrezzent. — Mit? — Steiner doktor az autónyeremény-sorsoláson Trabantot nyert. — Nem, erről nem hallottam — dünnyögte Szirmai, és sarkon fordult. Sietett a hetesbe, megmérte a kettes beteg pulzusát, hivatalos barátságossággal hogyléte felől érdeklődött. A válasz kielégítette, túl van a krízisen. A hármas beteg az ágy szélén ült, kezében nyitott újság. — A doktor úrék biztosan látták — szólalt meg. — Mit, Margit néni? — A karambolt. Benne van az újságban. Az autóbusz öszszeütközött egy exportszállító teherautóval. Sokan megsebesültek. — Összeütközésnél ez könynyen megtörténhet — felelt Szirmai doktor. — A szentesi országúton történt — mondta a beteg, ölébe engedte a lapot. — A doktor úrék is arra mentek. Lehet, hogy később történt? — Valószínű. Nagyon valószínű — az orvos hirtelen leakasztotta az ágyvasról a kórlapot, és elmerülten tanulmányozni kezdte. — Még szerencse, hogy nem látták — beszélt közben foghíjas szájával az asszony. — Ahogy én a doktor urat ismerem, inkább lemondott volna a szórakozásról, hogy segíthessen a mentősöknek ... Az orvos nem felelt. Ellépdelt az ágyak előtt, az asszony utána szólt: — Képzelje, az a magánautó nem állt meg. Szirmai arcán végigrángott egy ideg. — Miféle autó? — Még nem tudják, de a rendszámát felírták. Itt áll az újságban ... Szirmai doktor az arcát babrálta, mintha rátapadó pókhálótól tisztogatná. — Milyen rendszáma volt? — kérdezte köhécselve. Az asszony feléje nyújtotta az újságot. — Tessék, én már kiolvastam — mondta. Szirmai gyors mozdulattal kikapta kezéből az újságot, de nem volt türelme elolvasni a tudósítást a betegek előtt, kiment a teremből. A folyosón nem olvashatott zavartalanul, ápolónők jöttek, tisztelettel köszöntötték. Karórájára pillantott: még húsz perce volt a kiírt műtétig. Húsz perc múlva ott lesz a műtő elektromos csendjében, a lüktető testbe döf a sterilizált kés, a szétváló húsrostok mögött kibomlik az emberi belső mirigyek, a hártyák, a zsigerek. Minden anyagszerűen tapintható lesz. Bement a szobájába, a levegő ott is sűrű és nehéz volt, szinte lélegezhetetlen. A szemével végigrohant a tudósításon, megakadt a kövér, fekete számjegyeken. Nem az ő rendszáma volt. Szirmai homlokát az asztalra szorította, hogy a fejéből kifutó vért visszakényszerítse. A nyomdafesték szaga könnyített a levegőn. A mögöttük jövő autó lehetett — gondolta, felemelte a fejét, összehúzott szemmel az ablakhoz lépett. Nagyot lélegzett, pár pillanatig élvezte a napsütést, a frissen sarjadt lombok és a kerti pázsit zöldjét a kórház kertjében. Aztán eszébe jutott a zaklatott Trudi, és levitte neki az újságot a laboratóriumba. — Minden rendben, Trudi — mondta. — Mit mondasz? — nézett fel az asszony. Szeme előtt a mikroszkóplencsében látott parányi lények nyüzsögtek. — A nyomunkban rohanó, Skodának integettek — magyarázta. — De az nem állt meg. — És? — A rendszámát felírták. — És? — Trudi csak ráfüggesztette a tekintetét. — Nem szólsz semmit? — kérdezte a férje. — Dehogynem, éppen mondani akartam . .. — Mit akartál mondani? — Hogy nagyszerű! Trudi élesre hegyezett körmeivel az asztallapot karcolta. — Ránk nem is volt szükségük — szólt a férfi. — Akkor nekünk is intettek volna, nem igaz? — Nagyszerű, igazán nagyszerű — hajtogatta egykedvűen Trudi. A férfi felvonta a szemöldökét: — Te ennek nem örülsz? — Dehogynem — felelt hideg mosollyal az asszony. — Tudod, hogy mindig örülök, ha valami rendben van... A lakásunknak is örülök, ha rendben van . .. Nagyon-nagyon örülök, ha rendben mennek a dolgaink ... — Én is — mondta a férfi, és letette az újságot az asztalra. A sofőr váratlanul lefékezett, forgalmi dugóba kerültek. Tudtam, hogy át kell haladniuk a kettes őrhely előtt. Kidugtam a fejem az őrszoba ablakán, és törve az anyanyelvét, megszólítottam az oroszt: — Mit keresnek a brit övezetben? Valamit mormogott, hogy parancsa van rá. — Ki adta a parancsot? Látni akarom. Megjegyeztem az aláírást. Jó tudni az ilyesmit. — A parancs értelmében — mondtam — őrizetbe kell vennie egy magyar illetőségű háborús bűnöst, aki a brit övezetben él hamis papírokkal. Mutassa az iratokat. Hosszas magyarázatba kezdett. — Ezek az iratok — szakítottam félbe — teljesen rendben levőknek látszanak. De meg fogom vizsgáltatni, és majd írásban értesítem az ezredesét. Természetesen, ha az ezredes óhajtja, kikérheti a nőt is. Ez esetben csupán bűnvádi tevékenységének bizonyítását kérjük. — Szálljon ki — mondtam Annának. Egy csomag cigarettát nyomtam az orosz kezébe. — Szívja el az egészségemre — mondtam. Intettem a többieknek, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Az incidens lezárult. Tizenharmadik fejezet Miközben Martins beszámolt róla, miként tért vissza Annához, és hogy nem találta már a lakásban, én lázasan gondolkoztam. Nem tudtam elhinni, hogy ez az egész kísértethistória, Harry Lime hasonmásának felbukkanása, csak részeg hallucináció lenne. Bécs két térképét is elővettem, és összehasonlítottam őket. Martinsot megkínáltam egy pohár whiskyvel, s míg ő azzal volt elfoglalva, felhívtam a segédtisztemet, és Harbin felől érdeklődtem. Még mindig nem akadtak nyomára. Annyit tudott mindössze, hogy Harbin a múlt héten eltávozott Klagenfurtból. A szomszédos övezetbe indult felkeresni a családját. Az ember mindig mindent maga szeretne elvégezni, óvakodnunk kell tehát, nehogy mértéktelenül szigorúak legyünk alárendeltjeinkkel szemben. Noha meggyőződésem, hogy sose tévesztettem volna szem elől Harbint, közben viszont bizonyára sok olyan hibát elkövetek, amiket cserében beosztottam elkerült. — Rendben van, folytassa a nyomozást, és igyekezzék megtalálni. — Kétségbe vagyok esve, uram! — Nem tesz semmit. Megtörténik. Fiatalos hangja lelkesen vibrált a kagylóban. Bárcsak megőrizhetnők lelkesedésünket a rutinos munkában is . . . Mennyi kitűnő alkalmat szalasztunk el, mennyi ragyogó ötletet hagyunk kihasználatlanul pusztán azért, mert belefásultunk a munkába. — Tudja, uram, képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy túlságosan is könnyedén siklottunk át a gyilkosság lehetősége fölött. Van egy-két dolog ... — Nyújtsa be írásban, Carte. — Igenis, uram. Engedelmével, uram (Carte nagyon fiatal még), azt hiszem, exhumálást kellene elrendelnünk. Nincs meggyőző bizonyítékunk arra nézve, hogy Lime pontosan akkor halt volna meg, amikor a többiek állítják. — Egyetértek magával, Carte. Vegye fel a kapcsolatot az illetékesekkel. harmadik ____________ . Martinsnak igaza volt. Tisztára úgy viselkedtem, mint valami agyalágyult. De ne feledjék el, hogy egy megszállt városban teljesen más a rendőrségi munka, mint otthon. Minden újszerű, szokatlan. Mások az idegen kollégák módszerei, a tanúvallomások értéke, még az is különbözik, ahogy egy vizsgálatot levezetünk. Azt hiszem, emiatt végül is túl gyakran támaszkodtam pusztán a saját ítélőképességemre. Lime halálhíre végtelen megkönnyebbülést szerzett. Kapóra jött a baleset-változat. — Benézett az újságos bódéba, vagy kulcsra volt zárva? — Ó, tulajdonképpen nem is volt újságos bódé — felelte. — Közönséges öntöttvas oszlop, mindenütt ott látni, hirdetőoszlop, telis-tele plakátokkal. — Szeretném, ha megmutatná. — De ... Anna biztonságban van? — Az embereim figyelik a lakását. Pillanatnyilag nem fenyegeti veszély. A rendőrségi autó mindig feltűnő, s mivel nem akartam izgalmat kelteni a negyedben, villamoson mentünk. Többször át kellett szállnunk, s végül gyalog jutottunk el a helyszínre. Civilben voltam, de különben sem tartottam valószí nűnek, hogy az Anna elleni merénylet kudarca után meg mernék kockáztatni, hogy kövessenek. — Itt kell betérni — mondta Martins, és egy mellékutcába vezetett. Megálltunk a bódénál. — Megkerülte, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. — Pontosan! — Hogyhogy? Egy gyanútlan járókelő nem jöhetett rá, hogy a bódénak ajtaja van. Különben is, amikor az a férfi eltűnt, éjszaka volt. Rántottam egyet az ajtón, és rámutattam a keskeny csigalépcsőre, amely a mélybe vezetett. — Szent isten! — kiáltott föl. — Akkor hát mégsem képzelődtem! — Ez a főcsatorna egyik bejárata. — És bárki lejuthat? — Aki csak akar. — Hova vezet ez a csatorna? — Behálózza egész Bécset. Az emberek ide menekültek a légitámadások elől, és ugyancsak itt bújt el egy-két fogságba esett katonánk. Volt aki két évig is kihúzta. Katonaszökevények és tolvajok is használták menedékül. Ha valaki jól ismeri a várost, ott jöhet ki belőle, ahol kedve tartja: a csatornanyílásokon vagy ilyen bódékon keresztül. Az osztrákok kénytelenek külön rendőrosztagokat foglalkoztatni a csatornahálózat ellenőrzésére. Becsuktam a bódé ajtaját. — Nos, így nyelte el a föld az ön Harry barátját. — Igazán azt hiszi, hogy Harry volt? — Minden jel szerint. — Akkor hát kit temettek el? — Fogalmam sincs. De nemsokára megtudjuk. Exhumálni fogjuk a holttestet. Az a gyanúm, hogy nem Koch volt az egyetlen, akit eltettek láb alól, mert kényelmetlennek találták. — Úgy érzem magam, mint akit fejbe kólintottak! — Elhiszem. — És most mi a szándéka? — Nem tudom. De mérget vehet rá, hogy Lime jelen pillanatban egy másik övezetben bujkál. Most, hogy Harbin lebukott, már Kurtzot sem tudjuk elérni. Biztosra veszem, hogy lebukott, különben nem rendezték volna meg az egész temetési komédiát. — De nem találja érthetetlennek, hogy Koch nem ismerte fel a halottat az ablakból? — Az ablak elég magasan van, és feltételezem, hogy a holttestet felismerhetetlenné tették, mielőtt kivették volna a kocsiból. (Folytatjuk) Keresztesi R. Miklós fordítása SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), BODOR PÁL, HORNYÁK JÓZSEF, MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN (szerkesztőségi titkár), NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN küldünk vissza. Kéziratokat mm önünk meg és SALVATORE OUASIMODO Ha leszáll az est, újra elhagytok, kedves képei a földnek, fák, állatok, katonaköpenybe zárt szegény emberek, a könnyektől kiszáradt ölű anyáit. És a rétek felől a hó úgy világít, miként a hold. Ó, ezek a halottak. Üssetek a homlokotokra, üssetek a szívetekre. Legalább üvöltsön valaki a csöndben, e holtak szegélyezte fehér körben. Nap nap után Nap nap után: átkozott szavak, a vér és az arany. Reálok ismerek, a emberek, a föld szörnyei. Harapásotokra leomlott a kegyelet, és a nyájas kereszt elhagyott bennünket. Többé már nem térhetek vissza kedves ligetembe. Sírokat emelünk a tengerparton, a letaposott mezőkön, nem emlékműveket a hősök tiszteletére. Velünk többször játszott a halál: hallottuk a levelek egyhangú zörgését a levegőben, miként a lápon, ha a síró szél leheletére a szárcsa fölrepül a fellegekbe. Lőrinczi László fordításai SALVATORE QUASIMODO Halálára Az UTUNK előfizetési díja egy évre 52 lej. A szerkesztőség címe: Cluj, str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 1-24-20 90 440 I. P. Cluj 1968, 2764